Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus – A szocialista eszmék terjedése

Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus – A szocialista eszmék terjedése

Amióta szerencsém van a «College de France» nemzetgazdasági tanszékét elfoglalni, leginkább arra fektettem hangsúlyt, hogy hallgatóimmal együtt az u. n. szociális kérdéseket tanulmányozzam.

Mint Michel Chevalier helyettese, a javak eloszlásáról tartottam felolvasásokat; és arról, hogy a gazdasági viszonyok a vagyoni aránytalanságok kiegyenlítése felé igyekeznek közeledni. Felolvasásaim csakhamar könyvben jelentek meg, melyet a közönség némi figyelemre méltatott1. Ebben a könyvben egyaránt cáfoltam az elméleti és a népszerű tévedéseket. Kimutattam, hogy az egyéni kezdeményezésre és az iparra alapított gazdasági rendszernek (az «individualizmusnak» és az «indusztrializmusnak») nem az a célja, hogy az emberek nagy részét nyomorba taszítsa, tehetetlenné tegye, hogy a szabadon szervezett termelés nagy rendszerének nem szükségképpeni következménye az, hogy a gazdagok még hatalmasabbakká, a szegények még kevésbe függetlenekké váljanak.

A következő évben a szövetkezést, ezt a sokoldalú, érdekes tárgyat fejtegettem: a tőkék szövetkezését, mely oly bámulatos lendületet ad a tőkefelhalmozásnak, és lehetővé teszi, hogy az emberi agyban megalkotott legmerészebb eszmék is haladéktalanul megvalósíttassanak; az egyének szövetkezését, mely arra van hivatva, hogy a munkás helyzetét igen lényegesen javítsa, a munkás egyéni erejét közös erővé alakítsa át és megadja neki az emberi méltóságot és a biztosságot. A szabad és önkéntes szövetkezés korszakának még csak az elején vagyunk. A társadalmi tünemények a századok egész sorozatára terjednek ki. Azokat nem a rövid emberi élet, hanem az emberiség életének mértékével kell mérnünk. A közép- és alsó néposztályok helyzetének javítására a szövetkezés még igen jelentékeny segélyforrásokat helyez kilátásba. A «néposztály» kifejezést használom itt, noha a felületes gondolkodók, akik mindent összezavarnának, azt a szót száműzni szeretnék a szótárból. Pedig szükségünk van bizonyos szavakra, hogy bizonyos tényeket kifejezzünk, és miután a társadalmi helyzetek nem egyformák, a különbségek jelzésére szabatos kifejezések szükségesek, és gyermekes elégtétel az, ha pl. azt a régi ismert szót a «réteg» kifejezéssel akarjuk pótolni.

A szövetkezésről tartott felolvasásaimat valamikor talán közzéteszem.

Úgy találtam, hogy ez idő szerint célszerűbb lesz, ha a College de France-ban tartott előadásaim harmadik sorozatát teszem közzé, azt, mely a kollektivizmusról szól.

Egy elmélet boncolásánál két módszert követhetünk.

Az első az, ha tételeit közvetlenül vizsgáljuk; pl. a nemzetgazdaságtannál elemezzük a nagy gazdasági fogalmakat. minők pl. az érték, a tőke, a nyereség, a munkabér, a megtakarított pénz, ahogy azokat a tudomány elénk állítja. Ez a didaktikai módszer.

A másik bíráló módszer megfordítva jár el. Az nem magukat a gazdasági tanokat tekinti, hanem a velük ellenkező fogalmakat és méltatni igyekszik az ellenvetések jelentőségét.

Aki a szocializmus, kommunizmus és kollektivizmus rendszereit boncolja, közvetett, de hatásos módszert választ a nemzetgazdaságtan tanulmányozására: ellenpróbát végez: egy igazságot úgy bizonyít be, hogy megcáfolja az ellenkezőjét képező tévedéseket. Azt fogjuk tehát e könyvben kutatni, hogy a nemzetgazdaságtan ellen küzdő iskolák miképp vélekednek az értékről, a javakról, a munkáról, a tőkéről, a takarékpénzről, a termelés szervezéséről, a termékek megoszlásának törvényeiről és szétosztásuk módjáról.

Miért használtam a «kollektivizmus» szót, a melyet némi megütközéssel vettek észre a Collége de France előadásait hirdető falragaszon? Miért ezt az újonnan gyártott kifejezést, amely nincs meg az Akadémia nagy szótárában? Miért nem választottam régibb, ismertebb kifejezést, mely meghonosult és behatolt a polgári osztályokba pl. a szocializmust vagy kommunizmust?

