Ludwig von Mises – Liberalizmus: I.5. Liberalizmus és kapitalizmus

Ludwig von Mises – Liberalizmus: I.5. Liberalizmus és kapitalizmus

Ludwig von Mises

Liberalizmus

A klasszikus hagyomány

 

Bevezetés

5. Liberalizmus és kapitalizmus

A társadalmat, amiben gyakorlatba ültették a liberális elveket, rendszerint kapitalista társadalomnak nevezik, annak állapotát pedig kapitalizmusnak. Mivel a liberalizmus gazdaságpolitikáját a gyakorlatban csupán többé-kevésbé közelítették meg, az uralkodó állapotok a világon napjainkban csupán tökéletlen képet nyújtanak a teljesen kivirágzott kapitalizmus jelentéséről és lehetséges eredményeiről. Ennek ellenére az ember teljesen jogosan hívhatja korunkat a kapitalizmus korának, mivel mindaz, ami megteremtette korunk vagyonát, visszavezethető a kapitalista intézményekhez. A társadalmunkban még mindig életben maradt liberális eszméknek köszönhető mindaz, ami még megmaradt benne a kapitalista rendszerből, hogy kortársaink hatalmas tömege sokkal magasabb életszínvonalat élvezhet annál, ami csupán néhány nemzedékkel ezelőtt kizárólag a gazdagoknak és a leginkább kiváltságosoknak volt lehetséges.

Való igaz, a demagógok megszokott retorikája egészen máshogyan jellemzi ezeket a tényeket. Ha őket hallgatja az ember, azt gondolná, hogy a termelési technikák minden fejlődését csak egy szerencsés kisebbség élvezheti, míg a tömegek egyre nagyobb nyomorba süllyednek. Azonban csupán egy pillanatnyi gondolkodás kell annak belátásához, hogy a technológiai és ipari innovációk gyümölcse a fejlődés a nagy tömegek igényeinek kielégítésben. Minden fogyasztói javakat termelő iparág közvetlenül a tömegek érdekében dolgozik; minden iparág, ami a gépeket és a félkész termékeket gyártja, közvetetten dolgozik nekik. Az elmúlt évtizedek nagy ipari fejlődései – mint a tizennyolcadik század fejlődései, amiket a nem egészen ügyesen kiválasztott „Ipari Forradalom” névvel illetnek – mindenekfölött a tömegek szükségleteinek jobb kielégítését eredményezték. A ruhaipar kifejlődése, a cipőgyártás gépesítése, az ételek feldolgozásának és elosztásának fejlődése a természetüknél fogva a legszélesebb nyilvánosság javára voltak. Ezeknek az iparágaknak köszönhető, hogy sokkal jobban öltözködnek és táplálkoznak a tömegek, mint valaha ezelőtt. Azonban a tömegtermelés nem csupán élelmet, lakhatást és ruházatot biztosít, hanem a sokaság más követeléseit is ellátja. A sajtó épp úgy szolgálja a fogyasztókat, mint a mozgóképipar, de még a színház és a művészetek hasonló erődítményei is napról napra egyre inkább a tőmegszórakoztatás színhelyeivé lesznek.

Ennek ellenére, az antiliberális pártok fanatikus propagandája eredményeképpen, ami megfordítja a tényeket, az emberek mára megtanulták a liberalizmus és a kapitalizmus eszméit az egyre nagyobb nyomorba és szegénységbe süllyedő világ képével asszociálni. Való igaz, semennyi becsmérlő propaganda sem lenne képes – ahogy a demagógok remélték – teljesen pejoratív jelzővé alakítani a „liberális” és „liberalizmus” kifejezéseket. Végső soron nem lehetséges félresöpörni a tényt, hogy az antiliberális propaganda összes erőfeszítése ellenére van valami ezekben a kifejezésekben, amik azt takarják, amit minden normális ember érez, amikor a „szabadság” szót hallja. Az antiliberális propaganda tehát elkerüli, hogy túl sokat említse a „liberalizmus” kifejezést, és jobban szeretné, ha a becstelenségek, amiket a liberális rendszernek tulajdonít, a „kapitalizmus” kifejezéshez kapcsolódnának. Az a szó egy kőszívű tőkés képét idézi fel, aki semmi másra nem gondol, csak saját gazdagodására, még akkor is, ha az csak embertársai kizsákmányolásával lehetséges.

