Ha a kaviár kínálata olyan bőséges volna, mint a krumplié, a kaviár ára – azaz a kaviár és a pénz, vagy a kaviár és más árucikkek közötti cserearány – jelentősen megváltozna. Ebben az esetben az ember sokkal kisebb áldozat árán juthatna kaviárhoz, mint ma. Hasonlóképpen, ha megnövekedik a pénz mennyisége, csökken a pénzegység vásárlóereje, és úgyszintén csökken a pénz egy egységével beszerezhető javak mennyisége.
Amikor a tizenhatodik században felfedezték és kiaknázták az amerikai arany és ezüst lelőhelyeket, hatalmas mennyiségben szállították át ezeket a nemesfémeket Európába. Ez a pénzmennyiség-növekedés az árak általános emelkedését eredményezte Európában. Napjainkban ugyanígy, amikor a kormány megnöveli a papírpénz mennyiségét, a következmény az, hogy zuhanni kezd a pénzegység vásárlóereje, tehát elkezdenek emelkedni az árak. Ezt nevezik inflációnak.
Sajnos az Egyesült Államokban és más országokban az infláció okát néhányan nem a pénzmennyiség növekedésének, hanem az árak növekedésének tulajdonítják.
Viszont soha egyetlen komoly érvet nem hoztak fel az árak és a pénzmennyiség közötti kapcsolat, vagy a pénz és más javak – árucikkek és szolgáltatások – cserearánya közötti kapcsolat gazdasági értelmezése ellen. Napjaink technológiai feltételeivel mi sem könnyebb, mint papírdarabokat gyártani, amire bizonyos monetáris összegeket nyomtatnak. Az Egyesült Államokban, ahol minden bankjegy ugyanakkora, nem kerül a kormánynak többe kinyomtatni egy ezerdolláros bankjegyet, mint egy egydolláros bankjegyet. Ez csupán egy nyomdai folyamat, amihez ugyanakkora mennyiségű papírra és tintára van szükség.
A tizennyolcadik században, amikor először próbálkoztak meg azzal, hogy bankjegyeket bocsássanak ki és törvényes fizetőeszközzé tegyék őket – azaz elrendelték, hogy ugyanúgy el kell fogadni őket az adásvételek során, mint ahogyan az aranyat és az ezüstöt – a kormányok és a nemzetek azt hitték, hogy a bankok valami titkos tudás birtokosai, amivel vagyont teremthetnek a semmiből. Amikor a tizennyolcadik század kormányai pénzügyi nehézségektől szenvedtek, azt gondolták, elég egy okos bankárra bízni a pénzügyeik kezelését, hogy megszabaduljanak minden nehézségüktől.
A Francia Forradalom előtt néhány évvel, amikor Franciaország uralkodója pénzügyi gondokkal küszködött, a francia király felkeresett egy ilyen okos bankárt, és kinevezte egy magas pozícióba. Ez az ember minden tekintetben az ellentéte volt azoknak, akik egészen addig Franciaországot uralták. Mindenekelőtt nem francia volt, hanem egy külföldi – egy svájci Genfből, Jacques Necker. Másodszor, nem az arisztokrácia tagja volt, hanem egy egyszerű közember. És ami még inkább számított a tizennyolcadik századi Franciaországban, nem katolikus volt, hanem protestáns. Így tehát Monsieur Necker, a híres Madame de Staël édesapja pénzügyminiszter lett, és mindenki azt várta tőle, hogy megoldja Franciaország pénzügyi problémáit. De a nagyfokú bizalom ellenére, amit Monsieur Necker élvezett, üres maradt a királyi pénzszekrény. Necker legnagyobb hibája az volt, hogy adóemelések nélkül próbálta pénzügyileg támogatni az amerikai telepeseket az Anglia ellen vívott függetlenségi háborúban. Ez kétségtelenül nem a Franciaországot sújtó pénzügyi gondok megoldása felé vezető út volt.
Nincsen titkos módja egy állam pénzügyi problémái megoldásának; ha pénzre van szüksége, azt úgy kell megszereznie, hogy megadóztatja a polgárait (vagy különleges esetekben kölcsön veheti azoktól a polgároktól, akiknek van pénzük). De sok kormány – azt is mondhatnánk, hogy a legtöbb kormány – azt hiszi, hogy van egy másik módja a szükséges pénz megszerzésének; ha egyszerűen kinyomtatják.
