Jeffrey A. Tucker – Egyáltalán mi az a neoliberalizmus?

Jeffrey A. Tucker – Egyáltalán mi az a neoliberalizmus?

Manapság mindenhol a „neoliberalizmus” kifejezéssel dobálóznak, amit gyakran az a gőgös hozzáállás kísér, hogy „mindenki tudja, mi az.” De valóban tudjuk? Talán úgy gondolod, hogy tudod, de mindenki más aligha ért egyet a szó jelentésében.

Ha rákeresünk a kifejezésre a Google Trends-ben, érdekes nyomokra lelünk azzal kapcsolatban, hogy mi folyik itt. 2016 óta az egekbe szökött azoknak a száma, akik rákerestek, és még a „libertarianizmust” is beelőzte. A leggyakoribb kulcsszavak a: „neoliberalizmus definíciója” és „mi az a neoliberalizmus”.

A zavar oka könnyen érthető. A főáramú sajtó néha pozitívan használja a kifejezést, mint a francia Emmanuel Macron megválasztása során. Következetes „neoliberálisnak” nevezték, aki ennélfogva sokkal jobb, mint a „jobboldali” ellenfele.

Gyakoribb jelenség, hogy a kifejezést sértésként használja a szélsőbaloldal és az alt-right. Ebben a kontextusban gúnyosan használják a kapitalizmus, a globalizmus, az elitek uralma, az uralkodó osztály privilégiuma és az adminisztratív állam szinonimájaként.

Latin-Amerikában, aki valaha támogatta a privatizációt, a szabályozások eltörlését vagy az adócsökkentést, az szembetalálkozott a váddal, hogy ő egy neoliberális – ami hallgatólagosan magába foglalja, hogy valószínűleg a CIA vagy az Egyesült Államok külügyminisztériuma pénzeli. Ebben a kontextusban a kifejezést az Egyesült Államok gazdasági gyarmatosításának szinonimájaként használják.

Szükségünk van egy pontosabb definícióra. Van-e esetleg egy gondolkodó, egy könyv vagy egy találkozó, ami a neoliberalizmus alapítójául szolgált?

A válasz: igen, van. Ez a gondolkodó az amerikai újságíró, Walter Lippmann (1889-1974). Gyakran szokták a modern amerikai újságírás alapítójának nevezni. És ha van író/gondolkodó, aki nevezhető a neoliberalizmus alapító atyjának, akkor ő az. Az élete és kora úgy-ahogy párhuzamban áll mind Mises, mind Hayek életével, aki a liberalizmus klasszikus eszméjének két legkiemelkedőbb szószólója volt a huszadik században. Lippmannal ellentétben semmi különösebben „neo” nem volt bennük.

Ami azt illeti, maga Mises írta meg a liberalizmus klasszikus formájának programadó könyvét 1929-ben. Ezt a könyvet azonban Ausztriában publikálták, németül. New yorkiként Lippmann sosem találkozhatott vele.

Lippmann nem professzor volt, bár elit oktatásban részesült, és éleselméjűsége vitathatatlan. Ő volt korának egyik leghíresebb értelmisége és szószólója annak, amit liberalizmusnak nevetek a Progresszív Korban és a New Deal idején. A New Republic alapító szerkesztőjeként védelmezte a polgári szabadságjogokat, támogatta a békét, ellenezte a szocializmust és a fasizmust. Senki nem nevezné disszidens értelmiséginek, azonban ellenezte korának totalitárius szeleit.

Az ideológiai krízis

A két világháború közötti időszakban ezt az értelmiségi osztályt őszinte aggodalommal töltötte el a múltban kivívott szabadság megőrzésének a kérdése, és módokat keresett arra, hogy miként lehet azt megóvni a jövőben. A helyzet, amivel szembe találták magukat, komor volt mind az Egyesült Államokban, mind Európában. Két fő szélsőséges frakció küzdött a hatalomért: a kommunisták/szocialisták, és a fasiszták/nácik, ami – ahogy azt Lippmann meglátta – ugyanannak az autoritárius érmének volt a két oldala. A New Deal, úgy tűnt, mindkettőből merít, miközben megpróbál bizonyos liberális eszmékhez ragaszkodni. Instabil keverék volt.

