Az emberek azért szokták kivitelezhetetlennek tartani a szocializmust, mert úgy gondolják, hogy hiányoznak az emberekből azok az erkölcsi vonások, amelyeket megkövetel egy szocialista társadalom. Attól félnek, hogy a szocializmusban a legtöbb ember nem fogja ugyanazt a szorgalmat tanúsítani a rájuk bízott kötelességek és feladatok elvégzésében, mint amit mindennapos munkavégzésük során gyakorolnak a termelési eszközök magántulajdonlására alapuló társadalmi rendben. Egy kapitalista társadalomban mindenki tudja, hogy ő maga élvezheti munkájának gyümölcsét, hogy jövedelme annak megfelelően növekszik vagy csökken, hogy nagyobb vagy kisebb munkájának hozama. Egy szocialista társadalomban mindenki úgy fogja gondolni, hogy kevesebb múlik saját munkájának hatékonyságán, hiszen garantáltan meg fogja kapni a teljes kibocsátás egy rögzített porcióját, aminek mennyisége nem csökkenhet érezhetően a veszteséggel, ami egyetlen munkás lustaságából fakad. Ha a félelemnek megfelelően általánossá válik ez a meggyőződés, jelentősen zuhanna a munka termelékenysége egy szocialista közösségben.
Ez az érv a szocializmus ellen teljesen pontos, de nem érinti a téma lényegét. Ha lehetséges volna egy szocialista közösségben olyan pontossággal megállapítani minden egyes elvtárs munkájának hozamát, mint amit a kapitalista rendszerben érnek el minden egyes munkás esetén a gazdasági kalkuláció eszközével, akkor a szocializmus megvalósíthatósága nem minden egyén jóakaratán múlna. A társadalom képes volna – legalábbis bizonyos korlátok között – meghatározni, hogy a teljes kibocsátás mekkora része jusson minden egyes munkásnak annak függvényében, hogy mennyire járult hozzá a termeléshez. Ami megvalósíthatatlanná teszi a szocializmust, az pontosan a tény, hogy az efféle kalkuláció lehetetlen egy szocialista társadalomban.
A kapitalista rendszerben a nyereségszámítás az útmutató, ami jelzi az egyénnek, hogy az általa vezetett vállalatnak egyáltalán üzemelnie kellene-e az adott körülmények között, és hogy a lehető leghatékonyabban, azaz a termelési tényezők lehető legkisebb költségével üzemel-e. Ha egy vállalkozás nem bizonyul jövedelmezőnek, ez azt jelenti, hogy a hozzá szükséges nyersanyagokat, félkész javakat és munkát más vállalkozások használják olyan célra, ami – a fogyasztók nézőpontjából – sürgősebb és fontosabb, vagy ugyanarra a célra, azonban gazdaságosabban (azaz kisebb tőke- és munkaköltségekkel). Amikor például jövedelmezőtlenné vált a kézi szövés, ez azt jelentette, hogy a gépi szövésben felhasznált tőke és munka nagyobb hozamot eredményezett, és ennélfogva gazdaságtalan ahhoz a termelési módszerhez ragaszkodni, amelyben ugyanannyi ráfordított tőke és munka kisebb hozamot eredményez.
Ha az ember egy új vállalkozást tervez, előre kiszámolhatja, hogy nyereséges lehet-e egyáltalán, és hogyan. Ha valaki például egy vasútvonalat szeretne építeni, a várt forgalom és annak fizetőképességének megbecslésével kiszámolhatja, kifizetődő-e befektetni a tőkét és a munkát egy ilyen vállalkozásba. Ha a kalkuláció eredménye azt mutatja, hogy a tervezett vasút semmi nyereséget nem ígér, az egyenértékű azzal, hogy más, sürgetőbb célokra is felhasználható az a tőke és a munka, amit megkövetelne a vasút megépítése. De nem csak akkor döntő fontosságú az érték és nyereségesség kiszámítása, amikor felmerül a kérdés, hogy egyáltalán nekikezdjenek-e a vállalkozásnak; a kalkuláció irányít minden egyes lépést, amit a vállalkozó tesz az üzleti tevékenysége során.
