Ludwig von Mises – Liberalizmus: 2.6. Kapitalizmus: Az egyetlen lehetséges társadalomszervezési rendszer

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 2.6. Kapitalizmus: Az egyetlen lehetséges társadalomszervezési rendszer

A munkamegosztásra alapuló társadalom különböző elképzelhető szervezési módjainak minden tanulmányozásának szükségszerűen mindig ugyanarra az eredményre kell jutnia: egyedül a termelési eszközök köztulajdonlása, vagy azok magántulajdonlása között lehet választani. A társadalomszerveződés minden közbülső formája hasztalan, és a gyakorlatban önmegsemmisítő. Ha az ember továbbá azt is megérti, hogy a szocializmus is kivitelezhetetlen, akkor nem kerülheti el annak elismerését, hogy a kapitalizmus az egyetlen lehetséges társadalomszervezési rendszer a munkamegosztás alapján. Az elméleti vizsgálódások ezen eredménye nem fogja meglepetésként érni a történészt vagy a történelemfilozófust. Ha a kapitalizmusnak sikerült fenntartania magát a kormányok és a tömegek ellenségességének dacára, amivel mindig szembetalálta magát, ha nem kényszerült arra, hogy átadja a terepet a társadalmi együttműködés más formáinak, amelyek sokkal nagyobb mértékben élvezték a teoretikusok és a gyakorlati emberek szimpátiáját, ez kizárólag annak a ténynek köszönhető, hogy semmilyen másik társadalomszervezési rendszer nem megvalósítható.

Annak magyarázatára sincsen további szükség, hogy miért lehetetlen számunkra visszatérni ahhoz a társadalmi és gazdasági szerveződéshez, ami a középkort jellemezte. Azon a teljes területen, ahol most Európa modern nemzetei élnek, a középkori gazdasági rendszer csupán egy töredékét volt képes eltartani annak a népességnek, ami most azon a területen lakik, és sokkal kevésbé látta el az egyes embereket anyagi javakkal a szükségleteik kielégítéséhez, mint amennyivel a kapitalista termelési forma látja el őket napjainkban. A középkorhoz való visszatérés szóba sem jöhet, hacsak nem áll készen az ember a jelenlegi tizedére vagy huszadára csökkenteni a népességet, valamint arra kötelezni mindenkit, hogy érje be olyan kevéssel, amit a modern ember el sem tud képzelni.

Az összes szerző, aki a középkorhoz – vagy ahogyan ők fogalmaznak, az „új” középkorhoz – való visszatérést képviseli, mint az egyetlen társadalmi eszmény, amire érdemes törekedni, mindenekfölött a materialista attitűdje és mentalitása miatt korholja a kapitalista kort. Azonban ők is sokkal szilárdabban elkötelezték magukat a materialista nézetek mellett, mint amennyire hiszik. Hiszen nem több, mint a legnyersebb materializmus azt gondolni – ahogyan sokan teszik ezek közül a szerzők közül – hogy miután visszatérnénk a középkorra jellemző politikai és gazdasági szerveződési formákhoz, a társadalom még mindig képes volna megtartani a kapitalizmus által megteremtett összes technológiai fejlesztést a termelésben, és ezzel megtarthatná az emberi munka termelékenységének magas fokát, amit elértünk a kapitalista korban. A kapitalista termelési mód produktivitása a kapitalista mentalitás, valamint az emberhez és az ember igényeinek kielégítéséhez való kapitalista hozzáállás eredménye; csak annyiban a modern technológia eredménye, amennyiben a technológiai fejlődés szükségszerűen következik a kapitalista mentalitásból. Aligha létezik abszurdabb dolog, mint Marx materialista történelemértelmezésének alapelve: „A kézimalom a hűbérurak társadalmát, a gőzmalom az ipari tőkések társadalmát eredményezi.” Pontosan a kapitalista társadalom volt szükséges ahhoz, hogy létrejöjjenek a körülmények a gőzmalom eredeti elképzelésének kidolgozásához és gyakorlatba ültetéséhez. A kapitalizmus volt az, ami megteremtette a technológiát, nem pedig fordítva. De nem kevésbé abszurd az elgondolás, miszerint még akkor is megőrizhetők gazdaságunk technológiai és anyagi kellékei, ha az intellektuális alapjuk elpusztul. A gazdasági tevékenység nem folytatható többé racionálisan, amint az uralkodó mentalitás visszatért a tradicionalizmushoz és a tekintélybe vetett hithez. A vállalkozó – a kapitalista gazdaság, és ennek megfelelően a modern technológia úgymond katalizátora – elképzelhetetlen egy olyan környezetben, ahol mindenki kizárólag a merengő életre törekszik.

