Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus: IX. fejezet: Az allmendek és a községi javak

Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus: IX. fejezet: Az allmendek és a községi javak

Nyugat-Európában itt-ott megvannak a nyomai annak birtokközösségnek, mely egyes történetírók szerint az aranykor jellemvonása volt. Ezek a nyomok megtalálhatók Svájc egyes félreeső hegyzugaiban. És ahogyan a régész elragadtatással bámulja meg a legjelentéktelenebb romot, és gyönyörűséget fedez fel bennük, melyeket más szem sehogy se vesz észre, úgy akadnak tudósok, akik nem győzik eléggé dicsőíteni egy rég eltűnt társadalmi szervezet eme tiszteletreméltó maradványait. De a régész belátja, hogy az emlékeket, melyekből csak néhány darabka maradt meg, nem fogja egészükben helyreállíthatni úgy, ahogy hajdanán voltak. A társadalmi reformátor ellenben azt képzeli, hogy a régi szervezet egy érdekes maradványa mintája lehet a jövő társadalmának.

Laveleye, akinek szavait sokszor kell idéznünk, hogy értelmezzük és cáfoljuk, többször idézett művének 282. oldalán egy jegyzetben ezeket mondja:

Becker lelkész úgy hiszi, hogy az allmend-ben megtalálta a társadalmi probléma megoldását; és én teljesen osztom a nézetét: nem azért, mert minden ember részére – úgy, mint Stanzban – biztosítani lehetne 1400 klafter [4500 négyzetméter] jó földet, hanem azért, mert az allmend képviseli az igazi birtokjog ősi típusát, azt, melyet a jövő társadalmának alapként kell elfogadnia.

Az allmend egy Svájcban dívó, sajátos módja a birtoklásnak.

John Stuart Mill egy levélben, melyet Laveleyenek írt, szintén kedvezőleg nyilatkozott az allmend intézményéről. Csak azt sajnálta, hogy Laveleye nem írja le részletesebben. Azt hiszi azonban, hogy a községi birtoknak ezt a típusát meg lehetne honosítani Angliában. Rau német nemzetgazda, bár némi igen okos bíráló megjegyzést tesz, szintén hajlandóságot mutat a birtokközösség ezen maradványa iránt.

Bátorkodunk más nézeten lenni. Részrehajlatlanul követjük Laveleye leírását, és az olvasónak módjában lesz megítélni, hogy a régi szervezetnek ez a maradványa magában foglalja-e a társadalmi újjászervezés titkát.

A birtokszerzés kezdetleges módjainak lelkiismeretes történetírója azon kezdi, hogy az allmend tanulmányozásához szükséges elemeket csak igen nehezen bírta összehozni. Vajon lett volna-e ennyi nehézsége, ha életképes intézményt tanulmányozott volna, mely sok kerületben van elterjedve és szilárd szervezetet képez? Azt bizonyára könnyebben írhatta volna le. De az allmend korántsem örvend nagy elterjedésnek, sőt rendkívül szórványosan fordul elő egy pár svájci kantonban. mint Uri, Glaris, Unterwalden, Solothurn. Appenzell és Weilern, de kivált a három elsőben, ahol még patriarchális szokások uralkodnak.

Laveleye ezután lelkesen feldicséri a helvét demokráciát és a svájci községet. E régi kantonokban megvan a közvetlen népuralom, mely többé sehol sem létezik. Tavasszal az összes polgárok összejönnek a szabad ég alatt, hogy megszavazzák a törvényeket és megválasszák a tisztviselőket. Ezt nevezik Landesgemeinde-nek. Minden polgárnak kezdeményezési joga van: sokkal különb rendszer ez, mint a parlamentarizmus, melynek növekedő hibái minden liberális embert bántanak és zavarba hoznak. Az önkormányzat tökéletes, mint az amerikai városokban. A bürokráciától elválaszthatatlan sok formalitás, sok bosszantó és elavult szabályzat el van mellőzve.

A svájci község önkormányzata tökéletesebb és függetlenebb, mint még az amerikai községé is. A svájci község nem csak politikai és közigazgatási intézményt képez, hanem gazdasági szervezetet is; „tagjainak nem pusztán elvont, absztrakt jogokat nyújt, hanem részben megszerzi nekik a megélhetés módját is.” Laveleyenek ez a mondása nagy túlzás, mert a mai svájci köztársaság csekély töredékére illik csak rá, a kezdetleges Svájcra, sőt a régi kantonoknak csak egy pár kerületére.

Mi az az allmend? Ez a szó látszólag közös birtokot jelent; sajátos jellegű közös birtokot, az ősi birtokközösségnek megkövesült nyomát. Jogi és gazdasági tekintetben különbözik a modern községi birtokoktól.

Franciaországban, mondja Laveleye, a községi birtok, mely mindig rosszul van kezelve, majdnem semmit sem jövedelmez: haszonélvezete rosszul van szabályozva: csak úgy tartja fönn magát, mint a múltnak oly maradványa, mely sehogy se fér össze a mai gazdasági rendszerrel. Svájcban másképp megy a dolog. A magas völgyekbe csak későn hatolt be a feudalizmus, sohasem volt hatalmas és teljesen ki volt irtva már a középkor vége előtt.

Jó lesz tudomásul vennünk azt a nyilatkozatot, hogy a svájci kantonokban a földbirtok nem ment keresztül a feudalizmus fázisán. A birtokrendszer átalakulására ott tehát nem gyakorolt befolyást az a hatalmas ok, melynek Karl Marx és követői olyan túlnyomó szerepet tulajdonítanak a modern birtokviszonyok létesítése körül.

