Murray N. Rothbard – A közszektor-tévedés

Murray N. Rothbard – A közszektor-tévedés

Az elmúlt években bőségesen hallhatunk a “közszektorról” és szép számmal ütötték fel a fejüket ünnepélyes eszmecserék arról, hogy nem kellene-e a magánszektor rovására ezt növelni. Már a kifejezésből is árad a tiszta tudomány, és valóban, a tudományosnak szánt – bár inkább áporodott –  “hazai össztermék statisztikák” világából emelkedett ki. Maga a fogalom nem épp értékítélettől mentes, ellenkezőleg, hemzseg a súlyos és megkérdőjelezhető vonzatoktól.

Elsőként megkérdezhetnénk: a “közszektora” micsodának? Valaminek, amit “hazai összterméknek” hívnak. Vegyük észre az elbújtatott feltételezést: a hazai össztermék olyasmi, mint egy pite, több “szektorból” áll; és ezek a szektorok – köz és magán egyformán – együtt hozzák létre a gazdaságnak, mint egésznek az össztermékét. Így az elemzésbe csempészik a feltételezést, miszerint a köz- és a magánszektor egyformán termelékeny, egyformán fontos, és úgy általában egyenlően értékes; a “mi” döntésünk a közszektor és a magánszektor arányáról pedig nem ártalmasabb, mintha arról döntene az ember, fagylaltot egyen, vagy tortát. Az Államot olyan, szeretetre méltó szolgáltatónak tartják, mint a sarki fűszeres, vagy a lakógyűlés, ahol “mi” összegyűlünk, hogy megvitassuk, mi mindent kellene a “mi kormányunknak” megtennie nekünk (vagy velünk). Még azok a neoklasszikus közgazdászok is gyakran hivatkoznak az Államra általánosan hasznavehetetlen, de még mindig szerethető társadalmi szervként, ami gépiesen közvetíti a “mi” értékeinket és döntéseinket, akik egyébként a szabadpiacot és társadalmat szokták előnyben részesíteni.

Az ember nem hinné, hogy egy professzornak, vagy bárki másnak különösebben nehezére esne felfogni azt a tényt, hogy az állam nem olyan, mint a Rotariánusok és az Elkek; [Amerikai felebaráti közösségi szervezetek – a ford.] hogy gyökeresen különbözik a társadalom minden más szervétől és intézményétől: nevezetesen abban, hogy megélhetését és bevételét kényszer használatával, nem pedig önként neki adott fizetségként szerzi. Ahogyan azt a néhai Joseph Schumpeter találóan megjegyezte: ,,Az elmélet, ami az adókat egy klub tagdíjának, vagy – mondjuk – egy orvosi szolgáltatás árának példájával elemzi, mindössze azt bizonyítja be, mennyire a tudományos elme szokásain kívül esik ez a társadalomtudományi ág.”

Leszámítva a közszektort, mi alkotja a gazdaság “magánszektorának” termelékenységét? A magánszektor termelékenysége nem abból származik, hogy az emberek sietnek kezdeni “valamit,” akármit az erőforrásaikkal; hanem annak a ténynek köszönhető, hogy a vásárlók vágyainak és igényeinek kielégítésére használják fel azokat.

Az üzletemberek a szabadpiacon azoknak a javaknak a megtermeléséért fáradoznak, amiket a vásárlók a legbőkezűbben jutalmaznak; ezeknek a termékeknek az eladása pedig hozzávetőlegesen “méri” fontosságukat a vásárlók szemében. Ha több millióan lovasszekerek termelésébe ölik az energiájukat, ma és idén képtelenek lesznek eladni azokat, tehát termelésük lényegében eredménytelen. De ha pár millió dollárt minden évben X termékre költenek, a statisztikusok könnyen és helyesen ítélhetnek úgy, hogy azok a milliók teszik ki a gazdasági “magánszektor” X-részének termelési eredményét.