Azért nem tettem, mert a kollektivizmus szónak meg van a saját jelentése: egy bizonyos rendszert jelez, a fogalmaknak egy összességét, amely különbözik a szocializmustól általában, különösen pedig a kommunizmustól. Azért választottam az új kifejezést, mert az u. n. kollektivista tan a legidőszerűbb, legmegkapóbb jelensége, modern formája a szocializmusnak.

Kíséreljük meg az elnevezések szabatos meghatározását. Ez némi nehézséggel jár. A szocialista vagy kollektivista írók rendszerint inkább foglalkoznak azzal, hogy bírálják a közgazdasági tanokat, vagy felsorolják a bajokat, melyekben, szerintük a társadalom szenved, mint azzal, hogy a társadalom újjászervezésének pozitív, részletekbe menő rendszerét fejtsék ki. Ezt a megjegyzést nem én tettem, hanem egy szocialista író, Schäffle, az egyetlen, aki egy kis könyvben megkísérelte pozitív alakban feltüntetni, hogy mi lehet a kollektivizmus.

A legkiválóbb modern szocialista író, Karl Marx, aki oly marón, oly furfangosan és kérlelhetetlenül bírálja a most fennálló közgazdasági rendszert, nem állít fel ex professo oly társadalmi. rendszert, melyet a mostaninak a helyére lehet és kell állítani. Csak hellyel-közzel, szinte véletlenül, epizodikus formában merülnek fel műveinek romboló bírálatai közt egyes, röviden, nem igen szabatosan, nem igen világosan kifejezett pozitív eszmék.

De nemcsak az a baj, hogy a tanok tételes előadása majdnem teljesen hiányzik a modern szocialisták irataiban, — Schäffle kis könyvét kivéve — de még azt sem mondhatnánk, hogy a kiválóbb szocialisták tanai közt oly összhang uralkodik, a mely megkönnyíti a szocializmus bírálójának feladatát.

Vegyük pl. a két leghíresebb német szocialistát: Karl Marxot és Lassallet. Hasonlítsuk össze tanaikat azon modern francia, belga szocialista iskola tanaival, amelynek közlönye ezt a címet viseli: «La Philosophie de l’avenir, revue du socialisme rationnel» (A jövő bölcselete, az észszerű szocializmus szemléje) és amely iskola Colins belga bölcselkedőt tekinti alapítójának. A pozitív alapeszmékre vonatkozólag korántsem egyeznek meg egymással.

Lassalle szerint a szocializmus pozitív gondolata abból áll, hogy a munkások termelési szövetkezeteket alapítanak, melyekhez az állam adja az alaptőkét. Karl Marx és Schäffle visszautasítják ezt a javaslatot, mert engedményeket tesz az individualizmusnak és a közgazdasági szabadságnak. Ez nem alakítaná át eléggé a termelés mai rendszerét, mert meghagyná az anarchikus versenyt. Már pedig tudjuk, hogy individualizmus, szabadelvűség, verseny, olyan szavak, melyek szörnyen sértik a szocialisták füleit.

Ha Németországot elhagyjuk, és az imént említettem francia-belga iskolát vesszük szemügyre, úgy látjuk, hogy ennek a kollektivizmusa csak abból áll, hogy az összesség, vagyis az állam javára ki kell sajátítani a talajt, a földanyagot, a termelés nélkülözhetetlen eszközét, és azt árverés útján bérbe adni.

Colins javaslatához közel áll a kollektivizmusnak egy amerikai válfaja, Henry George elmélete, melyet a szerző két könyvben ismételten kifejtett, és amely az elmúlt öt évben mély hatást gyakorolt az Egyesült Államokban és Angliában.2

Ha visszamegyünk Németországba és szemügyre vesszük Schäffle elméletét, azon egyedüli újabb íróét, aki pozitív szocialista rendszert állított fel, úgy találjuk, hogy Schäffle nagyon szűknek és ki nem elégítőknek találja Colinsnak — akit úgy látszik, névleg nem ismer — és Georgenak javaslatait. Schäffle-nek sokkal több kell: nem csak a föld legyen köztulajdon, hanem a termelésnek minden, de minden eszköze, a gépek és a szerszámok épp úgy, mint a föld és a bányák; a magántőkét mindenben a kollektív tőke helyettesítse.