Foglaljuk össze röviden Laveleye lelkes leírását az allmendről.

A községi birtok három részből áll. Ezek: az erdő, a legelő és a mező (Wald, Weide und Feld). Ezekből áll a községi birtok, nem pedig egy sivár pusztából. A föld jól van művelve és azoknak, akik birtokolják, juttatja a legfontosabb életszükségleteket: turfát, tüzelő és épületfát; nyári legelőt; egy darab szántóföldet.

E fölsorolásban először is az tűnik fel, hogy topográfiai okoknál fogva ez nem kapható másutt, csak az Alpok közt, a Pireneusokban vagy más hegyi vidéken. A Beauce síkságain nem történhetne meg, hogy minden község juttasson a lakosainak turfát, tüzelőfát, elegendő mennyiségű épületfát és terjedelmes, üde legelőt.

A darab művelhető földet, mely az allmend rendszere mellett minden családnak kijut, rendszerint veteményeskertté alakítják át. Az tehát az élelemnek csak kis részét nyújtja, nem a gabonát, hanem a főzeléket és a gyümölcsöt. Ez onnét van, hogy az allmend rendszerint csekély kiterjedésű: egy-egy családra ritkán jut csak 80 ár is, hanem rendszerint 10–15 ár, tehát egy kert, és ezt időközönként odaosztják.

Kinek van joga egy ilyen kerthez? Ahhoz nem elég, hogy valaki a község lakója legyen, akár igen régóta is. Még az sem elég, hogy valaki ott a polgári jogokat gyakorolja. Hogy valaki az allmendből részt kapjon, ahhoz az szükséges, hogy olyan családból származzék, mely ezt a jogot már emberemlékezet óta birtokolja, legalábbis a múlt század vége óta. Ezek a szigorú feltételek logikusak és szükségesek, mert az allmend, mely máris igen kicsi, roppantul összezsugorodna, ha új osztozkodóknak is juttatnának belőle.

Az idegenek kizárása mindig uralkodó elv volt a birtokközösségnél; ez óvja meg az ilyen birtokot, mely a lakosság elszaporodása folytán elpusztulna. Egyébiránt a földet – amint azt már a VIII. fejezet elején kimutattuk – az ember sohasem tekintette közösnek a szó igazi értelmében; mindig kizárólagos és örökös birtok volt, és az is lesz mindig; ha nem magánember, nem egyes egyén az, ki a föld örökös, kizárólagos birtokosa, akkor egy család, egy klán, egy tartomány, egy nemzet az, mely a sajátjának tekinti, minden más család, klán, tartomány vagy nemzet kizárásával. A földet sohase tekintették az összemberiség közös tulajdonának: mindig a foglalás és öröklés képezte a birtoklás jogcímét, és a birtokközösségnek, épp úgy mint a magántulajdonnak, lényeges feltétele a mások kizárása.

Egy és ugyanazon faluban egymás mellett laknak haszonélvezők és kizárt lakók. Az utóbbi neve „Beisassen,” akik egyszerű „lakók a többiek mellett.” E két kategória közt, melyek több nemzedéken át laknak egymás mellett, és mégis egyenlőtlen jogokkal bírnak, sűrűn fordulnák elő viszályok, elkeseredett, hosszas küzdelmek. Az allmend tehát nem teremti meg az egyenlőséget, sőt szervessé és örökkévalóvá teszi az egyenlőtlenséget. Vannak falvak, melyek tranzakciót fogadtak el, hogy elejét vegyék e civódásnak, irigykedésnek és ellenségeskedésnek; az egyszerű lakóknak, ha régóta laknak a vidéken, megadnak bizonyos szerény jogokat. De ezzel az egyenlőtlenséget nem szüntetik meg, csak csökkentik.

Hogyan kezelik az allmendet, a klán közös tulajdonának e maradványát? Ahogy Laveleye mondja:

Régen, mikor a lakosság a rendelkezésre álló területhez képest csekély számú volt, szabályzatra, úgyszólván, nem is volt szükség. Mindenki annyi fát vágott az erdőben, amennyire szüksége volt, és annyi marhát küldött a havasi legelőre, amennyije volt. Szabályzatra csak később volt szükség, mikor az osztozkodók nagyon elszaporodtak. A szabályzat szentesítette a régi szokást; de minél nagyobbak lettek a község szükségletei, annál szabatosabb és szigorúbb lett a szabályzat.

A birtokközösség fő baja mindenütt a lakosság sűrűsége.

Az allmend haszonélvezetének módja nagyon különbözik az egyes helységek szerint, de egyes közös vonások mégis akadnak. A régi falvakban, melyek városokká alakultak át, a természetben való haszonélvezet rendszerint megszűnt, és csak az erdőkre nézve maradt meg: a községi javakat bérbe adják a közköltségek fedezése céljából. Ez esetben a polgárok csak képzeletbeli tulajdonosok, épp úgy, mint a 37 millió francia, akik a millió hektárra terjedő állami erdők birtokosai, de azokban fát nem vághatnak, juhot nem legeltethetnek, kunyhót nem építhetnek, de még csak nem is vadászhatnak. A birtoklásnak ez a módja annyira ideális, hogy 37 millió francia közül ezer se akad, akinek egyszer egy évben eszébe jutna, hogy elméletben, mint állampolgár, társtulajdonosa egy millió hektár erdőnek.

