Ludwig von Mises – Liberalizmus: 4.3. A parlamentarizmus krízise és az érdekcsoportokat képviselő országgyűlés gondolata

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 4.3. A parlamentarizmus krízise és az érdekcsoportokat képviselő országgyűlés gondolata

A parlamentarizmus, ahogy az lassan kialakult Angliában és néhány gyarmatán a tizenhetedik század óta, valamint az európai kontinensen Napóleon bukása, illetve a júliusi és februári forradalmak óta, előfeltételezi a liberalizmus eszméjének általános elfogadottságát. Mindazokat, akik annak a megbízatásnak a felelősségével lépnek be a parlamentbe, hogy döntsenek az ország kormányzásáról, át kell járnia a meggyőződésnek, miszerint megegyezik a társadalom összes részének és tagjának jól felfogott érdeke, és hogy a népesség egyes csoportjainak vagy osztályainak adott bármiféle speciális kiváltság káros a közjóra és el kell törölni azt. Egy parlament különböző pártjai, akiket felhatalmaztak azoknak a szerepköröknek az elvégzésével, amelyeket korunk összes alkotmánya rájuk ruház, természetesen lehetnek más véleményen bizonyos politikai kérdésekben, azonban a teljes nemzet, nem pedig bizonyos körzetek vagy társadalmi rétegek képviselőinek kell tartaniuk magukat. Az összes véleménykülönbségükön túl uralkodnia kell a meggyőződésnek, miszerint végső soron közös szándék és azonos cél köti össze őket, és kizárólag az képezi a vita tárgyát, hogy milyen eszközökkel érhetik el együttes céljukat. A pártokat nem választja el egy áthidalhatatlan szakadék vagy érdekkonfliktus, amit hajlandóak a legvégsőkig elvinni még akkor is, ha ez a teljes nemzet szenvedésével és az ország tönkretételével jár. Ami megosztja a pártokat, az az álláspont, amit konkrét politikai kérdésekkel kapcsolatban képviselnek. Tehát csak két párt létezik: az, amelyik hatalmon van, és amelyik hatalmon kíván lenni. Még az ellenzék sem azért szeretné megszerezni a hatalmat, hogy elősegítsen bizonyos érdekeket vagy párttagokkal töltse meg a hivatalokat, hanem azért, hogy törvénnyé alakítsa az eszméit és az ország közigazgatásának gyakorlatába ültesse őket.

Csak ilyen feltételek mellett valósíthatók meg a parlamentek vagy a parlamentáris kormányzatok. Ezek egy ideig megvalósultak az angolszász országokban, ahol néhány nyomuk mind a mai napig megtalálható. Az európai kontinensen még a liberalizmus aranykorában is csupán viszonylag megközelítették ezeket a feltételeket. Az európai közgyűlésekben immár évtizedek óta sokkal inkább ezek szöges ellentéte uralkodik. Nagyszámú pártra lelhetünk, és mindegyik párt különböző alcsoportokra oszlik, amelyek rendszerint egységesnek mutatkoznak, a pártgyűléseken azonban olyan hevesen ellenszegülnek egymásnak, mint amilyen hévvel csatáznak a többi párttal a nyilvánosság előtt. Minden egyes párt és frakció kijelölve érzi magát arra, hogy bizonyos speciális érdekek egyedüli bajnoka legyen, amit minden áron győzelemre akar vinni. A lehető legtöbbet biztosítani a közkasszából a „mieinknek,” védővámokkal, bevándorlási korlátokkal, „szociális törvényhozással” és mindenféle kiváltsággal elősegíteni őket a társadalom többi részének kárára; ez politikájuk lényege és tartalma.

