Ludwig von Mises – Emberi Cselekvés: II.1. Praxeológia és történelem

Ludwig von Mises – Emberi Cselekvés: II.1. Praxeológia és történelem

Ludwig von Mises

Emberi Cselekvés

 

II.
Az emberi cselekvés tudományainak ismeretelméleti problémái

 

1.
Praxeológia és történelem

 

Az emberi cselekvés tudományai két ágra tagozódnak: a praxeológia és a történelem.

A történelem az emberi cselekvéssel kapcsolatos összes tapasztalati adat összegyűjtése és rendszerezése. Az emberi cselekvés konkrét tartalmával foglalkozik. Tanulmányozza az összes emberi igyekezetet, annak végtelen sokaságában és változatában, minden egyedi cselekvést az összes véletlen, különleges és sajátos implikációjával.  A cselekvő embereket irányító gondolatokat és az elvégzett cselekvések eredményét vizsgálja. Magába foglalja az emberi tevékenységek minden elemét. A történelem egyrészről az általános történelem, és másrészről a különböző, szűkebb területek történelme. Ott a politikának és a hadviselésnek, az eszméknek és a filozófiának, a gazdasági tevékenységeknek, a technológiának, az irodalomnak, a művészetnek és a tudománynak, a vallásnak, a szokásoknak és az erkölcsöknek, valamint az emberi élet számtalan más területének a történelme. Ott a néprajz és az antropológia – amennyiben nem a biológia részei, és ott a pszichológia – amennyiben nem fiziológia, és nem is episztemológia vagy filozófia. Ott a nyelvészet, amennyiben nem logika, és nem is a beszéd fiziológiája.1

Minden történelmi tudomány tárgya a múlt. Nem taníthatnak nekünk semmit, ami érvényes lenne minden emberi cselekvésre, azaz a jövőre is. A történelem tanulmányozása bölccsé és megfontolttá teszi az embert. De önmagában nem nyújt semmi tudást és képességet, amit konkrét feladatok kezelésére lehetne használni.

A természettudományok is múltbeli eseményekkel foglalkoznak. Minden tapasztalat valami elmúlt dolognak a tapasztalata; nem létezik jövőbeli események tapasztalata. De a tapasztalat, amelynek a természettudományok minden sikerüket köszönhetik, a kísérlet tapasztalata, amelyben az egyéni változó elemek megfigyelhetők elszigetelt állapotukban. Az így összegyűjtött tények használhatók indukcióra, a következtetés egy különös formájára, amely pragmatikusan bizonyította hasznosságát, bár kielégítő ismeretelméleti jellemzése mind a mai napig megoldatlan probléma.

 A tapasztalat, amivel az emberi cselekvés tudományainak foglalkoznia kell, mindig egy összetett jelenség tapasztalata. Nem lehetséges laboratóriumi kísérleteket folytatni az emberi cselekvés esetén. Sosem vagyunk abban a helyzetben, hogy megfigyeljük egyetlen alkotóelem változását, míg az esemény összes többi feltétele megegyezik azzal az esettel, amiben a szóban forgó alkotóelem nem változott. A történelmi tapasztalat, mint az összetett jelenségek tapasztalata, nem biztosít nekünk tényeket olyan értelemben, ahogyan a természettudományok használják ezt a kifejezést, hogy a kísérletekben tesztelt izolált eseményekre hivatkozzanak. A történelmi tapasztalat által közvetített információ nem használható az elméletek felépítésének építőanyagaként és a jövő eseményeinek előrejelzéséhez. Minden történelmi tapasztalatot különféleképpen lehet interpretálni, és ténylegesen különbözően is interpretálják őket.

