Mi fest vörössé egy lelket?

Mi fest vörössé egy lelket?

Mi festi be az egykor ártatlan csecsemő, majd a kíváncsi gyermek lelkét a szabadság és a tulajdon ellen vörösen izzó gyűlölet színére?

Definiáljuk mindenekelőtt a szocializmus szót, hiszen definíciók nélkül a filozófia épp annyira lehetséges, mint a matematika számok nélkül. Viszont nem szeretnék egy bekezdésnél többet szentelni a meghatározásra: a szocializmus csupán államizmus, kommunizmus, tervgazdálkodás. A szocializmus mindenható erőt adni az Állam, egy csoport bűnöző kezébe, hogy szabadon elnyomhassák és rabszolgásíthassák a közösséget. A lehető legmagasabb fokozatra kapcsolni a társadalomban uralkodó törvényesített erőszakot és a legális rablást. Az uralkodó osztály rendeleteivel helyettesíteni a szabad vállalkozást, az egyéni döntés jogát. Az önkéntesség helyett az erőszak alapelve mentén szervezni a társadalom minden aspektusát. És a gazdasági tevékenységünkbe és a magánéletünkbe való minden állami beavatkozás egy lépéssel közelebb visz minket a teljes szocializmus felé.

Magyar tekintetben hibát követünk el, ha a szocialistákat kizárólag a baloldalon keressük. Míg a nyugati világban a jobboldal az államtól való szabadság pártján áll, Magyarországon a jobboldal éppoly szocialista. Nem kevésbé halljuk a “tőkések” és a “multik” uralmáról, a “bérrabszolgaságról” és a “kizsákmányolásról” beszélni a Fidesz-pártiakat, mint az MSZP-támogatókat. A helyzet nem is lehetne másképp. A kommunizmus időszakában a szabadságpárti irodalom egyszerűen nem terjedhetett, előtte pedig nem terjesztették. Magyarországon sosem voltak klasszikus liberális gondolkodók, akik segítettek volna közérthető formába önteni a szabadelvű álláspontot. A teljesség igénye nélkül a tizenkilencedik században Franciaországnak ott volt Bastiat, Angliának Herbert Spencer, a német ajkú világnak az Osztrák közgazdaságtani iskola első nemzedékének képviselői. Magyarországon: senki. Ez a huszadik század első felében sem változott. A nemzeti szocializmus és a marxi kommunizmus eszméi terjedtek csupán. Ahogyan az elmúlt századok szabadelvű gondolkodóit sem ismerte meg a magyar közgondolkodás. Az Osztrák iskola és a libertarianizmus irodalma akkor élte virágzó korszakát, amikor itt a kommunizmus tombolt. A rendszerváltás után pedig senki nem vállalkozott arra (egészen addig, amíg színre nem léptünk), hogy orvosolja ezt a sok évszázados eszmei és erkölcsi lemaradást.

Tehát a szocializmus eszméje általánosan elfogadott hit lett a magyar nép körében. Ha úgy tetszik – és egyáltalán nem áll távol a valóságtól e hasonlat, hiszen Mises szavaival az állami hatalom nem több, mint verés, akasztás, bebörtönzés  – vérvörössé vált, immáron önként, a magyar eszmei tenger, és az állam minden lépésével egyre közelebb jutunk az eszme kiteljesedése felé.

Viszont nem szeretnénk kollektíve elítélni az egész magyar nemzetet – még akkor sem, ha csupán egy statisztikailag elhanyagolható kisebbség áll következetesen a szabadság oldalán. Egyrészt a csoportnyomás erejét sosem lehet alábecsülni: nem várhatjuk el az átlagpolgártól, hogy egész környezetét ellenezve kiálljon a szabadpiac mellett, főképp úgy nem, hogy a szabadság mozgalmának alapvető irodalma el sem juthat a kezébe. Igazságtalan volna vele szemben, ha felrónánk neki, hogy nem tagadta meg tanárai, tankönyvei tanításait, nem kérdőjelezett meg minden politikust, és az uralkodói osztály teljes értelmiségi testőrgárdáját, nem állt ellen szülei politikai nézetének, és nem találta fel egymagában azt az erkölcsfilozófiai és gazdasági érvrendszert, ami történelmünk leghatalmasabb gondolkodóit is álmatlan éjszakákkal, filozófiai tévutakkal gyötörte.

Tehát a magyar közösség egy jelentős részét észszerűen kivonhatjuk a felelősség alól. Gondolhatunk rájuk úgy, mint akik a propaganda hatása alatt vannak, de racionális érvek hallatán képesek átgondolni a dolgokat.