Hol volt az ellenzék? Európában, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban mindemellett növekedésnek indult az, amit Toryizmusnak vagy konzervativizmusnak (vagy az USA déli részén agrárianizmusnak) neveztek. Ez nem egy pozitív program volt, hanem egy reakciós vagy revansista álláspont, a régmúlt korok iránti vágyakozás. Európában felütötte a fejét a régi monarchiák iránti nosztalgia, vele együtt pedig a vágy arra, hogy eltöröljék a liberalizmus valódi 19. századi térnyeréseit. És olyan követelések társultak ehhez az állásponthoz, amelyek teljesen összeegyeztethetetlenek a modern élettel és a kortárs emberi vágyakkal.

Lippmann tudta, hogy a liberalizmus valamelyik formájának kell lennie az előre vezető útnak. De nem a régi liberalizmus, amiről úgy gondolta, hogy megbukott (szerinte gazdasági válságokhoz és társadalmi instabilitáshoz vezetett). A célja egy renovált liberalizmus volt. Sosem használta a neoliberalizmus kifejezést (azzal egy kollégája rukkolt elő), de végül ezt a nevet kapta.

A jó társadalom

Lippmann nagy könyve – és valóban nagy könyv, amit igazán megéri elolvasni – 1937-ben jelent meg: The Good Society (A jó társadalom). Ez a könyv ünnepelte a liberalizmust és ezzel elutasította a szocializmust, a fasizmust és a Toryizmust. Ugyanakkor egyenlő hévvel utasította el a laissez-faire elvét, bár igen sok oldalt el kell olvasni a könyvből, hogy ez kiderüljön. Lippmann fenntartások nélkül elfogadta a szabadpiac keynesi kritikájának zömét. Megpróbált egyensúlyozni a két oldal között: ellenezte az államizmust, szerette a szabadságot, de újításokat vezetett be, amelyek kvázi-államista módszerekkel kívánták megvalósítani azt, amiket liberális céloknak gondolt.

A könyv akkora befolyást gyakorolt, hogy egy roppant fontos tudományos megbeszélés összehívását inspirálta, amit Párizsban tartottak 1938 augusztusában, az Európában és világszerte egyre növekvő konfliktus közepette. Hat hónappal azelőtt Németország bekebelezte Ausztriát, egy évvel később pedig a nácik megszállták Lengyelországot. Szélsőségesen kiszámíthatatlan időket írtak, ezek az értelmiségiek pedig úgy hitték, hogy az ő felelősségük tenni valamit, hogy helyreállítsák, ami a világban elromlott.

A „Walter Lippmann kollokviumot” egy francia liberális filozófus és logikai pozitivista, Louis Rougier szervezte. Részt vett rajta Lippmann és számos másik vezető francia értelmiségi, köztük a nagy monetáris teoretikus, Jacques Rueff. Megjelent továbbá Polányi Mihály Angliából, illetve a német Wilhelm Röpke és Alexander Rüstow. Ami a legfontosabb, Friedrich Hayek is ellátogatott Londonból, Ludwig von Mises pedig Genfből, ahol akkoriban menedéket talált, miután elmenekült Bécs náci megszállása elől.

Röviden, ez egy nagy kaliberű csoport volt, ami a világ legfontosabb liberális értelmiségéből állt 1938-ban. Ezen az eseményen alkotta meg Alexander Rüstow a neoliberalizmus kifejezést, hogy nevet adjon annak, amit támogatnak – Lippmann víziójának.