Ha az ember megvalósíthatatlannak talál minden rendszert, ami nem a termelési eszközök magántulajdonlásán alapul, abból szükségszerűen következik, hogy fenn kell tartani a magántulajdont, mint a társadalmi együttműködés és társulás alapja, valamint hogy erőteljesen küzdeni kell minden próbálkozás ellen, ami annak elpusztítására törekszik. Amikor tehát az emberek a magántulajdon apologétájának nevezik a liberálisokat, teljesen jogosan teszik, mivel a görög szó, amiből az „apologéta” fakad, ugyanazt jelenti, mint a „védelmező.” Természetesen jobb volna elkerülni az idegen szót és megelégedni az egyszerű nyelvezettel. Az „apológia” és az „apologéta” sokak szemében azt a konnotációt hordozza, hogy amit védelmeznek, az igazságtalan.

Sokkal fontosabb azonban e kifejezések pejoratív felhangjainak elutasításánál az a megállapítás, hogy a magántulajdon intézménye nem szorul védelemre, igazolásra, támogatásra vagy magyarázatra. A társadalom folytatólagos léte a magántulajdonon múlik, és mivel az embereknek szükségük van a társadalomra, ragaszkodniuk kell a magántulajdon intézményéhez, hogy ne károsítsák saját érdekeiket épp úgy, mint mindenki más érdekét. A társadalom kizárólag a magántulajdon alapján létezhet tovább. Aki az utóbbit védelmezi, azzal ugyanúgy védelmezi a társadalmi köteléket, ami egyesíti az emberiséget, a kultúra és a civilizáció megőrzését; az a társadalom, a kultúra és a civilizáció apologétája és védelmezője, és mivel célként kívánja őket, úgyszintén kívánnia és védelmeznie kell az egyetlen eszközt, ami elvezet hozzájuk, nevezetesen a magántulajdont.

A termelési eszközök magántulajdonlásának támogatása semmiképpen nem foglalja magában azt a meggyőződést, hogy a magántulajdonra alapuló kapitalista társadalmi rendszer tökéletes. Nem létezik tökéletesség a földön. Még a kapitalista rendszerben is lehet ez vagy az, sok dolog, vagy akár minden, ami nem tetszik ennek vagy annak az egyénnek. De ez az egyetlen lehetséges társadalmi rendszer. Az ember vállalkozhat egyik vagy másik vonásának módosítására mindaddig, amíg azzal nem befolyásolja a teljes társadalmi rend lényegét és alapját, nevezetesen a magántulajdont. De összességében meg kell békülnünk ezzel a rendszerrel, mert egyszerűen nem létezhet bármi más.

A természetben is létezhet sok dolog, ami nem tetszik nekünk. De nem változtathatjuk meg a természetes események alapvető jellegét. Ha például valaki úgy gondolja – és sokan vannak, akik így vélik – hogy gusztustalan az, ahogyan az ember elfogyasztja, megemészti és teste részévé teszi az ételt, nem lehet vitatkozni vele. Azt kell mondanunk neki: vagy ez, vagy az éhezés. Nincs harmadik mód. Ugyanez igaz a tulajdonra: vagy-vagy – vagy a termelőeszközök magántulajdonlása, vagy éhezés és nyomor mindenki számára.

A liberalizmus ellenségei „optimistának” szokták nevezni annak gazdasági tanát. Szemrehányásnak vagy a liberális gondolkodásmód gúnyos jellemzésének szánják ezt a jelzőt.

Ha az alatt, hogy az ember „optimistának” nevezi a liberális tant, azt érti, hogy a liberalizmus a kapitalista világot tartja minden világ közül a legjobbnak, akkor ez színtiszta badarság. Egy ideológiának, ami – mint a liberalizmus – teljesen tudományos alapokon nyugszik, teljességgel irrelevánsak olyan kérdések, mint az, hogy jó vagy rossz-e a kapitalista rendszer, elképzelhető-e egy jobb rendszer, és el kell-e utasítani bizonyos filozófiai vagy metafizikai alapokon. A liberalizmus a közgazdaságtan és a szociológia tiszta tudományából következik, amelyek nem tesznek semmi értékítéletet saját szférájukban, és semmit nem mondanak arról, hogy minek kellene lenni, vagy hogy mi a jó és mi a rossz, hanem ellenkezőleg, csak azt jelentik ki, hogy mi van és hogyan jön létre. Amikor ezek a tudományok bemutatják nekünk, hogy a társadalom szervezésének összes elképzelhető alternatív módja közül egyedül egy, nevezetesen a termelési eszközök magántulajdonlására alapuló rendszer valósítható meg, mivel az összes többi társadalomszerveződési rendszer kivitelezhetetlen, abszolút semmi nincsen ebben, ami igazolhatná az „optimista” jelzőt. Az, hogy a kapitalizmus megvalósítható és működőképes, egy következtetés, aminek semmi köze az optimizmushoz.