Mivel követeléseik elviekben korlátlanok, lehetetlen, hogy ezen pártok bármelyike valaha is elérje az összes elképzelt célját. Elképzelhetetlen, hogy valaha teljesen megvalósításra kerüljön az, amire az agrárpártok vagy a munkáspártok törekednek. Ennek ellenére minden párt akkora befolyásra törekszik, ami lehetővé teszi számára, hogy a lehető legnagyobb mértékben kielégítse a vágyait, folyton ügyelve arra, hogy mindig képesek legyenek megindokolni a szavazóik előtt, miért nem lehetett megvalósítani az összes kívánságukat. Ezt vagy úgy lehet elérni, hogy megpróbálják a nyilvánosság előtt annak látszatát kelteni, hogy az ellenzékben vannak, miközben valójában az ő pártjuk van hatalmon, vagy azzal, hogy olyan erőkre próbálják ráhárítani a felelősséget, amikre nincsenek befolyással: a monarchikus államban a szuverén; vagy bizonyos körülmények között idegen hatalmak és hasonlók. A bolsevikok képtelenek boldoggá tenni Oroszországot, a szocialisták pedig Ausztriát, mert megakadályozza őket a „nyugati kapitalizmus.” Mintegy ötven éve az antiliberális pártok uralják Németországot és Ausztriát, azonban még mindig azt olvashatjuk a kiáltványaikban és nyilatkozataikban, még a „tudományos” bajnokaikéban is, hogy az összes fennálló gondot a „liberális” elvek dominanciájának köszönhetjük.

A speciális érdekek antiliberális pártjainak képviselőiből álló parlament képtelen végrehajtani feladatát és hosszútávon mindenkinek szükségszerűen csalódást okoz. Ezt értik ma az emberek – és értették immár számos éven át – az alatt, amikor a parlamentarizmus kríziséről beszélnek.

A krízis megoldásaként néhányan a demokrácia és a parlamentáris rendszer eltörlését, valamint a diktatúra bevezetését gyakorolják. Nem kívánjuk ismét taglalni a diktatúrával szembeni ellenvetéseket; ezt már elegendően részleteztük.

Egy második javaslat azzal kívánja orvosolni a közvetlenül a polgárok által választott tagokból álló közgyűlés állítólagos hiányosságait, hogy kiegészíti vagy teljesen helyettesíti azt a különböző kereskedelmi, ipari és szakmai ágak által alkotott vállalati testületek vagy céhek választotta küldöttekből álló országgyűléssel. Az általános közgyűlés tagjaiból, mondják, hiányzik az objektivitás és a gazdasági ügyek ismerete. Amire szükség van, az nem egy általános politika, hanem sokkal inkább egy gazdaságpolitika. Az ipari és szakmai céhek képviselői képesek volnának megegyezésre jutni olyan kérdésekben, amelyeket vagy teljesen képtelenek megoldani a pusztán földrajzi alapon kialakított választókerületek küldöttjei, vagy csak hosszú késlekedés után lelik meg a megoldásukat.

A különböző foglalkozási egyesületeket képviselő küldöttekből álló közgyűlést illetőleg a kulcsfontosságú kérdés, amit tisztázni kell, hogy miként szavazzanak, vagy amennyiben minden tag egy szavazattal bír, hány képviselője legyen az egyes céheknek. Ez egy olyan kérdés, amit még az országgyűlés előtt meg kell válaszolni; azonban amint megoldásra lel, akár meg is lehet spórolni a gyűlés összehívásának gondját, mivel a szavazás eredménye ezzel előre el is dőlt. Való igaz, az egy egészen más kérdés, hogy valóban fenn is lehet tartani a céhek közötti hatalommegosztást, miután megállapításra került. A nép többségének számára – és ezzel kapcsolatban ne dédelgessünk tévképzeteket – ez mindig is elfogadhatatlan lesz. A többség által elfogadható parlament megteremtéséhez nem szükséges egy foglalkozások szerint felosztott országgyűlést megteremteni. Minden azon fog múlni, hogy a céhek képviselői által megvalósított intézkedések elég nagy elégedetlenséget idéznek-e elő ahhoz, hogy elvezessen a teljes rendszer erőszakos megdöntéséhez. A demokratikus rendszerrel szemben ez semmi garanciát nem biztosít arra, hogy meg fog történni az a politikai változás, amit a népesség elsöprő többsége követel. Ezzel el is mondtunk mindent, amit el kell mondani a foglalkozások alapján összeállított országgyűlés gondolatáról. Ugyanis egy liberális számára eleve kizárt bármilyen rendszer, ami nem zárja ki a békés haladás mindennemű erőszakos megszakítását.

