Ludwig von Mises – A szabadpiac és az ellenségei: 4. Marxizmus, szocializmus és az áltudomány

Ludwig von Mises – A szabadpiac és az ellenségei: 4. Marxizmus, szocializmus és az áltudomány

Ludwig von Mises

A szabadpiac és az ellenségei

4. előadás

Ma Karl Marx elméleteinek néhány elemével szeretnék foglalkozni. Szeretnék némileg hozzájárulni a történelem materialista értelmezéséhez. Mindenekelőtt mondanom kell néhány szót Marx általános filozófiájáról és történelméről.

Általában véve azok a filozófiai tanok, amelyek történelmi kérdésekkel foglalkoznak, nagyon különleges típusú tanok. Nem csak arra akarnak rámutatni, hogy mi a múlt történelme, hanem azt állítják, hogy azt is tudják, mit tartogat a jövő az emberiség számára, és hogy megoldást nyújthatnak a jövő problémáira. A legtöbb filozófus elutasítja az efféle gondolkodást. Például Immanuel Kant kijelentette, hogy az, aki megpróbálja ezt tenni, azt állítja magáról, hogy képes Isten szemével látni a dolgokat.

Ennek ellenére az 1820-as években Hegel megalkotott egy ilyen filozófiai történelemértelmezést. Hegel szerint az Ipari Forradalom hajtóereje egy Geist, avagy szellem vagy elme nevű entitás. A Geist-nek vannak bizonyos céljai, amiket el szeretne élni. A történelem Geist-jének az evolúciója immár elérte végső célját. A végső cél – Hegel szerint – III. Frigyes Vilmos porosz király királyságának, illetve az Egyesült Porosz Egyháznak a megalapítása volt. Ennek a tannak a kritikusai azt mondják, hogy eszerint a jövőben nem volna történelem, mivel az evolúció elérte a végső célját.

A tizenkilencedik század közepén Karl Marx önállóan kidolgozott egy filozófiát, ami különbözött Hegel filozófiájától. Karl Marx hajtóereje nem a Geist vagy szellem volt, hanem valami, amit „anyagi termelőerőknek” neveznek. Ezek az erők átnyomják az emberiség történelemét számos egymást követő fázison, amelyek közül az utolsó előtti a kapitalizmus. A kapitalizmus után elkerülhetetlenül az utolsó fázis következik – a szocializmus. Tehát – az elmélet szerint – a szocializmus eljövetele elkerülhetetlen, a történelmi erők így határoztak.

Marx elődjei, a történelmi szocialisták úgy hitték, hogy a szocializmus megvalósításához elengedhetetlen meggyőzni az emberek többségét, hogy a szocializmus a jobb, vagy a legjobb rendszer; ekkor maguk az emberek hoznák el az átalakulást. Karl Marx semmit sem mondott a szocializmus kívánatosságáról; úgy tett, mintha nem is a szocializmus pártján beszélne. Azt állította, hogy felfedezte a társadalmi evolúció törvényét, ami alapján a szocializmus szükségszerűen, egy természeti törvény kérlelhetetlenségével fog elérkezni.

De jobb-e a szocializmus? Ezt a kérdést Hegel és Comte már megválaszolta. A tanaik hallgatólagosan feltételezték, hogy az evolúció minden újabb fázisa szükségszerűen „jobb” és „magasabb”, mint az előző fázisok. Tehát szükségtelen feltenni azt a kérdést, hogy egy későbbi evolúciós fázis jobb-e vagy sem. A válasz nyilvánvaló volt. Mivel a szocializmus egy későbbi fázis volna, szükségszerűen jobb.

Marx úgy hitte, hogy a szocializmus már a küszöbön áll. A beköszönte után véget ér a történelem. Akkor nem volna több fejlődés, mivel miután megszűnik az osztályharc, olyan világban élnénk, ahol többé semmi fontos nem történhet. Ezt illusztrálandó, itt egy idézet Friedrich Engels tollából, aki nem csupán nagy közgazdásznak, hanem a hadi kérdések nagy szakértőjének is tartotta magát:

Mindenekelőtt a használt fegyverek elérték annak a tökéletességnek a fokát, hogy többé nem lehetséges további fejlődés, ami bármekkora forradalmi hatással bírna. […] Az evolúció kora tehát lényegében lezárult ezen irányban.1

Azóta kifejlesztettek megannyi modern fegyvert.

