Mencken védelmében

Mencken védelmében

Előszó H.L. Mencken A nők védelmében és más esszék c. könyvéhez

Nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom a magyar olvasóközönség számára az amerikai „Old Right” – a régi jobboldal egyik vezércsillagának, valamint a tengerentúli irodalom legendás alakjának kis kötetét. A nők védelmében H.L. Mencken egyetlen könyve, ami valaha megjelent magyar nyelven; 1928-ban vehették a kezükbe a magyar olvasók Dr. Fekete Oszkár fordításában és Dr. Juhász Andor szerkesztésében, most pedig, majd egy évszázad elteltével feltámasztjuk és elhozzuk az új évezred számára a munkájukat és Mencken gondolatait. Ebbe a kötetbe beleválogattunk emellett néhány további cikket Mencken tollából, amelyek bemutatják a politikai nézeteit és a szabadság iránti szenvedélyét.

Mencken ugyanis libertárius volt, radikális és elkötelezett individualista egy olyan korban, ahol szinte teljesen kiveszett a szabadság eszméje az amerikai közgondolkodásból. A történelmi időszak, amelyben élt, először a puritanizmus hatalomra jutását látta, amely tűzzel-vassal harcolt az olyan bűnök ellen, mint az alkoholfogyasztás és állami erőszakkal üldözte azokat, akik élvezni merték az életet, amit aztán Roosevelt New Deal-je, az amerikai gazdasági szabadság elleni leghatalmasabb kollektivista támadás követett. Mencken volt az, maroknyi kortársával és követőjével, aki az államizmus ezen diadalmas korában ébren tartotta a szabadság lángját az amerikai közéletben.

A nők védelmében-hez írott előszavában Dr. Juhász Andor felvázolja az olvasónak Mencken rövid életrajzát, így itt nem kívánjuk megismételni mindazt, ami néhány oldal múlva következik. Helyette hadd hangsúlyozzuk mindazt, ami abból kimaradt. A nagy libertárius gondolkodó, Murray N. Rothbard közreadott egy terjedelmes esszét H.L. Mencken: The Joyous Libertarian (H.L. Mencken: A kedélyes libertárius) címmel a New Individualist Review 1962-es számában, amiben újrafelfedezte és bemutatta a libertárius olvasók egymást követő nemzedékei számára Mencken jellemét és szenvedélyes szabadságszeretetét. A dolgozat néhány bekezdése segítségül szolgálhat számunkra H.L. Mencken gondolatvilágának megértéséhez:

Jellemző az amerikai Kultur-ra, hogy képtelen volt megérteni H.L. Menckent. És jellemző H.L. Menckenre, hogy ez a legkevésbé sem zavarta; épp ellenkezőleg, csupán megerősítette a honfitársairól alkotott képét. Az amerikaiak nehezen értik meg azt, amikor a szellemes humor összeolvad az elvek melletti elköteleződéssel; valaki vagy humorista, aki gyengéden vagy maróan gúnyt űz korának gyarlóságaiból, vagy egy komoly és megfontolt gondolkodó. Azt, hogy egy élénk humorral megáldott ember bizonyos értelemben annál is inkább elkötelezett lehet a pozitív eszmék és elvek mellett, csupán nagyon kevesen értik meg; az ilyen embert szinte mindig cinikusnak vagy nihilistának ábrázolják. Ez volt, és mind a mai napig ez a sorsa H. L. Menckennek; de ő a legnagyobb vidámsággal semmi többre nem számított.

Különösen olyan korban, mint a 19. század végén és a 20. század elején, amikor az amerikai szabadság leghatalmasabb eltiprásának és az államhatalom legnagyobb terebélyesedésének lehetett szemtanúja, egy individualista szükségszerűen az ellenségének találja a politikát meghatározó demokratikus többséget és az eszméiket. Voltak a történelem során, akik hasonló helyzetben az öngyilkosságot választották. Mások megsokszorozták az erőfeszítéseiket és a szabadság iránti népszerű gyűlöletből nyertek erőt a szabadságharcukhoz. Mencken azonban egészen más utat választott. Ahogy Rothbard írja:

