Ludwig von Mises – Liberalizmus: 1.9. Az erőszak tanának kritikája

Ludwig von Mises – Liberalizmus: 1.9. Az erőszak tanának kritikája

A demokrácia bajnokai a tizennyolcadik században úgy érveltek, hogy csak a királyok és minisztereik az erkölcsileg hitványak, a tudatlanok és a gonoszak. A nép azonban teljességgel jó, tiszta és nemes, valamint rendelkezik az ahhoz szükséges szellemi képességgel, hogy mindig tudja, mi a helyes, és mindig azt cselekedje. Ez természetesen mind nonszensz, épp mint az udvaroncok hízelgése, akik jó és nemes vonásokat tulajdonítottak fejedelmüknek. A nép minden egyéni polgár összessége; ha bizonyos egyének nem intelligensek és nemesek, akkor együtt sem az mindannyiuk.

Mivel az emberiség ilyen magasröptű elvárásokkal lépett a demokrácia korába, nem meglepő, hogy egyhamar jött is a kiábrándulás. Gyorsan fel is fedezték, hogy a demokráciák legalább ugyanannyi hibát elkövetnek, mint a monarchiák és arisztokráciák tették. Egyáltalán nem a hatalom új birtokosai jöttek ki előnyösen abból az összehasonlításból, amit az emberek vontak azok között, akiket a demokráciák helyeztek a kormányzat élére, és azok között, akiket a császárok és királyok emeltek abszolút hatalmuknál fogva arra a pozícióra. A franciák azt mondják, „a nevetségesség öl.” És bizony a demokrácia képviselői egyhamar mindenhol a nevetség tárgyává lettek. A régi rezsim államférfijai egyfajta arisztokratikus méltóságot tanúsítottak, legalábbis külső megjelenésükben. Semmi sem tett nagyobb károkat a demokráciában Németországban és Ausztriában, mint az üres arrogancia és az ostoba hiúság, amit a birodalom összeomlása után hatalomra került szociáldemokrata vezetők tanúsítottak.

Így akárhol győzedelmeskedett a demokrácia, egyhamar megjelent egy vele szöges ellentétben álló antidemokratikus tan. Semmi értelme – mondták – engedni a többséget uralkodni. A legjobbaknak kellene kormányoznia, még akkor is, ha kisebbségben vannak. Ez annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy az antidemokratikus mozgalmak támogatóinak létszáma egyre csak növekedett. Minél megvetendőbbnek bizonyulnak azok, akiket a demokrácia a legtetejére emelt, annál nagyobbra nőtt a demokrácia ellenségeinek száma.

Azonban súlyos hibák vannak az antidemokratikus tanban. Mit is jelent végső soron az, amikor a „legjobb emberről” vagy a „legjobb emberekről” beszélünk? A Lengyel Köztársaság egy zongoraművészt1 helyezett a miniszterelnöki székbe, mert őt tartották a kor legjobb lengyelének. De egy állami vezetőnek egészen más adottságokkal kell rendelkeznie, mint egy zenésznek. A demokrácia ellenségei, amikor a „legjobb” kifejezést használják, semmi másra nem gondolhatnak, mint az vagy azok, akik a legalkalmasabbak a kormányzati ügyek igazgatásához, még akkor is, ha a legkevésbé sem értenek a zenéhez. De ez ugyanahhoz a politikai kérdéshez vezet vissza minket: Ki a legalkalmasabb? Disraeli volt vagy Gladstone? A toryk az előbbit tartották a legjobb embernek, a whigek az utóbbit. Kinek kellene döntenie, ha nem a többségnek?

