Kossuth Lajos – Mi az a liberalizmus?

Kossuth Lajos – Mi az a liberalizmus?

Kossuth Lajos Helfy Ignácnak írott levele 1886. júniusában, nyelvtanilag minimálisan korszerűsítve.

I.

A magyar képviselőház többsége, mely Tisza miniszterelnököt követi, magát szabadelvű pártnak címezi.

Szép hangzatú cím. Cégérnek ügyes fogás, mert légió a neve azoknak, akik nem adnak számot maguknak arról, hogy mit jelent ez a szó: »szabadelvű«, s ezeknek abban a szép hangzatú címben varázs van, a népszerűsítés varázsa.

De aki nem restell számot adni magának arról, hogy mit értenek az egész művelt világon e szó alatt: »liberális« (szabadelvű), annak csak vissza kell gondolni a politikai irányra, mely mint egy szakadatlan fonál, végighúzódik a mostani magyar kormány egész hivataloskodásán, hogy ne csak arról győződjön meg, hogy a mostani kormánypártnak Magyarországon nincs joga a szabadelvű címhez, hanem arról is, hogy minden kigondolható politikai pártelnevezés közt éppen a szabadelvű cím az, amely az e párt által támogatott kormányzati rendszerrel a legkiáltóbb ellentétben áll.

Mert a tényállás nem az, hogy elég volna annyit mondanunk: »vestis non facit monachum« (a kámzsa nem tesz baráttá). Ez csak annyit mond, hogy a kámzsa magában nem elég arra, hogy valaki szerzetes legyen, de a szerzeti minőséggel nem ellenkezik. Itt ellenben nem fogyatkozás, nem elégtelenség, hanem egyenes ellentét forog fenn a felvett cím és a követett politikai irány közt, olyan ellentét forog fenn, hogy a mostani kormánypártot szabadelvűnek címezni nem kisebb képtelenség, mintha valaki alkotmányos uralkodásnak címezné II. József császár uralkodását.

Hogy vajon jó-e vagy rossz, célszerű vagy célszerűtlen, megfelel-e vagy nem a magyar nemzet jogának s érdekeinek a mostani magyar kormányzati rendszer, annak semmi köze a szabadelvű cim illetékességének kérdéséhez s azzal itt nem is akarok foglalatoskodni: mert a szabadelvű cím kérdése nem jó vagy rossz kormányzat kérdése, hanem elvkérdés, iránykérdés.

Lássuk, hogy mit jelent ez a szó: »szabadelvű«.

 

II.

A szabadelvű szónak értelmezése felől a Magyar Tudományos Akadémia nagy szótára el nem igazít, mert abban a »szabadelvű« szó nem fordul elő. Ott csak a »szabadelmű« fordul elő, ami a következőképpen értelmeztetik: »szabadelmű« annyi, mint »független gondolkozású, itéletű, nézetű, aki mások tekintélyét vakon nem követve, egyedül a józan észnek hódol«. . . .  [A]nnyi bizonyos, hogy a szabadelműségnek, ahogy azt a magyar nyelv nagy szótára értelmezi, semmi köze a szabadelvűséghez, hogy a kettő egészen más eszmerendbe tartozik.

A francia akadémia értelmezése ekként szól: »szabadelvű az, aki kedvez a polgári és politikai szabadságnak«Ez olyan értelmezés, melynek magának is értelmezésre van szüksége, mert nem mondja meg, hogy mi annak az ismertetőjele, hogy valaki kedvez a polgári és politikai szabadságnak.

A németek hosszú lémártást öntenek ugyan értelmezésükre (ez már nekik szokásuk, ezt már megkívánja a hírhedt német »Philosophische Bildung«), de a hosszú léből szabatos ismertetéseket lehet kihalászni; idézek hármat a Staats-Lexicon cikkéből.

  1. A szabadelvűség (Liberalismus) célja: az egyénnek a maga önállóságát, a községeknek, testületeknek s egész tartományuknak a maguk érvényét (Geltung) biztosítani.
  2. A szabadelvűség arra törekszik, hogy az államcél a polgárok szabadságának lehető legcsekélyebb megszorításával éressék el.
  3. A szabadelvűség ellentéte az államhatalom azon hamis atyáskodásának, amely mindenbe beleavatkozik parancsokkal és tilalmakkal, s a polgárokkal mint kiskorúakkal bánik.