Ha az állam valami hasznosat szeretne tenni – ha például egy kórházat akar építeni – úgy tehet szert a projekthez szükséges pénzre, ha megadóztatja a polgárokat, és az adóbevételekből felépít egy új kórházat. Ekkor semmi különösebb „árforradalom” nem fog történni, mivel amikor az állam összegyűjti a kórház megépítéséhez szükséges pénzt, a polgárok – mivel befizették az adókat – a kiadásaik csökkentésére kényszerülnek. Az egyéni adófizető arra kényszerül, hogy korlátozza vagy a fogyasztását, vagy a befektetéseit, vagy a megtakarításait. Az állam, amikor vásárlóként jelenik meg a piacon, helyettesíti a polgárt: a polgár kevesebbet vásárol, a kormány viszont többet. Az állam – természetesen – nem mindig ugyanazokat a javakat vásárolja, amiket a polgárok vettek volna; de nem történik semmilyen általános áremelkedés annak folytán, hogy az állam felépít egy kórházat.
Pontosan azért választottam a kórház példáját, mert az emberek néha azt mondják: „Számít, hogy jó vagy rossz célokra használja a pénzt az állam.” Szeretném feltételezni, hogy az állam mindig a lehető legjobb célokra használja a pénzt, amit kinyomtatott – olyan célokra, amelyekkel mindannyian egyetértünk. Hiszen ami előidézi a következményt, amit inflációnak nevezünk, és amit a legtöbben napjainkban nem tekintenek előnyös dolognak, az nem a pénz elköltésének a módja, hanem az, ahogyan az állam megszerzi ezt a pénzt.
Például infláció nélkül az állam használhatná az adókkal beszedett pénzt új munkavállalók foglalkoztatására vagy azoknak a fizetéseinek a növelésére, akik jelenleg állami alkalmazottak. Ekkor azok az emberek, akiknek megnövelték a fizetéseiket, többet vásárolhatnak. Amikor az állam megadóztatja a polgárokat, és arra használja ezt a pénzt, hogy megnövelje az állami alkalmazottak fizetéseit, az adófizetőknek kevesebb marad, amit elkölthetnek, de az állami alkalmazottak többet kapnak. Az árak általánosságban nem fognak növekedni.
De ha az állam nem adókkal beszedett pénzt használ erre a célra, ha helyette frissen nyomtatott pénzt használ, az azt jelenti, hogy lesznek olyanok, akiknek immár több pénzük lesz, míg az összes többi embernek ugyanannyi marad, mint előtte. Tehát azok, akik megkapják a frissen nyomtatott pénzt, versengeni fognak az eddigi vásárlókkal. És mivel nincsen több árucikk, mint előtte, a pénzből viszont több van a piacon – és mivel immár vannak, akik többet tudnak vásárolni ma, mint amennyit tegnap vásárolhattak – megnövekedik a változatlan mennyiségű javak iránti kereslet. Tehát emelkedni fognak az árak. Ezt nem lehet elkerülni, akárhogy is használják az újonnan kibocsátott pénzt.
És ami ennél is fontosabb, az árak emelkedése lépésről lépésre fog kialakulni; ez nem az „árszintnek” nevezett dolog általános emelkedő mozgása. Sosem szabad használni a metaforikus „árszint” kifejezést.
Amikor az emberek „árszintről” beszélnek, egy folyadék képe él a fejükben, ami a mennyisége növekedésének vagy csökkenésének megfelelően felfelé vagy lefelé mozog, de ami – mint a folyadék egy tartályban – folyamatosan egyenletesen emelkedik. Az árak esetén viszont nem létezik „szint.” Az árak nem ugyanolyan mértékben és ugyanabban az időben változnak. Mindig vannak árak, amik gyorsabban változnak, gyorsabban emelkednek vagy zuhannak, mint mások. Ez okkal történik.
Vegyük az állami alkalmazott esetét, aki megkapta a pénzkínálathoz adott új pénzt. Az emberek ma nem pont ugyanazokat az árucikkeket vásárolják ugyanakkora mennyiségben, mint tegnap. Az állam által nyomtatott és a piacra bocsátott új pénzt nem az összes árucikk és szolgáltatás megvásárlására használják. Bizonyos árucikkeket vásárolnak vele, amelyek ára növekedni fog, míg más cikkek még mindig ugyanazon az áron fognak maradni, mint mielőtt az új pénzt a piacra bocsátották. Tehát amikor kezdetét veszi az infláció, másképp fogja érinteni a népesség különböző csoportjait. Ideiglenes előnyre tesznek szert azok, akik először kapják az új pénzt.
Amikor az állam azért kezd inflációba, hogy háborút vívjon, hadifelszerelést kell vásárolnia, és a hadifelszereléseket gyártó iparágak, illetve az ott dolgozó munkások lesznek az elsők, akik megkapják az új pénzt. Ezek a csoportok ilyenkor egy nagyon kedvező helyzetbe kerülnek. Magasabbak a nyereségeik és a béreik; mozgásba lendült az iparuk. Miért? Mivel ők voltak az elsők, akik megkapták az új pénzt. És mivel most több pénz áll a rendelkezésükre, vásárolnak. És olyan emberektől vásárolnak, akik azokat az árucikkeket gyártják és értékesítik, amiket ezek a hadifelszereléseket gyártó emberek szeretnének.