Nehéz dolga van annak, aki individualista és libertárius napjainkban. Egy olyan világban találja magát, amit az ostobaság, a hazugság és a zsarnokság dominál. Ha tűnődő ember, három dolgot tehet: (1) visszavonulhat a társadalmi és politikai életből a magán foglalkozásába: ahogyan Mencken egykori partnere, George Jean Nathan tette, visszavonulhat a színtisztán esztétikai tűnődések birodalmába; (2) megpróbálhatja jobbá tenni a világot, vagy legalábbis megfogalmazni és elterjeszteni a nézeteit ezzel a végső reménnyel a szeme előtt; vagy (3) továbbra is részt vehet a világban és kitűnően szórakozhat az ostobaság látványán.

A harmadik út megkövetel egy különleges személyiséget, a valóságról alkotott különleges ítélettel. Egyrészről individualistának kell lennie, békés és kiolthatatlan önbizalommal; teljességgel „befelé kell irányulnia” anélkül, hogy volna benne bármi szégyen vagy kétség aziránt, hogy szembeszegül a nyáj ítéletével. Aztán pedig a legnagyobb lelkesedéssel élveznie kell az életet és a látványt, amit nyújt; individualistának kell lennie, aki számára mélységesen fontos a szabadság és az egyéni kiválóság, ugyanakkor aki – egyazon igazság és szabadság iránti elköteleződésből fakadóan – képes élvezni és kigúnyolni azt a társadalmat, ami hátat fordított a legjobbnak, amit elérhet. Harmadjára pedig mélységes pesszimizmussal kell tekintenie az elsöprő többség eszméinek és tetteinek bárminemű megváltoztatására és reformálására. Hinnie kell, hogy az ostobusz amerikánusz arra ítéltetett, hogy mindörökké ostobusz amerikánusz maradjon. Ha összeillesztjük ezeket a vonásokat, jó úton haladunk ahhoz, hogy megmagyarázzuk az utat, amit Henry Louis Mencken választott.

Az értetlen amerikai irodalmárok egész nemzedékei hitték és mondták H.L. Mencken-t nihilistának, amiért ezt az attitűdöt választotta. Tévesen úgy látták, hogy az, aki csupán megvetéssel és maró gúnnyal szórakozik a tömegek politikai téveszméin, aki olyan hatalmas műveltséggel bír, mint Mencken, mégsem szenteli életét arra, hogy magasztos értekezésekben próbálja rábírni az embertársait a szabadság iránti odaadásra, és akinek hovatovább Friedrich Nietzsche bölcselete szolgált filozófiai forrásvízként, az nem lehet más, mint nihilista, az erkölcsi meggyőződésektől idegenkedő gondolkodó.

Semmi sem állhatna távolabb az igazságtól. Ahogyan Rothbard arra rámutat:

Mencken vezérszenvedélye az egyéni szabadság volt. Jó barátjának, Hamilton Owensnek egyszer ünnepélyesen kijelentette: „Kizárólag egy dologban hiszek, az a dolog pedig az egyéni szabadság. Ha az ember valaha el akar érni olyasvalamit, mint a méltóság, az csakis akkor történhet, ha a felsőbbrendű embereknek abszolút szabadságot biztosítanak arra, hogy azt gondolják, amit gondolni akarnak, és azt mondják, amit mondani akarnak. Ellene vagyok minden embernek és minden szervezetnek, ami korlátozni vagy megvonni kívánja ezt a szabadságot … és a felsőbbrendű ember csak akkor lehet biztos a szabadságban, ha azt minden ember élvezheti.” Máskor azt írta, hogy hisz az abszolút egyéni szabadságban „addig a pontig, amíg az kibírhatatlan, és annál is tovább.” Egy „Függelék a célokról” tárgyú magánlevelében Mencken azt írta, hogy „szélsőséges libertárius vagyok és hiszek az abszolút szólásszabadságban. … Ellenzem az emberek bebörtönzését a véleményükért, vagy ami azt illeti, bármi másért.” És az egyik életrajzírójának, Ernest Boydnak címzett levelében Mencken azt írta: „Amennyire meg tudom állapítani, egyetlenegy dologban hiszek: a szabadságban. De még a szabadságban sem hiszek annyira, hogy rá akarjam kényszeríteni bárkire. Azaz nem vagyok semmiféle reformer, bármennyire is panaszkodjak az egyik vagy a másik nagy átok vagy nyavalya miatt. Abban a panaszkodásban rendszerint több az élvezet, mint a felháborodás.”

