Ludwig von Mises: Liberalizmus 1.2. Szabadság

Ludwig von Mises: Liberalizmus 1.2. Szabadság

A szabadság eszméje olyan mélyen gyökeret vert mindannyiunkban, hogy sokáig senki nem merte megkérdőjelezni. Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy kizárólag a legnagyobb tisztelettel beszéljenek a szabadságról; Leninre maradt, hogy „burzsoá előítéletnek” nevezze azt. Mindez a liberalizmus eredménye, bár ezt a tényt gyakran elfelejtik. Maga a neve a liberalizmusnak a szabadságból fakad, és a liberálisokkal ellenzékben álló párt neve (mindkét kifejezés a tizenkilencedik század első évtizedeiben lezajlott spanyol alkotmányos küzdelmek során emelkedett ki) eredetileg a „szervilis” volt.

A liberalizmus felemelkedése előtt az emelkedett szellemű filozófusok, vallásalapítók és papok, akiket a legjobb szándékok vezéreltek, valamint államférfiak, akik őszintén szerették a népüket, az emberi faj egy részének szolgaságát igazságos, általánosságban hasznos és egyenesen jótékony intézménynek tartották. Egyes emberek és népek – gondolták – a természet által szabadságra, mások szolgaságra rendeltettek. És nem csak az uraik gondolták így, hanem a szolgák jelentős része is. Nem csak azért viselték el a szolgaságukat, mert meg kellett adniuk magukat az uraik felsőbbrendű erejével szemben, hanem azért is, mert találtak benne némi jót: a szolgát felmentették mindennapi kenyere megkeresésének gondja alól, mert az ura köteles gondoskodni az életszükségleteiről. Amikor a liberalizmus a tizennyolcadik században és a tizenkilencedik század első felében hozzáfogott, hogy eltörölje a jobbágyságot és az európai parasztnépesség alávetettségét, valamint a négerek rabszolgaságát a tengerentúli gyarmatokon, számos őszinte humanitárius a tiltakozásának adott hangot. A szabadságtól megfosztott munkások hozzászoktak a láncaikhoz és nem tartják gonosz dolognak őket. Nem állnak készen a szabadságra és nem tudnák, miként éljenek vele. Az uruk gondoskodásának megszüntetése roppant káros lenne a számukra. Képtelenek volnának úgy intézni a saját ügyeiket, hogy az alapvető életszükségleteken túl többet biztosítsanak saját maguknak és egyhamar nyomorba és szenvedésbe zuhannának. Az emancipáció tehát nem csupán nem adna nekik semmi valódi értéket, hanem komolyan károsítani az anyagi jólétüket.

A megdöbbentő az volt, hogy ezeket az álláspontokat gyakran maguktól a megkérdezett szolgáktól is hallhatta az ember. Ahhoz, hogy ellenszegüljenek ezeknek az érveknek, sok liberális szükségesnek tartotta általánosként, és időnként eltúlzott formában bemutatni azokat a kivételes eseteket, amikor kegyetlenül bántalmazták a jobbágyokat és a rabszolgákat. De ezek a túlkapások a legkevésbé sem voltak általánosak. Természetesen voltak a bántalmazásnak elszigetelt esetei, és a tény, hogy megestek, egy újabb érv volt a rendszer eltörlése mellett. Azonban ahogyan az urak bántak a szolgáikkal, az rendszerint humánus és szelíd volt.

Amikor közölték azokkal, akik általános humanitárius okokból javasolták az önkéntelen szolgaság eltörlését, hogy a rendszer fenntartása úgyszintén a szolgák érdeke, semmit nem tudtak válaszolni. Hiszen ezt a rabszolgaságpárti ellenérvet egyetlen érv tudja és volt képes megcáfolni – nevezetesen, hogy a szabad munka összehasonlíthatatlanul produktívabb, mint a rabszolgamunka. A szolgának nem áll érdekében teljes erejével dolgozni. Csak annyit és olyan buzgalommal dolgozik, ami ahhoz szükséges, hogy elkerülje a minimális teljesítmény el nem éréséből fakadó büntetést. A szabad munkás azonban tudja, hogy minél többet ér el a munkája, annál többet fizetnek neki. Teljes erejével dolgozik, hogy növelje saját jövedelmét. Az embernek csak össze kell hasonlítania azt, hogy mit is követel meg a munkástól egy modern traktor üzemeltetése, azzal a viszonylag kisebb intelligenciával, erővel és szorgalommal, amit elegendőnek tartottak Oroszország szolgasorban élő szántóvetőinek mindössze két nemzedékkel ezelőtt. Kizárólag a szabad munka érheti el mindazt, amit megkövetelnek a modern ipari munkástól.

A tökkelütött gagyogók tehát a végtelenségig vitatkozhatnak arról, hogy szabadságra rendeltetett-e minden ember és készen állnak-e arra. Bizonygathatják, hogy vannak fajok és népek, akiknek a Természet szolgasorsot rendelt, az uralkodó fajoknak pedig kötelességük szolgaságban tartani az emberiség többi részét. A liberális sehogyan nem fog ellenkezni az érveikkel, mert a kivétel nélküli szabadság melletti érvelése teljesen más területet érint. Mi, liberálisok nem azt állítjuk, hogy Isten vagy a Természet szabadnak tervezett minden embert, mert minket nem avattak be Isten és a Természet terveibe, és elvi szinten elkerüljük, hogy belevonjuk Istent és a Természetet az e világi kérdések feletti vitába. Amit mi állítunk, az kizárólag az, hogy az a rendszer biztosítja az emberi munka legnagyobb produktivitását,, ami minden munkás szabadságára alapul, így az áll a föld minden lakójának érdekében. Nem annak ellenére támadjuk az önkéntelen szolgaságot, hogy az előnyös az „uraknak,” hanem mert meg vagyunk győződve arról, hogy végső soron az emberi társadalom mindegyik tagjának érdekét károsítja, az „urakat” is beleérve. Ha az emberiség tartotta volna magát ahhoz, hogy szolgasorban tartja a munkaerő teljes egészét, vagy akár csak egy részét, nem lettek volna lehetségesek az elmúlt százötven év csodálatos gazdasági fejleményei. Nem lennének vasutak, gépkocsik, repülők, gőzhajók, elektromos fény és áram, vegyipar, ahogyan az ősi görögök és rómaiak – az összes zsenialitásukkal – ezek nélkül voltak. Elegendő mindössze ennyit megemlíteni ahhoz, hogy mindenki észrevegye, hogy a jobbágyok és rabszolgák egykori urainak is minden okuk megvan arra, hogy elégedettek legyenek az önkéntelen szolgaság eltörlése után lezajlott eseményekkel. Az európai munkás ma sokkal kedvezőbb és elfogadhatóbb külső körülmények között él, mint egykor az egyiptomi fáraó tette, annak ellenére, hogy a fáraó szolgák ezreinek parancsolt, míg a munkás semmi másra nem támaszkodhat, mint kezeinek erejére és ügyességére. Ha egy régi nábob abban a helyzetben találná magát, amelyben ma egy átlagember él, habozás nélkül kijelentené, hogy az élete koldusélet volt ahhoz képest, amit napjainkban egy szerény vagyonú ember élvezhet.

Ez a szabad munka gyümölcse. Hatalmában áll több vagyont teremteni mindenki számára, mint amit a szolgamunka biztosított egyszer az uraknak.