A községekben, melyek falvak maradtak, a haszonélvezeti módnak három típusát különböztetjük meg, melyek Uriban, Unterwaldenben és Glarisban fordulnak elő.

Uriban, mely – amint már a neve is mutatja – az ősi szokások földje, az ősi kanton, terjedelmes allmendek vannak. A kanton alsó kerületében 1852-ben, Laveleye szerint, 5417 „Kuhessen” volt (amit egy tehén egy nyáron megeszik) 2700 haszonélvező család számára. A községi erdők négymilliót értek, és a szántóföldekből 400 hektár volt allmendekre osztva. Miképp történt a felosztás? Egyenlő részt kapott minden haszonélvező? Korántsem. A szabály az volt, hogy mindenkinek a szükségletei szerint kell juttatni. De ezt nem Louis Blanc felfogása szerint kell érteni, hogy t.i. csak a személyes szükségletek veendők tekintetbe. Itt minden birtoknak a szükségleteiről van szó. Minél nagyobb egy haszonélvezőnek a tulajdona, annál nagyobb részt kap a közös tulajdonból.

Schaddorf faluban (Altdorf mellett) tipikus példáját láthatjuk e felosztási törvénynek. A polgárok, akiknek joguk van az allmend élvezetéhez, a fa felosztása tekintetében, négy osztályba tartoznak.

Az első osztályba azok tartoznak, akik egész éven át tüzelnek és világítanak, kemencét fűtenek és birtokosok; ezek hat nagy fenyőt vághatnak; voltak pedig 120-an. A másodikba azok tartoznak, akik tüzelnek és világítanak, kemencével bírnak, de nincs birtokuk; ezeknek négy fenyőre van joguk; szám szerint voltak harmincan; a harmadik osztály egyénei (9) egyedül élnek és nincs birtokuk, három fenyőt kaphatnak; a negyedik osztálybeli haszonélvezők, akiknek nincs házuk, csak két fenyőt igényelhetnek: 25-en voltak, összesen volt tehát a faluban 194 haszonélvező.

Ez a felosztás bizonyára nem felel meg a feltétlen egyenlőség elvének, de hát mégis igazolható valahogy. Egyébiránt másfelől az következik belőle, hogy a községi hatóság engedélye nélkül senki sem nagyobbíthatja a házát, az istállót. A tilalom rendkívül furcsának tűnik, de érthető. Miután a hatóság adja az erdőből a tatarozáshoz való fatörzset, a községnek érdekében áll, hogy a házak ne nagyobbodjanak túlságos mértékben. A birtokközösség mindenütt azt eredményezi, hogy az egyén jogai a magánélet minden tényében korlátozva vannak.

A legelők elosztása még egyenlőtlenebb, mint az erdőké. Uriban az az elv, hogy minden haszonélvező saját birtoka arányában használhatja a közlegelőt. A formula az, hogy „minden ember csak azt a marhát küldheti a község legelőjére, melyet télen eltartott az istállójában.” Ez a törvény kizárja a szegényeket, és a jómódú embereknek annál jobban kedvez, minél vagyonosabbak. Így tehát e félreeső vidékeken, ahol „ma is megláthatjuk milyen volt az iráni fennsíkokon tartózkodott őseink kezdetleges élete,” a lakosság épp úgy, mint mindenütt máshol, két osztályra oszlik, a kövérek és a soványok osztályára, és a szocialisták által emlegetett pauperizmus megvan, akár csak a középkori Firenzében.

Laveleye kiemeli azt a különös dolgot, hogy Uriban a „kövérek”, azaz a marhákkal bírók számosabbak, mint a „soványok.” A 2700 haszonélvező család közt 1665 akadt, amelynek volt marhája, és csak 1035 olyan, amelynek nem volt marhája. Így tehát azok, akik az elosztást, nem mondjuk, hogy igazságosabbnak, hanem csak egyenletesebbnek akarnák, követeléseiket nem bírják érvényre juttatni. Végül, mint ahogy az alkalmatlankodó ebnek egy csontot dobnak, juttattak nekik egy-egy 15–20 árnyi kertet, hogy ott burgonyát termeszthessenek. „Egyébiránt – jegyzi meg Laveleye – van fájuk, amivel főzhetnek és melegedhetnek.”

15–20 ár, tehát 5–600 frank értékű föld az – 3000 frankra téve a szántóföld hektárjának átlag árát – amit e haszonélvező családoknak adnak, de ezt se mint birtokot, hanem ideiglenes haszonélvezetre. Hol van a paraszt, a napszámos, a béres, aki két vagy három évi takarékoskodás után meg ne szerezhetne egy ekkora darab földet! Lehet-e azt állítani, hogy ilyen dotáció által meg van oldva a szociális kérdés, és hogy a kedélyek immár meg fognak nyugodni?

A 400 hektárnyi szántóföldből, amivel Uri kanton a legelőkön és erdőkön kívül bír, minden haszonélvező családnak átlag 14 ár juthat. De ez a parcella is más-más kézre juthat az időközi felosztások folytán.

