logo
Kossuth Lajos

Az angol és a francia parlamentarizmus közötti különbség

Így közvetlenül elküldheted az ebook olvasódnak is az esszét

A központosítás annyi, mint abszolutizmus. Hogy király, császár avagy kamara, konvent kezében van-e minden hatalom összpontosítva, az mindegy.

Ámde ez nem kelendő zászló a mai világban. A centralisták tehát nem merik kitűzni az abszolutizmus zászlaját, hanem hamis zászlót kölcsönöznek. A parlamentáris köpönyeg alá bújnak s a parlamentáris kormányzat nevében üzennek pusztító hadat az önkormányzati intézményeknek.

De ily nagy érdekek körül szavakkal játszani sem nem illik, sem nem szabad.

Adjanak számot a nemzetnek, hogy mit értenek a parlamentáris kormány alatt.

Mert van ám olyan parlamentáris kormányrendszer is, amely ellentétben áll a szabadsággal; amely nem egyéb, mint vagy felcicomázott szolgaság, ha az emberek gyöngék, vagy álcázott abszolutizmus, ha erősek.

Szellőztessük a dolgot egy kissé.

Az, amit egyik öntudatosan, a másik tán öntudatlanul parlamentáris kormány alatt ért, angol típus. Ők találták fel; náluk valóság; náluk van. De rosszul beszélek. Nem találták ők fel; hanem náluk fejlett ki történelmileg a nép szelleméből, náluk lett testté az ige, az önkormányzat igéje; ők fejtették meg a problémát, hogy miként lehet a nép, saját sorsának szabad ura, mindamellett hogy legfőbb tisztviselőjét királynak hívják.

Hanem nagyon jellemző ám az, hogy az angolok, kiknek pedig a dolog, melyről szólunk, édes sajátjuk, azt nem nevezik ám parlamentáris kormánynak, hanem úgy nevezik, hogy „képviseleti kormány”, „representative governement”.

A „parlamentáris kormány” elnevezés francia találmány.

Nagy tanulság rejlik ebben az elnevezés-különbségben.

A nyelv a nemzetek géniuszának tüköre.

A franciák egészen következetesek, amikor parlamentáris kormányról beszélnek. Mert ahogyan az önkormányzati rendszer angol típus, úgy a hatalomegységi rendszer francia típus.

A franciák parlamentáris kormány elnevezéssel élnek, mert azt értik alatta, hogy a parlament egyesítsen magában minden hatalmat. Parlamentáris mindenhatóságra törekszenek.

Az angol ellenben képviseleti kormány elnevezéssel él, mert ő nem akart parlamentáris mindenhatóságot, hanem önkormányzatot akar, és a parlamentet az önkormányzat egyik igen fontos, igen igen fontos, igen lényeges szervének, de csak egyik, nem egyedüli szervének tekinti. Ismeri ezenkívül az önkormányzatnak más, nem kevésbé becses és lényeges szerveit is, mint ahogy ismer vele született jogokat is (birthrigthnak nevezi az angol alkotmány), melyek magasabban állanak mint akár király, akár parlament, s melyeket az angol ember épp oly kevéssé engedne abszorbeálni mind a parlament, mind a király által.

Ezen jogok becsének érzete lelkesítette az öreg Brougham lordot, midőn több mint 80 éves korában írott s az uralkodó királynénak ajánlott munkájában ezeket írta:

Mindig tartsa emlékezetben a nép, hogy bírák, parlamentek, miniszterek, királyok csak gyarló emberek, piszkos hajlamok, hiú félelmek vagy fakciózus szenvedélyek játékai, s hogy a nép soha sem lehet biztonságban, hacsak nincs állandóan elhatározva mindhalálig, valahányszor jogait megtámadják.

És mi a praktikus eredménye azon különbségnek, mely az angol és francia felfogás közt fennforog?

Az, hogy a francia lehet nagy, hatalmas, dicső, annyira nagy és hatalmas, hogy még abba sem hal bele, ha az emberiség experimentális múzeumává alakul; de szabad soha sem volt – soha!