A kapitalista gazdasági kalkuláció, az egyetlen, ami lehetővé teszi a racionális termelést, monetáris kalkuláción alapul. Csak azért lehetséges – a heterogenitásuk ellenére – homogén mértékegység használatával kalkulációt végezni a piac összes jószágával és szolgáltatásával, mert az áraik pénzben kifejezhetőek. Egy szocialista társadalomban, ahol a közösség tulajdonolja az összes termelőeszközt, és ahol ennélfogva nincs piaca és cseréje a termelési javaknak és szolgáltatásoknak, úgyszintén nem lehetnek pénzben kifejezett áraik sem a magasabb fokú javaknak és szolgáltatásoknak. Egy ilyen társadalmi rendszerből tehát szükségszerűen hiányozna az üzleti vállalkozások racionális irányításának eszköze, azaz a gazdasági kalkuláció. Hiszen a gazdasági kalkuláció nem alkalmazható egy közös nevező nélkül, amire redukálható minden heterogén jószág és szolgáltatás.
Vegyünk egy igen egyszerű esetet. Egy A-ból B-be tartó vasút megépítéséhez számos útvonal elképzelhető. A vasút átmehet a hegyen, megkerülheti a hegyet vagy átmehet egy vasúti alagúttal a hegy alatt. Egy kapitalista társadalomban nagyon könnyű kiszámítani, melyik vonal fog a legnyereségesebbnek bizonyulni. Az ember megállapítja mind a három vasútvonal megépítési költségeit és a működési költségek különbségeit, amelyek szükségszerűen felmerülnek az egyes vonal várható forgalmában. Ezekből a mennyiségekből nem nehéz megállapítani, hogy melyik útszakasz lesz a legnyereségesebb. Egy szocialista társadalom nem volna képes ilyen számításokat végezni, mivel semmilyen lehetséges módon nem tudná egységes mértékegységre redukálni az összes heterogén mennyiségű és minőségű jószágot és szolgáltatást, amik felmerülnek. Egy szocialista társadalom tehetetlen volna azokkal a megszokott és mindennapos problémákkal szemben, amik felmerülnek egy gazdaság irányítása során, mivel semmilyen módja nem lenne a könyvelésre.
A jólét, ami lehetővé tette, hogy sokkal több ember lakhassa be a földet ma, mint a prekapitalista korban, kizárólag a hosszú termelési láncok kapitalista módszerének köszönhető, ami szükségszerűen megköveteli a monetáris számítást. A szocializmusban ez lehetetlen. Mindhiába küszködtek a szocialista szerzők annak bemutatásával, hogyan is boldogulhatna az ember árakban kifejezett monetáris kalkuláció nélkül. E tekintetben minden próbálkozásuk kudarcba fulladt.
Egy szocialista társadalom vezetősége tehát olyan problémával találná szemben magát, amit képtelen volna megoldani. Nem tudná eldönteni, hogy a megszámlálhatatlan eljárásmód közül melyik a legracionálisabb. Az eredményképp fellépő gazdasági káosz gyorsan és kérlelhetetlenül egyetemes elszegényedéshez és őseink primitív életkörülményeibe való visszazuhanáshoz vezetne.
A szocialista eszmény, logikai konklúziójáig vezetve, olyan társadalmi rendet eredményezne, amelyben a teljes nép tulajdonolja az összes termelőeszközt. A termelés teljességgel az állam, a hatalom társadalmi központjának kezében lenne. Egyedül ő döntene arról, mit termeljenek és hogyan, és miként kerüljenek elosztásra a fogyasztásra kész javak. Nem számít, hogy demokratikusnak vagy másmilyennek képzeljük-e el a jövő szocialista államát. Még egy demokratikus szocialista állam is szükségszerűen egy szorosan szervezett bürokráciát alkotna, amiben a legfelsőbb tisztviselőkön kívül mindenki – bár szavazói minőségében valamilyen módon részt vett a központi hatóság által kiadott direktívák megalkotásában – egy ügyintéző alárendelt pozíciójában lenne, aki köteles engedelmesen véghez vinni azokat.
Egy ilyen szocialista állam nem hasonlítható össze az állami vállalatokkal, bármekkora is a méretük, amiket az elmúlt évtizedekben kifejlődni láttunk Európában, kiváltképp Németországban és Oroszországban. Az utóbbiak mind a termelési eszközök magántulajdonlása mellett virágoznak. Kereskedelmi tranzakciókba elegyednek magánvállalkozásokkal, amiket tőkések tulajdonolnak és vezetnek, és különböző stimulációkat kapnak ezektől a vállalkozásoktól, amelyek élénkítik saját működésüket. Az állami vasutakat például beszállítóik, mozdonyok, kocsik, jelzőberendezések és más készülékek gyártói látják el felszerelésekkel, amelyek sikeresnek bizonyultak máshol, a magántulajdonban levő vasutak üzemeltetésében. Innen kapják az ösztönzőt az innovációk bevezetésére annak érdekében, hogy lépést tarthassanak a technológia és a vállalatirányítási módszerek körülöttük zajló fejlődésével.