Ez az allmend első típusa. E boldogoknak híresztelt helyeken a lakosoknak három kategóriája fordulhat elő; az új lakók, akik már több nemzedéken át vannak ott, de akiknek semmihez sincs joguk, mert nem származnak a régi klánok tagjaitól; a szegényebb haszonélvezők, akiknek nincs birtokuk és akik télen nem tarthatnak marhát; ezek nem legeltethetnek, az erdőből is kevesebbet kapnak és bizonytalan jogcímen kapnak egy 15–20 ár nagyságú kertet: végül a jómódú régi lakosok, akik a szántóföldből kapnak részt, legeltethetnek és fát vághatnak szükségleteikhez képest. A község tehát növeli a gazdagok javait, azok vagyonát, akik már úgyis jómódúak. És a birtokközösség rendszere mellett ez csakugyan mindig így történt. A „kövérek,” az „erős családok” mindig az oroszlánrészt kapták, és habozás nélkül mondjuk ki, hogy ennek így kell lennie. A községnek az az érdeke, hogy minél több teremjen, márpedig csak az eszes, munkás, takarékos emberek tudják a földet alaposan kihasználni.

Glaris kantonban a második típussal találkozunk. Ott sokkal kevesebb községi birtok maradt; ott a községi javak legnagyobb része bérbe van adva, még idegeneknek is. Olyan természetes dolog, hogy a birtokközösség kizárja az idegeneket, hogy Laveleye a csodálkozás hangján említi, hogy idegenek is részt vehetnek az árverésekben. De a községek rendszerint mégis megtartanak annyi szántóföldet, hogy minden haszonélvező családnak adhassanak 10–30 árnyi területet, mely 10, 15, 20 vagy 30 évig marad egy kézen. A határidő letelte után a földeket újból felmérik és megint kisorsolják. Egyes magántestületeknek szintén vannak földjeik. Laveleye elbeszéli nekünk, hogy az iskola, a templom, a jótékonysági pénztár is birtokolnak legelőket, erdőket, mezőket; azután megint felveszi az aranykor költőinek tollát és lelkes hangon folytatja:

Mily különbség! Itt a manchesteri munkás, aki kőszénfüsttel elhomályosított levegőben, piszkos szobában, ronda utcában él; egyetlen szórakozása a gin-palace, a pálinka palotája. Ott pedig a svájci haszonélvező, aki tiszta levegőt szív a Linth gyönyörű völgyeiben, a Glaris hófehér ormai tövében, a pompás természet üde légkörében: jól lakik; műveli a földjét, melyhez természetes, eltagadhatatlan joga van; elesége egy részét maga termeszti; ragaszkodik a földhöz, amely az övé, a községhez, melynek kormányzatában részt vesz; a kantonhoz, melynek törvényeit a Landesgemeinde gyűlésein ő szavazza meg; haszonélvező társaihoz az együttes tulajdon köteléke, polgártársaihoz pedig a közös jogok gyakorlata fűzi.

Ez bizonyára megkapó kép. Tehát a manchesteri munkás és a glarisi paraszt képezik az alsóbb osztályú emberek végzeteinek skálájában a két szélső fokot. Igaz, hogy a helyek ellentéte megkapó, mert az Alpok közt a természet csakugyan nagyszerűbb. De hisz a föld minden vidékére kell akadnia lakónak, az egyhangú síkságokra és a sivár fennsíkokra is! Manchestert füst környezi. Tán csak nem akarjuk száműzni az ipart, mely annyi kényelmet és élvezetet szerez az embernek. A manchesteri munkás piszkos szobában, ronda utcában él? Mindig igaz ez, és a munkás, aki szorgalmas és takarékos, bő munkabéréből nem vehet bérbe egy cottage-ot, ahonnét olcsó vonatok szállítják a gyárba, melyben hetente csak 56 órát tölt? Egyetlen szórakozása a gin-palace! De mit csinálnak hát a népkönyvtárak, az ingyenes tanfolyamok, a Mechanics’ Institute-ok (mechanikai intézetek), melyeket annyiszor hallunk dicsőíteni? Az a manchesteri munkás, ha okos és erélyes, nem látja-e maga előtt a legszebb láthatárt? Nem emelkedhet-e fokról fokra, és egy szép napon ő, vagy a fia nem lehet-e egyike ama gyapjúlordoknak, akik a világ igazi urai?

Laveleye képe, mely az egyik oldalon túl sötét, nem színez-e nagyon is ragyogóan az érem túlsó felén? Vajon az a svájci haszonélvező csakugyan részesül-e annyi anyagi és erkölcsi előnyben, mint ahogy itt mondatik? Van-e mindig saját háza? Nem, mert hisz Uri kantonban, amelyben pedig a viszonyok kedvezőbbek, mint Glarisban és Schaddorf városban, azt tapasztaljuk, hogy 194 haszonélvező közül – a minden jog nélküli jövevényekről nem szólva – 25 akadt, akinek nincs saját háza. Van-e mindig elég munkaeszköze? Az sincs, mert Uriban a 2700 haszonélvező család közt van 1035, mely a télen át nem bír eltartani egyetlen egy marhát sem, és így ki van zárva a közlegelő használatából. De van-e legalább mezeje, amely az övé és amely neki eledelt juttat? Az szintén nincs, mert 10–15, legfeljebb 20 árnyit kap, tehát ötvened, sőt századrészét annak, amire szüksége volna, hogy eltarthassa a családját. De mondhatjuk-e legalább, hogy kedélye derült, és nem lakozik benne se irigység se gyűlölet? Hogy mondhatnánk ezt, amikor azt kellett hallanunk, hogy e községek legtöbbjében – akárcsak Athénban. Rómában és Firenzében – vannak „kövérek” és „soványok,” hogy emezek irigylik amazokat és hogy a két osztály közt a küzdelem sokszor heves mértéket ölt?