Ezek az újabb emberek egy második csoportot alkotnak. És ez a második csoport nagyon jó dolognak tartja az inflációt az üzlet számára. Miért is ne? Nem csodálatos dolog többet eladni? Például egy lőszergyár környékén levő étterem tulajdonosa azt mondja: „Igazán csodás! Több pénzük van a lőszergyár dolgozóinak; most sokkal több van belőlük, mint előtte; az én éttermemben vásárolnak; nagyon boldog vagyok emiatt.” Semmi okot nem lát arra, hogy máshogy érezzen.
A helyzet a következő: azok az emberek, akikhez először kerül a pénz, most magasabb jövedelemnek örvendenek, és még mindig olyan áron vehetik meg a számtalan árucikket és szolgáltatást, ami a piac előző helyzetének, az infláció hajnalán uralkodó állapotoknak felel meg. Tehát nagyon kedvező helyzetben vannak. Így az infláció tovább halad lépésről lépésre, a népesség egyik csoportjáról a másikra. És ez azoknak kedvez, akikhez az infláció korai szakaszában ér el az új pénz, mivel olyan áron vásárolhatnak dolgokat, amely még mindig megfelel a pénz és az árucikkek közötti cserearány előző állapotának.
De a népességnek vannak más csoportjai, akikhez csak sokkal-sokkal később ér el ez az újabb pénz. Ezek az emberek előnytelen helyzetben vannak. Mielőtt elérne hozzájuk az új pénz, arra kényszerülnek, hogy magasabb árakat fizessenek bizonyos – vagy gyakorlatilag az összes – olyan árucikkért, amit meg szeretnének vásárolni, mint előtte, míg a jövedelmük változatlan marad, vagy nem növekedik az árakkal arányosan.
Vegyünk például egy olyan országot, mint az Egyesült Államok a Második Világháború alatt; az infláció ebben az időben az egyik oldalon kedvezett a hadipari munkásoknak, a hadfelszerelést gyártó iparoknak, a fegyvergyártóknak, míg a másik oldalon károsította a népesség másik csoportjait. És a tanárok és a lelkészek voltak azok, akik a legnagyobb károkat szenvedték el az infláció miatt.
Ahogyan azt tudják, a lelkészek nagyon szerény emberek, akik Istent szolgálják, és nem szabad túl sokat beszélniük a pénzről. A tanárok úgyszintén elkötelezett személyek, akiknek több figyelmet kell a fiatalok oktatására szentelniük, mint a fizetésükre. Ennek megfelelően a tanárok és a lelkészek azok között voltak, akiket a leginkább sújtott az infláció, mivel a különböző iskolák és egyházak voltak az utolsók, akik megértették, hogy emelniük kell a fizetéseken. Amikor az egyházi vének és az iskolai testületek végül ráeszméltek arra, hogy végtére is ezeknek az elkötelezett embereknek a fizetését is emelni kellene, nem tűntek el a korábban elszenvedett veszteségeik.
Sokáig kevesebbet kellett vásárolniuk, mint amit előtte, korlátozniuk kellett, hogy mennyit fogyasztanak a jobb és drágább ételekből, és limitálniuk kellett a drágább ruhák vásárlását – mivel az árak máris megemelkedtek, míg a jövedelmüket, a fizetésüket egyelőre nem emelték meg. (Ez a helyzet jelentősen megváltozott napjainkban, legalábbis a tanárok esetében.)
Tehát az infláció mindig máshogyan érinti a népesség különböző csoportjait. Néhányuknak nem olyan rossz dolog; sőt, akár még a folytatását is kérik, mivel ők az elsők, akik profitálnak belőle. A következő előadásban látni fogjuk, hogy milyen döntő fontosságú befolyást gyakorol az inflációhoz vezető politikai intézkedésekre az infláció következményeinek egyenlőtlensége.
Az infláció által előidézett változások környezetében vannak olyan csoportok, akik előnyre tesznek szert, és vannak olyanok, akik egyenesen haszonlesők. A „haszonleső” kifejezést nem szemrehányásként használom, hiszen ha valakit hibáztatni lehet, akkor az a kormány, ami előidézte az inflációt. És mindig vannak olyanok, akik támogatják az inflációt, mert hamarabb ráeszmélnek arra, hogy mi történik, mint mások. Az ő speciális profitjuk annak a ténynek köszönhető, hogy szükségszerűen egyenlőtlenség uralkodik az infláció folyamatában.
