Ludwig von Mises Budapesten

Ludwig von Mises Budapesten

Interjú a Budapestre látogató Ludwig von Mises professzorral az inflációról, a szanálásról, az állami üzemekről, a valutáról, a gazdasági bajokról és a kibontakozásról. Megjelent a Pesti Napló 1925 február 28.-i számában.

Tegnap érkezett Budapestre dr. Ludwig von Mises professzor, hogy a Cobden Szövetség meghívására Az európai államháztartások szanálása címmel előadást tartson. Mises professzor, aki az osztrák közgazdasági élet kiváló személyisége, a bécsi Kereskedelmi Kamara egyik vezetője, s a bécsi egyetemen a közgazdaságtan és szociológia tanára, a középeurópai gazdasági problémáknak legalaposabb ismerője. Különböző könyvei, így 1912-ben megjelent Theorie des Geldes und der Umlaufsmittel és 1919-ben megjelent Nation, Staat und Wirtschaft, a közgazdasági irodalom alapvető munkái közé tartoznak.

A Pesti Napló munkatársa beszélgetést folytatott Mises professzorral, aki eddigi működését a következőkben körvonalazta:

– 1908-ban indítottam meg könyvemmel a küzdelmet a készpénzfizetési rendszer és a teljes értékű aranyvaluta bevezetésére. Ezirányú fejtegetéseim Magyarországon sokkal nagyobb visszhangra találtak, mint Ausztriában. 1912-ben már előre jeleztem egy várható infláció következményeit, de teljesen süket fülekre találtam, olyannyira, hogy a monarchia egyik későbbi háborús pénzügyminisztere egyszerűen kijelentette, hogy mindezek a fölvetett problémák egyáltalában nem aktuálisak. Azóta sajnos az események teljes mértékben igazolták az álláspontomat. Különben pedig a gazdasági liberalizmus és a szabadkereskedelem meggyőződéses híve és előharcosa vagyok.

Budapesten többek között állást fogok foglalni előadásomban az állami üzemek ellen, melyek – mint a tények is bizonyítják – csupán egyes államok deficitjeit növelik s a polgárság adóját ennek a deficitnek a fedezése veszi igénybe ahelyett, hogy az állami bevétel ténylegesen produktív célra fordíttathatnék. Hogy csak egy példát említsek, itt vannak az osztrák állami erdőbirtokok, amelyek magántulajdonban busás hasznot hajtanának, de állami kezelésben évi 130 millió aranykorona deficitet mutatnak föl.

Azonkívül le óhatjom szögezni azt is, hogy teljesen hamis az a vélemény, amely szerint olyan adók is volnának, amelyek a nagy tömegeket nem érintik. Az úgynevezett egyenes adók, melyeket arra való hivatkozással, hogy csupán a nagytőkét érintik, mindjobban favorizálnak, épp úgy sújtják a társadalom összes rétegeit, mint a többi adónemek. A tőkének a túlzott adóztatásra való igénybevétele megakadályozza a termelés fejlődését és ez a körülmény az egész társadalom életére kihat. Hogy mást ne említsek, a helyes angol adózási politika eredményeképpen Angliában éppen a részvénytársaságok tudnak a legolcsóbban előállítani. Ez a középeurópai államokban ma teljes lehetetlenség.

– Mi a tanár úr véleménye az egyes államok valutájának mesterséges alátámasztásáról?

– Mindezek a kísérletek mindenütt teljesen csődöt mondottak. A stabilizációt nem lehet megvalósítani mesterséges intézkedésekkel, eredményt csupán az infláció megszüntetése hozhat.

– Hogyan van az, hogy a szanálás a három középeurópai államban annyira eltérő eredményeket mutat fel; míg Németországban erőteljes gyógyulási folyamatot indított meg, Ausztriában és Magyarországon újabb súlyos válság okozója volt?

– Ez a krízis nem a szanálás következménye, csupán a szanálás hozta a lappangó válságot napvilágra. Az inflációs periódus alatt a termelés teljesen hamis számítással dolgozott és az előállítási költségeken alul produkált. Ezt az állapotot szüntette meg hirtelen a stabilizáció, melynek folyományaképpen teljes mértékben kibontakozott ennek az egészségtelen állapotnak minden következménye. Németországban az infláció rövidebb ideig tartott, mint Magyarországon és Ausztriában, és ezen idő alatt kevesebb új vállalat is alakult, amelyek üzletmenetüket ennek a hamis számításnak alapján indították meg.