Hagyjuk ott Schäffle-t és térjünk vissza a belga-francia kollektivistákhoz. Fel vannak háborodva az iménti javaslatok miatt és panaszkodnak Schäffle tudatlansága fölött. «Ha minden magántőke, mondja egyikük, kollektív tőkévé válik, akkor benne vagyunk a vagyonközösségben, azaz a képtelenség vizeiben úszunk. Ha minden termelési eszköz kollektív tulajdonná válik, akkor egyforma vétség lesz akár egy tűt, akár egy gyárat szerzünk meg.» És a mérsékelt kollektivista a radikális kollektivistának egy csomó szemrehányást tesz, melyekben van bizonyos ügyesség.

Korántsem azért állítom így szembe a szocializmus és a kollektivizmus változatait, hogy ellenmondásaikat, küzdelmeiket frivol mulatság tárgyává tegyem! Ez a könnyű eljárás a nyilvános gyűlésekbe és a hírlapi cikkekbe való, de nem méltó a tudományos vitához.

Ezekkel a megjegyzésekkel csakis egy dolgot akartam kimutatni. A szocialistáknak könnyű a nemzetgazdasági tanokat bírálni, mert ezek teljes egészet képeznek, és a nemzetgazdasági írók egyetértenek az alapigazságokban, mint a tőke természete, a munkabér, a verseny, a kereslet és kínálat törvénye. De sokkal nehezebb a szocialista elméleteket bírálni, mert ezek nincsenek összeillesztve olyan egyöntetű egésszé, amelyre nézve, ha nem is az összes szocialista, de legalább a jelentősebb részük egy és ugyanazon nézetet vallanak.

Ezért nem is azt a módszert kell követni, hogy elővegyük az egyik vagy a másik írót, lépésről lépésre kövessük a szavait, ezeket bíráljuk, mérlegeljük és kimutassuk, mi bennük az igaz és mi a téves. Oda kell helyezkednünk a tanrendszer kellő közepébe, tekintet nélkül az egyénekre, akik így vagy amúgy hirdetik, és kimutatni, hogy mik annak a logikus következményei. Nem csak azt kell megtudnunk, hogy a kollektivizmus mit akar, illetve, hogy kiválóbb hívei mit tüntetnek föl cél gyanánt, hanem azt is, hogy, tanrendszerének elveihez képest, mit kell akarnia. Arról van szó, hogy teljesen részrehajlás nélkül, a legszigorúbb logika szerint fogalmazzuk meg mindazt, amit az «új eszme» tartalmaz, és ha azt kifejtettük és elemeztük, akkor hasonlítsuk azt össze a közgazdasági tanok lényegével és lássuk, hogy a két tanrendszer közül melyik tartalmazza az igazságot.

Arról szóltam, hogy a kifejezések jelentését meg kell határozni, és még nem tettem. Micsoda hát a kollektivizmus? Miben különbözik a szocializmustól vagy a kommunizmustól? Tetemesen különbözik, úgy az egyiktől, mint a másiktól. Szabatosabb, jobban van meghatározva, és mélyebb értelemmel bír, mint a szocializmus; szabatosabb, mint a tulajdonképpeni kommunizmus, de emennél szűkebb határok közt mozog és tartózkodóbb. Ezen felül — és ez hiányzik úgy a szocializmusnál, mint a kommunizmusnál — tényleg vagy látszólag könnyű módja van a megvalósításra.

A szocializmus általános elnevezés, mely kifejez bizonyos módokat arra nézve, miképp avatkozzék az állam a termelők közti viszonyokba, vagy a termelők és fogyasztók közti viszonyokba. Ennek a beavatkozásnak nemcsak az volna a célja, hogy biztosítsa az egyének által önként vállalt kötelezettségek hű teljesítését, hanem az is, hogy kiegyenlítse a társadalmi egyenlőtlenségeket, módosítsa a dolgok, természetes menetét, a szabad alku folytán megkötött szerződések helyére hivatalos szerződési mintákat léptessen, a gyöngébbnek tartott felet segítse és elejét vegye annak, hogy az erősebbnek tartott szerződő fél természetes vagy gazdasági előnyeit tőle telhetőleg kiaknázza. A szocializmus mindenre rendszabályokat alkot, vagy úgy jár el, hogy az állam versenyre kél a magániparral. A szocializmusnak vég nélküli tere van: a legváltozatosabb formákat ölti. Valóságos Proteus.

De a szocializmus, vagyis az állam beavatkozása a magánemberek közti szerződésekbe, némileg felületes, épp azért, mert szerfölött különböző és változó módok szerint alkalmazható. Többé-kevésbe nagymértékben módosítja a társadalmi viszonyokat, a termelés szervezését és a termékek szétosztását, de nem forgatja föl teljesen.