A legfontosabb kérdés, amit meg kell válaszolnia a szocializmus elkerülhetetlenségéről szóló tannak, hogy miként képes egy olyan emberfeletti entitás, mint a Geist vagy az „anyagi termelőerők” olyan cselekvésre kényszeríteni az embereket, hogy abból egy bizonyos ellenállhatatlan eredmény kerekedjen. Az embereknek vannak saját, egyéni terveik – különböző célokra törekednek. Azonban a szocializmus elkerülhetetlenségének elmélete azt állítja, hogy bármit is tegyenek az emberek, végül azt az eredményt kell produkálniuk, amit a Geist vagy az „anyagi termelőerők” akarnak. Két magyarázat került megfogalmazásra.

Az egyik csoportnak egy nagyon egyszerű megoldása volt. Ez a csoport azt állította, hogy az embereket „Führerek” vagy emberfölötti emberek fogják arra kényszeríteni, hogy azon az úton haladjanak, amit a Geist vagy az anyagi termelőerők mutatnak. Mindig voltak királyok és diktátorok, akik magukra vállalták ezt az emberfölötti küldetést. Tehát a történelem megválasztja a Sztálinokat, a Hitlereket és a Mussolinikat; akik pedig nem engedelmeskednek a parancsaiknak, azokat meg kell semmisíteni, mert szembeszegülnek a „történelmi evolúciónak”.

Marx nem így gondolta. A marxiánus tan a sokat emlegetett „gazdasági dialektikus történelmi materializmusra” alapult. A materializmus az egyike azoknak a módszereknek, amivel az emberek megpróbálják megoldani az egyik legalapvetőbb megoldhatatlan kérdést: a kapcsolatot az egyik oldalon az ember szellemének vagy elméjének működése, a másik oldalon testének működése között. Az, hogy mi is pontosan ez a kapcsolat, mind a mai napig vitatott. Kétségtelen, hogy van valami kapcsolat, és sokan megpróbálták megmagyarázni. Azonban számunkra jelenleg csak azért érdekes a materialista magyarázat, mert kapcsolódik Karl Marx elméletéhez.

A materialista filozófus azt mondja, hogy az emberek minden mentális funkcióját egyszerűen a szervek, az emberek fizikai agya produkálja. Néhány tizennyolcadik századi filozófus ezt állította. Ezt a tizenkilencedik században nyersebben is megfogalmazta Marx néhány kortársa, köztük a német filozófus, Ludwig Andreas Feuerbach, aki azt mondta: „Az ember az, amit megeszik.” Ez érdekes, de valamelyest nehéz elfogadni. Kémiai szempontból minden egészséges ember szerveinek kibocsátása ugyanaz. Ha nem, ha vannak rendellenességek, ezek az eltérések kóros állapotot takarnak, és a rendellenességek ugyanazok mindenkinél, akik egyazon kórtól szenvednek. Az eszmék és a gondolatok azonban másképp működnek. Két fiú talán egyazon dolgozatot írja, de különböző válaszokat adnak ugyanarra a kérdésre. Az itáliai költő, Dante gyönyörű szavakat írt, míg másoknak nehezére eshet bármit is írni. Tehát valami „bűzlik” ebben a tanban.

Marx elutasította az efféle materializmust, mondván, hogy ezek a materialista filozófusok rosszul bántak a társadalmi kérdésekkel. Annak ellenére, hogy felületesen nagyon rövid idő alatt meg lehet ismerni Marx materializmusát, nem túl közismert. A marxi materializmust az A politikai gazdaságtan bírálatának – a Tőke eredeti vázlatának – csupán néhány oldalán fejezi ki:

Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg.2

Az anyagi termelőerők az emberek akaratától függetlenül teremtik meg a „termelési viszonyoknak” nevezett jogi és intézményes rendszereket. A termelési viszonyok az anyagi termelőerők szükségszerű következményei.