Ezzel elérkeztünk az összes antidemokratikus tan döntő pontjához, akár a régi arisztokrácia leszármazottai és az örökletes monarchia támogatói, akár a szindikalisták, a bolsevikok és a szocialisták fogalmazzák meg azt: az erőszak tanához. A demokrácia ellenségei támogatják egy kisebbség jogát ahhoz, hogy erőszakkal megragadják az államirányítást és uralkodjanak a többség felett. Ennek a folyamatnak az erkölcsi igazolása – úgy gondolják – pontosan abban rejlik, hogy hatalmukban áll megragadni a kormányzat kantárját. Arról ismerhetők fel a legjobbak, az egyetlenek, akik rátermettek a kormányzásra és a parancsolásra, hogy demonstrálták a képességüket arra, hogy rákényszerítsék az uralmukat a többségre annak akarata ellenére. Itt a l’Action Française tanítása megegyezik a szindikalistákéval, és Ludendorff és Hitler tana Leninével és Trockijéval.

Sok érvet fel lehet sorakoztatni ezen tanok mellett és ellenük, az ember vallásos és filozófiai meggyőződésétől függően, amik kapcsán aligha számíthatunk az egyetértésre. Ez nem az a hely, ahol bemutathatnánk és megvitathatnák az érveket mellette és ellene, mivel azok nem perdöntőek. Az egyetlen megfontolás, ami perdöntő lehet, az, ami a demokrácia melletti fundamentális érve alapul.

Ha minden csoport, ami úgy hiszi, képes rákényszeríteni uralmát a többire, jogosult vállalkozni arra, akkor készen kell állnunk a polgárháborúk szakadatlan sorozatára. De ez az állapot inkompatibilis a munkamegosztás azon stádiumával, amit elértünk napjainkban. A munkamegosztásra alapuló modern társadalom kizárólag a tartós béke állapotában őrizhető meg. Ha készülnünk kellene a folyamatos polgárháborúk és belharcok eshetőségére, akkor a munkamegosztás olyan primitív stádiumába kellene visszazuhannunk, ahol minden tartomány, vagy talán minden falu lényegében autartikus, azaz képes élelmezni és fenntartani önmagát egy ideig önellátó gazdasági entitásként anélkül, hogy külföldről importálna bármit. Ez a munka termelékenységének olyan hatalmas zuhanását jelentené, hogy a föld mindössze a ma eltartott népességnek pusztán csak a töredékét volna képes élelmezni. Az antidemokratikus eszmény ahhoz a gazdasági rendhez vezet, amit a középkor és az ókor ismert. Minden várost, minden falut, és bizony minden egyes lakhelyet megerősítettek és felkészítettek a védelemre, és ami az árucikkek biztosítását illeti, minden tartomány annyira független volt a világ többi részétől, amennyire lehetett.

A demokrata is azon a véleményen van, hogy a legjobbaknak kellene uralkodniuk. De úgy hiszi, hogy jobban demonstrálja egy ember vagy egy csoport kormányzásra való rátermettségét, ha képesek meggyőzni polgártársaikat arról, hogy rendelkeznek a pozícióhoz szükséges tulajdonságokkal, hogy azok önként bízzák rájuk a közügyek lebonyolítását, mint az, ha erőszakhoz folyamodnak, hogy rábírják a többieket a követelésük elfogadására. Akinek nem sikerül az érvei erejével és az általa keltett bizalommal elérni egy vezetői pozíciót, annak semmi oka amiatt panaszkodni, hogy polgártársai valaki más mellett döntöttek.

Való igaz, nem szabad és nem kell tagadni, hogy van egy olyan helyzet, ahol bizony roppant hatalmas a liberalizmus demokratikus elveitől való eltérés csábítása. Ha a bölcs emberek azt látják, hogy a nemzetük, vagy a világ összes nemzete a pusztuláshoz vezető úton jár, és lehetetlennek találják rábírni polgártársaikat arra, hogy hallgassanak tanácsukra, hajlamosak lehetnek úgy gondolni, hogy jogos és igazságos bármilyen eszközhöz folyamodni, amennyiben működőképes és elvezet a vágyott célhoz, hogy megmentsenek mindenkit a katasztrófától. Ekkor felmerülhet és támogatókra lelhet az elit általi diktatúra gondolata, egy olyan kormány ötlete, amit a kisebbség alkot, erőszak tart hatalmon és mindenki érdekében uralkodik. De az erőszak sosem a helyes eszköz ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére. Egy kisebbség zsarnoksága sosem maradhat fenn, hacsak nem sikerül neki meggyőzni a többséget uralmának szükségességéről, vagy legalábbis hasznosságáról. De akkor a kisebbségnek többé nincs szüksége az erőszakra ahhoz, hogy hatalmon tartsa magát.