A pozitivizmus és a rokon metafizikai iskolák posztulátumai tehát illuzórikusak. Lehetetlen a fizika és a többi természettudomány mintája alapján reformálni az emberi cselekvés tudományait. Semmilyen eszközzel nem lehet felállítani az emberi magatartás és a társadalmi események a posteriori elméletét. A történelem se nem bizonyíthat, se nem cáfolhat bármilyen általános állítást úgy, ahogyan a természettudományok elfogadnak vagy elutasítanak egy hipotézist a laboratóriumi kísérletek alapján. Sem egy általános propozíció kísérleti verifikációja, sem a kísérleti falszifikációja nem lehetséges ezen a területen.

Az összetett jelenségek, amelyek megalkotásában számos oksági láncolat összefonódik, nem tesztelhetnek semmilyen elméletet. Épp ellenkezőleg, az efféle jelenségek kizárólag úgy válnak érthetővé, ha más forrásokból származó, előzőlegesen kidolgozott elméleteken keresztül interpretálják őket. A természeti jelenségek esetén egy esemény interpretációja nem mondhat ellent a kísérletek által kielégítően verifikált elméleteknek. A történelmi események esetén nincsen ilyen korlát. A kommentátorok szabadon folyamodhatnának teljesen önkényes magyarázatokhoz. Amikor valami magyarázatra szorul, az emberi elme sosem volt rest ad hoc kitalálni valami képzeletbeli elméletet, bármiféle logikai igazolás nélkül.

Az emberi történelem területén a praxeológia biztosít egy ahhoz hasonló korlátozást, amit a kísérletekkel tesztelt elméletek rónak az egyedi fizikai, kémiai és fiziológiai események interpretálására és megmagyarázásra törekvő próbálkozásokra. A praxeológia egy elméleti és szisztematikus, nem pedig történelmi tudomány. Hatásköre az emberi cselekvés, mint olyan, függetlenül a konkrét cselekedetek minden környezeti, véletlen és egyéni körülményétől. Megismerése tisztán formális és általános, a tényleges eset sajátos vonásaira és materiális tartalmára való hivatkozás nélkül. Olyan tudásra törekszik, ami érvényes minden esetben, ahol a körülmények pontos összhangban állnak a feltételezéseiben és következtetéseiben foglaltakkal. Állításai és propozíciója nem a tapasztalatból származnak. Állításai a priori állítások, mint a logika és a matematika állításai. Nem verifikálhatók vagy falszifikálhatók a tapasztalat és a tények alapján. Mind logikailag, mind időrendben megelőzik a történelmi tények bármilyen felfogását. Szükségszerű követelményei a történelmi események bárminemű intellektuális megértésének. Nélkülük semmi mást nem láthatnánk az események folyamából, mint kaleidoszkópikus változást és kaotikus zűrzavart.

Bob Murphy segédkönyve
A praxeológia és a történelem az emberi cselekvés tudományainak két fő ága. A történelem az emberi cselekvésre vonatkozó minden tapasztalati adat összegyűjtése és szisztematikus elrendezése. A természettudományok is a múlt eseményeivel foglalkoznak, de az esetükben az indukció sikeres használata a múltbeli tapasztalatok kísérletén alapul. Ezzel ellentétben az emberi cselekvés tudományiban nem lehetséges semmiféle kontrollált kísérlet, ennélfogva egy különböző módszerre van szükség. A praxeológia az emberi cselekvés tényéből indul ki, és a logikai dedukció használatával érkezik a priori igazságokhoz, amelyek minden cselekvésre érvényesek, mind a múltban, mind a jövőben.
Miért számít mindez?
Bob Murphy segédkönyve