A termelési viszonyokon túl és azok fölött rejlik a felépítmény, amibe beletartozik minden, ami ideológiai vonatkozású – művészet, irodalom, tudomány, vallás, és így tovább. Ezek a felépítmények a létező termelési viszonyok szükségszerű termékei. A termelési viszonyok pedig a létező anyagi termelőerők szükségszerű következményei, igazán tehát a termelőerők számítanak. Egyedül az anyagi termelőerőknek van egyéni hatásuk. Amikor megváltoznak az anyagi termelőerők, elkerülhetetlenül és az emberi akarattól függetlenül annak megfelelő változást idéznek elő a társadalom termelési viszonyaiban. A felépítményben is változásokat idéznek elő. Tehát a fontos kérdés az, hogy mik az anyagi termelőerők?

Itt találjuk szembe magunkat Marx sajátos technikájával, nevezetesen hogy nem definiálja a kifejezéseket, amiket használ. Azonban segítenek bennünket az esetenkénti példák. A legfontosabb a példa, ami A filozófia nyomorúságában (1847) jelenik meg.

A kézimalom a hűbérurak társadalmát, a gőzmalom az ipari tőkések társadalmát eredményezi.

Ez azt jelenti, hogy az anyagi termelőerők az eszközök és a gépek. Az eszközök és a gépek azok, amik az igazi dolgok. Az eszközök és a gépek változnak; saját történelemmel bírnak; mindenekelőtt megteremtik a termelési viszonyokat és a társadalmi alapot – és a társadalmi alapon megteremtik a felépítményt – az irodalmat, vallást és így tovább. Más példák is egyazon következtetéshez vezetnek, hogy amit Marx az „anyagi termelőerők” alatt értett, az az eszközök és gépek voltak.

Felmerül azonban két fontos kérdés. Az eszközök és a gépek nem az emberi elmétől függetlenül jelennek meg az univerzumban. Az emberi gondolkodás és ideák – az emberi elme – termékei. A második: ezeket az eszközöket és gépeket csak akkor lehet a gyakorlatba ültetni, amikor azt megengedik a társadalmi állapotok – először lennie kell egy bizonyos fokú munkamegosztásnak ahhoz, hogy alkalmazhassák és használhassák a gépeket. A munkamegosztás nélkül a gépek – a gondolatok termékei – haszontalanok. Ez valóban materializmus lenne? Tehát Marx ideológiai tényezőinek evolúciója – eszméinek forrása, az alapvető anyagi termelőerők – visszavezethetők olyan termékekhez, amelyek maguk is az emberi elme eredményei. Tehát az egész elgondolás elégtelen.

Marx azt akarta bemutatni, hogyan jönnek létre új gondolatok. A tizennyolcadik század elméleteit támadta, főleg a skót történész és filozófus, David Hume elméleteit, miszerint a gondolatok azok, amik igazán számítanak, és a változó gondolatok változó körülményeket eredményeznek. Marx azt mondta, hogy a gondolatok semmi többek, mint az anyagi tényezők szükségszerű eredményei, az anyagi termelőerők termékei. De láthatjuk, hogy maguk az anyagi termelőerők is a gondolatok termékei. Marx gondolkodása körkörös.

Marxon kívül mások is voltak, akik hatalmas fontosságot tulajdonítottak a gépezetek feltalálásának és fejlődésének. Valamivel később, az 1870-es években Leopold von Ranke kijelentette, hogy a technológia történelme az emberi történelem legfontosabb aspektusa; mindent a technológia folytat. Marx tovább ment, amikor azt mondta, hogy valójában és szó szerint minden a technológiai változásoktól függ. De nem tudott megmagyarázni mindent a materialisztikus nézőpontból, mivel az eszközök és a gépek maguk is az emberi elme termékei.

Amikor Marx meghalt, a barátja és munkatársa, Friedrich Engels beszédet mondott a barátainak a sírnál. Ebben a beszédben megpróbálta röviden összefoglalni, mit tartott Marx nagy, halhatatlan gondolatainak. Ez a beszéd némileg új módon értelmezte Karl Marxot. Engels kijelentette:

Darwin a szerves természet fejlődési törvényét fedezte fel – Marx az emberi történelem fejlődési törvényét: azt az eddig ideológiai burjántól ellepett egyszerű tényt, hogy az embereknek előbb enniük, inniuk, lakniuk és ruházkodniuk kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással stb. foglalkozhatnak.