A céhek képviselői alkotta országgyűlés gondolatának számos támogatója úgy hiszi, hogy a konfliktusokat nem úgy kellene megoldani, hogy az egyik frakció megadja magát a másikkal szemben, hanem a nézeteltérések kölcsönös megoldásával. De mi történjen, ha a felek képtelenek sikeresen megegyezésre jutni? A kompromisszumok csak akkor merülnek fel, amikor egy kedvezőtlen helyzet fenyegető kísértete arra késztet minden vitafelet, hogy engedményeket tegyen. Senki sem gátolja meg a különböző pártokat, hogy egyetértésre jussanak, még abban a parlamentben sem, amit közvetlenül az egész nemzet által megválasztott képviselők alkotnak. Senki sem lesz képes kikényszeríteni a megegyezést egy országgyűlésben, amit a foglalkozási egyesületek tagjai által választott képviselők alkotnak.

Ennélfogva egy így kialakított közgyűlés képtelen volna olyan parlamentként funkcionálni, ami a demokratikus rendszer szerveként szolgál. Nem lehetne az a hely, ahol békésen lerendezik a politikai véleménykülönbségeket. Képtelen volna meggátolni a társadalom békés haladásának erőszakos félbeszakítását lázadás, forradalom és polgárháború által. A kritikus döntéseket ugyanis, amelyek meghatározzák a politikai hatalom eloszlását az államban, nem a kamarákban vagy az összeállítását meghatározó választások során hozzák. A hatalom eloszlását meghatározó döntő tényező a viszonylagos befolyás, amivel az alkotmány ruházza fel az egyes vállalati egyesületeket a közpolitika meghatározásában. Ezt a döntést azonban az országgyűlés kamaráin kívül hozzák és anélkül, hogy az bármi szerves kapcsolatban állna a szavazásokkal, amelyekkel annak tagjait választják.

Tehát igen pontos megvonni a „parlament” nevet egy közgyűléstől, amely foglalkozások mentén szervezett vállalati egyesületek képviselőiből áll. A politikai szóhasználat hozzászokott az elmúlt két században ahhoz, hogy élesen megkülönböztesse a parlamentet és az efféle közgyűlést. Ha az ember nem kívánja összekavarni a politikatudomány fogalmait, jobban teszi, ha betartja ezt a megkülönböztetést.

Sidney és Beatrice Webb, valamint számos szindikalista és céhszocialista, azoknak az európaiaknak a javaslatait követve, akik már előtte is reformálni kívánták a felsőházat, azt javasolták, hogy hagyjuk egymás mellett létezni a két kamarát: azt, amelyet közvetlenül a teljes nemzet választott meg, és azt, amelyet a foglalkozások mentén felosztott választókörzetek által megválasztott képviselők alkotnak. Azonban nyilvánvaló, hogy ez a javaslat sehogyan sem orvosolja a céhképviseleti rendszer hibáit. A kétkamarás rendszer a gyakorlatban csak akkor működőképes, ha az egyik ház fölényben van és feltétlen hatalmában áll rákényszeríteni a másikra az akaratát, vagy ha – amikor a két kamara más-más álláspontot képvisel egy kérdésben – muszáj megpróbálniuk kompromisszumra jutni. Az efféle próbálkozások nélkül azonban a konfliktust a parlamenti kamarákon kívül kell lerendezni, az erőszakhoz folyamodás végső eszközével. Akárhogy is csűrje-csavarja az ember a kérdést, végül mindig ugyanazokhoz a leküzdhetetlen nehézségekhez jut vissza. Ezek az akadályok, amelyeken zátonyra fut az összes hasonló javaslat, nevezzék akár korporativizmusnak, akár céhszocializmusnak vagy bármi másnak. Elismerik az efféle tervek megvalósíthatatlanságát, amikor végül megelégednek egy teljesen következménymentes innováció javaslatával: egy gazdasági tanács felállításával, ami kizárólag tanácsadóként szolgál.

A céhképviselők alkotta közgyűlés gondolatának bajnokai komoly tévképzetbe ringatják magukat, ha azt hiszik, hogy az ellentétek, amelyek napjainkban szétszaggatják a nemzeti egység szövetét, leküzdhetőek azzal, ha a foglalkozások mentén osztják fel a népességet és a népgyűlést. Nem lehet megszabadulni ezektől az ellentétektől azzal, hogy alkotmányos technikalitásokkal babrálnak. Csakis a liberális ideológia szabadíthat meg bennünket tőlük