A kormány talán úgy gondolja, hogy az infláció – mint a szükséges pénz megszerzésének módja – jobb, mint az adóztatás, ami mindig népszerűtlen és nehéz dolog. Számos gazdag és nagy nemzet törvényhozói hosszú hónapokon át tanakodtak a különböző új adókról, amik szükségesek voltak, mivel a parlament a kiadások növelése mellett döntött. Miután átbeszélték a különböző adóztatási módszereket, amivel megszerezhetnék a pénzt, végül úgy döntöttek, hogy talán jobb lesz inflációval megoldani.
De természetesen nem az „infláció” kifejezést használták. A hatalmon levő politikusok, akik megteszik az inflációhoz vezető lépéseket, nem jelentik be, hogy „megteszem az inflációhoz vezető lépéseket.” Az infláció eléréséhez alkalmazott technikai módszerek olyannyira összetettek, hogy az átlagpolgár észre sem veszi, hogy kezdetét vette az infláció.
A német birodalom élte át a történelem egyik legnagyobb inflációját az Első Világháború után. Az infláció nem volt olyan hatalmas a háború alatt; a háború utáni infláció volt az, ami előidézte a katasztrófát. A kormány nem azt mondta: „megtesszük az inflációhoz vezető lépéseket.” A kormány pusztán nagyon közvetetten pénz kölcsönzött a központi banktól. A kormánynak nem kellett megkérdeznie, hogy honnan szerzi és hogyan szolgáltatja a pénzt a központi bank. A központi bank egyszerűen kinyomtatta azt.
Ma az infláció módszereit bonyolítja a tény, hogy létezik számlapénz. Ez maga után von egy másik módszert, de az eredmény ugyanaz. A kormány egy tollvonással rendeleti pénzt teremt, így növelve meg a pénz és hitel mennyiségét. A kormány egyszerűen kiadja az utasítást, és ott a rendeleti pénz.
A kormányt először nem érdekli, hogy néhányan vesztesek lesznek, nem érdekli, hogy emelkedni fognak az árak. A törvényhozók azt mondják: „Ez egy csodálatos rendszer!” De ennek a csodálatos rendszernek van egy alapvető gyenge pontja: fenntarthatatlan. Ha az infláció örökké folytatódhatna, semmi értelme nem lenne azt mondani a kormánynak, hogy ne infláljanak. De az infláció biztos ténye az, hogy előbb vagy utóbb véget kell hogy érjen. Ez egy fenntarthatatlan politika.
Hosszútávon az infláció a valuta összeomlásával ér véget; katasztrófába torkollik, egy olyan helyzetbe, mint amit Németország élt ált 1923-ban. 1914. augusztus 1.-én a dollár értéke négy márka és húsz pfenning volt. Kilenc évvel és három hónappal később, 1932 novemberében egy dollár 4.2 billió márkát ért. Más szóval a márka semmit sem ért. Többé semennyi értéke nem volt.
Néhány évvel ezelőtt a híres szerző, John Maynard Keynes azt írta: „Hosszútávon mind halottak vagyunk.” Sajnos azt kell hogy mondjam, ez kétségtelenül igaz. De a kérdés az, hogy mennyire lesz rövid vagy hosszú a rövidtáv. A tizennyolcadik században volt egy híres hölgy, Madame de Pompadour, akinek ezt a mondást tulajdonítják: „Après nous le déluge.” („Utánunk a vízözön.”) Madame de Pompadour boldogan halt meg a rövidtávon. De hivatali utódja, Madame de Barry túlélte a rövidtávot és hosszútávon lefejezték. A „hosszútáv” sokaknak egyhamar a „rövidtávvá” válik – és minél tovább folytatódik az infláció, annál rövidebb a „rövidtáv.”
Meddig tarthat a rövidtáv? Meddig folytathatja a jegybank az inflációt? Valószínűleg addig, amíg az emberek meg vannak győződve arról, hogy a kormány előbb vagy utóbb, de kétségtelenül nem túl későn le fogja állítani a pénznyomtatást, és ebből adódóan leállítja minden pénzegység értékének csökkentését.
Amikor az emberek többé nem hisznek ebben, amikor ráébrednek arra, hogy a kormány egyre tovább és tovább fogja folytatni a megállás bármi szándéka nélkül, akkor elkezdik megérteni, hogy az árak holnap magasabbak lesznek, mint ma. Ekkor vásárlásba kezdenek, bármekkorák is legyenek az árak, ami azt okozza, hogy az árak olyan magasságokba emelkednek, hogy összeomlik a pénzrendszer.