Ismét, ez a liberalizmusról való gondolkodás egy új formája volt. Demokratikus volt és teret adott az állami szabályozások széles választékának, plusz a jóléti államnak, az állami oktatásnak, illetve az egészségügy és az infrastruktúra állami biztosításának. De megtartotta a piacgazdaság központi kompetitív folyamatait. Abban reménykedtek, hogy meg tudnak alkotni egy stabil keveréket, ami egyre növekvő jóléthez és a társadalmi renddel való általános megelégedéshez vezetne, hogy a minimálisra csökkentse a fasizmushoz és a szocializmushoz hasonló szélsőséges ideológiák iránti vágyat. A növekvő haladás és a nyilvánosság új technológiák iránti vágya úgyszintén legyőzné a revansista és a konzervatív érzületeket a politikai piacon.

Legalábbis ebben reménykedtek. Nem tudok róla, hogy létezne beszámoló arról, hogy mi történt pontosan a kollokviumon, de el tudjuk képzelni, hogy sem Hayek, sem Mises nem volt elragadtatva attól, hogy rá próbálták venni őket arra, hogy egyetértsenek ezzel az állásponttal.

Hayek John Maynard Keynes egyik fő ellensége volt, míg a többi résztvevő megbékélt Keynessel. Mises pedig úgy tartotta, hogy a piac és az állami irányítás bármilyen keveréke csupán csökkenti az egyén választási lehetőségét, lassítja a gazdasági növekedést és olyan torzulásokat eredményez, amely később további politikai gyógyírt fog követelni. Egyikük sem hitt a nagy, új Lippmann/Rüstow vízióban.

A neoliberális alkotmány

Hogy valóban megértsük ezt a víziót, vizsgáljuk meg Lippmann értekezését. Lippmann írása nem pocsék. Ami azt illeti, remek bevezető a szabadság történelmébe. Bárcsak annál maradt volna. Mégis, a retorikája hathatós és inspiráló. Ez a szakasz ékes példa erre:

A mozgalmak, amelyek az ember engedelmességéért versenyeznek, mindenhol ellenségességgel viszonyulnak a mozgalmakhoz, amelyek azért küzdenek, hogy az emberek szabadok lehessenek. A reform programjai mindenhol hadilábon állnak a szabadelvű hagyománnyal. Az embereket arra kérik, hogy válasszanak a biztonság és a szabadság között. Az életük jobbításához azt mondák nekik, mondjanak le a jogaikról. Hogy megszabaduljanak a nyomortól, börtönbe kell vonulniuk. … Hogy elérjék a nagy egyenlőséget, csorbítani kell a szabadságukat. Hogy nemzeti szolidaritás uralkodjon, el kell nyomni a máshitűeket. Hogy tiszteletben tartsák a méltóságukat, fényesre kell nyalniuk a zsarnokok bakancsát. Hogy megvalósítsák a tudomány ígéreteit, el kell pusztítaniuk a vizsgálódás szabadságát. Hogy terjesszék az igazságot, nem szabad hagyniuk, hogy bárki megvizsgálja azt. A választások tűrhetetlenek.

Abszolút csodálatos! És a könyv javarészt ebben a pompás szellemben folytatódik, ami elég ahhoz, hogy a legradikálisabb libertárius lelkét is táplálja. Igen messzire kell eljutni a könyvben, hogy az ember felfedezze a neoliberalizmus „neo” részét. Lippmann úgy hitte, hogy „a liberalizmusnak arra kell törekednie, hogy megváltoztassa a törvényeket és jelentősen módosítsa a tulajdont és a szerződést” úgy, hogy az elutasítsa a laissez-faire-t, a kifejezést és a rendszert, amit teljesen szembeállít a sajátjával.

A neoliberalizmus magába foglalja az oktatás és az egészségügy állami biztosítását, az állami környezetvédelmet, a pénzügyi szabályozásokat, a költségvetési politika általi gazdaságirányítást, a monetáris kontrollt és megannyi mást. Ami azt illeti, „a liberális reform célja, hogy hozzáigazítsa a társadalmi rendet az új gazdasághoz; ezt a célt kizárólag a társadalmi rend folyamatos és messzemenő reformjával lehet elérni.”

