A magyar kormány inflációs és hitelexpanziós politikája a nyakunkra hozta a következő gazdasági válságot, mi pedig eloszlatjuk az összes mítoszt, amivel az államista propagandagépezet eltereli a figyelmet a valódi okokról.
Kattints ide és olvasd el a gazdasági válságok okairól szóló bejegyzéseinket.
I – II – III
Az üzleti ciklus Ricardo-i elemzése valahogy így hangzott: A világ szabadpiacából kiemelkedő természetes pénzek hasznos árucikkek; általában arany és ezüst. Ha a pénzt csupán ezekre az árucikkekre korlátoznák, a teljes gazdaság épp úgy működne, mint az egyes piacok: a kereslet és a kínálat egyenletes igazodását látnánk, fellendülések és visszaesések ciklusa nélkül. De a bankhitelek befecskendezése egy kritikus és zavart keltő alkotóelemet ad a képhez; a bankok hitelexpanziója következtében növekedik a bankpénz kínálata – bankjegy vagy bankbetét formájában – melyek elméletileg aranyra válthatók, de a gyakorlatban nyilvánvalóan nem. Például, ha a bank 1000 uncia aranyat tárol a széfjeiben, viszont 2500 uncia arany értékű, azonnal beváltható raktárjegyet utal ki, akkor nyilvánvalóan 1500 unciával többet hozott forgalomba annál, mint amennyit képes beváltani. De mindaddig, amíg nem jelentkezik összehangolt banki „roham” a jegyek beváltásáért, addig a bank raktárjegyei a piacon ugyanolyan szerepet töltenek be, mint az arany, ezzel tehát a bank képes volt növelni az ország pénzkészletét 1500 uncia arannyal.
A bankok így boldogan fognak hitelexpanzióba, hiszen minél inkább növelik a hitelkínálatukat, annál nagyobb lesz a nyereségük. Ez egy ország, tegyük fel Anglia pénzkínálatának megnövekedéséhez vezet. Ahogy a papír- és bankpénz kínálata Angliában megnövekedik, növekednek az angolok kiadásai, és a megnövekedett pénz fellicitálja az angol termékek árát. Ennek következménye az infláció és az ország fellendülése. De miközben boldogan halad erőre ez az inflációs fellendülés, elveti saját pusztulásának magvait. Hiszen ahogyan növekszik az angol pénzkínálat és jövedelem, az angolok több terméket vásárolnak külföldről. Továbbá az angol árak emelkedésével az angol termékek veszítenek versenyképességükből más országok termékeivel szemben, kiknél nincs, vagy csak kisebb mértékű az infláció. Az angolok kevesebb hazai és több külföldi terméket vásárolnak, míg a külföldiek többet vásárolnak otthon, és kevesebbet Angliától. Ez a fizetési mérleg hiányát eredményezi; zuhan az angol export az importtal szemben. De ha a behozatal meghaladja a kivitelt, akkor a pénznek Angliából kifelé kell vándorolnia külföldi országokba. És ez miféle pénz lesz? Nyilván nem angol bankjegyek vagy bankbetétek, hiszen a franciáknak, németeknek vagy olaszoknak semmi okuk nincs angol bankokban tartani a tőkéjüket. Ezek a külföldiek tehát fogják bankjegyeiket vagy betétjeiket és elviszik azokat az angol bankokhoz hogy aranyra cseréljék őket – és az arany lesz az a pénzfajta, amely kitartóan kivándorol az országból, miközben az angol infláció tovább halad. De ez azt jelenti, hogy az angol bankok hitelpénze széfjeik egyre csökkenő aranyalapjára tornyosul. Ahogyan tovább folytatódik a fellendülés, hipotetikus bankunk kibővíti raktárjegyeit 2500 unciáról mondjuk 4000 unciára, miközben aranybázisa mondjuk 800-ra csökken. E folyamat fokozódásával a bankok előbb-utóbb megrémülnek, hiszen végső soron kötelesek aranyra váltani kötelezettségeiket, aranyuk pedig sebes ütemben vándorol kifelé, miközben halmozódnak a kötelezettségeik. Idővel a bankok nem bírják tovább, beszüntetik a hitelexpanziójukat, és – hogy mentsék bőrüket – megrövidítik fennálló hiteleiket. Ez a visszavonulás sok esetben csődöt hozó bankrohamokhoz vezet egy társadalom által, akiket úgyszintén egyre növekvő aggodalommal tölt el nemzetük bankjainak egyre ingatagabb állapota.
A banki hitelezés visszahúzódása megfordítja a gazdasági képet: összeszűkülés és visszaesés követi a fellendülést. A bankok behúzzák farkukat, az üzletek pedig szenvednek a hitel-visszafizetési kötelezettségek egyre növekvő terhe alatt. A bankpénz kínálatának csökkenése az angol árak általános zuhanásához vezet. Míg esik a pénzkínálat és a jövedelmek, illetve zuhannak az angol árak, az angol termékek csábítóbbá válnak külföldi áruk viszonylatában és megfordul a fizetési mérleg – az export meghaladja az importot. Mivel a pénz immár befelé vándorol az országba, és mivel a bankpénz összezsugorodik a növekvő aranybázison, a bankok állapota stabilizálódik.
Ezt jelenti tehát az üzleti ciklus válság fázisa. Megjegyzendő, hogy ez a fázis csak és kizárólag az azt megelőző expanziós fellendülés után lép fel. Az előzetes infláció teszi szükségessé a válság fázisát. Láthatjuk, például, hogy a válság az a folyamat, amely során a piacgazdaság igazításokat végez, kilöki az előző inflációs fellendülés többleteit és torzításait, és visszaállít egy stabil gazdasági állapotot. A válság az előző fellendülés többleteire és torzításaira adott kellemetlen de szükségszerű reakció.