Köztudott, hogy az állami és az önkormányzati vállalatok összességében kudarcot vallottak, hogy túl költségesek és hatékonytalanok, és hogy adókból kell támogatni őket, hogy működésben tarthassák magukat. Természetesen ott, ahol egy állami vállalat monopolhelyzetet élvez – mint általában a helyi tömegközlekedés, az elektromos fény és az erőművek esetén – a hatékonytalanság rossz következményei nem mindig pénzügyi kudarcban fejezik ki magukat. Bizonyos körülmények között elrejthető azzal, ha élnek a monopolista számára nyitva álló lehetőséggel és olyan magasra emelik a termékek és szolgáltatások árát, hogy gazdaságtalan irányításuk ellenére még mindig nyereségessé tegye ezeket a vállalatokat. A szocialista módszer alacsonyabb termelékenysége itt mindössze másképpen ölt testet, és nem olyan könnyen felismerhető, mint máskülönben; de a helyzet lényegében ugyanaz marad.
Azonban a szocialista vállalatvezetés egyik kísérlete alapján sem ítélhetjük meg, mit is jelentene, ha megvalósítanák minden termelőeszköz köztulajdonlását. A jövő szocialista társadalmában, ami az égvilágon semmi helyet nem fog hagyni az állam által tulajdonolt és irányított vállalatokkal párhuzamosan működő magánvállalatok szabad tevékenységének, teljességgel elérhetetlen lesz a központi tervhivatal számára a mérőeszköz, amit a piac és a piaci árak biztosítanak a teljes gazdaság részére. A piacon, ahol elcserélnek minden jószágot és szolgáltatást, megállapítható minden minden vásárolt és eladott dolog pénzárakban kifejezett cserearánya. Egy magántulajdonra alapuló társadalmi rendben tehát lehetségessé válik monetáris kalkulációhoz folyamodni minden gazdasági tevékenység ellenőrzéséhez. Minden egyes gazdasági tranzakció társadalmi produktivitása tesztelhető a könyvelés és a költségszámítás módszereivel. Később látni fogjuk, hogy az állami vállalatok képtelenek úgy haszonsítani a költségszámítást, ahogyan a magánvállalatok teszik. Ugyanakkor a monetáris kalkuláció még az állami és közvállalatok számára is biztosít némi alapot irányításuk sikerének vagy kudarcának megítéléséhez. Egy teljesen szocialista rendszerben ez teljességgel lehetetlen volna, mivel a termelési eszközök magántulajdonlása hiányában nem kerülnek elcserélésre a tőkejavak a piacon, és ennélfogva nincsenek sem pénzárak, sem monetáris kalkuláció. Egy tisztán szocialista társadalom vezetőségének tehát semmi módja nem lesz egyetlen közös nevezőre redukálni az összes előállítani szándékozott, heterogén jószág előállítási költségét.
Ezt azzal sem lehet elérni, ha a természetbeni kiadásokat vetik össze a természetbeni megtakarításokkal. Nem lehet számításokat végezni, ha nem lehet egyetlen közös kifejezésre redukálni a különböző fokú munkaórákat, a vasat, szenet, mindenféle építőanyagokat, gépeket és az összes többi dolgot, amit megkövetel a különböző vállalatok működése és vezetése. A kalkuláció csak akkor lehetséges, ha az összes szóban forgó jószág kifejezhető monetáris formában. A monetáris kalkulációnak persze megvannak a maga hiányosságai és tökéletlenségei, de nincs semmi jobb, amivel helyettesíthetnénk. Megfelelőnek bizonyul az élet gyakorlati céljaira, amennyiben stabil a pénzrendszer. Ha feladnánk a gazdasági kalkulációt, abszolút lehetetlenné válna minden gazdasági számítás.
Ez a döntő ellenvetés, amit a közgazdaságtan fogalmaz meg a szocialista társadalom lehetségességével szemben. Szükségszerűen megszabadul az intellektuális munkamegosztástól, ami megalkotja a piaci árakat az összes vállalkozó, földbirtokos és munkás termelőként és fogyasztóként való együttműködésével. Enélkül – azaz racionalitás nélkül – azonban elképzelhetetlen a gazdasági kalkuláció lehetségessége.