Amit Lippmann akart, az egy „szabad állam” új alkotmánya. Amit elutasított, az az állam, ami közönnyel viszonyul a társadalmi kimenetelekhez – az „éjjeliőr állam”, amiben a régi liberálisok hittek. Míg az eredeti liberálisok azt akarták, hogy a törvény stabil és egyetemes legyen, ami csak a legkorlátozottabb szerepeket tölti be, a neoliberális vízióban az állam aktív szerepet játszik a szabadság védelmezésében, fenntartásában és terjesztésében, a szabadság alatt egy bizonyos elképzelést értve arról, amilyennek a dolgoknak lenniük kellene. Kijelenti, hogy a liberalizmus olyan fontos, hogy annak megvalósításának kell lennie az állam fő feladatának. A gyakorlatban ennek semmi sem szab határt.

A kimenetelek iránt közönyös állam egy példájáért tekintsünk az Egyesült Államok alkotmányára. Az alkotmány egy keretrendszer a kormányzat és a törvény számára. Megszabja, hogy mit tehetnek a különböző kormányzati ágazatok és miért, és leírja, hogy mit nem tehetnek és miért. Semmilyen nagy célt nem tartalmaz arról, hogy hogyan kéne kinéznie a társadalomnak (nos, talán kivétel az „általános jólét” kikötés), hanem többnyire megmarad annál, hogy megalkosson egy keretrendszert és hagyja, hogy az emberek onnan folytassák.

A neoliberalizmus egy élő államot akar, ami nem csupán adaptív, hanem törekvő is. Aktív szerepet kellene vállalnia az emberek életében azzal a kimondott céllal, hogy segítsen nekik szabadabb, virágzóbb, kielégítőbb életet élni. Az államnak sosem szabad a nép fölött uralkodnia, hanem inkább az emberek partnere legyen a prosperitás megteremtésében és a liberalizmus ígéretének kiélésében.

Ahol Lippmann hibázik

A liberális államról szóló megannyi fejezetében Lippmann lefekteti a különböző okokat, amiért a terjeszkedő államról alkotott víziója nem válik autoritáriussá. A hivatalnok és a polgár csupán emberek és nincsenek királyi előjogok. A bürokráciák ahelyett, hogy parancsokat hoznának, sokkal inkább úgy viselkednek, mint a köztulajdonban álló vállalatok, amik mindig reagálnak a nyilvánosság követeléseire. Mindenféle közbülső intézmények állnak az egyén és az állam között. A közszektor humánus, kedves, adaptív, kreatív – és miért? Mert a hatalma nem a diktátortól vagy a királytól, hanem a néptől ered.

Mindez érdekes, de többnyire csak fantázia.

Lippmann – aki 1938-ban vetette ezeket papírra – figyelmen kívül hagyta azokat a fontos fejleményeket, amik lezajlottak a liberális elméletben, elsősorban válaszként a saját víziójára.

Az első az a bizonyos kulcsfontosságú hayeki érv az episztemikus alázat kapcsán. Lippmann úgy ír, mintha biztosra tudná, hogyan lehet elérni és megítélni a víziójával egyező társadalmi kimeneteleket. A legtöbb értelmiségi ugyanezt a feltevést vallja magáról. Hayek innovatív gondolata az volt, hogy a társadalom helyes berendezéséhez szükséges tudás nem elérhető teljességben az értelmiségiek számára, annál is kevésbé az elnökök, a törvényhozók és a bürokraták számára. Ez a tudás mélyen magában a társadalmi folyamatokban rejlik, és ennek megfelelően azoknak az egyéneknek az elméjében, akik meghozzák a döntéseket, amelyek ennek a folyamatnak a mozgatórugóját alkotják.