Való igaz, a liberalizmus ellenségei azon a véleményen vannak, hogy ez a társadalom nagyon rossz. Amennyiben ez a kijelentés értékítéletet tartalmaz, természetesen nem lehet semmi olyan vita tárgya, ami ki szeretne lépni a felettébb szubjektív, és ennélfogva tudománytalan vélemények területéből. Amennyiben azonban annak a helytelen megértésén alapszik, hogy mi megy végbe egy kapitalista rendszerben, azt orvosolhatja a közgazdaságtan és a szociológia. Ez sem optimizmus. Teljesen félretéve minden mást, még a kapitalista rendszer megannyi hiányosságának felfedezése sem bírna a legkisebb jelentőséggel a társadalompolitikai kérdésekre mindaddig, amíg nem került bemutatásra nem az, hogy egy különböző társadalmi rendszer jobb volna, hanem az, hogy egyáltalán megvalósítható volna. De ez nem történt meg. A tudomány sikeresen bemutatta, hogy minden társadalomszerveződési rendszer, ami elképzelhető a kapitalista rendszer helyett, önellentmondásos és hasztalan, így képtelen megvalósítani az eredményeket, amikre támogatóik törekednek.

Hogy mennyire alaptalanul beszélhet az ember ilyen tekintetben „optimizmusról” és „pesszimizmusról,” illetve hogy mennyire arra törekszik a liberalizmus „optimistaként” való ábrázolása, hogy kedvezőtlenül ábrázolja azzal, hogy tudományon kívüli, érzelmi megfontolásokat tulajdonít neki, azt a legjobban ábrázolja a tény, hogy az ember ugyanannyira megalapozottan nevezheti „optimistának” azokat, akik meg vannak győződve arról, hogy megvalósítható volna egy szocialista vagy egy intervencionista rendszer felépítése.

A legtöbb szerző, aki gazdasági kérdésekkel foglalkozik, sosem szalaszt el egyetlen lehetőséget sem arra, hogy értelmetlen és gyerekes szidalmakkal illesse a kapitalista rendszert, valamint hogy lelkesen éltesse a szocializmust vagy az intervencionizmust, esetleg akár az agrárszocializmust és a szindikalizmust, mint kiváló intézmények. Másrészről azonban akadt néhány író, akik ha sokkal szerényebben is, de dicsérték a kapitalista rendszert. Ha szeretné, nevezheti az ember őket „optimistának.” De ha így tesz, akkor ezerszeresen megalapozottabb „hiperoptimistának” nevezni a szocializmus, az intervencionizmus, az agrárszocializmus és a szindikalizmus antiliberális szerzőit. A tény, hogy ez nem történik meg, helyette pedig csak a Bastiat-hoz hasonló liberális szerzőket nevezik „optimistának,” világosan mutatja, hogy ezekben az esetekben nem egy valóban tudományos osztályzással van dolgunk, hanem semmi többel, mint partizán karikatúrával.

Amit a liberalizmus állít, ismételten, az semmiképpen nem az, hogy a kapitalizmus jó, amikor bizonyos nézőpontból vizsgáljuk. Egyszerűen azt állítja, hogy egyedül a kapitalista rendszer alkalmas az emberek által kitűzött célok eléréséhez, és hogy a szocialista, intervencionista, agrárszocialista vagy szindikalista társadalom megvalósítására törekvő minden próbálkozás szükségszerűen sikertelennek bizonyul. A neurotikusok, akik képtelenek elviselni ezt az igazságot, lehangoló tudománynak nevezték a közgazdaságtant. De azért, mert úgy mutatja be számunkra a világot, amilyen, nem lehangolóbb a közgazdaságtan és a szociológia, mint más tudományok – mint a mechanika például, mert az örökmozgó lehetetlenségét tanítja, vagy mint a biológia, mert minden élő dolog halandóságát tanítja.