Van azonban egy csoport, akiknek nem adhatjuk meg ezt a kiváltságot. Ezt a csoportot részben az idősebb korosztály tagjai alkotják, akik hithű elvtársak voltak és lettek volna a rendszerváltás előtt, részben pedig fiatal, tehetségtelen és sikertelen emberek, akik “a kapitalizmust” és a “kizsákmányolást” okolják a kudarcukért és azért, hogy elégedetlenek az életükkel. Ez a csoport az, aki hangosan hallatja a fentebb említett marxista frázisokat. Akik szemében a vállalkozó “kizsákmányoló,” a cégek “uralkodnak,” és el kell őket nyomni a jótevő állam hatalmával. Aki szemében a gazdag ember a gonosz, és aki üvöltve harsogja, hogy az állami erőszak használatával kell elorozni ennek gonosznak a vagyonát a közjó érdekében. Akik “libsinek”, “neoliberalizmusnak”, “piaci fundamentalizmusnak” vagy “vadkapitalizmusnak” nevezik a szabadság hagyományát, a nyugati civilizáció pillérét és legnagyobb vívmányát – aminek a modern életszínvonalat és az életüket köszönhetik.

Sokáig nehezen értettem, hogy mi tesz egy embert ehhez hasonló szocialistává. Hadd meséljem el röviden, miért nem. Életemet, tudattalanul-tudatosan, Marcus Aurelius gondolata szerint vezettem, amely szerint a tett előtti akadály előrelendíti a tettet; az úttá válik az, ami az útban áll. Tehát az ember személyes fejlődése előtti akadályok nem búslakodásra, hanem kitörő örömre adnak okot, mivel épp az akadályok azok, amin keresztül az ember jobb, nagyobb és teljesebb lehet. A kihívások azok, amik gyermekből embert, amik vándorból hőst tesznek, amik fejletlen énedből előhoznak minden rejtett lehetőséget.

Számomra ez volt az észszerű út, a logikus út, az út, amit az embernek személyes életében magától értetődően követnie kell. Hiszen csupán egy életet kaptunk, nyilvánvalóan arra akarjuk szentelni azt, hogy poros, szürke emberből legendák legyünk. Nem volt kérdéses; mint ahogy az sem volt kérdéses előttem, hogy a személyes fejlődésre kell törekednem, és szemeim előtt ez definícióból fakadóan az akadályok leküzdését – de legalábbis a velük való szembenézést – jelentette.

És őszinte meglepődéssel töltött el, amikor felfedeztem, hogy ez a szemléletmód nem egyetemes. Más szóval, korántsem magától értetődő, hogy az emberek ez alapján cselekedjenek. Az akadályok sokak számára bénító félelmet, szenvedést, fájdalmat, nem kívánt kínokat jelentenek, és sokan jelentős erőfeszítéseket tesznek, hogy elkerüljék őket.

Ekkor értettem meg, mi itatja át az ember lelkét a szocializmus gyűlölettel átitatott ideológiájával.

A szocialistákat nem érdeklik a szegények. Ami azt illeti, a szocialisták abszolút nem bánják, ha a jóléti állam a segélyek és a tehetetlenség örök függőségébe taszítja a szegényeket, és pénzjutalommal ösztönzi a tunyaságot, a tétlenséget, az értékteremtéstől való tartózkodást, és a szegényeket ebből fakadóan átalakítja az öngyűlölő szerencsétlenek tétlen és megvetett osztályává. Nem.

A szocialisták pusztán gyűlölik – de zsigerből gyűlölik a sikereseket és a gazdagokat.

A szocialista propaganda jellemzője: dehumanizálni a tehetős és sikeres embereket, hogy aztán hangtalan lelkiismerettel kirabolhassák, elnyomhassák és karóba húzhassák őket.

A szocializmus egy ideológia, amely a neheztelést és a gyűlöletet – és az ebből elkerülhetetlenül következő erőszak kezdeményezését – erénnyé kovácsolja. Ez a neheztelés és ez a gyűlölet pedig az ember saját személyes kudarcából fakad. Ki a hibás azért, hogy szegény vagyok? Ki tehet arról, hogy nincsen semmi mások számára értéket teremteni képes képességem? Ki tehet arról, hogy engem nem tisztelnek és nem becsülnek? Ki tehet arról, hogy nem sikerült megvalósítanom az ambícióimat és a vágyaimat? Hogy a siker helyett egyszerű irodamunkás vagyok?

Természetesen a gazdagok. Természetesen a képzettek. Természetesen azok, akiket tisztelnek, és akik sikeresek. Akiknek a puszta létezése is emlékezteti a szocialistát arra, amit szíve minden vágyával el akart érni, de nem ért el.

A szocializmus legmélyén az ember egy életen át összegyülemlett kudarcainak racionalizálása szunnyad. “Kizsákmányolnak, bár életem során nem alkottam semmi maradandót embertársaim számára, semmi elengedhetetlen értéket – viszont ha nem hinném, hogy kizsákmányolnak, szembe kellene néznem énem hatalmas hibáival.” “Bérrabszolga vagyok, a sikeres és jól kereső emberek pedig csak vezető pozícióban levő tétlen paraziták, illetve a fizikai munkát megvető lusta idióták, mivel ha másképp hinném, szembe kellene néznem a képességeim és motivációm helyén tátongó űrrel és az áthidalhatatlan szakadékkal köztem és köztük.