Ez, mondta Engels, ismeretlen volt, mielőtt Marx felfedezte. De ez nyilvánvaló; soha senki nem tagadta. Ami azt illeti, a korai középkorban volt erre egy régi latin mondás: „Először élned kell, majd csak aztán lehetsz filozófus.”

Csodálatos trükk volt Engelstől, hogy így értelmezte Marxot, mivel onnantól fogva, amikor bárki megpróbált ellentmondani Marx elméletének, megkérdezték tőle, hogy tagadja-e, hogy az embernek először ennie és innia kell, mielőtt írhatna. Nyilvánvaló, hogy így kell tennie. Tehát muszáj elfogadni a marxi elmélet alapját.

Marx tovább folytatja. A társadalom osztályokra tagolódik és egy osztály minden tagját arra kényszerítik a történelem törvényei, hogy az osztályérdeke szerint gondolkodjon. Az osztályhűség – nem csupán a társadalom jelen fokán, hanem a megelőző fokokban is, amikor kifejlődtek az osztályok – az, ami meghatározza egy ember gondolatainak tartalmát. Egy ember azért gondolkodik bizonyos módon, mert egy adott osztály tagja. És mivel egy osztály minden tagja a saját osztályérdeke szerint gondolkodik, így azoknak az osztályoknak az érdekének kell győzedelmeskednie, akiket a történelem kiválasztott. Marx úgy gondolta, hogy az osztály, nem pedig az egyén gondolkodik.

Az osztályok nem teremtik meg önmagukat. Mi teremtjük meg az osztályokat azzal, hogy osztályokba soroljuk a dolgokat. Ha egy osztályozás helyes és logikus, akkor nem támadhatjuk azt az osztályozást. Marx osztályokba sorolta az embereket és feltételezte, hogy kiengesztelhetetlen érdekkonfliktus uralkodik a különböző osztályok között. A kérdés: létezik-e ez a konfliktus? Marx ezt sosem bizonyította. Először az 1848-as Kommunista kiáltványban prezentálta az osztályelméletet. De sosem közölte, hogy mi is egy „osztály”; csak azt magyarázta meg, hogy mi nem.

A Das Kapital egyik kötetében – amit Engels publikált Marx halála után – van egy „Osztályok” nevű fejezet. Itt Marx azzal kezdi, hogy elmondja, mik nem az osztályok. Aztán véget ér a kézirat. Engels megjegyzése azt mondja, hogy a mű sosem került befejezésre. Roppant szomorú történet lenne, ha nem tudnánk, hogy Marx írását nem a halála szakította félbe; a halála előtt sok évvel félbehagyta ezeket a köteteket.

 Marx példákkal illusztrálja az osztálykonfliktust, de mindegyikük a státusz alatti körülményekre vonatkozik egy kaszttársadalmon belül, ahol az ember egy bizonyos kasztba születik – nemesség, burzsoázia, jobbágyság, stb. Ilyen körülmények között valóban van érdekkonfliktus. Valaki, aki egy bizonyos kasztba születik, csak annyi joggal és kiváltsággal rendelkezik, amennyivel apja is. És ebben az esetben helyes azt mondani, hogy létezik osztálykonfliktus. De egy társadalomban, ahol a törvény előtti egyenlőség uralkodik, ahol mindenki szabadon teheti azt, amit szeretne – egy ilyen társadalomban nincsenek merev „osztályok,” és nincsenek kibékíthetetlen „osztályérdekek”.

Ebből következik tehát, hogy a „burzsoáziáról” szóló beszéd hallgatólagosan magába foglalja, hogy az egyik osztálynak speciális érdekei vannak a sokasággal szemben és afölött. Ez a filozófia rejlik abban az amerikai politikában, miszerint támogatást kell adni a gazdáknak, vagy különleges kiváltságokat a munkásoknak, segélyt a „Ruritániaiaknak,” és így tovább, nehogy kommunistává váljanak. Ha kommunistává akarnak válni, akkor a feltételezés szerint nekik az lenne a legjobb. Egy olyan világban élünk, amit ez a marxi „osztály”-filozófia dominál. A burzsoáziára való hivatkozás előfeltételezi a marxista osztályelméletet.