A kommunizmus azonban megcselekszi ezt a teljes felforgatást. Megszüntet minden magántulajdonlást; a hatóság által határoztatja meg nemcsak azt, hogy a társadalom minden tagja mit dolgozik, és milyen fizetséget kap, hanem azt is, hogy mindenkinek mi legyen a szükséglete, és a szükséglet miképp elégítendő ki. A gazdasági életben semmi tért sem enged a magánkezdeményezésnek, a személyes felelősségnek és szabadságnak.

A kollektivizmus más követelésekkel áll elő: azt mondja, hogy lényeges vonásokban tér el a kommunizmustól.

A kollektivizmus, ahogy Schäffle meghatározta, azt jelenti, hogy minden termelési eszköz (ingatlan javak, műhelyek, gépek, szerszámok) nem magántulajdon, hanem kollektív tulajdon, hogy a tőkék egység nélküli versenyét a munka társadalmi szervezése helyettesíti. A magánintézetek helyére a testületi szervezet lép, és a termelést a társadalom igazgatja: a közös munka megoszlik azon az alapon, hogy a társadalmi munka minden anyagrészletét és eszközét valamennyien együttesen bírják; az együttesen előállított, mindenféle termékek a munkások közt munkájuk mennyisége és értéke arányában oszlik meg.3

Eddig a kollektivizmus — ha eltekintünk az utolsó kifejezéstől — meglehetősen azonosnak látszik a kommunizmussal. De a mondat utolsó részében már egy lényeges eltérés nyilvánul. Mihelyt a termékek szétosztásánál az egyesek munkájának nemcsak a mennyiségét, de az értékét is figyelembe kell venni, már nem a tiszta kommunizmus áll előttünk, a maga durva formáiban.

A kollektivizmus és a kommunizmus közt egyébiránt sokféle és lényeges eltéréseket észlelhetünk; természetes, hogy csak az elméleti eltérésekről szólunk, mert a gyakorlatban nehéz volna azokat el nem enyésztetni.

A kollektivizmus azt állítja, hogy minden egyénnek szabadjára hagyja szükségleteinek meghatározását. Sőt azzal dicsekszik, hogy az egyéni gazdagságot nem szüntetné meg teljesen; megszüntetné a termelési eszközök magántulajdonlását, de meghagyná magántulajdonnak a fogyasztani valót. Nem a termékeket, hanem csak a termelési eszközöket tenné köztulajdonná. Megszüntetné a pénzt, de, hogy meghatározhassa a szolgálmányok értékét, kincstári jegyeket állít ki, melyek a társadalmi munka időegységét fejeznék ki. Ezeket a kincstári jegyeket az egyének gyűjthetik, összetakaríthatják, de azok nem képezhetnének tőkét. A kollektivizmus tehát megengedi az egyének megtakarított javait a legkezdetlegesebb formában, és úgy, hogy a megtakarított javak ne teremthessenek új értéket; behozná — úgy mondja — az együttesen megtakarított javakat, mégpedig a legtökéletesebb, a legtermékenyebb alakban. Sőt a kollektivizmus tovább megy, kijelenti, hogy az öröklési jogot tiszteletben fogja tartani

A mai társadalom átalakításánál az új tanrendszer az időhöz kötött annuitások módszerét alkalmazná. Mindazokat,  kik tőkét, azaz bármi néven nevezendő termelési eszközt tulajdonolnak, kisajátítaná és kárpótlást adna nekik, mely 30, 40, 60, 80, vagy 99 évi részletben fizettetnék aszerint, amint az írók vagy a kollektivista törvényhozók türelme vagy nagylelkűsége engedi.

Azt most nem kutatom, hogy ez a tan logikus, helyes-e, hogy az így felfogott kollektivizmus nem közeledik-e mindinkább a teljes kommunizmushoz, vagy hogy lopva nem engedi-e ismét előállani azon egyenlőtlenségeket, melyeket állítása szerint megszűntet. Előadom az eszme tartalmát. Előadásunk folyamán a jelzett kérdések tisztázása sorra fog kerülni.

De azt kell kérdeznünk, hogy milyen körülmények bírhattak rá nagy műveltségű elméket is arra, hogy ennek a rendszernek apostolai legyenek Azután, a kollektivizmus bírálata során, ki fogunk fejteni határozottabb, helyesebb eszméket a nagy gazdasági tényezőkről, mint az érték, a tőke, a munkabér, a nyereség, a verseny és a munka szervezéséről általában.