Ez már meglehetősen útba igazít az irányra s álláspontra nézve, melyet azoknak követniük s elfoglalniuk kell, akik magukat szabadelvűeknek vallják s címezik.

De még jobban útba igazítanak a kiválóan gyakorlatias szellemű angolok, kiknél a szabadelvűségnek következő rövid, de nagyon szabad értelmezése van általánosan elfogadva:

»Szabadelvű ember az, aki növelni akarja a megszorításoktól mentességét, különösen a politikai intézményekben« (one who advocates greater freedom from restraint espicially in political institutions).

A nyelveknek megvan a maguk sajátsága, mely a fordítást nagyon nehézzé teszi. Ezt a kifejezést »freedom from restraint« »megszorításoktól mentességre« fordítottam le; nem vagyok a fordítással megelégedve, de jobbat nem találok, hanem figyelmeztetek, hogy ez értelmezésben a súly az államhatalom korlátozó beavatkozásának ellenzésére van fektetve s tökéletesen összevág a német értelmezés azon pontjával, a mely a szabadelvűséget ellentétbe helyezi az állam atyáskodásával, atyáskodásával, amely mindenbe beleavatkozik parancsokkal és tilalmakkal, s a polgárokkal mint kiskorúakkal bánik.

A szabadelvűség e rövid, de nagyon szabatosan magyarázó értelmezését Brande óta, aki azt elsőként fogalmazta meg így, Angliában nemcsak a lexikográfia és a tanszék, hanem a gyakorlatias közélet is elfogadta, s a legtekintélyesebb angol politikai írók is azt használják. Erős tanúság erre Herbert Spencer nevezetes újabb munkája: »The Man versus the State« (Az ember [egyén] az állam ellen), melyben a nagyhírű író, aki a most élő gondolkozó fők közt kétségtelenül a legjelesebbek közé tartozik, nemcsak szóról szóra hivatkozik azon értelmezésre, melyet idéztem, hanem annak helyességét igen jelzőleg konstatálja is, azzal a kijelentéssel, hogy joggal és helyesen nevezik szabadelvűeknek (were rightly called Liberals) azokat, akik ez értelmezésből merítették politikai működésük irányát. Csakugyan történelmi tény, hogy ez az irány szerezte meg a Whig-pártnak a szabadelvű címet.

Spencer arra nézve is megnyugtat, hogy jól fogtam fel a definició értelmét, midőn azt mondám, hogy abban a fősúly az államhatalom korlátozó beavatkozásának ellenzésére van fektetve, mert Spencer világosan azt írja, hogy a Toryk határozott ellentétben állanak (stand in distinct contrast) a szabadelvűséggel, mégpedig azért, mert a Toryk »az állam általi kényszer mellett foglalnak állást az egyén szabadsága ellen« (Standing for coercion by the State versus the freedom of the individual), s az államhatalmat arra használják, hogy korlátozzák a polgár szabadságát túl azon a határon, amely szükséges, hogy a többi polgárok szabadsága fenntartassék.

Azért terjeszkedtem ki a szabadelvűség ez értelmezéseinek idézésére s ismertetésére, mert ha magam állítok fel egy értelmezést s abból vonom le a következtetést, hogy a mostani kormánypárt Magyarországon nemcsak jogtalanságot, hanem valóságos abszurdumot követett el azáltal, hogy felvette a szabadelvű címet, megtörténhetett volna, hogy valaki kétségbe vonja értelmezésem helyességét. De mikor nem véleményt mondok, hanem kimutatom, hogy mi a szabadelvűség ismertetőjele a művelt világ felfogása szerint, tényt mutatok fel, ami ellen, azt hiszem, mégis csak bajos rugdalózni.

III.

Már most, a kérdés az: összhangban, vagy pedig ellentétben van-e ezzel a szabadelvűséggel azon kormányzati irány, melyet a magát szabadelvűnek címező mostani kormány és párt által követve látunk Magyarországon?

