Ludwig von Mises – Liberalizmus: 3.5. Imperializmus

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 3.5. Imperializmus

Az elmúlt századok abszolút királyainak hódítás iránti vágya hatalmi szférájuk kiterjesztésére és vagyonuk növelésére törekedett. Egyetlen fejedelem sem elégedett meg hatalmával, mert csakis erővel tudta megőrizni uralmát a belső és külső ellenségekkel szemben. Egyetlen fejedelem sem elégedett meg vagyonával, mert szüksége volt a pénzre katonái ellátásához és kísérete fenntartásához.

Egy liberális államnak csekély jelentőségű a kérdés, hogy ki kell-e terjeszteni territóriuma határát. Nem szerezhető vagyon új területek bekebelezésével, mivel a területből származó „bevételt” arra kell használni, hogy fedezzék igazgatásának költségeit. Egy liberális államnak, ami nem dédelget agresszív terveket, haderejének megerősítése jelentéktelen. Így a liberális parlamentek ellenálltak minden törekvésnek, ami növelni kívánta az ország háborús képességeit, és elleneztek minden harcias és bekebelezéspárti politikát.

De a béke liberális politikája, amit az elmúlt [tizenkilencedik] század hatvanas éveinek elején, amikor a liberalizmus az egyik győzelmet aratta a másik után, máris garantáltnak hittek, legalábbis Európában, azon a feltételezésen nyugodott, hogy minden terület népességének jogában állna eldönteni, melyik államhoz kívánnak tartozni. Azonban e jog biztosítása végett, mivel az abszolutista hatalmaknak nem állt szándékában békésen lemondani előjogaikról, először szükséges volt számos igen komoly háború és forradalom. Az idegen uralom megdöntését Olaszországban, a németek megőrzését a Schleswig-Holstein tartományban a fenyegető denacionalizációval szemben, a lengyelek és a délszlávok felszabadítását csak fegyveres erőkkel lehetett megkísérelni. A megannyi eset közül, ahol a fennálló politikai rend szembetalálta magát az önrendelkezés jogának követelésével, egyedül egy helyen lehetett békésen megoldani a problémát: a liberális Anglia felszabadította a Jón-szigeteket. Mindenhol máshol háborúkat és forradalmakat eredményezett ugyanaz a helyzet. Az egyesített német állam megalkotásának törekvései a katasztrofális modern francia-porosz háborúhoz vezettek; a lengyel kérdés megoldatlan maradt, mert a cár az egyik forradalmat fojtotta el a másik után; a balkáni kérdést csak részben sikerült megoldani; és a Habsburg-monarchia problémái megoldásának lehetetlensége az uralkodó dinasztia akaratával szemben végül elvezetett az incidenshez, ami a Világháború közvetlen okává vált.

A modern imperializmust az különbözteti meg az abszolút fejedelmek terjeszkedő hajlamaitól, hogy mozgató szellemei nem az uralkodó dinasztia tagjai, és nem is a nemesség, a bürokrácia vagy a tisztek hadtestei, akik személyes meggazdagodásra vágynak a meghódított területek kifosztásával, hanem az embertömegek, akik a nemzeti függetlenség megőrzésének legalkalmasabb eszközeként tekintenek rá. Az antiliberális politikák összetett hálózatában, amelyek olyan tágra bővítették az állam szerepkörét, hogy szinte semmi helyet nem hagytak az állami beavatkozástól szabad emberi tevékenységnek, hiábavaló akár csak egy mérsékelten kielégítő megoldásban reménykedni azoknak a területeknek a politikai problémáira, amelyekben számos nemzetiség tagjai laknak egymás mellett. Ha ezeket a területeket nem teljesen liberális elvek mentén kormányozzák, a nemzeti csoportok jogegyenlőségének még csak megközelítése is kizárt dolog. Akkor csak uralkodók és uraltak vannak. Az egyetlen választási lehetőség, hogy a kalapács vagy az üllő legyen az ember. Így a lehető legerősebb nemzetállamra való törekvés – ami képes kiterjeszteni uralmát minden vegyes nemzetiségű területre – a nemzeti önfenntartás elengedhetetlen követelményévé válik.