A gazdaság erőforrásainak egyik legfontosabb tulajdonsága a szűkösség: a föld, a munka, a tőkejavak mind-mind szűkösek, és mindegyiknek több lehetséges felhasználási módja van. A szabadpiac azért képes “termelékenyen” felhasználni őket, mert a termelőket az irányítja, hogy a vásárlóknak mire van a legnagyobb szüksége: például autókra lovasszekerek helyett. Tehát bár a magánszektor összteljesítménye a statisztikában számok szimpla összeadásának, vagy eredményegységek összeszámlálásának tűnik, a teljesítmény mérése valójában fontos minőségbeli döntést foglal magában, ami azt határozza meg “termékként,” amit a fogyasztó hajlandó megvásárolni. Milliónyi eladott autó azért produktív, mert a vásárlók annak ítélték; millió eladatlan szekér pedig azért nem “termék,” mert a vásárlók elhaladtak mellettük a piacon.

Most tételezzük fel, hogy ez az idilli szabad csere az állam karmai közé kerül. Az állam valamiféle önös okból betilt mindenféle autót (talán mert a sok fecskefarok zavarja az uralkodók esztétikai érzékét) és arra kényszeríti az autókereskedőket, hogy szekerekből állítsák elő ugyanazt a mennyiséget. Egy ilyen szigorú rezsim alatt a vásárlók bizonyos értelemben a szekerek megvételére kényszerülnének, mivel az autók be volnának tiltva. ebben az esetben viszont  nyilván elvakult volna a statisztikus, ha naivan és szimplán az előző autókkal egyformán “produktívként” iktatná be a szekereket. Vicc volna egyformán produktívnak nevezni őket, noha  a “hazai össztermék” eredmények valószínűleg még statisztikai csökkenést sem mutatnának ott, ahol a valóságban drasztikus zuhanás történt.

A felhajtás övezte közszektor pedig még aggasztóbb helyzetben van, mint a hipotetikus szekerek fentebbi példánkban. Ugyanis az állam bendőjébe jutó erőforrásokat a fogyasztók, akiknek legalább szabad volt utazniuk a szekereiken, még csak nem is érzékelik, nemhogy hasznukat vennék. A magánszektorban egy vállalat termelékenységét az méri, hogy mennyit költenek a fogyasztók önként a vállalat termékeire. De a közszektorban, az állam “termelékenységét” – mirabile dictu – abban mérik, hogy maga az állam mennyit költ! A hazai össztermék statisztikák megszerkesztésének hajnalán a statisztikusok szembetalálták magukat a ténnyel, hogy az állam aktivitása – egyedülálló módon az egyének és a vállalatok között –  nem mérhető a közösség önkéntes fizetsége alapján, mivel semennyi, vagy elenyésző ilyen fizetséget kapott. Feltételezve tehát minden bizonyíték nélkül, hogy az államnak márpedig ugyanolyan termelékenynek kell lennie, mint akármi másnak, végül megállapodtak a  kiadásaiban, mint a termelékenységének mércéjében. Így az állami kiadások nem csupán egyformán hasznosak, mint a magán, de ahhoz, hogy növelje a “produktivitását,” az államnak mindössze hozzá kell csapnia egy jókora darabot a bürokráciájához. Vegyünk fel több bürokratát, és hadd szárnyaljon a közszektor termelése! Ez aztán a szociális varázslat valóban egyszerű és örömteli módja összezavarodott lakosságunk számára.

Az igazság pont a fordítottja a közfeltételezésnek. Távol álljon a közszektortól, hogy gyöngéden hozzájáruljon a magánszektorhoz: szükségszerűen élősködik a magángazdaságon, pusztán arra képes, hogy kizsákmányolja azt. Ez azt jelenti, hogy a társadalom termelékeny erőforrásait – közel sem a vásárlók igényeit kielégítve – kényszerrel eltérítik ezektől az igényektől. A fogyasztókat szándékosan akadályozzák, és a gazdaság erőforrásait parazitikus politikusok és bürokraták által vágyott tevékenységekre irányítják át tőlük. A magánfogyasztóknak gyakran semmi sem jut, leszámítva esetleg némi propagandát a saját költségükön eléjük rakva. A fogyasztók más esetekben kapnak valamit, ami messze alul helyezkedik el prioritásaik listáján – például, mint a mi esetünkben, szekereket. Mindkét esetben nyilvánvalóan látszik, hogy a “közszektor” igazából anti-produktív, hogy elvon a gazdaság magánszektorából ahelyett, hogy hozzáadna.

A közszektor a termelékenység mérésére használt kritérium, az önkéntes fizetség folyamatos prédálásából él meg.