Akárminő kormányformát is vegyünk szemügyre, a legdemokratikusabb köztársaságtól a legkorlátlanabb monarchikus autokráciáig, mindig és mindenütt igaz marad az, hogy a kormányzat irányára nézve csak egyetlen egy alternativa képzelhető; az az alternatíva, melyet Zanardelli volt (s alkalmasint ismét leendő) olasz miniszter egyik beszédében megtámadhatatlan pontossággal ekként fejezett ki:

»Kormányzatban csak kettő lehetséges: vagy hatalmi szellem (spirito autoritario) vagy szabadelvű szellem (spirito liberale), vagy hatalmi tan (dottrina autoritaria) vagy szabadelvű tan (dottrina liberale).«

Ez az alternatíva tökéletes összhangban áll a szabadelvűség fentebbi értelmezéseivel. Az autokratikus szellem és doktrína a szabadelvű szellemnek és doktrínának egyenes ellentéte; az egyik kizárja a másikat, az egyik erős hatalom, a másik erős szabadság; az egyik parancsoló gyámkodás, a másik önállóság, az egyik kényszer, a másik önkormányzat.

Tehetnek és tesznek is kisérleteket ennek az ellentétetnek a kiegyengetésére. Vagy azt mondják: mérsékeljük a szabadságot hatalmi autoritással; vagy azt mondják: enyhítsünk a hatalmi nyomás súlyán szabadsággal; az ily kisérletek lehetnek üdvösek, lehetnek kárhozatosak, lehetnek zabolák, lehetnek ostorok; vihetnek előre, taszíthatnak hátra, lehet bennük haladás, lehet reakció. De mindig oda lyukadnak (s máshová nem is lyukadhatnak) ki, hogy vagy az egyik szellem és tan, vagy a másik kerül túlsúlyra, s amelyik túlsúlyra kerül, a melyik predominál, az nyomja rá a maga bélyegét a rendszerre. Lehet jó, lehet rossz, lehet cél- és alkalomszerű, de annyi bizonyos, hogy ami autoritárius, az szabadelvű nem lehet és megfordítva. A dolog határozottan akként áll, hogy aki ellene van az államhatalom autoritárius beavatkozásának a polgárok cselekvései szabadságába s különösen a politikai intézmények működésébe, az szabadelvű; aki pedig ki akarja tágítani az államhatalom kezelőinek autoritárius beavatkozási körét, aki amellett van, hogy az államszervezet minden konstituált közegeinek működése a kormány rendelkező autoritásának légyen alárendelve, az minden lehet a világon, még ha éppen tetszik, providentiális férfiú is lehet (minthogy a magyar klíma újabb időben – úgy látszik – még ilyen csodabogarat is képes produkálni), mondom, minden lehet a világon, de szabadelvű ember nem lehet, szabadelvű címet nem viselhet.

IV.

Vonjuk le ezekből a feleletet azon kérdésre, hogy van-e joga a mostani kormánypártnak Magyarországon szabadelvű pártnak címezni magát.

Amióta ennek a pártnak a vezére kormányoz Magyarországon, mutasson nekem valaki a kormány által e párt támogatásával behozott közigazgatási szervezkedések közt csak egyetlen egyet is, melyből ki nem rí az autoritárius szellem, melyben nem predominál az autoritárius tan!

Olyan nincs. Egyetlen egy sincs. Hiszen a miniszteriális hatalomnak az országszervezet minden mozzanatára kiterjesztése, minden intézménybe belekeverése, a felügyeleti hatóságnak rendelkezési hatalommá átváltoztatása, az autoritárius módon mindenbe beavatkozhatás Magyarországon már annyira vitetett, miszerint, ha valamiről a világon, akkor az ott most uralkodó miniszteriális rendszerről minden bizonnyal el lehet mondani, hogy minden lében kanál.

Vannak alkotmányos formákba öntött kormányzati rendszerek, melyek mellett, ha van is kisebb-nagyobb személyes polgári és politikai szabadság, de az egész közéletet felölő intézményes önkormányzat (ami pedig az alkotmányosság lényegét képezi) mai napig sem bírt kibontakozni a hagyományos eszmeáramlatból. De hogy olyan országban, ahol (mint Magyarországon) az önkormányzati intézmények formái változtak ugyan, de maga az intézményes önkormányzat elve a nemzet egész történelmén szakadatlan fonalként végig vonul, úgy hogy az autoritárius elv, a »sic volo sic jubeo« (így akarom, így parancsolom) elve nemcsak soha semmi körülmények közt nem törvényesíttetett, de sőt, annak határozott ellenzése adta meg a nemzeti jellemnek a megkülönböztető vonást, hogy egy ilyen országban az intézményes önkormányzat elve demokratikus irányú korunkban ne csak ne fejlesztessék, ne csak az új kor szükségei ellátásának közegévé ne avattassék, hanem az autoritárius elvnek fel is áldoztassék, még pedig olyan mértékben, amint az most Magyarországon történik, ilyesmire nincs példa a világ történelmében.

