Ludwig von Mises – Liberalizmus: 2.2. A magántulajdon és kritikusai

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 2.2. A magántulajdon és kritikusai

Az ember élete nem a vegytiszta öröm állapota. A föld nem egy édenkert. Bár ez nem a társadalmi intézményeink hibája, az emberek azokat szokták felelőssé tenni érte. Bármelyik és mindegyik civilizáció alapja – beleértve a miénket – a termelőeszközök magántulajdonlása. Aki kritizálni akarja a modern civilizációt, az tehát a magántulajdonnal kezdi. Azt hibáztatják mindenért, aminek nem örül a kritikus, főleg azokért a bajokért, amelyek abból a tényből erednek, hogy a magántulajdont különböző módokon korlátozták és akadályozták, így nem valósulhattak meg teljes társadalmi potenciáljai.

A kritikus által rendszerint alkalmazott eljárás elképzelni, milyen csodás lenne minden, ha rajta múlna. Álmaiban eltöröl minden vele szemben álló akaratot azzal, hogy magát – vagy valakit, akinek az akarata pontosan megegyezik sajátjával – a világ abszolút urának pozíciójába emeli. Az erőjog minden prédikátora erősebbnek gondolja magát. Aki a rabszolgaság intézményét támogatja, sosem gondol bele abba, hogy ő maga is rabszolga lehet. Aki a lelkiismereti szabadság csorbítását követeli, mindig másoknak követeli, nem pedig magának. Az oligarchikus kormányforma támogatója mindig az oligarchiába képzeli magát, és aki eksztázisba kerül a felvilágosult despotizmus vagy diktatúra gondolatától, elég szerénytelen ahhoz, hogy vágyálmaiban önmagát helyezze a felvilágosult despota vagy diktátor szerepébe, vagy legalábbis, hogy arra számítson, hogy ő maga lesz a despota a despota fölött vagy a diktátor a diktátor fölött. Ahogyan senki sem szeretné magát a gyengébb, az elnyomott, a leigázott, a negatív kiváltságos, a jogfosztott alattvaló szerepében látni; úgy a szocializmusban sem kívánja magát senki más szerepbe, mint a vezérigazgatónak vagy a vezérigazgató mentorának szerepébe. A szocializmus vágyálmaiban és képzelgéseiben nincs másik élet, amit érdemes volna élni.

Az antikapitalista irodalom megteremtette az álmodozók képzelgéseinek szabályos mintázatát a nyereségesség és a produktivitás közötti szokásos különbségtétellel. Azt, ami megtörténik a kapitalista társadalmi rendben, gondolatban hozzáviszonyítják ahhoz, ami – a kritikus vágyainak megfelelően – megtörténne az eszményi szocialista társadalomban. Haszontalannak állítanak be mindent, ami eltér ettől az eszményképtől. Azt, hogy az egyén legnagyobb nyeresége nem mindig egyezik azzal, ami a legproduktívabb a közösség számára, sokáig a kapitalista rendszer legsúlyosabb vétkének tartották. Csak az utóbbi években kezdett elterjedni annak megértése, hogy ezen esetek többségében egy szocialista közösség sem járhatna el másképp, mint ahogyan egy kapitalista közösség tagjai teszik. De ahol valóban létezik is az állítólagos ellentét, akkor sem lehet feltételezni, hogy egy szocialista társadalom szükségszerűen azt tenné, ami a helyes, és hogy a kapitalista társadalmi rend mindig elítélendő, ha bármi mást tesz. A produktivitás fogalma teljességgel szubjektív; sosem szolgálhat kezdőpontként egy objektív kritikának.

Tehát nem érdemes az ábrándozó diktátorunk képzelgéseivel foglalkoznunk. Vágyálmaiban mindenki készséges és engedelmes, kész azonnal és pontosan teljesíteni parancsait. Az viszont egészen más kérdés, hogyan néznek ki a dolgok a valódi, nem pedig a pusztán képzeletbeli szocialista társadalomban. Az a feltételezés, miszerint a kapitalista gazdaság teljes évi kibocsátásának egyenlő elosztása elegendő megélhetést biztosítana mindenkinek, ahogy az egyszerű statisztikai számítások bemutatják, teljességgel hamis. Tehát egy szocialista társadalom aligha érhetné el a tömegek életszínvonalának érezhető emelését ezzel a módszerrel. Ha jólétet, sőt, gazdagságot ígér mindenkinek, azt csak azzal a feltételezéssel teheti, hogy a munka egy szocialista társadalomban termelékenyebb lesz, mint a kapitalizmusban, és hogy egy szocialista rendszer képes lesz megszabadulni számos felesleges – és ennélfogva improduktív – kiadástól.