Aligha fordul meg bárki fejében, amikor kialakítja a tőkésről alkotott véleményét, hogy a valódi liberális elvek mentén szervezett társadalmi rend kizárólag egyetlen utat biztosít a vállalkozónak és a tőkésnek a gazdagodáshoz: ha jobban látja el embertársait azzal, amire szerintük szükségük van. Ahelyett, hogy a tömegek életszínvonalának bámulatos emelkedése kapcsán beszélnének a kapitalizmusról, az antiliberális propaganda csak azokra a jelenségek kapcsán említi a kapitalizmust, amelyek megjelenése kizárólag a liberalizmusra rótt korlátok miatt volt lehetséges. Nem hivatoznak a tényre, hogy a kapitalizmus kellemes luxuscikkeket és – cukor formájában – ételeket bocsátott a nagy tömegek rendelkezésére. A kapitalizmust csak akkor említik a cukorral kapcsolatban, amikor valamelyik országban egy kartell a világpiaci ár fölé emeli az árát. Mintha ez valaha lehetséges volna egy társadalmi rendben, amiben a gyakorlatba ültették a liberális elveket! Egy liberális rezsim alatt, ahol nincsenek vámok, igen elképzelhetetlenek volnának a kartellek, amik képesek a világpiaci ár fölé emelni egy termék árát.

A láncszemek az érvelési láncolatban, amivel sikerül az antiliberális demagógiának a liberalizmust és a kapitalizmust hibáztatnia az antiliberális politika minden szertelensége és veszedelmes következménye miatt, a következő: Az ember abból a feltételezésből indul ki, hogy a liberális elvek a tőkések és vállalkozók érdekeit szolgálják a többiek érdekének rovására, és hogy a liberalizmus egy olyan politika, ami a gazdagokat preferálja a szegényekkel szemben. Aztán az ember megfigyeli, hogy bizonyos körülmények között számos vállalkozó és tőkés támogatja a védővámokat, míg mások – a hadifelszerelés gyártói – a „nemzeti felkészültség” politikáját támogatják; és azonnal arra a következtetésre ugrik, hogy ezek biztosan „kapitalista” politikák.

Valójában azonban egészen más a helyzet. A liberalizmus nem egy olyan politika, amelyik bármelyik különleges csoport érdekét szolgálja, hanem egy politika, ami a teljes emberiség érdekét szolgálja. Így helytelen kijelenteni azt, hogy a vállalkozóknak és a tőkéseknek bármilyen különleges érdekében áll támogatni a liberalizmust. Nekik pontosan ugyanannyira áll az érdekükben síkra szállni a liberális program mellett, mint bárki másnak. Lehetnek egyéni esetek, amikor bizonyos vállalkozók vagy tőkések a liberalizmus köpönyegébe bújtatják a speciális érdekeiket; de ezekkel mindig szemben áll más vállalkozók és tőkések speciális érdeke. A helyzet nem olyan egyszerű, mint azok képzelik, akik mindenhol „érdekeket” és „érdekelt feleket” szimatolnak. Az, hogy egy nemzet például vámot vet ki a vasra, nem magyarázható egyszerűen azzal, hogy ez a vasmágnások érdekét szolgálja. Vannak olyanok az országban – még a vállalkozók között is – akiknek ellentétes az érdekük; és vám haszonélvezői mindenesetre csak egy fokozatosan csökkenő kisebbséget alkotnak. A kenőpénzzel sem lehet magyarázni, hiszen a lefizetett emberek úgyszintén csak egy kisebbséget alkothatnak; és mellesleg miért csak az egyik csoport, a protekcionisták használna kenőpénzt, nem pedig ellenségeik, a szabadkereskedők?

Az igazság az, hogy az ideológiát, ami lehetővé teszi a védővámokat, nem az „érdekelt felek” alkotják, és nem is azok, akiket lefizetnek, hanem az ideológusok, akik megfogalmazzák a világ számára az eszméket, amik irányítják minden emberi ügylet útját. Korunkban, amikor az antiliberális eszmék diadalmaskodnak, szinte mindenki annak megfelelően gondolkodik, míg száz évvel ezelőtt a legtöbben az akkor diadalmaskodó liberális ideológiának megfelelően gondolkodtak. Ha ma megannyi vállalkozó támogatja a védővámokat, az csupán az alak, amit az antiliberalizmus az ő esetükben ölt. Semmi köze a liberalizmushoz.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):