Ezek az idézetek, valamint a jelen kötetbe foglalt cikkek az államról világosan mutatják, hogy Mencken közel sem volt nihilista, ahogyan sokan gondolják:

Mint békés és magabiztos individualista, elköteleződve a kompetencia és a kitűnőség mellett, mélységes odaadással a szabadság iránt, ugyanakkor meggyőződve arról, hogy embertársai többsége reménytelen eset, Mencken kialakított magának egy szerepet, ami egyedülálló az amerikai történelemben: kitörő örömmel vonult a csatába, boldogan szabdalta és vágta ízekre az ostobaságot és üres beszédet, ami körbevette őt, kipukkasztotta a nagyképűség lufijait, vidáman tisztogatta a szenteskedő frázisok, képmutatások, abszurditások és klisék augeiaszi istállóját, „bedobva,” ahogy egyszer fogalmazott „a döglött macskát a templomba,” hogy bemutassa az ostobaságok megzavart hívőinek, hogy nem fog azonnal szörnyethalni. És a feladat során, amit ritkán végeznek el bármelyik korban, amit színtisztán szórakozásból végzett, hatalmas felszabadító erővel hatott egy teljes nemzedék legjobb elméire.

Reménykedünk abban, hogy az első magyar libertárius nemzedékre is hasonló felszabadító erővel hatnak Baltimore bölcsének kötetünkbe válogatott gondolatai.

Ami pedig a politikai tartalomtól többnyire mentes A nők védelmében-t illeti, ahogyan Fred Hobson írta Mencken: A Life című életrajzi művében: „Az olvasó pozíciójától függően [Mencken] vagy a női jogok nagy védelmezője volt, vagy – ahogy egy kritikus nevezte 1916-ban – ’a legnagyobb nőgyűlölő Schopenhauer óta,’ ’az ország nőgyűlölőinek főpapja.’”

1930-ban, A nők védelmében magyar megjelenése után két évvel Mencken, aki a házasságkötést egyszer „a remény végének” nevezte és a kötet lapjain megjegyezte, hogy „nem sok férfi nyer valami tényleges értéket a házasság révén,” mégis házasságra adta a fejét. Mencken nősülése világraszóló szenzáció volt, hiszen közismert volt a házasságról alkotott nézete:

Az elsőrendű férfi házassága, ha egyáltalán valaha, úgy rendszerint csak aránylag későn következik be. Behódolhat a végén, de majd mindig képes a katasztrófát sokkal későbbre halasztani, mint az átlagos, szerencsétlen tökfilkó vagy normális férfi.

Legalábbis így írt róla ebben a kötetben. Tehát mindenkit megdöbbentett, amikor házasságra adta a fejét; a hír annyira különösnek bizonyult, hogy még a magyar hírlapok is beszámoltak róla. Ahogy a Pesti Napló írta 1930-ban:

H.L. Mencken, a híres amerikai kritikus addig mennydörgött a házasság ellen, míg – megnősült.

Az amerikai irodalmi köröknek nagy szenzációja van, bár a szenzáció nem irodalmi, hanem házassági jellegű. Henry Louis Mencken, az American Mercury szerkesztője, az eredetiségéről, maró gúnyáról és bátorságáról ismert író és kritikus, aki talán minden kortársánál nagyobb hatással volt az amerikai irodalom fejlődésére, szeptember 3-án vezeti oltárhoz Miss Sarah Powell Haardtot, az American Mercury fiatal munkatársát.

