Ludwig von Mises – Liberalizmus: 3.7. Szabadkereskedelem

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 3.7. Szabadkereskedelem

A védővám és a szabadkereskedelem következményeinek elméleti demonstrációja a klasszikus közgazdaságtan talpköve. Ez annyira világos, annyira nyilvánvaló, annyira vitathatatlan, hogy ellenfelei képtelenek voltak megfogalmazni bármi ellenérvet, amiről ne lehetne azonnal bemutatni, hogy teljességgel hibás és abszurd.

Ennek ellenére ma védővámokkal – sőt, még az importok nyílt tilalmával is – találkozhatunk szerte a világon. Még Angliában, a szabadkereskedelem anyaföldjén is felemelkedőben van a protekcionizmus. A nemzeti autarkia elve minden egyes nappal újabb támogatókra lel. Még a csupán néhány milliós népességű országok, mint Magyarország és Csehszlovákia is megpróbálják a magas vámok és az importok tilalmának eszközével függetleníteni magukat a világ többi részétől. Az Egyesült Államok külkereskedelmének alapelve, hogy minden olyan termékre, amit alacsonyabb költségekkel gyártottak külföldön, a különbözettel egyenlő összegű behozatali vámokat szabjanak ki. Az teszi groteszkké ezt az egész helyzetet, hogy minden ország szeretné csökkenteni az importjait, ugyanakkor növelni akarja az exportjait. Ezeknek az intézkedéseknek a következménye, hogy megbolygatják a nemzetközi munkamegosztást, és ennélfogva általánosan csökkentik a munka termelékenységét. Az egyetlen oka annak, hogy ez az eredmény nem vált még érzékelhetőbbé, hogy a kapitalista rendszer előrelépései mindig elegendőek voltak ahhoz, hogy túlsúlyozzák azt. Azonban nem férhet kétség ahhoz, hogy ma mindenki gazdagabb volna, ha a védővámok nem űznék el mesterségesen a termelést a kedvezőbb helyekről a kedvezőtlenebbekhez.

A teljes szabadkereskedelem rendszerében ott alkalmaznák a tőkét és a munkát, ahol a legkedvezőbbek a körülmények a termeléshez. A kevésbé kedvező termelési területeket nem használnák ki addig, amíg lehetőség van valahol kedvezőbb körülmények között termelni. Amennyiben a szállítási eszközök fejlődése, a technológiai fejlesztések és a kereskedelembe újonnan belépő országok alaposabb felfedezése következtében olyan helyekre lelnek, amelyek kedvezőbbek a termelés számára, mint amiket jelenleg használnak, a termelés ezekre a területekre vándorol. A tőke és a munka a kedvezőtlenebb területekről a kedvezőbb területekre vándorol.

Azonban a tőke és a munka vándorlása előfeltételezi nem csupán a teljes kereskedelmi szabadságot, hanem az egyik országból a másikba való mozgásuk mindennemű akadályának hiányát. Közel sem így álltak a dolgok akkor, amikor először kidolgozták a klasszikus szabadkereskedelmi tant. Az akadályok egész sora állt mind a tőke, mind a munka szabad mozgásának útjában. A körülmények ismeretének hiánya, az általános jogbizonytalanság és számos hasonló okok folytán a tőkések vonakodtak befektetéseket eszközölni más országokban. Ami pedig a munkásokat illeti, lehetetlennek találták szülőföldjük elhagyását, nem csak azért, mert nem ismertek idegen nyelveket, hanem jogi, vallásos és más nehézségek folytán is. A tizenkilencedik század elején, való igaz, általánosságban igaz volt, hogy a tőke és a munka szabadon mozoghatott az országokon belül, de akadályok álltak az országok közötti mozgásuk útjában. Az egyetlen oka annak, hogy megkülönböztetik a gazdaságelméletben a belkereskedelmet és a külkereskedelmet, abban a tényben rejlik, hogy az előbbi esetén a tőke és a munka szabad mozgása uralkodik, míg ez nem igaz a nemzetek közötti kereskedelemre. Így a kérdés, amit meg kellett oldania a klasszikus elméletnek, megfogalmazható a következőképpen: Milyen következményekkel jár a fogyasztói javak szabad kereskedelme az egyik és egy másik ország között, ha korlátozott a tőke és a munka mobilitása közöttük?