Ha el is fogadjuk Marx többi tételét, nehéz elfogadni az osztályokkal kapcsolatos érvét. Marx beismeri a Kommunista kiáltványban, hogy vannak emberek, akik osztálytudatosak, és vannak, akik nem, hogy bizonyos emberek érdekei ellentétben állnak az „osztályuk” érdekeivel. Miért kellene egy egyénnek a saját osztályának érdeke szerint gondolkodnia, ha az osztályérdeke más, mint a saját érdeke? Azt mondják, hogy az Egyesült Államok munkásai nagyon visszamaradottak az osztálytudatuk kifejlődésében. Ha létezhet az osztálytudat hiánya, hogyan lehet az mondani, hogy létezik olyan, hogy osztályérdek?

Továbbá nézeteltérések uralkodnak arra vonatkozóan, hogy mik is pontosan az osztály érdekei. A kérdés: melyik az igaz? A marxisták azt mondják: „Nagyon könnyen kideríthető. Ha egy osztály tagja másképp gondolkodik, ő egy osztályáruló, egy szociális áruló. Ha egy másik ember gondolkodik másképp, aki nem tagja az osztálynak, az semmi magyarázatra nem szorul.” Ezzel az a gond, hogy bizony vannak az osztálynak olyan tagjai, akik nem gondolkodnak az „osztályérdekük” által előírt módon.

Egy másik bonyodalom, hogy maga Karl Marx, aki állítólag a proletárok érdekében beszélt, nem volt proletár. Egy sikeres ügyvéd gyermeke volt; egy porosz junker lányát vette feleségül, és a porosz rendőrfőnök volt a sógora. Valamint a társa, Friedrich Engels sem volt proletár; egy gyáros fia volt, és ő maga is gyáros volt. Ők úgy válaszolnak erre a kritikára, hogy:

Végül olyan időkben, amikor az osztályharc döntéshez közeledik, a bomlási folyamat az uralkodó osztályban, az egész régi társadalomban annyira heves, annyira kirívó jelleget ölt, hogy az uralkodó osztály egy kis része elszakad osztályától és a forradalmi osztályhoz csatlakozik, ahhoz az osztályhoz, amelyé a jövő.3

De Marx és Engels nem a mozgalom hátuljába csatlakoztak – ők vezették a mozgalmat. Ők is és a mozgalom többi vezetője is burzsoák voltak.

Angliában, amikor kialakult a Fábiánus mozgalom, az európai szocialisták, akik meglátogatták az országot, hogy találkozzanak kimagasló barátaikkal és tisztelőikkel, gyakran meglepődtek, hogy a Fábiánusok egy társadalmilag roppant előkelő csoport volt. Az ebédjeiken fehér nyakkendőben és frakkban, a hölgyek ékszerben és a viktoriánus társadalom összes kellékében jelentek meg. Minimum megkérdőjelezhető, hogy a szocializmus a proletár elme eredménye volt.

Hogyan volt képtelen egy Marxhoz hasonló ember megérteni, hogy nem az „érdekek” azok, amik megteremtik a gondolatokat, hanem a gondolatok közlik az emberekkel, hogy mik az „érdekeik?” Hogyan nem látta ezt? Úgy gondolom, azért, mert teljesen dominálta az a gondolat, hogy a gazdaság csupán az élelem, a ruházat, a lakhatás. Azt gondolta, hogy az éhező tömegek kizárólag ételt akarnak szerezni maguknak. Teljesen meg volt győződve arról, hogy a kapitalizmus elkerülhetetlenül a tömegek elszegényedéséhez és a vagyon koncentrációjához vezet egy kis csoport kezében. Meg volt győződve arról, hogy ezt semmi nem tudja megállítani, és hogy végül ez fogja elhozni a szocializmust.