Az angol ellenben szabad; mint nemzet, szabadabb nem volt soha; és szabadságának varázserejével naggyá, hatalmassá, dicsővé lett e földön, annyira, hogy sem nagyság, sem hatalom, sem dicsőség tekintetében nem irigyelhet semmit senkinek. – Ah! Mert igazat szól az öreg Russel lord, amikor azt írja:

A szabadságnak egy félszázada egy kopár szikla néhány mérföldnyi területén többet hoz tökélyre természetünk legmagasztosabb vonásaiból, teljesebben kitünteti az ember képességét, több példáját mutatja fel a hősiességnek, nagylelkűségnek és többet bocsát az ember keblében lakozó isteni világosságból, mint évezredek tehetik a világ legnagyobb birodalmában, melyben nincsen szabadság.

Melyik értelemben kell neked a parlamentarizmus, sokat szenvedett árva nemzetem?

A francia vagy az angol értelemben?

Ez iránt a parlamentarizmus értelme iránt jöjjön tisztába a nemzet. – S ha tisztába jött, akkor magában megszűnik az a vita, mely most a hazában oly nagy szerepet játszik, s melynél én haszontalanabbat képzelni is alig tudok (valóságos comedy of errors, „a tévedések vígjátéka”). Értem ezalatt azt a vitát, hogy megfér-e a parlamentáris kormánnyal a törvényhatósági önkormányzat vagy nem.

Hiszen ez nem is kérdés. A kérdés az: melyik értelemben akarja venni a nemzet a parlamentáris kormányrendszert? Ezen kérdés eldöntésénél a másik magában eldől.

Ha francia értelemben akarja venni, akkor természetesen nem fér meg vele az intézményes önkormányzat. Mert a francia parlamentarizmus eszméje a parlamentáris mindenhatóság eszméje, s ez oly moloch, mely minden önkormányzati intézményt áldozatul követel.

A francia parlamentarizmus eszméje a társadalomban csak két elemet fogad el: az államot, melynek szuverén orgánuma a parlamenti többség – és az egyént. Ezen eszme a társadalmi organizmus minden közbenső rétegeit elnyeli. Felállíthat mechanizmusokat, gépkerekeket községben, departementumban (megyében), de önálló életet élő organizmusokat, önkormányzati intézményeket nem tűr. Ez a rendszer öntudatosan vagy öntudatlanul Rousseau Contrat Social-jának inspirációin tengődik, mely minden hatalmat a parlamenti többségben összpontosít, s hogy úgy mondjam: e többség számára isteni jogot (droit divin de la Majorité) tanít, mellyel szemben a polgárnak minden polgári hivatása csak azon egy szavazatgolyóra van szorítva, melyet a mindenható többség összecsoportosítására időszakonként a vederbe dob. Azontúl nem él többé polgári életet, csak társadalmit. Az állam összpontosított, roppant hatalmával szemben csak az egyén áll minden közvetítő szerves intézmény nélkül; az állam pedig nullifikálja az egyént is. Innen az a bámulatos könnyűség, mellyel tegnap egy államcsíny, ma egy népszavazás sikerül mindig a hatalom érdekében.

Innen magyarázható, miért nem törte Napóleonnak nyakát az a botrányos merény, midőn szuronyok végéről így szólott a francia parlamentnek: – „Ti mindannyian csak egy-egy kis partiális többség kifolyásai vagytok – én magam – én hat millió szavazatnak kifolyása vagyok – s ti mertek ellenkezni akaratommal? – a többség isteni joga az enyém! –Takarodjatok utamból, nyomorultak!”

És kitakaríttatott, kitakarodott.

A polgárerény és a polgárönérzet kútfejét – az intézményes önkormányzatot nélkülöző nemzet pedig tapsolt.

Ilyen a parlamentarizmus francia értelemben.

Vagy szolga – vagy despota. Ha nem felcicomázott szolgaság, hát álcázott abszolutizmus.

Az ilyen parlamentarizmus összhangban lehetett eddig a francia nemzet géniuszával.