Erre a kérdésre Ricardo doktrínája adta meg a választ. A termelési ágazatok úgy oszlanak meg a különböző országok között, hogy minden ország azokra az iparágakra szenteli az erőforrásait, amelyekben a legnagyobb fölénnyel rendelkezik más országokhoz képest. A merkantilisták attól féltek, hogy egy ország, amelynek kedvezőtlenek a termelési körülményei, többet importálna, mint amennyit exportálna, így végül pénz nélkül maradna; és azt követelték, hogy még időben vessenek védővámokat és tilalmakat az importokra, hogy megakadályozzák ennek a szörnyű helyzetnek a megjelenését. A klasszikus doktrína bemutatja, hogy alaptalanok voltak ezek a merkantilista félelmek. Hiszen még annak az országnak sem kell tartania attól, hogy kevesebbet exportál, mint amennyit importál, ahol a termelési körülmények mindegyik iparágban kedvezőtlenebbek, mint más országokban. A klasszikus doktrína zseniális, vitathatatlan és soha senki által nem is vitatott módon demonstrálta, hogy még a viszonylag kedvezőbb termelési körülményekkel rendelkező országoknak is előnyösnek kell találniuk, hogy a viszonylag kedvezőtlenebb termelési körülményekkel rendelkező országokból importálják azokat az árucikkeket, amelyeknek a megtermelésére, való igaz, alkalmasabbak volnának, azonban nem annyira, amennyire alkalmasabbak más árucikkek megtermelésére, amelyek előállítására szakosodnak.

Így a szabadkereskedelem klasszikus elmélete azt mondja az államférfinak: vannak viszonylag kedvezőbb, és vannak viszonylag kedvezőtlenebb természetes termelési körülményekkel rendelkező országok. Az állami beavatkozás hiányában a nemzetközi munkamegosztás önmagában elősegíti, hogy minden ország megtalálja a helyét a világgazdaságban, függetlenül attól, milyenek a termelési körülményei más országokhoz viszonyítva. Természetesen a viszonylag kedvezőbb termelési körülményekkel bíró országok gazdagabbak lesznek, mint mások, de ezt a tényt egyébként sem változtathatják meg a politikai intézkedések. Ez egyszerűen a természetes termelési tényezők közötti különbségek következménye.

Ez volt a helyzet, amivel a régebbi liberalizmus szembetalálta magát, és erre a helyzetre a szabadkereskedelem klasszikus tanával válaszolt. De Ricardo kora óta jelentősen megváltoztak a világ körülményei, és a probléma, amivel szembetalálta magát a szabadkereskedelmi doktrína a Világháború kitörését megelőző hatvan évben, egészen más volt, mint amivel a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején kellett foglalkoznia. A tizenkilencedik század részben eltörölte az akadályokat, amelyek a kezdetekor a tőke és a munka szabad mobilitása előtt álltak. A tizenkilencedik század második felében sokkal könnyebb volt egy tőkés számára külföldön befektetni a tőkéjét, mint Ricardo korában. Jelentősen szilárdabb alapokra helyezték a jogrendet; elterjedt a különböző országok, szokások és viselkedések ismerete; a részvénytársaság pedig lehetővé tette, hogy megosszák a külföldi vállalatokkal járó kockázatokat számos ember között, ezzel csökkentve azokat. Persze túlzás volna azt mondani, hogy a huszadik század kezdetén a tőke olyan mobilisan mozoghatott az egyik országból a másikba, mint az országon belül. Még mindig voltak bizonyos különbségek; azonban nem volt többé érvényes a feltételezés, hogy a tőkének az országokon belül kell maradnia. Ez a munkára sem volt többé igaz. A tizenkilencedik század második felében milliók hagyták el Európát, hogy jobb munkalehetőségeket találjanak a tengerentúlon.

Miután a klasszikus szabadkereskedelmi doktrína által feltételezett körülmények – a tőke és a munka immobilitása – többé nem álltak fenn, úgyszintén szükségszerűen elvesztette érvényességét a különbségtétel a belkereskedelmi és külkereskedelmi szabadság következményei között. Ha a tőke és a munka olyan szabadon mozoghat az egyik és a másik ország között, mint azok határain belül, akkor nincs többé értelme különbséget tenni a belföldi kereskedelem és a külkereskedelem szabadságának hatása között. Hiszen ami elmondható az előbbiről, az úgyszintén igaz az utóbbira is: a szabadkereskedelem eredménye az, hogy csak azokat a helyeket használják a termeléshez, ahol viszonylag kedvezőek a körülmények ahhoz, míg használaton kívül maradnak azok, ahol viszonylag kedvezőtlenebbek a termelési körülmények. A tőke és a munka a kevésbé kedvező termelési körülményekkel rendelkező országokból azokba vándorol, ahol kedvezőbbek a termelési körülmények, vagy pontosabban a régi, sűrűn lakott európai országokból Amerikába és Ausztráliába, amelyek kedvezőbb körülményeket biztosítanak a termeléshez.