A mi államaink krízise tulajdonképpen elsősorban újkeletű, valamint a túlságosan kiterjeszkedett vállalatok válságán alapul.

–  S miképpen látja tanár úr a kibontakozást?

– Semmi esetre sem a jegyintézetek fokozott hitelnyújtásával, hanem egyrészt a lakosság igényeinek csökkentésében, másrészt és elsősorban a kivitel fejlesztésében. A kivitel ma már minden ország gazdasági életének legfontosabb tényezője, minden új exportlehetőség megteremtése egy lépést jelent a gyógyulás felé.

Magyarországnak különösen sok kiaknázatlan lehetősége van. Elsősorban gondolok a jó minőségű mezőgazdasági áruk exportálására. E téren, úgy hiszem, sokat elhanyagoltak, abból a téves álláspontból kiindulva, hogy csak a tömeges exportnak van jelentősége, pedig éppen ellenkezőleg, az olyan príma termékeknek és áruknak a kivitele, amelyeket más államok nem tudnak produkálni, elsősorban fontos.

Azonban mindaddig, ameddig az ipart és a kereskedelmet különböző gátló rendelkezésekkel gúzsba kötik, a gyógyulási folyamat nem indulhat meg. A magas védővámok rendszerét, amelyet a háború előtt a hatalmas Oroszország és Anglia is alig engedhettek meg maguknak, ma a nehezen küszködő nyolc-tízmilliós európai államok nem honosíthatják meg, illetve meghonosításuk ezekre az országokra a legsúlyosabb veszélyt jelentené.

– Várható-e tanár úr véleménye szerint a közeljövőben az európai valutáris differenciák megszűnése?

– Ebben a kérdésben Amerikáé a döntő szó. Ha Amerika, amely most a világ pénzügyeinek korlátlan hatalmú intézője, elérkezettnek látja az időt ennek a folyamatnak a megindítására, úgy a kérdés könnyen a megvalósulás stádiumába juthat. Nem is szükséges Amerika közvetlen részvétele egy ilyen irányú akcióban, csupán az Egyesült Államoknak egy erre vonatkozó határozat formájában megnyilvánuló tanácsa.

– Mi a jelentősége az oroszországi helyzetnek az általános európai gazdasági krízisben?

– A termelés számára nem lehet közömbös az, hogy százmillió ember majdnem teljesen kikapcsolódott a nemzetközi gazdasági életből. Másrészt Oroszország ma megint úgy, mint a háború előtt, állandó háborús veszedelem rémét idézi fel és ez a körülmény az egész vonalon nagymértékű bizonytalanságot eredményez.

– Milyenek a tapasztalatok az osztrák shillingvalutának bevezetésével?

– Eddig még nem lehetett határozott véleményt alkotni. Az azonban bizonyos, hogy a lakosság egyelőre nehezen szokja meg ezt az új rendszert, de az egész kérdésnek nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget, mert sem különös hátrányt, sem pedig különös előnyöket nem fog jelenteni számunkra.

Mises professzor ezzel befejezte fejtegetéseit a ma aktuális problémáiról, előadására kellett sietnie.

***

A Kereskedelmi és Iparkamara dísztermében nagyszámú előkelő közönség jelenlétében tartotta meg tegnap este Ludwig von Mises professzor az előadását Az európai államháztartások szanálásáról. Az előadáson megjelent közönség soraiban ott voltak: Calico Ferenc gróf osztrák követ a követség személyzetével, Marenzi Ferenc gróf ny. altábornagy, Exner Kornél és Hantos Elemér államtitkárok, Madarassy-Beck Gyula báró, Fellner Frigyes, Vámbéry Rusztem, Székács Antal és számosan a kereskedelmi és ipari élet vezető képviselői közül.