Mindenki tudja, hogy ez nem igaz. De az emberek úgy válaszolnak, hogy azért nem igaz, mert történt valami, amit Karl Marx nem láthatott előre. Nem látta előre a szakszervezeti mozgalmat és a szociális törvényhozást. Azonban Marx egy rövid dolgozatában megvitatta a szakszervezeteket és azt mondta, hogy hiábavaló a törekvésük, hogy javítsanak a munkások körülményein, mivel a történelem másik irányba halad. A reálbérek elkerülhetetlenül egyre csak zuhanni és zuhanni fognak. A szakszervezeteknek fel kellene adniuk a magasabb bérekre való törekvésüket és helyettesíteniük kellene a „konzervatív” céljukat a bérrendszer eltörlésével. Marx ellenezte a szociális törvényhozást – a társadalombiztosítást és a hasonlókat – legalábbis az 1850-es évek után, amikor kijelentette, hogy az anyagi termelőerők fogják előidézni a változásokat. Ha az anyagi termelőerők változnak, a teljes felépítménynek szükségszerűen változnia kell, mivel az anyagi termelőelők többé képtelenek kifejlődni a régi kapcsolatokon belül. Marx és – halála után – Friedrich Engels javaslatára a német Reichstag az állami egészségügyi ellátás, a társadalombiztosítás és a munkaügyi törvények ellen szavazott és hazugságnak nevezte azokat, amikkel az eddiginél is jobban kizsákmányolnák a munkásosztályokat.

Egy társadalomalakulat soha nem tűnik le addig, amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyek számára elég tágas, és új, magasabb rendű termelési viszonyok soha nem lépnek helyébe, amíg anyagi létezési feltételeik magának a régi társadalomnak méhében ki nem alakultak.4

Tehát Marx tézise az volt, hogy a szocializmus eljövetelének felgyorsításához a kapitalizmusnak először el kell érnie az érettség fokát. (Ez a New Deal „érett kapitalizmusához” hasonlítható.) Mindezek a módszerek a kapitalizmus „javítására,” mint a társadalombiztosítás, a munkaügyi törvények, és hasonlók, csupán piti burzsoá intézkedések; károsak a munkások érdekeire, mivel csupán elhalasztják a kapitalizmus érettségét.

Ha igaz az, hogy a szocializmus eljövetele – ami áldás a munkásoknak – az emberek akaratától függetlenül történik, ha kizárólag a kapitalizmus érettségén és a kapitalizmuson belüli termelőerők kialakulásán múlik, mi haszna van egy Szocialista Pártnak? Nem ostobaság talán az elmélet szerint, hogy az emberek – akiknek semmi beleszólásuk nincs a jövőbe – megpróbálják elérni a célt? Azt válaszolták erre a kérdésre, hogy mint ahogyan egy szülésznő is szükséges, hogy segítse az anyát a szülésben, úgy a Szocialista Párt is szükséges, hogy a világra hozza a szocializmust. Néha a szülésznő beavatkozik és megváltozik a helyzet, de célt szolgál a jelenléte.

Tehát láthatjuk, hogy Marx arra irányuló próbálkozása, hogy bemutassa, hogy a gondolatok valami anyaginak a termékei, aligha perdöntő. Csupán azt demonstrálta, hogy a gondolatokat olyan erők teremtik, amik maguk is más gondolatok teremtményei. Marx szerint például a gondolat, ami előidézi egy új gép felépítését, fontosabb, mint a gondolatok, amik egy verset vagy egy filozófiai rendszert idéznek elő. Marx támadja mindezeknek a mentális tevékenységeknek az értékét. Mi haszna a költészetnek, mi haszna a vallásnak, ha ezek csupán annak a ténynek a következményei, hogy bizonyos termelési eszközökkel rendelkezünk? Én még „materializmusnak” sem nevezném Marxnak ezt az elméletét.

Az 1840-es és az 1850-es években elismert szociológusok és közgazdászok pusztító kritikával illették a szocialista szerzők tanításait. De a kritikájuk nem érintette a legfontosabb kérdéseket. Nem is volt okuk, mivel megsemmisítették a szocialista kortársaik kijelentéseit. Karl Marx rájött arra, hogy nem tud választ adni ezekre a kritikákra, így más fordulatot vett a szocialista tana. Mindenekelőtt kifejtette az elméletet, miszerint mindenkit arra köteleznek a természet törvényei, hogy úgy gondolkodjon, ahogy arra az osztályérdeke kényszeríti. Úgy hitte, hogy egy ember elmélete, érintsen bármilyen területet – vallás, filozófia vagy jogtudomány – sosem közvetítheti számunkra az igazságot, amíg léteznek osztályok. Úgy érezte, az osztályideológiák nyilvánvalóan hamisak, mivel a hiányosságaik és részrehajlásaik a szerző érdekét szolgálják. A marxisták még napjainkban is úgy gondolják, hogy bebizonyították ezt a tézist egyszerűen azzal, hogy kijelentik, hogy nem létezik az igazság elfogulatlan keresése, hogy az ember nem az igazságot keresi, hanem csupán gyakorlati eredményeket.

