Ludwig von Mises – Liberalizmus: 4.1. A liberálisok „doktrinérizmusa”

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 4.1. A liberálisok „doktrinérizmusa”

A klasszikus liberalizmus szemére vetették, hogy túlságosan makacs és nem hajlandó eléggé a kompromisszumra. A rugalmatlansága volt az oka annak, hogy legyőzték a különböző fiatal antikapitalista pártokkal vívott küzdelemben. Ha felismerte volna, mint ezek a pártok tették, a kompromisszum és a népszerű szlogeneknek való behódolás fontosságát a tömegek támogatásának elnyerése érdekében, megtarthatta volna legalább némi befolyását. De sosem foglalkozott azzal, hogy felépítsen magának egy pártszervezetet és egy pártgépezetet úgy, ahogyan az antikapitalista pártok tették. Sosem tulajdonított bármi fontosságot a politikai taktikáknak a választási kampányokban és a parlamentáris eljárásokban. Sosem folyamodott a cselszövő opportunizmushoz vagy a politikai alkudozáshoz. Ez a hajthatatlan doktrinérizmus szükségszerűen elhozta a liberalizmus hanyatlását.

A fenti mondatokba foglalt tényszerű állítások teljességgel összhangban állnak az igazsággal, de aki azt hiszi, hogy ez szemrehányásnak minősül a liberalizmus ellen, az teljesen félreérti annak alapvető szellemiségét. A liberális gondolkodás alapvető meglátásai közül a végső és a legmélyebb az, hogy az eszmék alkotják az alapot, amelyen a társadalmi együttműködés teljes szerkezete áll és fennmarad, valamint hogy nem lehet maradandó társadalmi szerkezetet építeni hamis és téves eszmékre. Semmi sem helyettesíthet egy ideológiát, ami elősegíti az emberi életet a társadalmi együttműködés támogatásával – a legkevésbé nem hazugságok, nevezzék azokat akár „taktikának,” akár „diplomáciának” vagy „kompromisszumnak.” Ha az emberek nem teszik önként, a társadalmi szükségszerűségek megértéséből azt, amit tenni kell a társadalom fenntartásához és az általános jólét elősegítéséhez, senki sem vezetheti őket a helyes útra ravasz cselekkel és furfangokkal. Ha hibáznak és tévútra lépnek, az embernek tanítással kell felvilágosítania őket. De ha nem lehet felvilágosítani őket, ha ragaszkodnak a hibákhoz, akkor semmit nem lehet tenni a katasztrófa megelőzése érdekében. Talán felhasználható a demagóg politikusok összes fondorlata és hazugsága azoknak az ügyének az elősegítéséhez, akik – akár jóhiszeműen, akár rosszakarón – a társadalom elpusztítására törekednek. De a társadalmi haladás ügyét, a társadalmi kötelékek további fejlődésének és fokozásának az ügyét nem lehet hazugsággal és demagógiával elősegíteni. Semmilyen földi hatalomnak, semmilyen ravasz furfangnak vagy leleményes megtévesztésnek nem sikerülhet rászedni az embereket arra, hogy elfogadjanak egy társadalmi doktrínát, amit nem csupán nem fogadnak el, hanem nyíltan megvetnek.

Az egyetlen nyitva álló lehetőség azok számára, akik vissza szeretnék vezetni az emberiséget a liberalizmushoz, ha meggyőzik polgártársaikat a liberális program megvalósításának szükségességéről. Ez a felvilágosítási munka a kizárólagos feladat, amit a liberális elvégezhet és el kell hogy végezzen annak érdekében, hogy erejéhez mérten mindent megtegyen a pusztítás megakadályozása végett, ami felé sebesen halad a társadalom napjainkban. Itt nincs helye bárminemű engedménynek a közkedvelt vagy szokásos előítéletek és tévedések javára. Azokban a kérdésekben, amik el fogják dönteni, hogy egyáltalán fennmaradjon-e a társadalom, hogy prosperáljanak vagy pusztuljanak emberek milliói, nincse hely semmi kompromisszumnak, fakadjon akár gyengeségből, akár mások érzékenységének hibás tiszteletéből.

Ha ismét hagyni fogják, hogy a liberális elvek vezessék a nagy nemzetek politikáját, ha a közvélemény forradalma ismét felszabadítaná a kapitalizmust, a világ képes volna fokozatosan kiemelni magát a helyzetből, amelybe az egyesített antikapitalista frakciók politikája taszította. Nincs más kivezető út korunk politikai és társadalmi káoszából.

A legsúlyosabb illúzió, amibe beleringatták magukat a klasszikus liberálisok, az optimizmus volt az iránnyal kapcsolatban, ami felé a társadalmi evolúció szükségszerűen halad. A liberalizmus bajnokai – a tizennyolcadik század és a tizenkilencedik század első felének szociológusai és közgazdászai, valamint támogatóik – szemében biztosnak tűnt, hogy az emberiség el fogja érni a tökéletesség egyre magasabb állapotát, és semmit nem lehet tenni, ami megállíthatná ezt a haladást. Szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a társadalmi együttműködés és egymásrautaltság általuk felfedezett alapvető törvényeinek racionális megértése egyhamar általánossá fog válni, azután pedig egyre szorosabbak lesznek az emberiséget békésen egyesítő társadalmi kötelékek, fokozatosan emelkedni fog az általános jólét, és a civilizáció a kultúra egyre magasabb fokát fogja elérni. Semmi sem rendíthette meg az optimizmusukat. Ahogy a liberalizmus elleni támadás egyre hevesebbé vált, ahogy a liberális eszmék politikai felemelkedése minden oldalon kihívókra talált, azt gondolták, hogy amivel küzdeniük kell, azok csupán egy haldokló rendszer által, visszavonulása során leadott utolsó lövések, és nem igényelnek komoly tanulmányozást és ellentámadást, mivel egyébként is egyhamar össze fog omlani magától.

A liberálisok azon a véleményen voltak, hogy minden ember rendelkezik az intellektuális képességgel ahhoz, hogy helyesen érveljen a társadalmi együttműködés bonyolult kérdéseiről, és annak megfelelően cselekedjen. Annyira lenyűgözte őket a világossága és nyilvánvalósága az érvelésnek, amely a politikai eszméikhez vezette őket, hogy egészen képtelenek voltak megérteni, miért ne tudná mindenki felfogni őket. Sosem értettek meg két tényt: az egyik, hogy a tömegekből hiányzik a logikai gondolkodás képessége; és a másik, hogy a legtöbb ember szemében, ha képesek is voltak felismerni az igazságot, egy azonnal élvezhető, pillanatnyi, speciális előny fontosabbnak tűnik, mint egy nagyobb maradandó előny, amiről le kell mondani cserébe. Az emberek még azokkal az intellektuális adottságokkal sem rendelkeznek, amik szükségesek a társadalmi együttműködés – végtére is roppant komplikált – kérdéseinek végiggondolásához, és határozottan nincs meg bennük az akaraterő ahhoz, hogy meghozzák az ideiglenes áldozatokat, amiket megkövetel minden társadalmi cselekvés. Az intervencionizmus és a szocializmus szlogenjei, kiváltképp a magántulajdon részleges eltulajdonításának javaslatai mindig a tömegek lelkes támogatására lelnek, akik közvetlen és azonnali nyereségre számítanak belőlük.