Mises professzor előadásában rámutatott arra, hogy volt idő, amikor azt vallották, hogy minden adó rossz, amit lehetőleg kerülni kell, és hogy a takarékosság a pénzügyminiszter egyetlen erénye. Ettől az elvtől az utóbbi évtizedekben eltértek. Az a káros hit keletkezett, hogy az államháztartásokban a bevételeknek kell a kiadásokhoz igazodniuk, és nem fordítva, mint az a magángazdaságokban a szabály. Ehhez járult még az egyenes és közvetett adókról alkotott sajátságos fölfögás, amely szerint az egyenes adók csak a gazdagokat terhelik. Ha valamely új, népszerű kiadásról volt szó, a parlamentek azonnal hajlandók voltak azt megszavazni, amennyiben a fedezetet új, egyenes adókban állapították meg. Ezáltal a tőkét dézsmálták meg, és változtatták át fogyasztási javakká. Nem gondolták meg, hogy a tőkefelélés által nemcsak a tőkések, hanem az egész gazdaság szegényedik. Így történhetett az, hogy kifejlődhetett a kincstár végtelen bőségéről alkotott hit. A kincstárral szemben támasztott igények a mérhetetlenségig növekedtek. Az a gondatlanság, amellyel az állami kiadásokat növelték, különös támaszt talált hitelek könnyű felvételében. Azelőtt még kisebb kölcsönök fölvétele sem volt könnyű dolog a pénzügyminiszterek számára.

Ez a helyzet a háború előtti utolsó évtizedekben teljesen megváltozott. Európa gazdasága annyira megnövekedett, hogy minden állami kölcsön könnyűszerrel volt elhelyezhető. Így került ki a francia nemzeti vagyon jelentős része állami támogatással Oroszországba, ahol elveszett. A központi hatalmak népei vagyonuk jelentős részét engedték át az államnak és a községeknek kölcsön formájában, és nincs remény, hogy ezeket valaha visszakapják. Ezek a nagy kölcsönök nyújtották a kormányoknak és a városok vezetőinek a lehetőséget arra, hogy széleskörű államosító és városiasító akciókat vezessenek. A közületek vasútakat építettek, világítási berendezéseket, vízműveket, sőt, sörházakat, hoteleket, kenyérgyárakat, satöbbi. A kormányok vállalkozásainak eredménye megrendítő. A régi Midás-mese fordítottját értük el: mindaz az arany, amit a kormányok megérintettek, porrá változott. Virágzó vállalatok deficites üzemekké változtak. Még a háborús leszerelési javaknak gazdaságos eladásához sem értettek.

Elképzelhetetlen, hogy a közüzemeknek e rendszere mellett ki lehessen tartani. Képtelenség azért adót szedni, hogy a közüzemek deficitjét fedezzék. Itt csak egy segít: a kormányok és a városok adjanak el minden üzemet olyan vállalkozóknak, akik azokat jövedelmezőkké tudják tenni.

Beszélnek a közüzemek kommercializálásáról. Ez természetesen nem más, mint üres jelszó. A kereskedői vezetés nem valami külsőség, amelyet egy közüzemre csak úgy rá lehet ragasztani. A kereskedői vezetés azt jelenti, hogy a vállalatokat olyan vezetők irányítsák, akik maguk felelnek a nyereségért és a veszteségért. A közhivatalnokok mindig bürokraták, akármilyen lelkiismeretesek és képzettek is. Inkább engedhetnek meg maguknak az államok és a községek bármilyen luxust, mint a közüzemek vezetésének luxusát. Anglia és Franciaország pénzügyei nem azért rendezettebbek, mint a közép- és kelet-európai államokéi, mintha ezeknél gazdagabbak volnának, hanem mert kevesebb az állami üzemük, mindenekelőtt nincs államvasútjuk.1

Elhibázott dolog az állami pénzügyek szanálását a hivatalnokok leépítésével kezdeni. A megtakarítást a fölösleges állami agendák megszüntetésével kell kezdeni, elsősorban a közüzemek leépítésével. Az a felfogás, hogy az államnak minden kiadást, amit eszközölni akar, keresztül kell vinnie, vezetett végül a nagy inflációhoz. A kormányok egészen természetesnek találták, hogy ott, ahol más úton szerzett eszközeik nem elegendők, bankjegyek nyomtatásával szerezzenek maguknak új pénzt. Németország és Oroszország az inflációt végigvezették, Ausztria és Magyarország az utolsó, Olaszország és Franciaország az utolsó előtti pillanatban álltak meg. Azonban az infláció megszüntetése nem elegendő az államháztartás rendjének helyreállítására. A büdzsé kiadási oldalát kell radikálisan leépíteni. Ezalatt nem azt kell érteni, hogy a kultúrszükségletekkel kicsinyesen takarékoskodjanak. Nevetséges dolog egy asszisztensi állás megszüntetésével megtakarításokat elérni akarni, ezzel szemben milliárdokat elnyelő közüzemeket megtartani állami kezelésben. Nem igaz, hogy egy olyan ország, mint Ausztria, nem tudná a szükséges állami kiadásait fedezni. Az azonban biztos, hogy nincsenek eszközei arra, hogy fenntartsa a rosszul menő közüzemeinek luxusát.