Az érv kedvéért, ha elfogadjuk a tézist, miszerint minden mentális tevékenységet a gyakorlati eredmények iránti vágy motivál, be kell ismernünk, hogy ha valaki eredményeket szeretne elérni, olyan elméletre törekedne, ami helyes. A pragmatisták azt mondják, az „igazság” az, ami működik, amikor alkalmazzák. Ludwig Boltzmann, egy pozitivista filozófus azt mondta, hogy a fizikai elméleteink helyességének bizonyítéka azon a tényen nyugszik, hogy az elméletek alapján megépített gépek úgy működnek, ahogy arra számítunk.  Mivel az emberek meg akarták ölni egymást fegyverek használatával, kifejlesztették a ballisztika elméletét. Marx szerint a ballisztika elméletét nem azért dolgozták ki, mert az emberek szerettek volna megölni másokat, hanem azért helyesek az elméletek, mert ölni akartak. Marx azért fejlesztette ki az elméletét, mert azt akarta mondani, hogy a proletároknak nem kell aggódniuk a burzsoá álláspont miatt; amit a burzsoá közgazdászok mondtak a szocializmusról, azzal nem kell foglalkozniuk a munkásoknak.

A második tétel, amit kidolgozott, azt mondja, hogy a szocializmus eljövetele elkerülhetetlen, mert a munkásokat egyre inkább elszegényítik a tőkések. Mivel a szocializmus egy későbbi állapot – mondta Marx – így szükségszerűen egy magasabb állapot is. Így felesleges terveket kidolgozni a jövendőbeli szocialista államról. A kritikusok megsemmisítették ezeket a terveket és bemutatták, hogy működésképtelenek. De Marx azt mondta, hogy nem kell előrukkolnunk ilyenekkel; a termelőerők fogják megalkotni a terveket, amikor minden készen áll.

Marx sikere hatalmas volt. Ma sokan, akik úgy hiszik, hogy a szocializmus elkerülhetetlen, fiatal marxistának és fiatal kommunistának vallják magukat. A történelmi materializmus ellenállásra lelt, a szocializmus elkerülhetetlenségének elmélete azonban alig.

A fő hiba napjaink mentalitásában pontosan az a tény, hogy az emberek igen gyengén kritizálják a marxizmus alapvető tételeit. Alexander Miller egy könyve Karl Marx keresztény jelentősségéről a keresztény vallás használatát javasolja nem csupán a marxizmus, hanem a marxista materializmus támogatásához.

Marx következetesen elutasította a munkaügyi törvényhozást. Az elmélete úgy tartotta, hogy a világnak az események egy bizonyos sorát kell követnie: (1) feudalizmus, (2) kapitalizmus és (3) szocializmus. Mivel nem fért össze az elméletével, elutasította, hogy ki lehetne hagyni az egyik fázist. Azonban amikor Marx meghalt, Engels talált a holmijai között egy papírfecnire írt jegyzetet, ami azt sugallta, hogy talán mégis lehetséges. Marx nyilván papírra vetette ezt az ötletet egy este – reggel átgondolta és rájött, hogy ha ezt elfogadja, azzal elpusztítaná az alapvető elméletét. Engels lemásolta a jegyzetet a saját kézírásával és elküldte egy orosz nőnek, aki némi hírnévre tett szert, mert megölt egy rendőrt és felmentették (történtek ilyenek akkoriban Oroszországban). Ő kiadta azt az 1880-as években, a bolsevikok pedig úgy gondolták, hogy ez egy csodálatos gondolat – tudták, hogy Oroszország visszamaradott, és megragadták az alkalmat, hogy ennek alapján úgy érveljenek, hogy Oroszországnak nem kell átesnie a kapitalizmuson, mielőtt a szocializmushoz érne, hanem kihagyhatja azt a fázist.