Már mondtam, hogy a nyelv a nemzet géniuszának tükre. Az angol magát englishman-nek, angol embernek nevezi, az ember, az egyén a főnév, míg a nemzet csak melléknév. A mi nyelvünk is megtűri, mert történelmileg kifejlett nemzeti géniuszunk hozza magával ezt a kifejezést „magyar ember vagyok” – a francia nyelv hasonló kifejezést nem tűr meg.

A francia nem képes ilyen szóalkatot alkotni: „én francia ember vagyok”. Ő csak azt képes mondani : „én francia vagyok”. Egyéniségét elejti. Ő csak hallgatólagosan aláértett melléknév. A nemzet, az állam a főnév.

Ez a jellemvonás mindenen keresztülvonul a francia nemzet eddigi államéletében. Mindenen, parlamentarizmusán is. Hanem éppen mert ezen is keresztülvonul – mert az intézményes önkormányzat hiányában a francia polgárnak a parlamentáris választásokon kivül nincs köze polgárnak lenni, nincs tere civizmusát érvényesíteni –  két dolognak kellett bekövetkezni, aminthogy be is következett.

Az egyik az, hogy Franciaország a forradalmak hazája. Másutt vagy csak a nemzeti lét, az állami függetlenség életkérdése, vagy az elkeseredésig feszített nyomás s a közérzület minden lüktetésének fellázítása viszi a nemzetet a forradalomra, Franciaországban még egy lakoma betiltása is.

Miért? Mert az önkormányzati intézmények biztonsági szelepek a forradalmak ellen.

Franciaországnak nincsenek ilyen szelepei.

Nagyon tanulságos revelációja ez a történelem kérlelhetetlen törvényeinek. Gondolkozzon el felette a hatalom és párthivei. Megérdemli.

„Aki a gyepűt elhányja, megmarattatik a kígyótól, mely alóla kijő”, – mondja a prédikátor.

A másik pedig, ami a franciás államszerkezeti fogalmakból szabályszerűen következett, az, hogy önkormányzati intézmények hiján a francia – miután nem adatott meg neki a közeg, amivel magát polgárnak érezheti, és önkormányzati úton enyhítgetheti az ezredévek bűnei által összehalmozott társadalmi bajokat – kénytelen volt magát az úgynevezett szocialisztikus doktrinák sikamlós mezejére vetni.

Ha az elsőt a hatalomnak, a másodikat a nemzetnek kellene meggondolni.

Látom, hogy a törvényhatósági önkormányzat sírásói, központosító hajlamuk szörnyszülöttjének védelmére még a földosztási mozgalmak félelmét is emlegetik.

Szerencsétlenek! Most még nincsenek hazánkban ilyen mozgalmak, de semmisítsétek csak meg, hamisítsátok csak meg, s tegyétek csak illuzórikussá az intézményes önkormányzatot és megteremtitek ezt a mozgalmat is – meg, okvetlenül.

Ilyen a parlamentarizmus francia értelemben.

Ha ilyen parlamentarizmus után áhítozik a nemzet – úgy ne akarjon intézményes önkormányzatot. A kettő egymással ellentétben áll.

Hanem valóban különös tünemény volna, ha a magyar nemzet, melynek géniusza a vérrel pecsételt pusztaszeri szerződés óta a görgeteg századok minden viszontagságain keresztül jól s balszerencsében mindig egészen ellenkező irányban fejlődött; a magyar nemzet, mely a központosítást nemzeti intézménnyé válni még a középkorban, tehát még akkor sem engedte, mikor az a társadalmi fejlődés progressziójának sorrendjében lévén, egész Európában intézménnyé vált; mondom különös tünemény volna, ha a magyar nemzet most másolná le maga számára a francia eredetit, most, amikor maguk a franciák is menekülni törekszenek, mert látják, hogy központosítással, hogy parlamentáris mindenhatósággal sem konvent alakban, sem a polgárkirályságnak „fellelhetetlen kamarája” (chambre introuvable, állami tekintetben ilyen a mostani magyar is), sem a köztársaság nemzetgyűlése, sem az újsütetü napóleoni parlament alakjában szabadok soha sem voltak s szabadoknak lenni lehetetlen is.

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5