Akkor viszont miért veszi kezdetét a következő ciklus? Miért visszatérő és folyamatos jelenség az üzleti ciklus? Azért, mert a bankok igen jól helyreálltak, stabilabb helyzetben találják magukat, és nagyobb magabiztossággal vágnak neki a hitelexpanzió természetes banki útvonalának, mely következtében megindul a következő fellendülés és elhinti a következő elkerülhetetlen visszaesés magvait.
De ha a bankrendszer az oka az üzleti ciklusnak, a bankok talán nem a magán piacgazdaság részei, és talán nem mondhatjuk akkor, hogy még mindig a szabadpiac a ludas, még ha annak csupán banki szegmense is? A válasz: nem, mivel a bankok sosem lennének képesek az összehangolt hitelexpanzióra az Állam beavatkozása és biztatása nélkül. Ha a bankok valóban versenyhelyzetben volnának, egy banki hitelexpanzió következtében az infláló bank pénze egyhamar versenytársainál kötne ki, akik aztán aranyra akarnák váltani a pénzt a hitelkínálatát növelő banknál. Röviden, a bank riválisai épp úgy aranyra vagy készpénzre váltanák a bankpénzüket, mint a külföldiek, azzal a kivétellel, hogy ez a folyamat sokkal gyorsabb, és csírájában elfojtana minden rügyező inflációt, mielőtt az elkezdődne. A bankok kizárólag csak akkor képesek kényelmes összhangban bővíteni a hitelkínálatukat, amikor van egy Központi Bank – gyakorlatilag egy állami bank, ami állami monopóliumot élvez és egy előkelő pozíciót, amelyet a kormány a teljes bankrendszerre kényszerít. Csak a központi bankok megalakulása után lettek képesek a bankok az akármekkora időtartamú expanzióra, és csak akkor kezdődött az ismerős üzleti ciklus modern históriája.
A központi bank olyan állami intézkedéseken keresztül kaparintja meg uralmát a bankrendszer felett, mint: saját bankpénze törvényes fizetőeszközzé tétele, mellyel minden tartozás és adó fizethető; a bankjegy-kiállítás (ellentétben a bankbetétekkel) monopóliumának biztosítása a központi bank számára (Angliában a Bank of England, az államilag meghatározott központi bank bírt a bankjegyek kiállításának monopóliumával London területén); vagy a bankok nyílt kényszerítése arra, hogy a központi bankban tartsák a készpénztartalékjaikat (mint az Egyesült Államokban és annak Federal Reserve rendszerében). Nem mintha a bankok panaszkodhatnának a beavatkozás miatt; épp a központi bank megalapítása teszi lehetővé a hosszútávú banki hitelexpanziót, mivel a központi bank bankjegyei hozzáadott készpénztartalékot biztosítanak a teljes bankrendszernek és lehetővé teszik, hogy minden kereskedelmi bank együtt növelje a hitelkínálatát. A központi bank olyan, mint egy kényelmes kötelező banki kartell, ami segítséget nyújt a bankoknak abban, hogy növeljék a kötelezettségeiket; a bankok pedig így már képesek a központi bank bankjegyei és az arany együttes, jóval nagyobb bázisáról bővíteni.
Most tehát látjuk végre, hogy az üzleti ciklust nem a szabadpiac valamiféle rejtélyes hibája idézi elő, hanem épp ellenkezőleg: az Állam szisztematikus beavatkozása a piaci folyamatokba. Az állami intervenció banki expanziót és inflációt idéz elő, amikor az infláció pedig a végéhez ér, életbe lép az azt követő válság-igazítás folyamata.
Az üzleti ciklus Ricardo-i elmélete meglátta a helyes cikluselmélet alapjait: meglátta a ciklus fázisainak vissza-visszatérő természetét, és meglátta, hogy a válság a beavatkozást helyreigazító folyamat, nem pedig a szabad piacgazdaság következménye. De két probléma magyarázat nélkül maradt: Mi az oka a hirtelen megjelenő üzleti hibák sokaságának, a vállalkozói szerep hirtelen üzemzavarának, és mi az oka a tőkejavak jóval hevesebb fluktuációjának a fogyasztói javakhoz képest? A Ricardo-i elmélet csupán az általános gazdaság árszintjének mozgására adott magyarázatot; nem magyarázta meg a tőkejavak és a fogyasztói javak jelentősen eltérő reakcióját.
A helyes és teljesen kidolgozott cikluselméletet végül az Osztrák iskola közgazdásza, Ludwig von Mises fedezte fel és fogalmazta meg, amikor a Bécsi Egyetem professzora volt. Mises a monumentális Theory of Money and Credit című, 1912-ben kiadott művében indult el a megoldása felé vezető úton, amely még közel 60 évvel publikálása után is a legjobb könyv a pénz és a bankrendszer elméletéről. Végül 1920-ban dolgozta ki a cikluselméletét, melyet legfőbb követője, Friedrich A. von Hayek közvetített az angol nyelvű világnak, aki Bécsből érkezett, hogy a London School of Economics-ban tanítson az 1930-as évek elején, és aki németül és angolul két könyvet publikált, melyekben alkalmazta és kidolgozta a Mises-i cikluselméletet: Monetary Theory and the Trade Cycle és Prices and Production. Mivel Mises és Hayek osztrákok voltak és mivel a nagy, 19. századi Osztrák közgazdászok tradíciójának sorába tartoztak, az irodalom ezt az elméletet az „Osztrák” (vagy „monetáris túlbefektetés”) cikluselméletként ismerte meg.