Megmérhetjük az állam beavatkozását a magánszektor költségvetésébe azzal, ha kivonjuk az állami kiadásokat a hazai össztermékből. Hiszen amikor az állam fizetséget ad saját bürokráciájának, az aligha termelés, a gazdaság erőforrásainak elszívása pedig kivonja az erőforrásokat a produktív szférából. Ez a mérés persze kizárólag a költségvetést nézi; nem kezd a különböző állami szabályozások anti-produktív hatásainak vizsgálatába, amelyek másképpen, nem az erőforrások elszívásával nyomorítják meg a termelést és a cserét. Nem szabadít meg a hazai össztermék statisztikák számos más tévedésétől sem. Viszont legalább eloszlat olyan közismert mítoszokat, mint  az, hogy az amerikai gazdaság termelési teljesítménye megnőtt a Második Világháború alatt. Vond ki az állami kiadásokat azok hozzáadása helyett, és látható, hogy a gazdaság valódi termelékenysége visszaesett, amire észszerűen számítanánk egy háború alatt.

Hogy Joseph Schumpeter egy másik találó megjegyzését idézzem az antikapitalista értelmiségiekre vonatkozóan: ,,a kapitalizmus vádlottként áll olyan bírák előtt, akik halálbüntetést tartogatnak a zsebükben. Meg fogják azt valósítani, bármit érveljen is a védelem; az egyetlen, amit a sikeres védőbeszéd elérhet, a vádirat megváltoztatása.” A vádirat bizony változik. A ’30-as években azt hallhattuk, hogy az államnak növekednie kell, mert a kapitalizmus tömeges szegénységet okozott. Most, a John Kenneth Galbraith-jegyben azt hajtogatják, hogy a kapitalizmus vétkezett, mert túlzott bőség tárul a tömegek elé. Míg a szegénység egykor a nemzet egyharmadát érintette, ma annak kellene meghatnia minket, hogy a közszektor “éhezik.”

Milyen mérce alapján vonja le Dr. Galbraith azt a következtetést, hogy a magánszektor túl hatalmas, a közszektor pedig vérszegény, tehát az államnak kell további erőszakhoz folyamodnia, hogy orvosolja a saját alultápláltságát? Biztos, hogy a mércéje nem történelmi. 1902-ben például az USA nettó hazai összterméke 22.1 milliárd dollár volt; az állam kiadása (szövetségi, állami, helyi) 1.66 milliárdot számlált, avagy 7.1 százalékát a teljes termelésnek. Az állam költségvetési pusztítása tehát négy-ötszörösére nőtt századunkban. Ez nehezen nevezhető a közszektor “éhezésének.” Mégis, Galbraith bizton állítja, hogy a közszektort egyre inkább éheztetik a nem épp bőséges 19. századi állapotához képest!

És milyen mércét ajánl Galbraith annak megállapítására, mikor éri el a közszektor az ideális méretét? A válasz: semmilyet, csupán egy személyes szeszélyt:

,Megkérdőjeleződik majd, hogy mi a tesztje az egyensúlynak – mikor állapíthatjuk meg, hogy elértük az egyensúly állapotát a köz- és  magánigények kielégítésében. A válasz erre, hogy nincsen elvégezhető teszt, mivel ilyen teszt nem létezik… A jelenlegi kiegyensúlyozatlanság tisztán látható…Tehát az irány, ami felé haladnunk kell ahhoz, hogy javítsunk a dolgokon, teljesen egyértelmű.

Galbraithnak a jelenlegi kiegyensúlyozatlanság “tisztán látható.” Miért? Mert ő körülnéz maga körül, és nyomorúságos körülményeket lát mindenütt, ahol az állam tevékenykedik. Az iskolák túlzsúfoltak, a városi közlekedés akadozik és tömve vannak az utcák, a folyók szennyezettek – talán hozzászámolta azt is, hogy a bűnözés virágzik, és az igazságügyi bíráskodás hozzáférhetetlen. Ezek a területek mind az állam felügyelete alatt és tulajdonában vannak. Az egyetlen elképzelhető megoldás ezekre a szembetűnő hibákra tehát még több pénzt szivattyúzni az államkasszába.