Mondhatná valaki, hogy hiszen éppen a mostani kormánynak köszönhető, hogy a központosítás szele még nem söpörte el tökéletesen az önkormányzati intézményeket; a kormánypárt érdeme, hogy még megvannak. A nevük, az megvan, úgy bántak velük, mint kutyájával bánt az a bizonyos könyörületes szívű ember, aki darabonként vagdalta le a szegény állat farkát, nehogy nagyon fájjon neki s nagyon hangosan találjon vonyítani, ha az egészet egy csapással levágja. Az ehhez hasonlóan alkalmazott kíméletes fenntartás mellett odáig jutott már nem is az önkormányzati intézményeknek ilyen vagy amolyan alakja, hanem maga az intézményes önkormányzat elve, hogy az már csak üres cím gyanánt szerepel a magyar közéletben.

Az autoritárius szellem és tan túlsúlya már annyira vitetett Magyarországon, hogy annak mostani miniszterelnöke e tekintetben még magán Bismarckon is túltesz. Mondom, túltesz, mert a híres vaskancellár azon presztízse folytán, mely a német birodalmi egység körül szerzett nagy érdemeiből rá sugárzik, gyakorolja ugyan az autoritárius prepotenciát, itt-ott valóban brutális módon, de csak saját személyében gyakorolja; Magyarország mostani miniszterelnöke ellenben nem elégszik meg a személyes gyakorlattal, hanem az autoritárius elvet még az intézményekben is megörökíti, s ez, amilyen nagy különbség, épp oly aggasztó is, mert személy jön, személy megy (hol barát, hol szamár, változik az apáturság; mondja – kissé durvácskán – a magyar közmondás), de az intézmény marad, még ha Tiszára egy magyar Bach (akad ilyen is) vagy Isten tudja ki következik is.

Volt alkalmam tekintélyes német politikusokkal beszélni a Bismarckban megtestesült autoritárius szellemről. Igaznak ismerték el, hogy e nyomás alatt a német birodalmi gyűlés szereplése valóságos szatírája a parlamentarizmusnak; de azzal vigasztalták magukat, hogy az a prepotencia személyhez lévén kötve, mikor s amint megszűnik, az intézmények ruganyossága fölénybe kerül. Igazuk lehet. Magyarországtól ez a vigasztalás is elvétetik azáltal, hogy az autoritárius szellem az intézményekbe oltatott be. Amott egyén gyakorolja az intézmények ellenében, itt maguk a meghamisított intézmények fogják egyénről egyénre átszállítani gyakorlatának folytonosságát, melyet borzasztóan megkönnyít az, hogy az intézmények jellemének ez átváltoztatása visszahat a nemzet erkölcseire, elszokik a maga lábán járásától, beleszokik a kiskorúságba, mely mindent az államhatalomtól vár, mindenben arra támaszkodik; nem fejlődhet ki a kezdeményezési erély, melyre Magyarországnak visszás helyzetében oly kimondhatatlanul nagy szüksége volna.

Az autoritárius irány intézményekbe való beoltásának visszahatása az erkölcsökre máris aggasztó mértékben észlelhető. Azon egyik ősi jellemvonással ellentétben, hogy a katonai bátorság általános, a másik ősi jellemvonás: a polgári bátorság máris mindinkább ritka tünemény, pedig ez a nemzetek öncéliasságának őrangyala, nélküle amaz csak nyers erély, mely célt még csak nem is kutatva, megyen, ahova vitetik, még ha oda vitetik is, »ut saeviat in propria (patriae) viscera« (ezt nem fordítom magyarra). Akik bent vannak az erdőben, a fák miatt nem látják az erdőt. Én, aki kívül állok s távolból nézek, nem láthatom a fákat, de tisztábban látom egészben az erdő körvonalát, s a benyomás, melyet e látvány rám tesz, az, hogy az autoritárius szellem és tan uralma mellett a magyar nemzeti jellemen máris oly változás ment végbe, aminőre ily rövid idő alatt én a világtörténelemben példát nem tudok.