Németország esetére hivatkozom, amit az egész világ figyelemmel kísért. Számos könyv leírta azoknak az időknek az eseményeit. (Bár én nem német vagyok, hanem osztrák, mindent átéltem belülről: nem nagyon különbözött az osztrák helyzet a német, és számos más európai ország helyzetétől.) A németek sok éven át azt hitték, hogy az inflációjuk csak egy ideiglenes dolog, hogy egyhamar véget fog érni. Majd’ kilenc évig hittek ebben, egészen 1923 nyaráig. Ekkor végre kételkedni kezdtek. Ahogyan folytatódott az infláció, az emberek bölcsebbnek vélték megvásárolni mindent, ami elérhető ahelyett, hogy a zsebükben tartanák a pénzüket. Továbbá úgy érveltek, hogy nem jó dolog kölcsönöket adni, hanem épp ellenkezőleg, nagyon jó dolog adósnak lenni. Tehát az infláció tovább táplálta önmagát.
És tovább folytatódott Németországban egészen 1923. november 20.-ig. A tömegek valódi pénznek hitték az inflációs pénzt, de aztán arra eszméltek, hogy megváltoztak a dolgok. A német infláció végén, 1923 őszén a német gyárak minden reggel előre kifizették a dolgozóikat arra a napra. És a munkás, aki a feleségével érkezett a gyárba, azonnal átadta neki a bérét – mind a sokmilliót, amit kapott. A hölgy pedig azonnal elment a boltba, hogy vásároljon valamit, akármi is legyen az. Megértette azt, amit a legtöbben tudtak abban az időben – hogy egy éjszaka során, az egyik napról a másikra a márka elveszíti a vásárlóerejének ötven százalékát. A pénz úgy olvadt el az emberek zsebében, mint a csokoládé a forró tepsiben. A német infláció utolsó fázisa nem tartott sokáig; pár nap alatt a végéhez ért a teljes rémálom: a márka értéktelenné vált és egy új valutát kellett bevezetniük.
Lord Keynes – ugyanaz az ember, aki azt mondta, hogy hosszútávon mind halottak vagyunk – egy volt a huszadik század inflációpárti szerzőinek hosszú sorából. Mindannyian az aranystandard ellen írtak. Amikor Keynes az aranystandardot támadta, egy „barbár relikviának” nevezte. És manapság a legtöbben nevetségesnek tartják az aranystandardhoz való visszatérésről szóló beszédet. Az Egyesült Államokban például többé-kevésbé álmodozónak tartanak, ha azt mondod: „Az Egyesült Államoknak előbb vagy utóbb vissza kell térnie az aranystandardhoz.”
Viszont az aranystandardnak van egy hatalmas erénye: az aranystandard rendszerében a pénzmennyiség nem függ a kormányok és a pártok politikájától. Ez az előnye. Az aranystandard védelmet biztosít a tékozló kormányok ellen. Ha az aranystandard rendszerében arra kérik a kormányt, hogy valami új dologra költsön, a pénzügyminiszter azt mondhatja: „És honnan szerzem a pénzt? Először mondd meg nekem, hol fogom fellelni az új kiadáshoz szükséges pénzt.”
Az infláció rendszerében mi sem egyszerűbb a politikusoknak, mint megparancsolni az állami nyomdának, hogy annyi pénzt biztosítson, amennyi a projekthez szükséges. Az aranystandard alatt sokkal jobb esélyei vannak egy tisztességes kormánynak; vezetői azt mondhatják a népnek és a politikusoknak: „Nem tudjuk megtenni, hacsak nem emeljük az adókat.”
De az inflációs körülmények között az emberek szokásává válik úgy tekinteni a kormányra, mint ami végtelen tőkével rendelkezik; az állam, a kormány mindent megtehet. Ha például a nemzet egy új országútrendszert szeretne, elvárja, hogy az állam építse meg. De honnan szerzi az állam a pénzt?
Az ember azt mondhatná, hogy az Egyesült Államokban ma – és a múltban is, McKinley alatt – a Republikánus párt többé-kevésbé a stabil pénz és az aranystandard pártján áll, a Demokrata párt pedig az infláció – természetesen nem a papírinfláció, hanem az ezüstinfláció – mellett.
Viszont az Egyesült Államok egyik demokrata elnöke, Cleveland elnök volt az, aki az 1880-as évek végén megvétózta a kongresszus egyik döntését, hogy adjanak egy kisebb összeget – 10 000 dollárt – segítségül egy közösségnek, ami elszenvedett valami katasztrófát. És Cleveland elnök azzal igazolta a vétóját, hogy „Míg a polgárok kötelessége támogatni az államot, nem az állam kötelessége támogatni a polgárokat.” Ez olyasvalami, amit minden politikusnak irodája falára kellene írnia, hogy megmutassa azoknak az embereknek, akik pénzért jönnek hozzá.