Ez az elemzés, az állandó tudományos érdeken kívül, ez idő szerint, úgy tartom, a kiváló időszerűség érdekével is bír. A szocialista eszmék megint sok ember elméjét foglalkoztatják.4 Járvány ez, mely nem kímél meg egy osztályt s egy országot sem. A világ egyik legkonzervatívabb államának, Ausztriának egy volt minisztere5 könyvet ír, melyben felhívja az államot, hogy ő legyen az általános termelő: kegyelmi ténynek tekinti, hogy az egyének magánbirtokában meghagy néhány kezdetleges munkaeszközt, pl. a tűt: de ennek a pici magántulajdonnak a használatát is feltételekhez köti. A magánkezdeményezés igazi hazájában, az Egyesült Államokban az iskolai könyvek közé sorolnak egy munkát, mely a földtulajdonlás teljes megszüntetését ajánlja.6 Franciaországban pedig egy kiváló parlamenti tag, mint az ipar s a munkásosztály helyzete ügyében kiküldött enquéte-bizottság elnöke,7 megnyitó beszédében nagy szavakkal kijelenti, bögy ezt az enquétet «határozottan szocialisztikus szellemben» kell megtartani. A meghallgatott szakértők ezt a naiv tanácsot megfogadták, és tudjuk, hogy a furcsánál furcsább tervek egész tömege került e bizottság elé. Egyes képviselők versenyre keltek a munkástestületek vezetőivel, és azt kívánták, hogy az állam fokozatosan alkalmazza a kollektivizmust és kezdje a bányák államosításával;8 községtanácsi tagok úgy vélekedtek, hogy a házak is pompás anyagot képeznének az államosításra. Több-kevesebb öntudatossággal sok ember biztatja a modern kormányokat arra, hogy lépjenek a kollektivizmus ösvényére. Elérkezett tehát az ideje, hogy az új szocializmust beható vizsgálódás tárgyává tegyük, és tüzetesen mérlegeljük, hogy mit tartalmaz és mit ér.

  1. Az első kiadás 1880-ban és a második 1882-ben jelent meg Guillaumin kiadónál.
  2. Progress and Poverty: An Inquiry Into the Cause of Industrial Depressions and of Increase of Want with Increase of Wealth. The Remedy, by Henry George. New York, 1879. (Haladás és szegénység, tanulmány az ipari válságok okairól, a szegénység és a gazdagság párhuzamos növekedéséről. A gyógymód. ) A népszerű kiadást tízezrével terjesztették és e könyv – ami némileg ámulatba ejthet – felvéttetett az iskolai könyvtárakba.  «Örömmel látjuk, mondja a «San-Francisco Merchant» című lap, hogy az állam közoktatási minisztériuma a «Progress and Poverty»-t felvette az iskolai könyvtárak jegyzékébe.»
  3. Die Quintessenz des Socialismus
  4. Újabb időkben sok előkelő férfi, bölcsész és gazdasági író úgy vélekedett, hogy a szocializmus, akár mint tudományos tan, akár mint politikai párt, meghalt. Sohase ringattuk magunkat ebben az illúzióban. Első munkánkban, mely 1868-ban jelent meg (De l’état moral et intellectuel des populations ouvriéres. A munkásosztály erkölcsi és értelmi állapotáról) megírtuk, hogy a szocializmus inkább él, mint valaha, és azóta váltig kijelentjük, hogy tért hódít az elmékben.
  5. Schäffle úr, a legismertebb német publicisták egyike. Az osztrák Hohenwarth kabinetben 1871. február 7.-én a kereskedelmi és földművelési tárcát bízták rá; tárcáját nyolc hónapig, a mondott évi október 30.-ig tartotta meg. Sok vaskos könyvet írt és egy Quintessenz des Socialismus című művecskét. Tudtunkkal ez az egyedüli mű, mely kifejteni igyekszik a kollektivizmus pozitív tételeit, és ez Németországban közel 30 000 példányban van elterjedve. Malon úr, a szocialista, aki az 1871.-i Párizsi Kommünben szerepet vállalt, lefordította francia nyelvre.
  6. Henry George. Századunkban talán egy könyv se terjedt el oly’ roppant mértékben, mint ez; az eredeti és a népies kiadás példányai százezrével forognak közkézen az Egyesült Államokban és Angliában.
  7. Spuller úr.
  8. Girodet úr, a Loire-departement egyik képviselője 1884 március havában törvényjavaslatot adott be, mely a következő cikkeket tartalmazza: „1. cikk. A bányák ismét az állam birtokába kerülnek vissza. – 2. cikk. A bányák törvényes formában, az ország által meghatározandó kártérítés fejében, ki fognak sajátíttatni. – 3. cikk. A bányák kiaknázásának módját külön törvényjavaslat fogja megállapítani.” Egyes képviselők és parlamenti csoportok ma sok ilyen fajta törvényjavaslattal foglalkoznak.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):