Ludwig von Mises – Liberalizmus: 2.3. A magántulajdon és a kormányzat

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 2.3. A magántulajdon és a kormányzat

Mindazok, akik politikai hatalomra tettek szert, minden kormányzat, minden király és minden köztársasági hatóság gyanakodva nézett a magántulajdonra. Minden államhatalom természetes hajlama, hogy ne fogadja el tevékenysége bárminemű korlátozását és a lehető legnagyobb mértékben kiterjessze uralmi körét. Mindent irányítani, semmi helyet nem hagyni, hogy bármi történhessen önszántából, a hatóságok beavatkozása nélkül – erre a célra törekszik titkon minden uralkodó. Ha csak a magántulajdon ne állná útjukat! A magántulajdon megteremt az egyénnek egy szférát, amiben szabad az államtól. Korlátokat szab az autoritárius akarat működésére. Megengedi, hogy más erők is felemelkedjenek a politikai hatalom mellé és azzal szemben. Így mindazon tevékenységek alapjává válik, amelyek szabadok az erőszakos állami beavatkozástól. A magántulajdon a termőtalaj, ami táplálja a szabadság magvait, és amiben az egyén autonómiája és végső soron minden szellemi és anyagi haladás gyökerezik. Ebből a szempontból még az egyéni fejlődés alapvető előfeltételének is nevezték. De csak sok fenntartással tekinthető elfogadhatónak ez utóbbi megfogalmazás, mivel a megszokott ellentét az egyén és a közösség, az egyéni és kollektív eszmék és célok, vagy akár az individualista és az univerzalista tudomány között egy üres jelszó.

Ennélfogva sosem létezett politikai hatalom, amely önként tartózkodott volna attól, hogy akadályozza a termelési eszközök magántulajdonlásának szabad fejlődését és működését. Az államok eltűrik a magántulajdont, amikor arra kényszerülnek, de sosem fogadják el önként, szükségességének megértéséből. Még a liberális politikusok is többé-kevésbé a háttérbe száműzték a liberális elveiket, amikor hatalomra jutottak. A hajlam arra, hogy elnyomó korlátokat rójanak a magántulajdonra, hogy visszaéljenek a politikai hatalommal és ne legyenek hajlandóak tisztelni vagy elismerni bármiféle szabad szférát, ami az állam uralmán kívül esik, túlságosan mélyen beleivódott az erőszak és kényszer államapparátusát irányítók mentalitásába ahhoz, hogy önként feladják. A liberális kormányzat egy contradictio in adjecto. A kormányokat kényszeríteni kell a liberalizmus elfogadására a nép egyhangú véleményének erejével; nem várható el, hogy önként szabadelvűvé váljanak.

Könnyű megérteni, mi bírná rá az uralkodókat arra, hogy elismerjék alattvalóik tulajdonjogát egy társadalomban, amit kizárólag egyenlően vagyonos gazdák alkotnak. Egy ilyen társadalmi rendben a magántulajdon megsértésének minden próbálkozása azonnal az állammal szemben álló alattvalók egyesült frontjának ellenállásával találja szembe magát, ami elhozza kudarcát. Azonban alapjában véve más a helyzet egy társadalomban, ahol nem csak mezőgazdasági, hanem ipari termelés is folyik, és kiváltképpen ott, ahol vannak nagyvállalatok, amik nagyszabású ipari, bányászati és kereskedelmi befektetéseket eszközölnek. Egy ilyen társadalomban könnyen lehetőségük nyílik a kormányzati vezetőknek, hogy fellépjenek a magántulajdon ellen. Ami azt illeti, politikailag semmi sem előnyösebb egy kormány számára, mint a tulajdonjogok elleni támadás, hiszen mindig könnyű dolog felhergelni a tömegeket a földbirtokosok és a tőkések ellen. Tehát időtlen idők óta ügyelt arra minden abszolút király, minden despota és zsarnok, hogy szövetségre lépjen a „néppel” a tulajdonos osztályok ellen. Nem III. Napóleon Második Császársága volt az egyetlen rezsim, amit a cézárizmus elvére alapítottak. A Hohenzollern-ház autoritárius porosz állama úgyszintén azt a gondolatot követte – amit Lassalle ismertetett meg a német politikával a porosz alkotmányos küzdelmek során – hogy a saját oldalára állítsa a munkástömegeket a liberális burzsoázia elleni küzdelemben az etatizmus és az intervencionizmus politikájának eszközével. Ez volt a „szociális monarchia” alapelve, amit olyannyira magasztalt Schmoller és az iskolája.

A magántulajdon azonban minden üldöztetést túlélt. Sem az összes kormány ellenségessége, sem az írók és moralisták, valamint az egyházak és vallások által folytatott ellenséges kampány, sem a tömegek neheztelése – ami ösztönös irigységben gyökerezik – nem volt képes elpusztítani. Minden arra törekvő próbálkozás, hogy a termelés és elosztás megszervezésének valamilyen más módjával helyettesítsék, mindig bebizonyította magáról az abszurditásba hajló megvalósíthatatlanságát. Az embereknek el kellett ismerniük, hogy a magántulajdon intézménye elengedhetetlen, és vissza kellett térniük hozzá, akár akarták, akár nem.

De mindennek ellenére még mindig nem voltak hajlandóak elismerni, hogy a termelési eszközök magántulajdonlásához való visszatérés oka abban a tényben keresendő, hogy egy gazdasági rendszer, ami biztosítja az ember társadalmi életének szükségleteit és célját, elvi szinten nem megvalósítható máshogy, mint ezen az alapon. Az emberek képtelenek voltak elhatározni, hogy megszabadítják magukat egy ideológiától, amelyhez ragaszkodni kezdtek, nevezetesen a hittől, miszerint a magántulajdon gonosz, amitől nem lehet megszabadulni, legalábbis egyelőre, amíg az emberek nem estek át a megfelelő erkölcsi fejlődésen. Míg a kormányok – természetesen szándékaikkal és minden szervezett hatalmi központ hajlamával ellentétesen – belenyugodtak a magántulajdon létezésébe, még mindig szigorúan hisznek – nem csak külsőleg, hanem saját gondolkodásukban is – egy ideológiában, ami ellenségesen viszonyul a magántulajdonhoz. Bizony, úgy gondolják, hogy a magántulajdonnal szembeni ellenségesség elviekben helyes, és minden attól való eltérés a részükről csupán saját gyengeségeiknek vagy nagyhatalmú érdekek tekintetbevételének tudható be.