Hagyjuk tehát az idillt, mely csak a költészetbe való, és térjünk vissza a prózához, az allmendhez úgy, ahogy van, csekély arányaival és korlátolt befolyásával. A svájci parasztra úgy illik a fentebbi lelkes leírás, mint Theokritosz és Vergilius leírása az igazi görög és római pásztorokra.

Az allmend harmadik típusát Wallisban látjuk. Itt, valamint a többi kantonokban, az alpesi legelők élvezete, hogy jogi kifejezést használjunk, a magántulajdon korolláriuma, mert mindenki annyi marhát küldhet a közlegelőre, amennyit az egész éven át eltartott.

Glarisban is akadnak községi szőlők és szántók, de ezek csak arra valók, hogy a nemzeti és községi ünnepélyekhez szükséges bort és kenyeret szolgáltassák. Ilyen célból a lövészegyletek is szereznek egy-egy kis telket. Ezek igen tisztes, poétikus szokások, de a lakosok anyagi jólétére egyáltalán nem gyakorolnak semmi befolyást.

Teljes statisztika az összes svájci községi javakról, fájdalom, nincs. Laveleye úgy segít tehát magán, hogy közöl egy pár számot a legjobban ellátott kantonokról. Szó szerint idézzük:

Unterwalden kantonban, Obwaldenben, ahol 13000 lakos van. a községi javakat 11 350 000 frankra becsülik. Appenzellben. a hét belső kerület 9800 lakója mintegy 3 millióra becsült birtok felett rendelkezik. Solothurn város haszonélvezőinek birtoka 5409 hold erdő, 1041 hold legelő és 136 hold szántóföld: és ezeket az épületekkel együtt 2 330 338 frankra becsülték, de háromszor annyit érnek. St. Gallen kantonban a községi földek igen terjedelmesek. Ott 236 havasi legelőn van 24 472 stoss (a stoss, mint a kuhessen, egy meg nem határozott terület, amely egy tehénnek egy nyárra szükséges), és ezekből 143 havas 12 407 stoss-szal a községi legelő. St. Gallen város polgárainak oszthatatlan birtokát 6 294 000 frankra becsülik. Schaffhausen kantonban a községi földek 28 140 holdra terjednek, ami a kanton összes területének (85 120 hold) egyharmada. Az erdők 29 188 holdra terjednek, és ebből 20 588 hold a községi allmendeké. Uri, Zug és Schwyz kantonokban az allmendek szintén igen terjedelmesek.

Ezek a számok érdekesek, bár nem valami erősen támogatják a tételt, amelynek érdekében felhozták. Hogy Svájcban a községek birtokolják az erdők legnagyobb részét, azon nem kell csodálkozni, hiszen Franciaországban is az állam egy millió hektárt, a községek pedig 4 855 000 hektárt, összesen a felét birtokolják az erdő-állománynak. De ebből nem következik, hogy az egész terület allmenddé van átalakítva. Ez idő szerint Svájcnak azon helyei, melyek e tekintetben első helyen állnak, a lakosság számához képest mégiscsak csekély közös birtokot mutatnak fel. Obwaldban 13 000 lakos van és a községi birtok 11 350 000 frankot képvisel. Ez soknak látszik, mert minden egyénre 850 frank, azaz minden családra átlag 3000 frank jut; de figyelembe kell vennünk, hogy a jövedelem a nyugati országok legtöbbjében, a terhek leütése után, körülbelül 3%, tehát egy-egy családra 90 frank jut, egy-egy lélekre 22 ½ frank. Miután az elosztás sohasem szokott teljesen egyenletes lenni, a kevésbé dotált család a községi vagyonból az átlagos jövedelemnek csak a felét, a harmadát vagy éppen negyedét kapja, ez pedig fejenként 6–11 frank, és egy-egy családnak 24–45 frank. Ez is szép mellékes jövedelem, de csak mellékjövedelem. Pedig itt arról a területről szóltunk, mely még a legjobban áll. Az appenzelli hét belső kerületben, melyeket második helyen említettek, az eredmény még kevésbé fényes. Ha oly községcsoport, melynek 9800 lakosa van, 3 millió értékű községi vagyonnal bír, ez fejenként tesz 328 frankot, minden család után 1300 frankot, vagyis 3%-kal kamatosítva, 39 frank jövedelmet egy-egy négy lélekből álló családnak, ha a földeket egyenlően osztanák meg, amit pedig nem tesznek. Ha tekintetbe vesszük, hogy az allmend rendszer mellett főleg a legelőkből és az erdőkből a lakók csak birtokuk és marhaállományuk arányában osztoznak, akkor úgy találjuk, hogy Appenzellben a szegényebb család a községi javak után 10,12, 15 vagy legfeljebb 20 frankot kap évente.