De a nyelvileg vegyes területek problémája nem korlátozódik a régi országokra. A kapitalizmus új földterületeket nyit meg a civilizáció számára, amelyek előnyösebb termelési körülményeket biztosítanak, mint azoknak az országoknak a nagy részei, amelyeket már régóta laknak. A tőke és a munka a legkedvezőbb helyekre vándorolnak. Ez a migrációs mozgás messze felülmúlja a világ népeinek összes eddigi vándorlását. Csupán néhány nemzet emigránsai költözhetnek olyan területekre, ahol a politikai hatalom honfitársai kezében rejlik. Ahol azonban nem ez a helyzet, a migráció ismét megteremti mindazon konfliktust, ami általánosságban kialakul a soknyelvű területeken. Bizonyos esetekben, amiket itt nem részletezünk, némiképp más a helyzet a tengerentúli gyarmatosítás területein, mint Európa rég felállított országaiban. Ennek ellenére a konfliktusok, amik a nemzeti kisebbségek elégtelen helyzetéből fakadnak, végső soron azonosak. Minden ország vágya arra, hogy megóvja honfitársait ettől a sorstól, egyrészről az európaiak által letelepedésre alkalmas gyarmatok megszerzésére törekvéshez vezet, másrészről pedig a politikához, ami behozatali vámokkal védelmezi a kedvezőtlenebb körülmények között zajló belföldi termelést a felsőbbrendű külföldi ipar versenyétől annak reményében, hogy szükségtelenné tegyék a munkások kivándorlását. Bizony, annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb mértékben kiterjesszék a védett piacot, olyan területek megszerzésére is törekednek, amelyeket nem tartanak alkalmasnak az európaiak letelepedésére. A tizenkilencedik század hetvenes éveinek végére tehetjük a modern imperializmus kezdetét, amikor is Európa ipari országai elkezdtek felhagyni a szabadkereskedelem politikájával és versengeni kezdtek Afrika és Ázsia gyarmati „piacaiért.”

Angliára vonatkozóan használták először az „imperializmus” kifejezést, hogy megnevezzék a területi terjeszkedés modern politikáját. Anglia imperializmusa, való igaz, nem is annyira új területek bekebelezésére törekedett, hanem sokkal inkább arra, hogy egységes kereskedelempolitikai területet alkossanak az angol király birtokába tartozó különböző területekből. Ez annak a különös helyzetnek az eredménye volt, amelyben Anglia a világ legszélesebb körű gyarmati telepek anyaországának szerepében találta magát. Mindenesetre a cél, amit az angol imperialisták el akartak érni egy vámunió megalkotásával, ami magába foglalja a domíniumokat és az anyaországot, ugyanaz volt, amit Németország, Olaszország, Franciaország, Belgium és más európai országok gyarmatszerzései voltak hivatottak szolgálni, nevezetesen védett exportpiacok megalkotása.

Az imperializmus politikájának nagy kereskedelmi céljait sehol sem sikerült elérni. Megvalósítatlan maradt a teljes brit vámunió álma. Az európai országok által az utóbbi évtizedekben bekebelezett területek, valamint azok, amelyekben sikerült „engedményeket” szerezniük, annyira alárendelt szerepet játszanak a nyersanyagoknak és a félkész javaknak a világpiac számára történő biztosításában, valamint az ipari termékek ennek megfelelő fogyasztásában, hogy a körülmények semmilyen lényeges változását nem lehet előidézni efféle berendezkedésekkel. Ahhoz, hogy elérjék a célokat, amikre az imperializmus törekedett, nem elegendő az, hogy Európa nemzetei elfoglalják az ellenállásra képtelen vademberek által lakott területeket. Olyan területekért kellett folyamodniuk, amelyek azoknak a népeknek a birtokában voltak, akik képesek és készek voltak megvédeni magukat. És itt futott zátonyra – vagy fog egyhamar zátonyra futni – az imperializmus politikája. Abesszíniában, Mexikóban, a Kaukázusban, Perzsiákban, Kínában – mindenhol azt látjuk, hogy visszavonulóban vannak, vagy legalábbis máris nagy nehézségekkel küszködnek az imperialista agresszorok.