Hogy lehet az, hogy mindig csak az állam ügynökei lármáznak több pénzért és róják fel a lakosságnak, ha vonakodnak többet adni? Miért nem tapasztaljuk a magánvállalkozásbeli megfelelőit a közlekedési dugóknak (amelyek az állami utakon keletkeznek), a rosszul kezelt iskoláknak, a vízhiánynak, stb? Azért, mert a magánvállalatok két forrásból gyűjtik össze a bevételüket: szolgáltatásaikért adott önkéntes fizetségből a vásárlók részéről, valamint önkéntes befektetésekből magánbefektetők részéről, növekvő fogyasztói kereslet reményében. Ha nő a kereslet egy magánkézben lévő jószág iránt, a vásárlók többet fizetnek érte, a befektetők pedig többet fektetnek a kínálatba – mindenki elégedett. Ha nő a kereslet egy közjószág iránt (víz, út, metró, stb) mást se hallani, mint kelletlenkedést, amiért a fogyasztók pazarolják az értékes erőforrást, a bosszankodással társulva, amiért az adófizetők ellenzik az adóterhek növelését. A magánvállalkozás önérdekévé teszi, hogy ügyeljen a vásárlóra és kielégítse legsürgetőbb igényeit; az állam az erőforrásai kellemetlen használójának nyilvánítja. Csakis egy államügynök nézne például a magánautók betiltására tetszéssel, mintha az “megoldaná” a zsúfolt utak problémáját. Az állam számos szolgáltatásának “ingyenes” volta ezenkívül állandósult túlkeresletet eredményez a kínálathoz képest; ebből fakadnak a folyamatos “hiányok” a termékeiből. Röviden, az állam, jövedelmét önkéntes befektetés és fogyasztás helyett kényszerített eltulajdonlásból szerezve, nem működik és nem is működhet úgy, mint egy üzlet. Szükségszerű, bizarr eredménytelensége, a képtelensége a piac kitisztítására örökös kellemetlenség forrásává teszi a gazdasági térben.

A régi időkben az állam szükségszerű hibái többnyire jó érvnek számítottak amellett, hogy a lehető legtöbb dolgot a hatáskörén kívül tartsanak. Elvégre miután az ember veszteséges ajánlatba fektetett, igyekszik mindent megtenni, hogy elkerülje a jó pénz utánaküldését a rossznak. Mégis, Dr. Galbraith megsokszorozná az elhivatottságunkat, amellyel az adófizető nehéz munkával keresett pénzét leeresztjük a “közszektor” patkánylyukába, sőt, egyenesen az állam hibáit hozza fel a legfőbb érvként!

Dr. Galbraith két nyílvesszőt tartogat tegezében, amelyek támogatják álláspontját. Az első azt szögezi le, hogy az emberek életkörülményeik javulása után az újabb és újabb jószágokat már nem értékelik annyira, mint a korábbiakat értékelték. Ez közismert tény; de Galbraith ebből valahogyan arra a következtetésre jut, hogy személyes szükségletek többé semmit nem jelentenek az embereknek. De ha ez a helyzet, akkor miért érnének mégis annyit az állam “szolgáltatásai,” – amelyeknek a száma sokkal gyorsabban növekedett – hogy az indokolja további erőforrások áthelyezését a közszektorba? Végső érve pedig az, hogy a személyes vágyakat a vállalatok reklámjai plántálták mesterségesen az emberekbe, automatikusan “megteremtve” az igényt, amit kiszolgálni igyekeznek. Röviden, ha magukra hagynák őket – Galbraith szerint – az emberek megelégednének egyszerűbb, vélhetőleg létfenntartásszintű élettel; és a hirdetés a gonosz, aki tönkreteszi ezt a primitív idillt.

Félretéve azt a filozófiai problémát, hogy hogyan képes A “megteremteni” B álmait és vágyait anélkül, hogy maga B is jóváhagyóan rájuk bólintana, itt egy különös gazdasági perspektívával találjuk magunkat szembe. “Mesterséges-e” minden a létfenntartáson felül? Milyen mérce szerint? Sőt, ugyan miért esne keresztül egy vállalkozás a plusz munkán és kiadáson, amivel változást visz a vásárlók vágyaiba, ha nyereséges lehet a fogyasztó már létező, nem-megteremtett kívánságainak kiszolgálásával is? A “piaci forradalom” – amelyen a vállalatok épp keresztülmennek – megnövekedett, már-már fanatikus fixációja a “piackutatáson” Galbraith nézőpontjának az ellentétét demonstrálja. Ha a vállalat a reklámokkal automatikusan meg tudná teremteni saját keresletét, semmi szükség nem volna piackutatásra  – ahogyan a csőd miatt sem kellene aggódni.  Ahelyett, hogy a dúskáló társadalom úgymond “rabja” volna az üzleti vállalkozásoknak, épp a fordítottja igaz: ahogyan az életkörülmények a puszta létfenntartás fölé emelkednek, a vásárló körültekintőbbé válik abban, mit vesz – válogat. Az üzletembernek még jobban kell gondoskodnia a fogyasztóról, mint bármikor – innen a megszállott kísérletek a piackutatásra, amiből kiderülne, mi az, amit a vásárló venni akar.

