Az a tanulmány, amelyet itt a nyilvánosságnak átadok, az állammal kizárólag szociológiai, tehát ahogyan én értem a szót, egyszerre történelemfilozófiai és gazdaságelméleti nézőpontból foglalkozik, s a jogi nézőpontot nem veszi figyelembe. A célunk végigkövetni az Államot annak társadalomlélektani eredetétől egészen a modern alkotmányos államig és megkísérelni, hogy ennek alapján megalapozott prognózist állapítsunk meg a jövőben való továbbfejlődéséről. Mivel csak az Állam belső, esszenciális lényegét követjük nyomon, nem kell törődnünk azzal, hogy milyen külső jogi formák között játszódik le nemzetközi és nemzeti léte. E tanulmány, röviden, hozzájárulás az Állam kifejlődésének filozófiájához; de csupán abban a mértékben, amennyiben az itt végigkövetett fejlődés törvényének általános formája befolyásolja az összes modern államformára jellemző társadalmi problémákat.
Vizsgálódásunk korlátainak tudatában eleve kizárunk tehát értekezésünkből mindenféle közjogi elmélkedést. A konvencionális államelméletek futó áttekintése is bemutatja, hogy az Állam keletkezésére, lényegére és céljára nézve semmiféle felvilágosítást sem várhatunk tőlük. A közjogi elméletek bemutatják a legvégső szélsőségek közbeeső összes árnyalatait. Rousseau az Államot társadalmi szerződésből, Carey pedig egy rablóbandától származtatja; Platón és Karl Marx követői mindenhatónak vallják és a polgárok abszolút urává teszik meg minden gazdasági és politikai viszonylatban, sőt Platón még a szexuális kapcsolatokat is Államilag kívánja szabályozni. A Manchester iskola liberalizmusa azonban a másik végletig megy és azt kívánja, hogy az Állam kizárólag a szükséges rendőri funkciót lássa el, így logikailag egy tudományos anarchiát eredményezne, ami teljességgel eltörölné az Államot. Minden kísérlet kilátástalan tehát, amely ezekből az egymást kizáró irányokból próbál megállapítani egy rögzített elvet vagy megalkotni egy kielégítő elméletet az Állam valódi lényegéről.
Az Államról szóló elméleteknek e kiengesztelhetetlen ellentétessége azzal magyarázható, hogy egyikük sem szociológiai nézőpontból ered. Azonban az Állam egy egyetemes történelmi jelenség, s lényegét csak széles körű, egyetemes történelmi szemlélődéssel érthetjük meg. Erre az útra, a tudomány igazi útjára eddig a szociológián kívül egyetlen államvizsgálat sem lépett. Eleddig mindegyik elmélet osztályelmélet volt. Hogy valamelyest előre jelezzük a kutatásaink kimenetelét, minden Állam osztályállam és minden államelmélet osztályelmélet volt és maradt.
Egy osztályelmélet azonban szükségszerűen nem a kutató értelem eredménye, hanem a vágyé és az akaraté. Az érveit nem az igazság bizonyításához használják, hanem fegyverként az anyagi érdekekért való harcban. Az eredmény tehát nem tudomány, hanem tudatlanság. Az Állam megértéséből így megérthetjük az államelméletek lényegét, de az államelméletek megértése alapján sohasem foghatjuk fel az Állam lényegét.
Állapítsuk meg tehát elsősorban az Államról az osztályelméletek áttekintésével azt, hogy mi nem: Az Állam nem a csatlakozás szükségességéből támadt, mint Platón mondja; nem természeti képződmény, mint Arisztotelész állította, és főképpen nem azonos az eredete, mint Ancillon hiszi, a nyelv eredetével; teljesen helytelen azon feltevése, hogy „miként a nyelvek maguktól támadtak és fejlődtek az embernek abból a szükségérzetéből és képességéből, hogy gondolatait és érzéseit közölje, az Államok is a társulás szükségességéből és ösztönéből fejlődtek ki”; azt sem mondhatjuk az Államról, hogy több tűzhelynek és a hozzátartozóknak szuverén hatalommal való jogi kormányzása, mint Bodin véli; nem is azért keletkezett az Állam, hogy véget vessen a bellum omnium contra omnesnek, mint Hobbes és utána oly sokan hitték; épp oly kevéssé egy társadalmi szerződés eredménye, mint már jóval Rousseau előtt Grotius, Spinoza és Locke el akarták hitetni; az Állam talán „eszköz a tiszta ember egy nemzetben való, egyenletes kifejlődése nagyszerű céljának szolgálatában”, ahogy Fichte állította, de bizonyos, hogy az Államnak nem az a célja, nem erre a célra keletkezett, és nem is ebből a célból tartják fenn; az Állam nem is az az abszolút valami, aminek Schelling keresztelte, tehát épp oly kevéssé ,,az erkölcsi eszme valósága, az erkölcsi szellem, mint a nyilvánvaló, saját magában érthető, lényegbeli akarat, amely gondolkodik és tud s azt, amit tud, végre is hajtja”, mint Hegel épp oly szépen, mint érthetően kifejti.