Azoknak az európai nemzeteknek, akiknek régi európai területükön kívül gyarmatosításra alkalmas tengerentúli territóriumok is rendelkezésükre álltak, ez azt jelentette, hogy népességük egy része immár a tengerentúlon telepedett le. Anglia esetén például néhány gyermeke immár Kanadában, Ausztráliában vagy Dél-Afrikában élt. Az emigránsok, akik elhagyták Angliát, megtarthatták angol állampolgárságukat és nemzetiségüket az új otthonukban. Németország esetén azonban egészen más volt a helyzet. Az emigrált német idegen ország területére érkezett és idegen nemzet tagjai között találta magát. Egy idegen állam polgára lett, és várható volt, hogy egy, két vagy maximum három nemzedéken belül eltűnik a német néphez való kapcsolata és beteljesül az idegen nemzetbe való asszimilálódás folyamata. Németország azzal a problémával találta szembe magát, hogy közönnyel viszonyuljon-e ahhoz, hogy tőkéjének és népének egy része a tengerentúlra vándorol.

Nem szabad az embernek annak a feltételezésnek a hibájába esnie, hogy ugyanazok voltak a kereskedelempolitikai problémák, amikkel Anglia és Németország szembesült a tizenkilencedik század második felében. Anglia számára az volt a kérdés, hogy hagyja-e gyermekeit a domíniumaiba vándorolni, és nem volt oka bárhogyan is korlátozni az emigrációjukat. Németország számára azonban az volt a kérdés, hogy némán végig kell-e néznie, ahogy állampolgárai a brit gyarmatokba, Dél-Amerikába és más országokba vándorolnak, ahol ezek az emigránsok idővel feladják állampolgárságukat és nemzetségüket, ahogyan tették azt eddig is százezrek, sőt milliók. Mivel nem akarta, hogy ez megtörténjen, a Német Birodalom, ami a hatvanas és a hetvenes évek során egyre inkább megközelítette a szabadkereskedelem politikáját, a hetvenes évek végén protekcionizmusra váltott a behozatali vámok bevezetésével, melyeket arra terveztek, hogy óvja a német mezőgazdaságot és a német ipart a külföldi versenytől. Ezeknek a vámoknak a védelme alatt a német mezőgazdaság képessé vált egy fokig elviselni a kelet-európai és a tengerentúli versenyt, amit jobb termőfölddel dolgozó farmok támasztottak, és a német ipar így kartelleket alakíthatott, ami a világpiaci ár fölött tartotta a belföldi árakat, lehetővé téve, hogy az így szerzett profitokkal olcsóbban értékesíthessen külföldön, mint a versenytársak.

De a végső célt, amire a protekcionizmushoz való visszatéréssel törekedtek, képtelenek voltak elérni. Minél magasabbra növekedtek a megélhetési és termelési költségek a védővámok közvetlen következményeképpen Németországban, annál rosszabb lett a kereskedelmi helyzete. Való igaz, Németország el tudott érni egy hatalmas ipari fellendülést az új kereskedelempolitikai kor első három évtizedében. De ez a fellendülés a védővámok nélkül is megtörtént volna, mivel elsősorban annak volt köszönhető, hogy új módszereket vezettek be a német vasiparba és vegyiparba, ami lehetővé tette az ország bőséges természetes erőforrásainak jobb felhasználását.

Az antiliberális politika, a munkaerő szabad nemzetközi mozgásának eltörlésével és a tőke mobilitásának jelentős korlátozásával egy bizonyos fokig eltörölte a különbséget a tizenkilencedik század elejének és végének nemzetközi kereskedelme között, és visszatért a körülményekhez, amelyek akkor uralkodtak, amikor először megfogalmazták a szabadkereskedelem tanát. Ismét korlátokba ütközik a tőke és mindenekfölött a munka mozgása. A napjainkban fennálló körülmények között a fogyasztói javak akadályozatlan kereskedelme nem idézhetne elő semmiféle vándorlást. Ismét olyan állapotot eredményezne, ahol a világ egyes népei azon termelési ágazatokban és típusokban vesznek részt, amelyek számára viszonylag a legjobb körülmények uralkodnak saját országukban.

De bármi is legyen a nemzetközi kereskedelem kifejlődésének előfeltétele, a védővámok egyedül egyvalamit képesek elérni: megakadályozni, hogy ott végezzék a termelést, ahol számára a legjobbak a természeti és társadalmi körülmények, helyette pedig előidézni, hogy ott végezzék, ahol rosszabbak a körülmények. A protekcionizmus eredménye tehát mindig az emberi munka termelékenységének csökkenése. Aki támogatja a szabadkereskedelmet, az közel sem tagadja, hogy a probléma, amit a világ nemzetei a protekcionizmus eszközével próbálnak orvosolni, valóban probléma. Egyedül azt állítja, hogy az imperialisták és a protekcionisták által javasolt eszköz képtelen eltörölni ezt a problémát. Ennélfogva egy másik utat javasol. A maradandó béke elengedhetetlen feltételeinek megteremtéséhez a nemzetközi helyzet egyik vonása, amit a liberális meg kíván változtatni, az a tény, hogy olyan nemzetek emigránsainak, mint Németország és Olaszország, akikkel mostohán bántak a világ felosztása során, olyan területeken kell élniük, ahol – azok antiliberális politikája miatt – nemzetiségük elvesztésére kényszerülnek.