A második érv, amit Lippmann teljesen figyelmen kívül hagy, az, hogy az államon belüli szereplőknek megvannak a saját érdekei és tervei, ahogyan a piaci szereplőknek is. A saját érdekeikre törekednek. Szeretnék maximalizálni a jólétüket. Több hatalomra, több pénzre, több előjogra vágynak, és akiket szolgálnak, azok az érdekcsoportok, akik meg is tudják ezeket adni nekik. Az elképzelés, hogy az állami bürokráciát következetesen, sőt, véglegesen a tényleges közérdek szolgálatába lehet állítani, bizonyíték nélkül áll. Más szóval Lippmann nem látta, hogy az igazságok, amelyek később a Public Choice közgazdaságtani iskolával kerülnek összefüggésbe, hogyan befolyásolják a szabadságról alkotott vízióját.

Egy harmadik probléma az, amire Mises is rámutatott: a neoliberalizmus rossz eszközöket választ a céljai megvalósításához. A magas bérek törvénybe iktatása nem fogja ténylegesen emelni a béreket, hanem munkanélkülivé fogja tenni az embereket. A környezetvédelmi szabályozás nem éri el a célját; csupán elértékteleníti a tulajdont, ami aztán ahhoz vezet, hogy kizsigereljék azt a felelőtlen gondnokok. Az állami egészségügy bevezetése megfosztja a szektort a jelzőrendszerétől, az innovációra való ösztönzőktől és a képességétől, hogy kiterjeszthesse a hozzáférést a népesség egyre szélesebb rétege számára. És mivel az állami beavatkozás nem éri el a kívánt céljait, a piaci folyamattal való további babrálás igazolásává válik.

Ezek a problémák arra kárhoztatják a rendszerét, hogy épp akkora fantázia legyen, mint az autoritárius eszmék, amiket ellenez.

A neoliberalizmus veszélyei

Mind Mises, mind Hayek Lippmann hatására dolgozta ki számos érvét a következő érvek során. Mises sosem hagyott fel annak kihangsúlyozásával, hogy a laissez-faire nem azt jelenti, hogy „hagyjuk a lelketlen erőket munkálkodni”, ahogy azt Lippmann sugallja. Azt jelenti, hagyjuk az egyéneket meghozni a döntést arról, hogy milyen életet akarnak élni, és hagyjuk, hogy azok a döntések irányítsák a társadalmi evolúció útját. Mises könyve, az Emberi cselekvés épp annyira válasz volt Lippmannak, mint Keynesnek, Marxnak és a többi anti-liberálisnak.

Tételezzük fel, hogy egy olyan államunk van, ami elköteleződött a szabadság ügyének elősegítése mellett – nem egy állam, ami közönnyel viszonyul a kimenetelekhez, hanem ami egy bizonyos célra törekszik. Hova fog ez vezetni minket? A felülről lefelé uralkodó tervutasítás egy újabb formájához vezethet. Olyan gyakorlatokat eredményezhet, mint a társadalombiztosítás, súlyos építkezésügyi és környezetvédelmi szabályozások, adók és újraelosztás azzal a céllal, hogy egyre hatékonyabb szabadságot teremtsen egyre több ember számára. Egy birodalmi államban ez a tervutasítás más országokra való rákényszerítését jelentheti: az IMF, a Világbank, az Egyesült Államok jognyilatkozata. Ezzel igazolhatják a nemzetépítő és a „demokráciát elterjesztő” háborúkat.

Mondhatod, hogy ezek az intézkedések mind jószándékúak. Ami azt illeti a neoliberalizmus a jószándék megtestesülése: mindenkit fel fogunk szabadítani! A neoliberalizmus a legjobb esetben elhozza nekünk a háború utáni német gazdasági csodát. Ugyanakkor Pinochet Chiléjét is elhozhatja, amire gyakran neoliberális államként hivatkoznak. A külpolitika területén a neoliberalizmus gyönyörű reformokat inspirálhat (a háború utáni Japán), de pusztító terrorállamokat is teremthet, amik csak haragot szítanak (lásd Líbia, Irak és Afganisztán).