Nem fogadhatjuk el azt sem, amit Stahl mond, aki az Államot „az emberi közösség erkölcsi birodalmának” ítéli, amely, „ha mélyebben nézzük, isteni intézmény”. Nem érthetünk egyet Marcus Tullius Ciceróval sem, aki azt kérdi: mi volna hát az Állam, ha nem jogi társaság? Még kevésbé követőjével, Savignyvel, aki „az államalakulásban a jogképzés egy nemét, egyáltalán a legfőbb jogalkotást” látja és az Államot magát mint „a nép megtestesülése” állítja elénk. Bluntschli az Államot „népszemélyiség”-nek tekinti és megnyitja azoknak az elméleti tudósoknak a sorát, akik az Államot, vagy a társadalmat, vagy a kettőnek bárhogy létrejött keverékét „Überorganismus”-nak jelentik ki, amely fölfogás épp oly kevéssé helytálló, mint Maine-é, hogy az Állam a saját tagjai: nemzetségek, ágak és törzsek útján a családból fejlődött ki. Szövetségnek sem mondhatjuk az államot, mint ahogy Jellinek jogtudós teszi; az öreg Böhmer azonban, aki azt mondta, hogy „a birodalmaknak eredete és lényege erőszakban és hatalmi kényszerben keresendő,” nagyon közel járt az igazsághoz; mégis zsákutcába került Carey, amikor az Államot egy rablóbanda alapításának képzelte, amely a nép fejére nőtt. Ε megjegyzések egyike-másikában van ugyan több-kevesebb igazság, de egészen kimerítőnek egyik sem bizonyult, sőt a legtöbb teljesen hamis.
Az Állam szociológiai eszméje
Mi tehát az Állam, mint szociológiai fogalom? Az Állam, genezisében teljesen, létének első szakaszaiban pedig lényegében és szinte teljesen egy olyan társadalmi intézmény, amelyet egy győztes embercsoport kényszerített egy legyőzöttre azzal az egyetlen céllal, hogy szabályozza a legyőzötteken való uralmát és biztosítsa önmagát a belső lázadások és a külső támadások ellen. Teleológiai szempontból az uralomnak nincs más végső törekvése, mint a legyőzöttek gazdasági kizsákmányolása.
A világtörténelem egyetlen primitív „állama” sem keletkezett másképpen; ha megbízható hagyományok másképpen mesélik, többnyire két teljesen kifejlődött primitív államnak egyetlen bonyolult szervezetté való összeolvadásáról van szó, vagy pedig azokról a bárányokról szóló mesének az emberi változatáról, amelyek a medvét választották királynak, hogy megvédje őket a farkastól. Az Állam formája és tartalma azonban ebben az utóbbi esetben is pontosan ugyanazzá változott, mint azokban az államokban, ahol semmi sem avatkozott közbe és közvetlenül „farkasállamok” lettek.
Még az a kevés történelmi ismeret is elegendő általános tételünk bizonyítására, amire fiatalkorunkban tanítanak bennünket. Mindenütt egy harcias, vad törzs támadja meg egy kevésbé harcias nép határait, nemesi osztálynak nyilvánítja magát és megalapítja a maga Államát. Mezopotámiában az egyik hullám a másikat, az egyik állam a másikat követi: babiloniak, amoriták, asszírok, arabok, médek, perzsák, macedónok, pártusok, mongolok, szeldzsukok, tatárok, törökök; a Nílus mentén a hükszoszok, nubiaiak, perzsák, görögök, rómaiak, arabok, törökök; Hellászban a dór államok, mint tipikus példa; Itáliában a rómaiak, keleti gótok, longobárdok, frankok, németek; Spanyolországban karthágóiak, rómaiak, nyugati gótok, arabok; Galliában rómaiak, frankok, burgundok, normannok; Britanniában szászok és normannok. Indiában a harcias vad törzsek egyik hulláma követte a másikat és söpört át az országon egészen az Indiai-óceán szigeteiig. Kínában úgyszintén. Az európai gyarmatokban is ugyanezt a típust leljük mindenütt, ahol csak letelepedett népeket találtak, mint például Dél-Amerikában és Mexikóban. Ahol azonban hiányzik ez az elem, ahol csak nomád vadászok tanyáznak, akiket megsemmisíteni lehet, de meghódítani nem, ott úgy segítenek a bajon, hogy messze földről importálják a kizsákmányolandó, munkára kényszerítendő embertömegeket, így megjelenik a rabszolga-kereskedelem.