Ha jól keresünk, Franciaországban is találunk analóg eseteket. Az Avevron és Herault közt elterülő hegyekben sok a községi föld. Cornus községnek (Avevron) van egy erdeje és egy nagy szántóföldje, melyeket bizonyos időtartamra felosztanak a lakosok közt. Lunas községnek (Herault egyik kantonjának főhelye) ezer hektárnyi községi földje van: a szomszéd Joncels községnek is van igen nagy birtoka. Hasonló dolgot látunk Pégairolles, Lauroux községekben, és sok más helyen. A lakosok jobbára óhajtják, hogy a községek tartsák meg ezeket a területeket, melyek javarészt a hegyek lejtőin vagy a fennsíkokon vannak; de azt nem igen mondhatják, hogy valami nagy anyagi hasznuk van belőlük. Túlzás volna azt állítani, hogy a községekben, ahol a községi javak körülbelül akkorák, mint a svájci allmendek, azokból minden családra átlag 20 frank tiszta évi jövedelem jut. A jómódú, előkelő lakók hajlandók volnának arra, hogy e községi földek eladassanak, befásítás végett átengedtessenek az államnak vagy szétosztassanak a lakók közt akár örökbirtokoknak, akár pedig igen hosszú tartamú haszonélvezetre. Az, hogy a föld birtoka 20–30 évre biztosítva van, nem elég arra, hogy valaki, főleg hegyi vidéken, fát ültessen. Ehhez legalább 50–60 év szükséges, és kártérítés az új felosztásig elért értéknövekedésért.

Ezen községi földek létezése egyike azon akadályoknak, melyek miatt a francia kormány nem eszközölhet nagyobb befásítást. Ez a kezelés megkívánná, hogy a lakók legalább húsz évig ne használják. Bizonyos francia községi földeken, pl. Laurouxban észrevették, hogy amint e földeket kiosztották a lakók közt, mégpedig hosszú tartamú időszakokra, a satnya, félig elpusztult erdők részben megint megszépültek. Vannak községek, ahol, mint pl. Cornusban (Aveyron) az erdőket igen jó karban tartják.

A mi részünkről nem ellenezzük azt, hogy a községek megtartsák a földjeiket, legalább a hegyeken levőket, de csak két feltétel alatt: az egyik az, hogy az irtásokhoz a lakóknak ne legyen joguk, amíg a befásítás meg nem történt, tehát az egészen kopár területeken körülbelül húsz évig; a másik pedig az, hogy a haszonélvezet szigorúan szabályozva legyen, és a község birtoka ne pusztuljon el az egyes osztozkodók gondatlansága vagy prédálása folytán.

Rau német gazdasági író, aki a németországi községi földeket tanulmányozta – melyek főleg a Rajna bádeni völgyeiben és egyes falvakban találhatók, mint Heddesheim és Langenbach – a közös birtok ezen kategóriájáról igen hasznos tanácsokat adott. A bádeni hercegség rajnai völgyeiben egy haszonélvező osztályrészei átlag 2–3 holdat (50–75 ár), az utóbb említett falvakban 5 holdat (1 ¼ hektár) is tesznek. De ez korántsem elég egy-egy család eltartására. Erről meggyőződünk, ha visszaemlékezünk arra. hogy a francia falvak 20 millió lakója – akik közül pedig sokan más foglalkozást is űznek – 52 ½ millió hektárral rendelkezik, ami fejenként 2 ½, családonként pedig átlagosan tíz hektár.

A bádeni hercegség ezen falvaiban a községi földek szervezete nagyon hiányos, mert a földeket igen rövid időközökben, évenként vagy minden harmadik évben szokták újból felosztani. Rau, aki e közös földek megtartása mellett nyilatkozik, mert megszüntetni vagy enyhíteni akarná a pauperizmust, erre nézve tanácsokat ad, melyek részben nagyon okosak, vagy legalábbis nagyon érdekesek. Azt akarná, hogy az allmendekből minden családnak egyenlő rész jusson, amivel beismeri, hogy ma nem úgy van. Azt óhajtaná, hogy mindenki fizessen bizonyos földbért, melynek jövedelméből kárpótolni lehetne azokat, akik az ő részüket nem művelhetik. Szerinte a haszonélvezetet hosszú időre kellene biztosítani, sőt talán életfogytiglanra, és el kellene kerülni azt, hogy az egyes osztozó sok apró parcellát kapjon. Mikor pedig valamelyik föld visszaszáll a községre, az eddigi művelőnek – vagy halála esetén a családjának – meg kellene téríteni a talajjavításra, trágyázásra, alagcsövezésre, kerítésre és ültetvényekre fordított költségeket, mert máskülönben a földek a haszonélvezet utolsó éveiben nagyon elhanyagoltatnának.

Ez igen helyesen van mondva. És ezen okos taná­csokra csak egy ellenvetés lehetne, hogy az így értelmezett közös tulajdon többé nem közös tulajdon. Ha a kisorsolás nem történik minden évben, vagy legalább minden második és harmadik évben, hanem csak 20–30–40 évi időközökben, akkor az osztozkodási időszak lejárta előtt alapított új családoknak mi sem jut; ha egy család 4–5 ágra szakad, akkor az új háztartásoknak 10, 15, 20 évig kell várniuk, míg részt kapnak a közös vagyonból. A hosszabb ideig való egyéni haszonélvezés és az együttes birtok sehogy sem férnek meg egymással; amit az egyiknek adunk, azt elvesszük a másiktól.