Hát biz’ ez komoly állapot, nagyon komoly, mert az élet mestere, a történelem, arra tanít, hogy minden kormányzati rendszernek megvan a maga logikája, mely úgyszólván végzetszerűen egy bizonyos kimenetelre vezeti, ha idejekorán meg nem változtatik. Az autoritárius irányú kormányzati rendszer távlatában a kormányzottakra nézve két kimenetel közül az egyik vár: vagy az, melyet amaz ismeretes rajz illusztrál, mely egy vágóhídra vitt ökröt mutat e magyarázó jelszóval »der Gescheidtere gibt nach« (az okosabb enged), vagy pedig a forradalom. Az első: halál, de nem amolyan nagyszerű halál, aminőről egyik nagy költőnk ihlete szól, hanem szégyenletes; a másik ura lehet kénytelenség a jövőben, mint a múltban már nem egyszer volt, s ha kénytelenség, kötelesség, de ha az is, nagyon szomorú, nagyon keserves. Kérem az Istent, legyen megkímélve a kénytelenségtől szegény nemzetünk, hogy a menekvést az elsőtől a másodikban legyen köteles keresni. Hanem kár, bizony mondom, kár a nemzetet olyan útra tuszkolni, melynek távlatában ilyen alternatívára mutat az élet mestere: a történelem.

De én e jegyzetekben csak arról akartam magamnak számot adni, hogy joggal vagy jogtalanul viseli-e a mostani kormánypárt Magyarországon a szabadelvű címet, melyet felvett. A kérdésre nem politikai elméleteimtől kértem a feleletet, hanem a szabadelvű szónak elfogadott értelmezésétől és a tényektől, s számvetésem matematikai eredménye az: hogy annak a pártnak nemcsak nincs joga a szabadelvű címre, de sőt, e cím kiáltó ellentétben áll átalkodottan követett közigazgatási rendszerével.

Csak ennyit tűzvén ki magamnak e jegyzetek összeírásánál feladatul, ez alkalommal nem bocsátkozom a rendszer bírálatába, sem indokainak taglalgatásába, de még csak nem is sopánkodom felette, mert ha a magyar nemzetnek tetszik az intézményekben megörökített kiskorúságra kárhoztatás, ha elégedését leli abban, hogy mint gyermeket, hátulgombolós bugyogóba öltöztessék! Hát megérdemli, hogy megkapja.

Hanem az osztrák-magyar kormányzati hajónak mind kapitányától, mind tisztjeitől s hajós népétől annyit – gondolom – mégiscsak meg lehetne kívánni, hogy ne fitogtassanak hajójuk árbócán hamis lobogót.

Autoritárius irányú pártnál kalózfortély a szabadelvű lobogó.1

  1. »Emlékezzünk régiekről.«

    1848-ban a népképviseleti alapú első országgyűlésre Kraszna megyének törvény szerint két képviselőt kellett volna választani. Hármat választott; a zilahi kerület egyet, a megye kettőt. Ebből (a július 8-ki ülésben) természetesen vita keletkezett arról, hogy érvényes-e valamelyik választás, vagy érvénytelen mind a három?

    – Madarász László képviselő mind a három választást megsemmisítendőnek véleményezve, utasíttatni kívánta a minisztériumot, hogy a törvényt hajtsa végre.

    – Erre Deák Ferenc igazságügy-miniszter (kérem, »miniszter«) ekként felelt: »Hát azt akarják, hogy, ha valamely választás nem történt törvényesen, azt a minisztérium semmisítse meg? Ne terjesszük a minisztérium hatalmát, mert egykor nyakunkra fordulhat.« Bizony fordulhat – fordult. Ma már Magyarországon a minisztérium hatalma minden, mindenben. Még az úgynevezett parlamenttel is úgy van a dolog, hogy nem a minisztérium a parlament kifolyása, hanem a parlament a minisztériumé, mert »kultur«-állam vagyunk, hát »röndnek muszáj lönnyi«. – Beh megváltoztak az idők! Mennyire elavultak azok a fogalmak, melyeket a 48-ki miniszterek a miniszteri hatalom felől magukénak vallottak. Hja, haladunk; – hátrafelé az alkotmányos életben.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):