A kapitalizmusban a vagyonosodás kulcsa értéket teremteni a fogyasztóknak, méghozzá jobbat és olcsóbban, mint bárki más. Ez a tény azért vált ki erőszakos gyűlöletet a szocialistákban, mert nem akarnak szembenézni viszonylagos társadalmi értéktelenségük tényével. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy embertársaik szemében erőfeszítésük épp annyit ér, amennyit fogyasztóként fizetnek hozzáadott értékükért, tehát amennyit bér formájában számukra kifizetnek – ami egyáltalán nem jelentős mennyiség. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy nem hoztak létre maradandót, nem álmodtak meg majd adtak a vásárló kezébe új technológiát, forradalmi terméket, kiváló szolgáltatást. Legjobb esetben is csak átlagos emberek.

A kapitalizmus objektív mércét biztosít mindenki számára arról, hogy mennyivel járul hozzá embertársai jólétéhez. Ez a mérce tehát gyűlöletes a szocialisták szemében, mert tükröt nyújt nekik személyes kudarcukról.

Hadd jegyezzem meg, ezt nem egy jachton ülve írom, kubai szivar és prostituáltak társaságában. Ha valahova, inkább tartozom a sztereotipikus szegény író kategóriájába, mint a jól menő üzletemberébe.

De mi az oka annak, hogy ezek az emberek így végezték? Mi az oka annak, hogy valaki negyven évesen, ötven évesen, még mindig csak minimálbért keres? Ez egy olyan hatalmas méretű kudarc az ember egész életen át tartó személyes fejlődésében, aminek érdemes megvizsgálni az okát.

Röviden, mutass egy embert, akiben izzik a gazdagok és a sikeres emberek iránti gyűlölet, akinek aztán az államhatalmat hizlalja izzó mérge, én pedig mutatok valakit, akiben gyermekként minden ambíciót szilánkokra törtek.

Ezek azok az emberek, akiket a verbális bántalmazás gyűlöletes áradatában részesítettek; akik addig hallották, hogy “felnőttként semmire sem viszed,” hogy önbeteljesítő jóslat lett belőle. Kiknek a világ titkai iránti érdeklődését és lelkesedését közömbös – vagy ellenséges – szülői szemek fogadták. Akiknek végül a közoktatás megadta a kegyelemdöfést, és kiirtotta belőlük az ambíció és a motiváció minden szikráját.

Ezután pedig felnőttek, és normalizálták traumáik minden pillanatát. Nem nevezték nevén a rajtuk elkövetett gonoszt, nem élték újra az elutasítás és a bántalmazás fájdalmát; helyette normálisnak, helyesnek vélték azt. “Végtére is megérdemeltem – gondolják – hogy lustának nevezzenek, hogy azt mondják nekem, semmire sem viszem majd, hogy elutasítsák kíváncsiságom és kitörő lelkesedésem, mivel tényleg lusta és haszontalan voltam, és csak nyűg voltam a szüleimen.”

Viszont minden diszfunkció, minden lelki zavar a jogosan érzett szenvedés elkerüléséből fakad. Ezek a gyermekkori sebek pedig – a lustasághoz vagy a motiválatlansághoz hasonló tudattalan viselkedés következtében, amely a gyermekkori bántalmazás igazolásaként és a fájdalom elkerüléseként szolgál – olyan életfává terebélyesednek, amely az ember halálával úgy tűnik el, mintha soha nem is lett volna.

Mindemellett valószínűleg mindazok gyermekkorát jelentősen átitatta az erőszak légköre, akik lelkiismeretük leghalkabb visszhangja nélkül támogatják a megdöbbentő mértékű állami erőszakot a sikeres emberek illetve az önkéntes értékcsere ellen.

Nem lelem örömet abban, hogy ilyen dolgokról kell írnom. Őszintén szeretnék egy olyan világban élni, ahol nincsenek kegyetlen szülők – akiket kegyetlen szülők neveltek, akiket kegyetlen szülők neveltek, az idők kezdetéig visszanyúló körforgáson át – és gyermekeik felnőttként nem taszítanak abba a sorsba egy nemzetet, amelyben Magyarország ma találja magát. Sajnos ezeknél az embereknél a racionális érvek süket fülekre lelnek, mivel ők sem érvek alapján alakították ki eszmeiségüket, hanem a gyermekkorukban elszenvedett sebek hegei nyomán. Terápia és az önismeretre való elkötelezett törekvés segíthetne rajtuk, de ez kívül esik a hatáskörünkön – akárki hatáskörén.

Viszont ha a már okozott sebek hatásait nem is tudjuk eltörölni – legalábbis nem idegenként, idegenekben – tehetünk azért, hogy szülőként ezt a tragédiát ne ismételjük meg. És egy biztatással, kíváncsisággal és tisztelettel felnevelt gyermek, akinek engedik a saját útját járni a saját tempójában, épp akkora hőstett, épp akkora lépés egy szabad társadalom felé, mint az igazságra ébreszteni a szocializmus útjára tévedteket.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):