Zavarban vagyok annak a szüksége miatt, hogy le kell egyszerűsítenem ezeket a dolgokat. A pénzrendszerben annyi összetett kérdés van, és nem írtam volna köteteket róluk, ha olyan egyszerűek lennének, mint ahogyan itt felvázolom őket. De az alapok pontosan ezek: ha megnöveled a pénz mennyiségét, előidézed a pénzegység vásárlóerejének csökkenését. Ezt szeretnék elkerülni azok, akik magánügyeit kedvezőtlenül érinti az infláció. Azok panaszkodnak, akik nem profitálnak az inflációból.
Ha az infláció rossz, és ha ezt tudják az emberek, miért vált szinte életvitelszerűvé minden országban? Még a leggazdagabb országok is szenvednek ettől a kórtól. Az Egyesült Államok napjainkban kétségtelenül a világ leggazdagabb országa a legmagasabb életszínvonallal. De amikor az ember az Egyesült Államokba utazik, fel fogja fedezni, hogy folyamatosan az inflációról és megállításának a fontosságáról beszélnek. De csak beszélnek, nem cselekednek.
Hadd vázoljak fel néhány tényt: az Első Világháború után Nagy-Britannia visszatért a font háború előtti aranyparitásához. Azaz felértékelték a fontot. Ez megemelte minden munkás bérének a vásárlóerejét. Egy akadályozatlan gazdaságban zuhantak volna a nominális pénzbérek, hogy ezt kompenzálják, és nem károsodtak volna a munkások reálbérei. Itt nincs időnk megvizsgálni ennek az okait. De a nagy-britanniai szakszervezetek nem voltak hajlandók elfogadni a pénzbérek lefelé irányuló igazodását, miközben emelkedett a pénzegység vásárlóereje. Tehát ez a monetáris intézkedés jelentősen megemelte a reálbéreket. Ez egy komoly katasztrófa volt Anglia számára, mivel Nagy-Britannia elsősorban egy ipari ország, és a túléléshez importálnia kell a nyersanyagot, a félkész termékeket és az élelmiszert, és készárukat kell exportálnia, amivel fizethet ezekért az importcikkekért. A font nemzetközi értékének emelkedésével a brit termékek ára is emelkedett a külpiacokon, így zuhantak az eladások és az exportok. Nagy-Britannia gyakorlatilag kizárta magát a világpiacról.
A szakszervezeteket nem lehetett legyőzni. Biztosan tudják, mekkora hatalommal bírnak a szakszervezetek napjainkban. Jogukban, gyakorlatilag kiváltságukban áll erőszakhoz folyamodni. És a szakszervezeti parancsok tehát – mondjuk úgy – nem kisebb fontosságúak, mint egy állami rendelet. Az állami rendelet egy parancs, amely végrehajtására készen áll a kormány végrehajtó apparátusa – a rendőrség. Engedelmeskedniük kell az állami rendeleteknek, máskülönben gondjaik adódnak a rendőrséggel.
Sajnos mostanra szinte minden országban megjelent egy második hatalom, aminek lehetőségében áll erőszakot alkalmazni: a szakszervezetek. A szakszervezetek meghatározzák a béreket, majd sztrájkba kezdenek, hogy érvényre juttassák őket, mint ahogyan a kormány is elrendelhet egy minimálbért. Most nem fogom megvitatni a szakszervezeti kérdést; később fogok foglalkozni vele. Csak azt szeretném megállapítani, hogy a szakszervezetek arra törekednek, hogy feljebb emeljék a béreket, mint amekkorák egy akadályozatlan piacon volnának. Következményképp csak olyan emberek vagy iparok adhatnak munkát a potenciális munkaerő egy jelentős részének, akik készek veszteségeket szenvedni. És mivel a vállalkozások hosszútávon képtelenek elviselni a veszteségeket, idővel be kell zárniuk, az emberek pedig munkanélkülivé válnak. A bérszintek rögzítése az akadályozatlan piac bérszintjei fölé mindig a potenciális munkaerő jelentős részének munkanélküliségét okozza.
Nagy-Britanniában a szakszervezetek által érvényre juttatott magas bérek évről évre elhúzódó, tartós munkanélküliséget eredményeztek. Munkások milliói váltak munkanélkülivé és bezuhantak a termelési adatok. Még a szakértők is meghökkentek. Ebben a helyzetben a brit kormány olyan lépést tett, amit elengedhetetlen, vészhelyzeti intézkedésnek tekintett: leértékelte a valutáját.