A házasságot az teszi szenzációssá, liogy Mencken, akárcsak régi barátja és tizenhat éven át szerkesztőtársa, George Jean Nathan, szóban és írásban mindenkor a szent házasság intézménye ellen nyilatkozott és megrögzött agglegénynek vallotta magát. Ök ketten, Mencken és Nathan, körülbelül a legmegrögzöttebb irodalmi agglegények voltak Amerikában, ami persze nem nőgyűlölőt jelent. Mencken ízlése gyakran változott, de Nathan és Lillian Gish, a híres moziszínésznő barátságát hosszú éveken át semmi sem tudta megváltoztatni. Most is együtt utaztak Párizsba, ahol Mencken házasságának hírére Nathan mosolyogva jelentette ki:

— Én nem csodálkozom. Henry nemsokára ötvenéves lesz és az évek megváltoztatják vagy megérlelik az ember véleményét. Valamikor mindketten hittünk a mikulásban és az Egyesült Államok elnökének csalhatatlanságában, de az évek ezt alaposan megváltoztatták.

Nathan különben is sosem nyilatkozott annyira elítélően a házasságról, mint Mencken, aki 1917-ben In Defense of Women (A nők védelmében) címmel alaposan kirohant a gyöngébb nem ellen, lerombolva a köréjük épített illúziókat és megállapítva, hogy a legideálisabb állapot az agglegénység.

… És Mencken most mégis megnősül. Templomban, oltár előtt. … A lapok hatalmas cikkekben foglalkoznak a közelgő házassággal és persze nem felejtik el Mencken fejére olvasni saját kijelentéseit. A baltimore-i bölcs pedig, aki eddig sosem zárkózott el a nyilvánosság elől és aki kijelentéseit mindig frappáns és szellemes megjegyzésekkel fűszerezte, a házasság egyszerű bejelentésén kívül mélységes hallgatásba merült. De hát ez már a jövő előrevetett árnyéka.

A Keleti Újság pedig azt fűzte a hírhez:

Az egész világ kacagni fog, hogy Mencken is beleesett ebbe „az intellektuális katasztrófába.” … Mencken mindenesetre elveszítette legfőbb argumentumát e kérdésben, de jelen esetben inkább az teszi kíváncsivá az embereket, hogy ki hát az a nő, aki deresedő agyában felébresztette azt a bizonyos sokat korholt „szentimentalizmust.”

Kacaghatott a világ, nevethettek azon, hogy mennyire is illő a mártír Szent Istvánról elnevezett templomban házasodnia, Mencken azonban boldog volt. Naplójában megjegyezte:

A vele töltött napjaim egy gyönyörű epizódot alkottak az életemben, talán az egyetlent, ami érdemes arra, hogy romantikusnak lehessen nevezni.

Ez a gyönyörű epizód azonban mindössze öt rövid esztendeig tarthatott. Felesége már házasságuk előtt is gyakran betegeskedett, 1935-ben pedig, 37 éves korában agyhártyagyulladás következtében meghalt. Mencken sosem tudta kiheverni felesége elvesztését. Halálának ötödik évfordulóján a következőket írta naplójába:

Megdöbbentő, milyen mély nyomot hagyott az életemen. Szó szerinti tény, hogy életem minden napjában és a nap szinte minden órájában még mindig rá gondolok … Nem tudok visszaemlékezni az együtt töltött éveink egyetlen pillanatára sem, amikor a legkisebb kétségeim lettek volna a házasságunkat illetően vagy azt kívántam, hogy soha ne történt volna meg.

… Hamvai édesanyám sírja mellé lettek eltemetve, mellette pedig számomra is van még hely. Amikor rá gondolok, nagyon jól megértem a nagy emberi vágyakozást, ami előhívja a halhatatlanságba vetett hitet, de én nem hiszek benne, ahogyan ő sem hitt. Örökre elváltunk egymástól, bár hamvaim talán hamarosan övéivel elegyednek. … Boldogok voltunk együtt, de minden gyönyörű dolog véget kell hogy érjen.

A nők védelmében egy remek szatirikus mű, amelyben elmosódik az irónia és az igazság közötti határ. De emlékezzünk, hogy végül maga a szerző is egészen más útra tért és egy percig sem bánta meg. Felesége halála után nem engedte, hogy életében újra kiadják a könyvet.