Csak azok az európai gyarmatok látszanak kivételeknek, amelyekben megtiltották a letelepült ősi lakosság csekély számának rabszolgákkal való pótlását. Egyikük, az Egyesült Államok, a világtörténelem leghatalmasabb államai közé tartozik. A kivétel magyarázata: a kizsákmányolandó, robotot végző embertömegek magukat importálják, tömegesen vándorolván ki olyan primitív vagy magasabb fejlődési szinten álló államokból, ahol a kizsákmányolás elviselhetetlenné fajult, a költözködés szabadsága azonban megadatott. Itt tehát úgyszólván külföldi járványfészkekből eredő tömeges fertőzés történt, amelyben az idegen országok fertőzöttjei hozzák be az „államiságot”. Amelyik gyarmatokban viszont a bevándorlás, akár a költözködést megdrágító rendkívüli távolság, akár korlátozó intézkedések miatt nagyon csekély, ott már az állami fejlődés azon végső céljához közeledünk, amelyet manapság szükségképpen eljövendőnek és finálénak ismerünk el, amelynek azonban még nem találtuk meg a tudományos elnevezését. A fejlődés dialektikájában a mennyiségváltozás ismét átcsapott a minőségi változásba: a régi forma új tartalommal telt meg. Még mindig van egyfajta „Állam”, amely nagy embertömeg társadalmi együttélésének kényszerítő hatalmi eszközökkel biztosított szabályozását mutatja, de nem a régebbi értelemben vett „Állam”, nem egy társadalmi csoportnak egy másik által való politikai leigázásának és gazdasági kizsákmányolásának eszköze, nem „osztályállam”, hanem olyan állapot, amely mintha valóban egy „társadalmi szerződés” alapján támadt volna. Megközelítik ezt az állapotot az ausztráliai gyarmatok (a kanak népet félig meddig rabszolgaságban tartó feudális Queensland kivételével) és csaknem teljesen elérték Új-Zélandban.
Amíg nincs általános megállapodás a történelmi államok vagy a szociológiai értelemben vett „Állam” eredetéről és lényegéről, addig hiába igyekszünk ezeknek a legkifejlettebb közösségeknek új nevet adni. Minden tiltakozásunk ellenére államnak fogják nevezni ezután is, már csak a fogalmak örömteli összezavarásáért. Ε tanulmányban azonban adjunk új nevet az új fogalomnak: a szabad polgári egyesülést.
A múlt és a jelen államainak egyetemes áttekintését még ki kellene egészíteni, ha helyünk lenne hozzá, az etnológiai tények megvizsgálásával azoknál az államoknál, amelyek nem jutottak be a jogtalanul úgynevezett „világtörténelem” keretei közé. Biztosíthatjuk az olvasót, hogy általános szabályunk alól itt sincs kivétel. A maláji félszigeten és „Afrika nagy szociológiai laboratóriumában” is, egyáltalán mindenütt, ahol a néptörzsek fejlődése már elérte magasabb rendű alakját, az Állam az egyik embercsoportnak a másik által való leigázása útján keletkezett. Létének oka, alapvető igazolása a leigázottak kizsákmányolásában keresendő.
Ez az eddigi, összefoglaló áttekintés bizonyságául szolgálhat a felvázolt premisszánknak. Ennek a kutatásnak az úttörője, akinek mindenki közül a legnagyobb hálával tartozunk, Ludwig Gumplowicz professzor, a gráci jogász és szociológus, aki egy maga által választott, bátor halállal koronázott meg egy bátor életet. Az emberiség szenvedése mentén tehát fellelhetjük az utat, amelyet az Állam maga mögött hagyott a korokon átívelő fejlődése során: most ezt fogjuk végigkövetni a kezdetleges hódító államtól ezer átmeneten keresztül a „szabad polgári egyesülésig”.