Eredményképpen megváltozott a szakszervezetek által követelt pénzbérek vásárlóereje. Csökkentek a reálbérek, az árucikkekben mérhető bérek. A munkások immár nem tudtak annyit vásárolni, mint előtte, noha a nominális bérek változatlanok maradtak. Azt gondolták, hogy a reálbérek így visszatérhetnek a szabadpiaci szintre, és eltűnhet a munkanélküliség.
Ezt az intézkedést – a leértékelést – számos más ország is bevezette, Franciaország, Németország és Belgium. Egy ország kétszer is alkalmazta egy másfél éves perióduson belül. Ez az ország Csehszlovákia volt. Mondjuk úgy, ezzel próbálták titkon aláásni a szakszervezetek hatalmát. Viszont nem lehetne valódi sikernek nevezni.
Pár éven belül a nép, a munkások, még a szakszervezetek is elkezdték megérteni, mi történik. Ráeszméltek arra, hogy a valuta leértékelése csökkentette a reálbérüket. A szakszervezeteknek hatalmában állt ellenezni ezt. Sok országban záradékot fűztek a bérszerződésekhez, ami kikötötte, hogy a pénzbéreknek automatikusan emelkedniük kell az árak emelkedésével. Ezt indexelésnek nevezik. A szakszervezetek indextudatosak lettek. Tehát a munkanélküliség csökkentésének ezen módszere, amit Nagy-Britannia kormánya kezdett 1931-ben – amit aztán szinte minden fontos kormány átvett – ez a módszer a „munkanélküliség megoldására” ma már nem működik.
Lord Keynes 1936-ban megjelent A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című művében sajnálatos módon alapelvet, alapvető fontosságú politikai intézkedést csinált ebből a módszerből – az 1929 és 1933 között használt vészhelyzeti intézkedésekből. És ezt azzal igazolta, hogy gyakorlatilag azt mondta: „A munkanélküliség rossz. Ha szeretnéd, hogy eltűnjön a munkanélküliség, inflálnod kell a valutádat.”
Nagyon jól tudta, hogy a bérek lehetnek túl magasak a piac számára, azaz túl magasak ahhoz, hogy nyereséges legyen egy munkaadó számára növelni az általa foglalkoztatott munkaerő létszámát, tehát túl magasak a munkások teljes csoportja számára, hiszen a szakszervezetek által a piaci szint fölé kényszerített bérszinteken csak néhányan kaphatnak munkát azok közül, akik szeretnének dolgozni.
És Keynes gyakorlatilag azt mondta: „Az évről évre elhúzódó tömeges munkanélküliség kétségtelenül nem kielégítő állapot.” De ahelyett, hogy azt javasolta volna, hogy igazítsák a béreket a piaci állapotokhoz, tulajdonképpen azt mondta: „Ha az ember devalválja a valutát, és a munkások nem elég okosak ahhoz, hogy ezt észrevegyék, mindaddig nem fogják ellenezni a reálbérek zuhanását, amíg változatlanok maradnak a nominális bérek.” Más szóval Lord Keynes azt mondta, hogy ha az ember ugyanakkora összegű fontot kap ma, mint mielőtt devalválták a valutát, nem fogja észrevenni, hogy most valójában kevesebbet kap.
Régimódi nyelvezettel Keynes a munkások átverését javasolta. Ahelyett, hogy nyíltan kijelentené, hogy a béreket a piac állapotához kell igazítani – mivel ha nem teszik, akkor a munkaerő egy része elkerülhetetlenül munkanélküli marad – gyakorlatilag azt mondta: „Csak akkor érhető el a teljes foglalkoztatottság, ha van infláció. Verjük át a munkásokat.” Viszont a legérdekesebb tény az, hogy amikor kiadták az Általános elméletet, az átverés többé nem volt lehetséges, mert az emberek máris indextudatosak voltak. De a teljes foglalkoztatottság célja megmaradt.
Mit jelent a „teljes foglalkoztatottság?” Ez az akadályozatlan munkaerőpiaccal kapcsolatos, amit nem befolyásolnak a szakszervezetek vagy az állam. Ezen a piacon minden bér eléri azt a pontot, ahol mindenki találhat munkát, aki csak szeretne, és minden munkaadó annyi munkást fogadhat fel, amennyire szüksége van. Ha megnövekedik a munkaerő iránti kereslet, a bérek magasabbak lesznek, és ha kevesebb munkásra van szükség, a bérek zuhanni fognak.
Az akadályozatlan munkaerőpiac fenntartása az egyetlen módszer, amivel előidézhető a „teljes foglalkoztatottság” állapota. Ez mindenféle munkára és mindenféle árucikkre igaz.