A történelem kirívó példák sokaságával mutatja be nekünk, hogy hosszútávon még a legkegyetlenebb elnyomás sem elegendő ahhoz, hogy hatalmon tartson egy kormányt. Hogy egyetlenre hivatkozzunk, ami a legújabb és a legismertebb: amikor a bolsevikok megragadták Oroszország irányítását, apró kisebbséget alkottak és a programjuk alig talált támogatásra honfitársaik nagy tömegénél. A parasztság, ami az orosz nép többségét alkotja, hallani sem akart a mezőgazdasági kollektivizálás bolsevik politikájáról. Amit akartak, az a földelosztás volt a „földes szegények” között, ahogy a bolsevikek nevezték a népesség ezen részét. És a parasztság ezen programja, nem pedig a marxista vezetőké volt az, amit végül gyakorlatba ültettek. Ahhoz, hogy hatalmon maradjanak, Lenin és Trockij nem csupán elfogadták a mezőgazdasági reformot, hanem saját programjuk részévé tették, amire azért vállalkoztak, hogy védekezzenek minden belső és külső támadással szemben. Csak így voltak képesek a bolsevikok elnyerni az orosz nép nagy többségének bizalmát. Amióta bevezették a földelosztás politikáját, a bolsevikok többé nem az emberek nagy többségének akarata ellenére, hanem azok beleegyezésével és támogatásával uralkodnak. Kizárólag két út állt előttük: vagy a programjukat, vagy az állam irányítását kellett feláldozniuk. Az előbbit választották és hatalmon maradtak. A harmadik lehetőség, hogy erőszakkal véghezvigyék a programjukat az emberek nagy többségének akarata ellenére, egyáltalán nem létezett. Mint minden eltökélt és jól irányított kisebbség, a bolsevikok is képesek voltak erőszakkal megragadni az irányítást és megtartani egy kis ideig. Hosszútávon azonban nem lettek volna képesek jobban megtartani, mint bármely más kisebbség. A Fehérek különböző próbálkozásai arra, hogy elmozdítsák a bolsevikokat, mind kudarcot vallottak, mert az orosz nép tömege ellenezte őket. De ha sikerrel is jártak volna, a győzteseknek is tisztelniük kellett volna a népesség elsöprő többségének akaratát. Lehetetlennek bizonyult volna számukra, hogy utólag bárhogy megváltoztassák a földelosztás megvalósított tényét és visszahelyezzék a tulajdonosok kezébe azt, amit elloptak tőlük.

Kizárólag egy olyan csoport képes felállítani egy tartós rezsimet, ami a kormányzottak beleegyezésével bír. Aki szeretné, hogy a saját eszméi mentén kormányozzák a világot, annak az emberek elméje feletti uralomra kell törekednie. Lehetetlen hosszútávon akaratuk ellenére olyan rezsim alá kényszeríteni az embereket, amit elutasítanak. Ha valaki erőszakkal megpróbálja, az végső soron balul fog végződni, és a próbálkozása által kiprovokált harcok több kárt fognak tenni, mint a legrosszabb kormányzat tehetne, ami a kormányzottak beleegyezésén alapul. Az embereket nem lehet akaratuk ellenére boldoggá tenni.

  1. Ignacy Jan Paderewski (1860-1941), lengyel államférfi, patrióta és zeneszerző.