Marx fontossága az, hogy más humanisták tanait ideológiáknak bélyegezte, hamis elméleteknek, amik pontosan a hamisságuk miatt hasznosak az osztálynak, ami megalkotta őket. Közgazdászként Marxot teljesen dominálták a brit klasszikus közgazdászok tanai. Ők kifejlesztették a politikai közgazdaságtan fontos rendszerét, de képtelenek voltak megoldani egy alapvető kérdést – az érték-paradoxont. Az elméletük nyilvánvalónak tűnik: az emberek a hasznosságuk miatt értékelnek külső dolgokat és szolgáltatásokat, mivel ezek a dolgok hasznos szolgálatot nyújtanak; minél hasznosabb a szolgálat, annál magasabb az érték. De nem tudták megmagyarázni, hogy miért van az, hogy egy súlyegységnyi aranyat – ami kevésbé hasznos, mint a vas – sok súlyegységnyi vasra cserélnek.

Az 1870-es években három különböző személy egyszerre fedezte fel a megoldást erre a paradoxonra egymástól függetlenül: William Stanley Jevons Angliában, Carl Menger az Osztrák-Magyar Monarchiában és Léon Walras Svájcban. Ez a három ember felismerte, hogy csak egy meghatározott, limitált mennyiségű valamit cserélnek el bármelyik csere során. Az emberek például nem a vas vagy az arany teljes elérhető kínálatát cserélik el. Ha egy ember átad számos egység vasat egy egység aranyért, nem úgy viselkedik, mintha a teljes vaskínálatot cserélné a teljes aranykínálatra. Minél nagyobb az elérhető mennyiség, annál kisebb az egységnyi érték, annál kisebb az egységnyi kielégülés. Ez volt a határhasznosság elmélete.

A klasszikus közgazdászok elmélete volt felelős azért, hogy az értékeket nem a végső fogyasztóhoz vezették vissza. Ez elmagyarázza, miért tartották olyan fontosnak az ’olcsón venni, drágán eladni’ elméletet, és ez elvezetett a ’gazdasági ember”’ fantomjának tévedéséhez. Ez az elmélet csak az üzletemberrel, nem pedig a fogyasztóval foglalkozott. Ahhoz az kellett volna, hogy a hasznosságból induljanak ki, amit nem könnyű megérteni az átlagember számára. A fontos tény az, hogy a tizenkilencedik század két nagy szocialistája: a radikális forradalmár, Marx, valamint a kifinomult szocialista, filozófus és közgazdász, John Stuart Mill annyira meg voltak győződve a klasszikus értékelmélet igazáról, hogy soha nem kételkedtek benne. Ezt az elméletet már akkor kritizálta többek között Ferdinand Lassalle, aki az élete során befolyásosabb volt, mint Marx. De ezt a klasszikus elméletet, ahogy azt Ricardo tökéletesítette, teljesen átvette Marx. És Mill az 1848-ban kiadott Nemzetgazdaság alapelveiben kijelentette, hogy az értékelmélet örök időkre megoldásra lelt – a következő nemzedékek sehogy nem tudnak javítani rajta.

Marx burzsoá ideológiának nevezte a klasszikus közgazdászok rendszerét. Azonban amit ő kidolgozott gazdaságelmélet gyanánt, semmi más nem volt, mint a klasszikus rendszer, picit másképpen alakítva és némileg más szavakkal kifejezve. Marx közgazdaságtani hozzájárulásai jelentéktelenek. Közgazdászként többé-kevésbé megismételte mindazt, amit másoktól hallott – néha idiótáknak, néha tányérnyalóknak és hasonlóknak nevezve őket – de soha nem tért el túlságosan a tanításaiktól.

Marx a gazdasági osztályérdek eredményeként magyarázza a történelmet. Minden helyzetben vannak olyan csoportok, akik rövidtávon profitálnak vagy szenvednek, és Marx ezekre az érdekekre mutat. Például ha pestis vagy járvány törne ki, a gyógyszergyártók és az orvosok profitálnának. A hosszútávú érdekek nem olyan nyilvánvalóak, és azokat kizárólag a gondolatok tudják meghatározni.

  1. Friedrich Engels, Eugen Dühring úr tudomány-forradalmasítása (Anti-Dühring) [1878].
  2. Karl Marx, A politikai gazdaságtan bírálatához, Előszó.
  3. Kommunista kiáltvány, 1. fejezet.
  4. Karl Marx, A politikai gazdaságtan bírálatához, Előszó. 6–7. o. [ford.: Marx és Engels válogatott művei. II. kötet. Budapest, Kossuth, 1983.]

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):