Van azonban a társadalomnak egy területe, ahol Galbraith elképzelései a reklámokról már majdnem bebizonyosodnak – de ezt a területet érdekes módon soha nem említi. Ez a hatalmas mennyiségű reklámkampány és propaganda az állam részéről. Reklámok, amelyek egy olyan terméket magasztalnak az egekig, amit – ellentétben az üzleti hirdetésektől – a vásárlónak soha nem lesz lehetősége kipróbálni. Ha X Müzlicég kinyomtat egy képet egy csinos lányról, aki kijelenti, hogy “X Müzli isteni finom,” a vásárló – még ha olyan naiv is, hogy elhiggye – személyesen tesztelheti az állítást. A későbbiekben a saját ízlése dönti majd el, vásárolni fogja-e X müzlit, vagy sem. Ám amikor az államügynök hangoztatja saját erényeit a tömegmédiában, a fogyasztónak nincsen direkt módja tesztelni azokat, hogy eldönthesse, igazak-e. Ha bármilyen vágy mesterséges, akkor az állami propagandával generáltak azok. Sőt, az üzleti vállalkozás reklámjait legalább a befektetők pénzelik, sikerük pedig a fogyasztók önkéntes elfogadásán múlik. Az állam hirdetéseit ezzel szemben a lakosságtól elvett adókból fizetik, ezért folytatódhatnak éveken át. A szerencsétlen lakost hízelgéssel ráveszik, hogy éljenezze azoknak az érdemeit, akik erőszakkal kényszerítik a propaganda kifizetésére. Ez aztán a sértés a sérülésre.

Ha Galbraith professzor és követői szegényes iránymutatók a közszektor ügyeivel kapcsolatban, milyen mércét ajánl a mi analízisünk? A válasz az öreg Jeffersoni mondás: ,,a legjobb kormány az, amelyik a legkevesebbet kormányoz.” Bármilyen visszaszorítása a közszektornak, bármilyen átruházás a közszektorból a magánba nettó gazdasági és erkölcsi haszon.

A közgazdászok többségének két fő érve van a közszektor mellett, amelyeket csupán felületesen érintenénk itt. Az egyik az “externális haszon.” A és B gyakran nyernek azzal, ha erőszakkal rávehetik C-t valaminek az elvégzésére. Ugyanez elmondható ennek a doktrínának a kritikájaként, de legyen elég annyi, hogy bármilyen érv, ami az igazát és erényességét hirdeti mondjuk három szomszédnak, akik egy vonósnégyest szeretnének alapítani, szuronnyal kényszerítve egy negyedik szomszédot a hegedülésre – nem igazán érdemel józan kommentárt. A második érv tartalmasabb; megfosztva technikai zsargonjától azt mondja ki, hogy néhány létfontosságú dogot egyszerűen képtelenség magánszférában szolgáltatni, ezért szükséges, hogy a kormány szolgáltassa azokat. Mégis, minden egyes szolgáltatást, amit valaha a múltban kormány biztosított, sikeresen átvett a szabad piac. Az udvarias feltételezést, miszerint magánszemélyek számára lehetetlen ezeket szolgáltatni, ezen közgazdászok munkái sosem támasztják alá semmilyen bizonyítékkal. Miért van például az, hogy a közgazdászok, akik oly sokszor hajlanak paramedikus vagy utilitárius megoldásokra, sosem pártolják a társadalmi “kísérleteket” ebben az irányban? Miért kell a politikai kísérletezésnek minduntalan a nagyobb kormány felé tolódnia? Miért nem adunk a szabad piacnak egy megyét, vagy legalább egy-két tagállamot, és látjuk meg, mit képes elérni?

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):