Amíg az infláció fátyolt borított az állami gazdálkodás és a gazdasági termelés passzivitására, félre lehetett ismerni a bajokat. Ma azonban mindenki tudja, hogy mi a baj és hogyha akarnák, azt is tudnák, hogy mi az útja annak, hogy kikerüljünk a bajokból. Az eszköz nem új, csak éppen nem népszerű, de hatásos. Takarékosságnak hívják. Nem az a legjobb pénzügyi politika, amely új adókat talál ki, hanem amely a legjobban tud takarékoskodni.

A hosszantartó tapssal fogadott előadást Matlekovits Sándor köszönte meg.

  1. Erről a következőképpen számolt be a Világ napilap 1925 március 8.-i száma:

    A deficites állami üzem a legnagyobb luxus – mondotta [Mises] – amit a modern államok megengednek maguknak, mert ezáltal nemcsak az adófizetők megterhelésével kell kiegyenlíteni a minden körülmények között előálló deficitet, hanem azért is, mert ezek az üzemek igen sok vonatkozásban az adófizetőknek támasztanak egyenlőtlen eszközökkel megvívott versenyt. Mises igazságainak felismerésétől a magyar kormány még mindig mérhetetlen távol áll. Nemcsak hogy nem okult a MÁV körül szerzett tapasztalatokon, hanem az utóbbi időben az egyik állami üzemet létesíti a másik után. … Az új állami üzemek között egész sort találhatunk, amelyeknek létesítését nem csupán nem kívánja a közérdek, hanem egyenesen kihívás az adófizető iparral szemben.

    Magyarországon öt oxigéngyár van, ami, úgy látszik, még mindig nem elég a kormánynak, mert ismételten próbálkozik a saját üzemű oxigéngyár felállításával – noha a már kétízben felállított oxigéngyára felrobbant. Mindez nem riasztja vissza az államot attól, hogy harmadszor is megpróbálkozzék egy ilyen üzem létesítésével.

    A MÁV legutóbb saját művégtag-gyárat létesített. Nem hisszük, hogy a MÁV vonatain annyi súlyos kimenetelű szerencsétlenség történnék, hogy ezek egy saját rezsijű művégtag-gyár felállítását tennék szükségessé. Nem lehet más magyarázata az állam vasúti művégtag-gyárának, mint az, hogy adózatlanul, tehát óriási előnyök birtokában versenyt támasszon a magán orvosi kötszergyáraknak és ezek rovására üzletet csináljon.

    Magyarországon a kőbányáknak egész sora működik, amelyek az építkezés stagnálása miatt teljes üzemüket nem fejthetik ki. Az állam nemrégiben, nyilván a hazai kőbányák föllendítése érdekében, saját üzemben aknáz ki egy kőbányát, amelynek termékeivel látják el az országutak kőszükségletét.

    Négy hídszerkezet-gyár van Magyarországon, amelyeket régebben az állami szállítások foglalkoztattak. Most már évek óta nem ír ki az állam hídszerkezet-pályázatot és szükségleteit az állami gépgyárnál fedezi. Ugyancsak állami gyár fedezi a különböző hatóságok eléggé nagy autószükségletét. Amikor a régi Magyarország egész nyomdaipara úgyszólván teljesen megmaradt és a kultúrfogyasztás visszahanyatlása folytán igen gyengén vannak foglalkoztatva, akkor a kultuszkormánynak nincs egyéb gondja, minthogy az ő támogatásával értékes állami megrendelések elvégzésére új nyomda alakuljon. Ha meggondoljuk, hogy Magyarországon mindig az állam volt a legnagyobb megrendelő és így az állami szolgáltatások teremtették meg a magyar ipar legnagyobb részét, akkor a mai tendencia mellett nem alakulhat ki más, mint az, hogy az állam úgyszólván szocializálja a magyar ipart, amikor megrendeléseit a saját maga által egymásután létesített üzemekre bízza.