Ez utóbbival kapcsolatban olyanokra gondolhatunk például, mint a termékek értékesítésével, a versengéssel és a hirdetéssel járó költségek. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy az elosztás szocialista apparátusa is jelentős költségekkel fog járni, talán nagyobbakkal, mint a kapitalista gazdaságé. De nem ez a döntő szempont e kiadások jelentőségének megítélésében. A szocialista kérdés nélkül, magától értetődően feltételezi, hogy a szocialista rendszerben a munka termelékenysége legalább ugyanaz lesz, mint a kapitalista társadalomban, és azt próbálja bebizonyítani, hogy még annál is nagyobb lesz. De ez az első feltételezés egyáltalán nem annyira nyilvánvaló, amennyire a szocializmus támogatói gondolják. A megtermelt dolgok mennyisége a kapitalista társadalomban nem független annak módjától, ahogyan végzik a termelést. A döntő jelentőségű az, hogy minden termelési ágazat minden egyes szakaszán a résztvevők személyes érdeke a legszorosabb kapcsolatban áll a személyenként elvégzett munka termelékenységével. Minden munkásnak a legnagyobb erőfeszítést kell nyújtania, mert munkájának hozama határozza meg saját bérét, és minden vállalkozónak a legolcsóbb termelésre kell törekednie – azaz versenytársainál kisebb tőke- és munkaköltségekre.

Kizárólag ezeknek az ösztönzőknek köszönhetően volt képes megteremteni a kapitalista gazdaság a vagyont, aminek parancsol. Kifogásolni a kapitalista értékesítési apparátus állítólag szertelen költségeit bizony egy igen rövidlátó nézőpontra vall. Aki azt veti szemére a kapitalizmusnak, hogy elpocsékolja az erőforrásokat, mert túl sok versengő rövidárusra, és annál is több dohányárusra lelhetünk a nyüzsgő üzleti utcákon, képtelen meglátni, hogy ez az értékesítési szerveződés csupán a végeredménye annak a termelési apparátusnak, ami a munka legnagyobb termelékenységét biztosítja. Csak azért érhettek el minden előrelépést a termelésben, mert ennek az apparátusnak a természete, hogy folyamatosan előrelépéseket tegyen. Kizárólag azért javítanak és finomítanak folyamatosan a termelési módokon, mert minden vállalkozó folyamatos versenyben van és kegyetlenül kigyomlálják őket, ha nem termelnek a legnyereségesebb módon. Ha eltűnne ez az ösztönző, nem volna több fejlődés a termelésben és törekvés a gazdálkodásra a hagyományos módszerek alkalmazása során. Ennek megfelelően teljességgel abszurd feltenni a kérdést, hogy mennyit lehetne megtakarítani, ha eltörölnék a hirdetések költségeit. Inkább azt kellene kérdezni, hogy mennyit lehetne termelni, ha eltörölnék a versenyt a termelők között. Nem lehet kétség a választ illetően.

Az emberek csak akkor fogyaszthatnak, ha dolgoznak, és csak annyit, amennyit munkájuk megtermelt. Na most, a kapitalista rendszer karakterisztikus jellemzője, hogy a társadalom minden tagjának biztosítja ezt az ösztönzőt arra, hogy a leghatékonyabban végezze a munkáját és ezzel elérje a legmagasabb hozamot. Egy szocialista társadalomban hiányozna ez a közvetlen kapcsolat az egyén munkája és a rendelkezésére álló javak és szolgáltatások között. A munka ösztönzője nem annak lehetősége volna, hogy az ember élvezhesse saját munkája gyümölcsét, hanem a hatóságok munkaparancsa és az ember saját kötelességérzete. Annak pontos bemutatását, hogy ez a munkaszervezet megvalósíthatatlan, egy későbbi fejezetre hagyjuk.

Amit mindig kritizálnak a kapitalista rendszerben, az a tény, hogy a termelési eszközök tulajdonosai előnyös pozíciót élveznek. Munkavégzés nélkül élhetnek. Ha az ember egy individualisztikus nézőpontból tekint a társadalmi rendre, ebben a kapitalizmus súlyos hiányosságára lel. Miért kellene az egyik embernek jobban élnie, mint a másiknak? De az, aki nem az egyének, hanem a teljes társadalmi rend szempontjából veszi szemügyre a dolgokat, úgy fogja találni, hogy a tulajdonosok csak azzal a feltétellel tarthatják meg kellemes pozíciójukat, hogy elengedhetetlen szolgálatot nyújtanak a társadalomnak. A tőkés csak úgy képes megtartani előnyös pozícióját, ha a termelési eszközöket a társadalom számára legfontosabb módon alkalmazza. Ha nem így tesz – ha oktalanul fekteti be vagyonát – veszteségeket szenved, és ha nem korrigálja időben a hibáját, egyhamar kegyetlenül kitaszítják előnyös pozíciójából. Nem lesz többé tőkés, és nála alkalmasabbak fogják átvenni a helyét. Egy kapitalista társadalomban mindig azok döntenek a termelési eszközök felhasználásáról, akik a legalkalmasabbak arra; és akár szeretnék, akár nem, folyamatosan ügyelniük kell arra, hogy úgy alkalmazzák a termelési eszközöket, hogy a legnagyobb hozamot nyújtsák.