Rau egyéb tanácsai szintén ellenkeznek az együttes birtok lényegével. Azt mondja, hogy mindenki fizessen bizonyos bért; de akkor minden osztozkodónak amúgy is csekély jövedelme még inkább csökken. Az a bér, ha csekély lesz is, olyan teher, melyet némelyek nem bírnak el. Még inkább áll ez, ha meg kell téríteni az eddigi tulajdonos számára az eszközölt talajjavítások költségeit. Ha a földet nagyon gondozta, ha trágyázott, alagcsövezett, szőlőket és gyümölcsfákat ültetett, akkor a megtérítendő költség egy-egy hektár után felrúg 1000 frankra, 2000 frankra, sőt 4–5000 frankra. Ki fizeti azt meg? Az talán, akinek a sors ezt a gyönyörű telket most juttatja? De akkor gazdagnak kell lennie, hogy lefizethessen 1000 frankot, 2000 frankot, sőt esetleg 4–5000 frankot. Ha nincs annyi pénze, le kell mondania a telekről. Mihelyt egyszer elfogadjuk a költségmegtérítés elvét, akkor nem értjük, hogy mire való a birtok közössége, mert a megtérítendő költség sok esetben akkora, mint a vételár, és eltávolítja azokat, akiknek nincs pénzük, hogy megvegyék a földet. Ha valaki az örökös egyéni tulajdon rendszere mellett 4–5–6000 frankért megvesz egy hektár földet, akkor mit képvisel ez az ár? Rendszerint csak azt az összeget, amit az előbbi tulajdonos vagy ennek elődei irtásra, bekerítésre, építkezésre, trágyára, alagcsövezésre, öntözésre, ültetvényekre költöttek.

Azt mondják erre, hogy itt bele van értve a föld járadéka is, vagyis a föld őseredeti termőereje. Az igaz, csakhogy a szűz földek versenyének kitett Nyugat-Európában a földjáradék a legtöbb esetben igen jelentéktelen termelési tényező. Ha eltekintünk a híres szőlőktől és a folyó menti rétektől, akkor a földjáradék ritkán képezi csak a harmad- vagy negyedrészét is a haszonbérnek, tehát az eladási értéknek. A vételár többi része, néha az egész vételár nem egyéb, mint a beruházási költségek megtérítése. Sőt az Essai sur la répartition des richesses c. művem harmadik fejezetében gondos számítás alapján kimutattam, hogy a vételár ritkán üti meg a gondos birtokosok által eszközölt beruházások költségeit, és hogy nevezetesen a lefolyt 30 év alatt Franciaországban a föld eladási értékének növekedése csekélyebb összeget képvisel, mint a lefolyt 30 év alatt eszközölt beruházások költsége. Így tehát a beruházások megtérítése leplezett visszatérés az örökös magántulajdonhoz és ugyanazzal a bajjal jár – ha ugyan bajnak mondható – hogy a szegényeket mellőzi; de nem nyújtja annak eltagadhatatlan előnyeit, mert a birtokost nem sarkallja annyi szakadatlan beruházásra.

Itt aztán még egy komoly kérdés merül fel: hogyan kell megállapítani a megtérítési összeget. Az egyéni örökös birtokoknál az eladás szabad szerződés, melyhez hozzá kell járulnia mindkét félnek; itt tehát az egyik fél nem szabhat önkényes árat. De amikor a volt haszonélvező költségeinek megtérítéséről lesz szó, ki lesz a bíró? A község, tehát a két fél közül csak az egyik. Azt lehetne mondani, hogy a beruházásokat a község fizeti ugyan, de a terhet felosztja az allmend többi osztályosai közt. De itt sok ellenvetés merül fel, és a megtérítendő összeg megállapítása igen nehéz lesz. Hatóságilag megállapítani, hogy mennyit érnek az ültetvények, öntözések, trágyák, mennyivel gyarapította a föld értékét az utolsó haszonélvező, ez mindig szerfölött kényes feladat lesz. A község, amely kétségkívül csökkenteni igyekszik a terheit, mindig hajlandó lesz nehézségeket támasztani. De ha nem is teszi, feltételezik majd róla, hogy megteszi. És a haszonélvező, ha e tekintetben kételyei, aggodalmai lesznek, kétszer is meggondolja a dolgot, mielőtt költekezésre szánja magát. A földek tehát, egészben véve, nem lesznek olyan jól művelve, mint az egyéni, örökös tulajdon rendszere mellett, kisebb mennyiségben fogják megteremni az élelmiszereket, melyek az emberi fajnak nélkülözhetetlenek vagy hasznosak.

Ha a község maga téríti meg a beruházási költségeket, akkor ezt a kiadást valakire ki fogja róni, mégpedig az új haszonélvezőkre, telkeik jövedelme arányában. Ezzel új terhet ró ki, és még nehezebbé teszi azon földművelők helyzetét, akiknek nincs tőkéjük. Ez a teher sokkal nagyobb lesz, mint a mai földadó, mert ez a föld jövedelmének csak csekély hányadát képezi, tán tized vagy hatod részét, holott a beruházási költségek megtérítése sok esetben a tiszta jövedelem háromnegyedét, négyötödét, sőt néha az egész tiszta jövedelmet fogja abszorbeálni. Mindenfelől új nehézségek támadnak tehát, és az önkénynek ezer alkalma van érvényesülni.

A közös tulajdon csak a maga őseredeti, kezdetleges alakjában lehetséges, amely kizárja az intenzív termelést; ha nagyobbítani akarjuk az osztozási időszakokat, el akarjuk ismerni a távozó haszonélvező jogait, akkor megszüntetjük a birtokközösségi jelleget, és ezen hibrid szervezet mégsem lesz olyan jótékony hatású, mint az állandó magántulajdon.