Mit tesz egy üzletember, aki egységenként öt dollárért szeretne eladni egy árucikket? Amikor nem adhatja el azon az áron, a technikai üzleti kifejezés az Egyesült Államokban az, hogy „nem mozog a készlet.” De muszáj mozognia. Nem őrizheti meg a dolgait, mivel valami újat kell vásárolnia; változnak a divatok. Szóval alacsonyabb áron adja el. Ha nem adhatja el az áruját öt dollárért, négy dollárért kell eladnia. Ha nem adhatja el négy dollárért, háromért kell eladnia. Nincs más választása mindaddig, amíg a piacon marad. Talán veszteségeket fog szenvedni, de ezek annak a ténynek köszönhetők, hogy rosszul mérte fel a terméke piacát.
Ugyanez a helyzet ezer meg ezer fiatallal, akik a mezőgazdasági vidékekről a városokba utaznak, hogy megpróbáljanak pénzt keresni. Ez megtörténik minden ipari országban. Az Egyesült Államokban azzal az elképzeléssel érkeznek a városba, hogy hetente – mondjuk – száz dollárt kellene kapniuk. Ez talán lehetetlennek bizonyul. Tehát ha egy ember nem talál munkát heti száz dollárért, meg kell próbálnia munkát keresni kilencvennyolc dollárért, vagy talán annál is kevesebbért. De ha azt mondaná – ahogyan a szakszervezetek teszik – hogy „heti száz dollár vagy semmi,” akkor talán munkanélkülinek kell maradnia. (Sokan nem bánják, ha munkanélküliek, mivel az állam munkanélküli segélyt fizet nekik – a munkáltatókra rótt különleges adókból – amelyek gyakran majdnem olyan magasak, mint a bér, amit akkor keresnének, ha dolgoznának.)
Mivel az emberek egy bizonyos csoportja úgy hiszi, hogy a teljes foglalkoztatottságot kizárólag inflációval lehet elérni, így eltűrik az inflációt az Egyesült Államokban. De az emberek azon tanakodnak: legyen inkább stabil pénz munkanélküliséggel, vagy infláció teljes foglalkoztatottsággal? Valójában ez egy veszedelmes analízis.
A probléma megértéséhez fel kell tennünk a kérdést: Hogyan lehet javítani a munkások, és a népesség összes többi csoportjának a körülményein? A válasz: azzal, ha óvjuk a munkaerő akadályozatlanságát, és ezzel elérjük a teljes foglalkoztatottságot. A dilemmánk az, hogy vajon a piac határozza meg a bérszinteket, vagy a szakszervezeti nyomás és kényszer? A dilemma nem az, hogy „melyiket válasszuk, az inflációt vagy a munkanélküliséget?”
A probléma e hibás analíziséből kiindulva vitáznak az emberek Angliában, az európai ipari országokban, és még az Egyesült Államokban is. És néhányan azt mondják: „Nézd, még az Egyesült Államok is inflál. Mi miért ne tegyük?”
Ezeknek az embereknek mindenekelőtt azt kell válaszolni: „Egy gazdag ember egyik kiváltsága, hogy megengedheti magának, hogy sokkal tovább legyen ostoba, mint egy szegény ember.” És ez az Egyesült Államok helyzete. Az Egyesült Államok pénzügyi politikája nagyon rossz, és egyre rosszabb. Talán az Egyesült Államok megengedheti magának, hogy valamivel tovább legyen ostoba, mint más országok.
A legfontosabb dolog, amit észben kell tartani, hogy az infláció nem Isten műve; az infláció nem az elemek csapása, vagy egy betegség, ami úgy üti fel a fejét, mint a pestis. Az infláció egy politikai intézkedés – olyan emberek szándékos intézkedése, akik az inflációhoz folyamodnak, mert enyhébb csapásnak tartják, mint a munkanélküliséget. De a tény az, hogy az infláció a nem túl hosszútávon nem orvosolja a munkanélküliséget.
Az infláció egy politikai intézkedés. És a politikai intézkedések megváltoztathatók. Tehát semmi okunk nincsen megadni magunkat az inflációnak. Ha az ember veszedelemnek tartja az inflációt, akkor be kell szüntetnie azt. Ki kell egyensúlyoznia az állami költségvetést. Természetesen ezt támogatnia kell a közvéleménynek; az értelmiségieknek segédkezniük kell abban, hogy ezt megértsék az emberek. A közvéleménynek nyújtott támogatás mellett kétségtelenül lehetséges, hogy a nép választott képviselői felhagyjanak az infláció politikájával.
Emlékeznünk kell, hogy hosszútávon talán mindannyian halottak vagyunk, és kétségtelenül halottak is leszünk. De a rövidtávon, amiben élünk, a lehető legjobb módon kellene rendeznünk a földi ügyeinket. És ehhez elengedhetetlen fontosságú felhagyni az infláció politikájával.