Mindez annyit tesz, hogy a neoliberális állam egyhamar anti-liberális állammá változhat. Nincsenek intézményes okai annak, hogy ez miért ne történhetne meg. A társadalom mandátumával uralkodó állam egy elszabadult bestia: reménykedhetsz, hogy nem fog semmi rosszat tenni, de nem szeretnél egyedül maradni vele egy sötét sikátorban.

Való igaz, a világ köszönettel tartozik a neoliberalizmusnak. Neki köszönhető, hogy számos ország felszabadította a gazdaságát, és még az Egyesült Államokban is többször elérte a kontrollok lazítását. Reformokhoz vezetett Latin-Amerikában, Kínában és még Kelet-Európában is a szocializmus összeomlása után. A neoliberális eszme részben felelős milliárdok felszabadításáért a szenvedés, a szegénység és a zsarnokság alól.

De a hátulütői is jelen vannak: a gyarmatosítás folytatása más módszerekkel, a globális bürokrácia elterjedése, a jóléti állam megszilárdulása és a kultúra, a társadalom és a gazdaság fölötti mélyállami uralom felemelkedése. Továbbá politikailag instabil. Ezek az intézmények haragot keltenek a nyilvánosságban és olajat öntenek a szélsőséges populizmus tüzére, ami a szöges ellentéte annak, amit Lippmann akart.

Ugyanakkor a valódi liberálisoknak (akiket manapság gyakran libertáriusoknak neveznek) abszolút meg kell érteniük: mi nem neoliberálisok vagyunk. A jó dolog a neoliberalizmusban a főnév, nem a módosítószó. Ami értékes benne, az nem az innovációja, hanem az eredeti gyökere. Amennyire eltér a szabadság gyönyörű rendszerétől, annyira forrása a szabadság ellentétének.

A neoliberalizmus napjainkban

Az, hogy annyit dobálóznak a neoliberalizmus kifejezéssel a közbeszédben, az eszmék erejének tanúbizonysága. Ez az 1938-ban elültetett apró mag hatalmas globális jelenlétté nőtte ki magát, amit elsősorban nemzetközi testületek, állami bürokráciák, politikai establishmentek, médiahangok és mindenféle külföldi, belföldi és globális cselekvésre adott ürügy testesít meg.

És mi lett az eredménye? Jó dolgok és hatalmas mennyiségű, igen feltűnő rossz dolog egyaránt. Hatalmas közszektorok tartják vissza a gazdasági növekedést. Óriási bürokráciák kompromittálják az emberi szabadságot. Életet adott annak, amit manapság haveri kapitalizmusnak nevezünk. A globális kontroll nacionalista ellenreakciót szült, míg a vállalati monopóliumok szocialista vágyakozásoknak adtak teret.

Ismét azzal a problémával találjuk szembe magunkat, amivel Lippmann is 1938-ban. Mindenhol olyan ideológiákat látunk, amik láncra akarják verni az embereket. Bizony szükségünk van a szocializmus, a fasizmus és a Toryizmus alternatívájára. Ez alkalommal jól kell csinálnunk. Vegyük ki a neo-t a liberalizmusból, és az igazi szabadelvűségnél semmi kevesebbel ne elégedjünk meg.

A szabadság nem egy állampolitikai terv helyes megvalósítása. A szabadság nem a rendszer, ahol fennkölt és intelligens társadalmi és gazdasági menedzsereket jelölnek ki. A szabadság nem az uralkodó osztály értelmiségéből és nagy részvényesekből álló flotta jószándékának a következménye.

Ott él a szabadság, ahol egy népet, egy gazdaságot és egy kultúrát irányítás és háborgatás nélkül hagynak a hatalommal bíró adminisztratív elitek és engedik, hogy békében éljen és fejlődjön az emberi választás elvei szerint az élet minden területén.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):