Igaz, hogy az allmend jobban van művelve, mint az orosz mir; de ennek több oka van. Az allmend a művelt Svájcban van, egy nyugati országban, a mir pedig a távoli, félig barbár Oroszországban; az osztályrészek hosszabb időre adatnak és kicsinyek; ritkán terjednek 10, 15, 20 árnál többre. Ilyen körülmények közt ez a közös birtok, bár a nem változó birtoknál szükségképp csekélyebb értékű, nyújthat bizonyos előnyöket, melyek miatt kívánatos a fenntartása. De amint a civilizáció fejlődik, ezek az előnyök is csökkennek; már az is elenyészteti, hogy a lakosság folyvást szaporodik. Így pl. Unterwaldenben a haszonélvező azelőtt két tehenet küldhetett a közös legelőre, utána csak egyet; miután a tér szűkült, utána minden tehén után hét frank díjat kellett szedni: az, akinek nincs marhája, kompenzációnak 3 frtot kap.

A már jelzett bajokon kívül még egyéb bajokat is okozna az, ha a birtokközösség rendszere általánossá válna. A közigazgatás sok nehézséggel járna. Laveleye ismerteti többek közt Gross községnek (Schwyz kanton) szervezetét.

Minden év április havában a 18 évesnél idősebb haszonélvezők gyűlést tartanak, melyen számadás tétetik, és folyó ügyek intéztetnek el. Az elnök rendkívüli gyűléseket is összehívhat. Minden tisztviselőt megválasztanak, és a megválasztott egyén tartozik a rá ruházott hivatalt elfogadni. A végrehajtó hatalom egy héttagú tanács kezeibe van letéve; ez intézkedik az erdőkezelés dolgában, kijelöli a vágásokat, előkészíti a földosztást, pereskedik a község nevében és végrehajtatja a 60 frankon aluli munkákat (a nagyobbakat a közgyűlés rendeli el); gondoskodik a szabályok megtartatásáról, megállapítja a bírságokat. Az elnök összehívja a tanácsokat, és akik igazolás nélkül elmaradnak, bírságot fizetnek: a jelenlevők díjazása az, hogy a többi haszonélvezőre kirótt közmunka alól fel vannak mentve. Az elnököt a közgyűlés választja, melyet össze kell hívnia, ha száz tag kívánja. Fizetést kap, azonfelül pedig napidíjakat a rendkívüli munkákért. Rajta kívül még öt fizetéses tisztviselő van: a pénztárnok, a jegyző, a munkavezető, az erdész és a számvizsgáló.

Látni való, hogy e földbirtokos községek igen tökéletes kormányzati szervezettel bírnak, középutat tartanak a politikai testület és a részvénytársulat közt.

Ez az utóbbi megjegyzés szerintünk voltaképp ellenvetés. A politikai testületekben sok a súrlódás, idővesztegetés, ármánykodás, ellenségeskedés, önkényeskedés. Láthatjuk ezt még a legkisebb községtanácsoknál is. Ez elkerülhetetlen baj, mert a közérdekek intézése céljából szükség van politikai testületekre: de ez nem ok arra, hogy túlságosan tágítsuk a közügyek körét. A részvénytársulatoknál, melyek feltétlenül szükségesek a nagyvállalatokhoz, hasonló bajokat látunk: pazarlást, hanyagságot, rosszul meghatározott felelősséget. Nagyon virágzónak kell lennie egy iparvállalatnak, hogy tönkre ne menjen, mikor részvénytársaság kezére kerül. Kisebb munkáknál, olyan kereskedésnél, amely nem igényel óriási tőkét, a magántulajdonos, a „gazda szeme,” sokkal jobban végez és lát, mint az igazgató tanács. A részvénytársaság csak akkor hasznos, amikor olyan munkákról van szó, melyekre egyes ember nem képes.

Szívesen elhisszük. hogy az allmendeket kormányzó kis testületek jobbára mentesek e hibáktól; de kétségkívül felvennék mind e hibákat, ha a hatáskörük szélesedne. De az bizonyos, hogy szükségképp a rutin, a szokás szolgái. Tegyük fel, hogy egy vidéken, melyen a birtokközösség dívik, föllép a filoxéra. Ezt a vidéket ez a megpróbáltatás jobban fogja sújtani, mint a magántulajdonosokból álló községet. Az utóbbi esetén egy eszes ember merész kísérletet tesz; Texasig megy és keresi a tőkét, melyen nem fog a filoxéra marása; úgy okoskodik, hogy siker esetén egyszerre meggazdagszik. Néhányan követik a példát, noha a közönséges emberek élhetetlenek és hitetlenek. De nagy erőfeszítésre, amely javára válik egy egész vidéknek, csak az egyéni kezdeményezés képes, ha a nagy nyereség reménye sarkallja. De mikor előbb egy 500–1000 főnyi gyűlést kell valamiről meggyőzni, akkor az idő múlik, de eredmény nincs. A tömegek mindig esztelenek és a régi csapáson haladnak; akármilyen oktatásban részesítik is őket, mindig vagy lelkes elhamarkodást, vagy meggyökeresedett tétlenséget tanúsítanak.

Az allmend igen érdekes maradványa egy régi szervezetnek; rendszerint jobban van szervezve, mint a francia faluközösség. De Héraultban és Aveyronban is vannak közbirtokosságok, melyek majdnem éppen olyan szervezettel bírnak, mint az allmendek. Azonban semmi sem enged arra következtetni, hogy az allmendet egy társadalmi újjáalakulás csírájának szabad tekinteni.