Ludwig von Mises – Emberi cselekvés: II.6. Az emberi cselekvés egyéni és változó vonásai

Ludwig von Mises

Emberi Cselekvés

II.
Az emberi cselekvés tudományainak ismeretelméleti problémái

6.
Az emberi cselekvés egyéni és változó vonásai

Az emberi cselekvés tartalmát, tehát a kitűzött célokat, valamint a célok eléréséhez választott és alkalmazott eszközöket, minden cselekvő ember személyes vonásai határozzák meg. Az egyén egy hosszú zoológiai evolúció eredménye, ami kialakította a fiziológiai örökségét. Ősei utódjaként és örököseként születik, és a biológiai patrimóniumát képezi az üledéke és lerakódása mindannak, amit elődei megtapasztaltak. Amikor megszületik, nem általánosságban a világra, mint olyan, hanem egy bizonyos környezetbe érkezik. Az embert zarándoklata bármelyik pillanatában a veleszületett és örökölt biológiai vonásai teszik azzá, ami, valamint mindaz, amivel az élet hatással volt rá. Ez az ő sorsa és a végzete. Az ember nem „szabad” a szó metafizikai értelmében. Ezt háttere és mindazon befolyás határozza meg, aminek ő maga és elődei ki voltak téve.

Az örökség és a környezet irányítja az ember cselekvéseit. Azok javasolják neki mind a célokat, mind az eszközöket. Nem egyszerűen emberként él in abstracto; családja, rassza, népe és kora gyermekeként él; nemzete polgárjaként; egy bizonyos társadalmi csoport tagjaként; egy bizonyos hivatás gyakorlójaként; meghatározott vallásos, metafizikai, filozófiai és politikai eszmék követőjeként; számos vita és viszály résztvevőjeként. Nem ő maga teremti meg az eszméit és az értékmérőit; másoktól kölcsönzi azokat. Az ideológiája az, amit a környezete adományoz neki. Csupán néhányan vannak felruházva a képességgel ahhoz, hogy új és eredeti gondolatokat eszeljenek ki, és megváltoztassák a hitvallások és tanok hagyományos korpuszát.

A közember nem gondolkodik a nagy problémákról. Azok kapcsán mások tekintélyére támaszkodik, úgy viselkedik, ahogyan „minden rendes embernek viselkednie kell,” olyan, mint egy birka a nyájban. Pontosan ez az intellektuális tehetetlenség az, ami közemberré teszi az embert. De a közember is választ. Azt választja, hogy a hagyományos mintázatokat, vagy a más emberek által alkalmazott mintázatokat követi, mivel meg van győződve arról, hogy ezzel az eljárással érheti el leginkább a saját jólétét. És kész megváltoztatni az ideológiáját, és ebből fakadóan a cselekvési módját, amint meggyőződik arról, hogy az jobban szolgálná a saját érdekeit.

Az ember mindennapos viselkedése többnyire szimpla rutin. Anélkül végez el bizonyos cselekedeteket, hogy különleges figyelmet szentelne rájuk. Sok mindent azért tesz, mert gyermekkorában azt tanították neki, illetve mivel a környezetében az a szokás. Szokásokat vesz fel, automatikus reakciókat fejleszt ki. Azonban csak azért gyakorolja ezeket a szokásokat, mert üdvözli azok hatását. Amint úgy találja, hogy a szokása korlátozhatja azoknak a céloknak a megvalósítását, amiket kívánatosabbnak tart, megváltoztatja a magatartását. Az embernek, aki olyan környezetben nőtt fel, ahol tiszta volt az ivóvíz, szokásává válik gondtalanul inni, mosni és fürödni. Amikor olyan helyre költözik, ahol kórokozókkal szennyezett a víz, a legnagyobb mértékben ügyelni fog azokra a gyakorlatokra, amikre eddig ügyet sem vetett. Folyamatosan figyelni fogja magát, nehogy kárt okozzon önmagában azzal, hogy visszatér a szokásos rutinjához és az automatikus reakcióihoz. Az a tény, hogy egy cselekvést a dolgok hétköznapi medrében úgymond automatikusan végeznek, nem jelenti azt, hogy a cselekvés nem tudatos akarat és szándékos választás eredménye. Olyan rutin gyakorlása, amit meg lehetne változtatni, maga is cselekvés.

A praxeológia nem foglalkozik a cselekvés változó tartalmával, hanem csupán annak tiszta formájával és kategorikus szerkezetével. A történelem feladata tanulmányozni az emberi cselekvés eseti és környezeti vonásait.