Az ismeretelmélet vagy episztemológia azt a kérdést törekszik megválaszolni, hogy „hogyan ’tudhatunk’ bármit?” Ebben a fejezetben Mises felállítja a praxeológia ismeretelméleti alapját, azaz elmagyarázza, hogyan juthatnak a közgazdászok és más társadalomtudósok a cselekvőkre vonatkozó meggyőződésekre, és hogyan bízhatnak a következtetéseikben.
A 20. század előrehaladtával a legtöbb közgazdász úgy gondolta, hogy le kell másolniuk a fizikusok módszerét ahhoz, hogy „tudományos” törvényeket fedezzenek fel saját szakterületükben. Így sokkolónak és furcsának találták, hogy Mises ragaszkodik ahhoz, hogy a praxeológia propozíciói „a priori” állítások.
Ha egy állítás a priori, annak igaz volta megállapítható külső megfigyelés nélkül. Például megerősíthetjük Pitagorasz tételét anélkül, hogy háromszögek méregetésével „tesztelnénk” az állítást. Ha azonban egy állítás a posteriori, akkor a logika egyedül képtelen igazolni vagy cáfolni azt. Például ha valaki azt mondja, hogy „a nap hőt bocsát ki,” elengedhetetlen az érzéki megfigyelés, hogy kiértékeljük az állítást.

 

Technikai megjegyzések
(1)

Mises szóhasználata kissé összezavaró. Az előző fejezetben úgy definiálta a praxeológiát, mint az emberi cselekvés általános elmélete. Azonban ebben a fejezetben csupán az „emberi cselekvés tudományainak” egyik ágaként hivatkozik rá.

(2)

Mises azt álítja, hogy a természettudományok azért fejlődnek, mert kísérletekre hagyatkoznak, amelyek „használhatók indukcióra, a következtetés egy különös formájára, amely pragmatikusan bizonyította hasznosságát, bár kielégítő ismeretelméleti jellemzése mind a mai napig megoldatlan probléma.”
Mises ezalatt csupán annyit ért, hogy a filozófusok legalább David Hume óta megállapították, hogy valójában egy érvelési hiba rejlik a természettudományok módszertanában. Egyszerűen az, hogy X egymás után 35 alkalommal Y-t eredményezte a laboratóriumban, logikailag nem vonja magával azt, hogy X okozza Y-t. Ennek ellenére senki sem tagadhatja, hogy a kísérleti módszer „bevált” a természettudományok esetén.

(3)

Mises megkülönbözteti az a priori és az a posteriori állításokat. Hans-Hermann Hoppe Kant alapján egy újabb megkülönböztetést alkalmaz Mises gondolataira: a megkülönböztetést az analitikus és a szintetikus állítások között. (Az analitikus állítások megállapíthatók egyszerűen a propozíció alkotóelemeinek elemzésével, pl. „Az agglegény egy nőtlen férfi,” – míg a szintetikus állítások hozzáadnak az ismereteinkhez; a „való világra” hivatkoznak, ugyanakkor nem pusztán definicionális állítások.) Hoppe úgy érvel, hogy Mises nagy vívmánya az volt, hogy bebizonyította az igaz, szintetikus a priori propozíciók létezését – amit Hume és más filozófusok lehetetlennek tartottak.
Bár ez a misesi keretrendszer roppant érdekes bővítése, érdekes felfigyelni arra, hogy az Emberi cselekvésben Mises sehol nem említi az analitikus/szintetikus dichotómiát.

Bob Murphy segédkönyve
  1. A gazdaságtörténelem, a leíró közgazdaságtan és a gazdasági statisztikák természetesen a történelem részét képezik. A szociológia kifejezést két különböző értelemben használják. A leíró szociológia az emberi cselekvés azon történelmi jelenségeivel foglalkozik, amelyet nem a leíró közgazdaságtan szemszögéből vizsgálnak; valamilyen fokon átfedésben áll a néprajz és az antropológia területével. Az általános szociológia viszont a történelmi tapasztalatot egy egyetemesebb nézőpontból közelíti meg, mint a történelem többi ága. A rendes történelem például egy bizonyos várossal vagy városokkal foglalkozik egy meghatározott időszakon belül, vagy bizonyos egyénekkel, vagy egy bizonyos földrajzi területtel. Max Weber a fő értekezésében (Wirtschaft und Gessellschaft, 1922, 513-600. o.) általánosságban foglalkozik a várossal, azaz a várossal kapcsolatos teljes történelmi tapasztalattal, a történelmi időszakok, földrajzi területek vagy egyének, nemzetek, rasszok és civilizációk korlátai nélkül.