Hogyan vezet az államosított egészségügy koronafasizmushoz

Hogyan vezet az államosított egészségügy koronafasizmushoz

Megőrült volna a világ?

Mindig is őrült volt.

Most csupán kiélheti az őrületeit.

A világjárvány azt mutatja meg a számunkra, hogy – egy statisztikailag elhanyagolható kisebbséget leszámítva – mindenkiben megbújik a totalitárius fasiszta és csupán az alkalomra vár, hogy a felszínre törjön. Nem arról van szó, hogy a szabadság nem volna képes megbirkózni a koronavírussal, hanem arról, hogy a tömeg nem szabadságszerető, hanem hatalomszerető emberekből áll, és az emberek önkéntes együttműködésébe, a társadalmi hatalomba, a közösségek erejébe vetett hitük messze nem olyan erős, mint az államhatalomba és az erőszakos kényszerbe vetett hitük.

Tegnap hajnalban álmatlanul forgolódtam az ágyban és próbáltam megérteni ezt a jelenséget, amit az internet népe találóan COVID-1984-nek keresztelt el.

A COVID-1984 jelenség a következő.

Az elmúlt évszázad során az állam olyan hatalmas mértékben avatkozott bele és korlátozta az egészségügyi szolgáltatások (illetve biztosítások) előállítását és értékesítését, hogy a világon talán egyetlen ország sem maradt, ahol szabad piacról beszélhetnénk a gyógyítás terén. A ruhák, a cipők, a könyvek előállítása mérhetetlenül kevesebb bürokratikus akadályba, szabályozásba és tilalomba ütközik, mint a gyógyítás szolgáltatása.

Ez még a szabadságban fogant Amerikai Egyesült Államokra is igaz, aminek a kultúrája mind a mai napig akkora hangsúlyt fektet az államtól való szabadság eszméjére, ami felfoghatatlan az európaiak számára.

A szabad piacgazdaság egyik fő vonása, hogy képes gyorsan és hatékonyan reagálni a fogyasztói keresletben bekövetkező változásokra. Minden állami beavatkozás szabotálja ezt az alkalmazkodóképességet, hiszen az állami beavatkozás definíció szerint a fogyasztók kezéből az államhatalom kezébe helyezi a termelés irányítását. Többé nem a fogyasztók döntik el – vásárlásukkal vagy a vásárlástól való tartózkodásukkal – hogy mit, milyen mennyiségben és minőségben termeljenek, hanem a fogyasztók kizárólag azt vásárolhatják meg, méghozzá olyan minőségben, mennyiségben és áron, amit az állam engedélyez.

A gyógyítás államosítása még az Egyesült Államokban is akkora mértéket öltött, amit elhinni is nehéz. Az úgynevezett „certificate of need” törvények – amit fordíthatunk szükségbizonylatnak – előírják, hogy a magánvállalkozások csak akkor építhetnek új kórházakat és bővíthetik a jelenlegiek kapacitását, ha az egészségügyi tervgazdálkodás bürokratikus hivatala úgy dönt, hogy valódi szüksége van a közösségnek a szóban forgó szolgáltatásra. Azaz egy csodálatos lobbilehetőséget teremt a már befutott egészségügyi szolgáltatóknak arra, hogy megtiltsák az újonnan érkezők belépését és a versenytársaik terjeszkedését. Így a Kaiser Family Foundation 2009-es felmérése alapján az egészségügyi szolgáltatások árai azokban az államokban, ahol szükségbizonylathoz kötik az egészségügyi szolgáltatások előállítását, 11 százalékkal magasabbak, mint azokban a tagállamokban, ahol nem vezették be a szükségbizonylat antikapitalista gyakorlatát.

A szükségbizonylat a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kórházaknak engedélyhez kell folyamodniuk még olyan esetekben is, ha új férőhelyeket akarnak létrehozni az intézményeikben – amit vagy megkapnak, ha képesek bebizonyítani a tervhivatalnokoknak, hogy valódi szükség van rájuk, vagy nem, ha például a versenytársaik képesek bebizonyítani, hogy náluk bőven van elegendő férőhely.

A vállalkozó feladata a gazdaságon belül előrejelezni a fogyasztói igények jövőbeli változásait és úgy alakítani az irányítása alatt álló termelési folyamatokat, hogy azok kielégítsék a jövőbeli fogyasztói igényeket. A szükségbizonylat gyakorlata lényegében megszünteti a vállalkozó szerepét. Az előrejelzést egy állami tervhivatal kezébe helyezi, és a vállalkozók kötelesek úgy vezetni az egészségügyi vállalataikat, hogy azzal nem a saját, hanem a bürokraták előrejelzéseit követik.

Ez csupán a jéghegy csúcsa és egyetlen rettentően vérlázító példája az egészségügyi szolgáltatásokba való állami beavatkozásnak. De a szükségbizonylat és számtalan hasonló termeléskorlátozó intézkedés ellenére még mindig vannak olyanok, akik azt merészelik állítani, hogy az Egyesült Államok egészségügyi rendszere egy szabadpiaci rendszer, kudarca pedig a gyógyítás szabadpiacának a kudarcát bizonyítja.

Ez megdöbbentő mértékű ostobaság. De való igaz, az európai viszonyokhoz képest még az amerikai egészségügyi rendszer is szabadnak tűnhet. Európában az úgynevezett jobboldali politikusok is szenvedélyes védelmük alá veszik azt az egészségügyi rendszert, amit az amerikai baloldal próbál megvalósítani: amiben az állam mindenkit az állami egészségbiztosítás fizetésére kényszerít, és az állam a legtöbb kórház üzemeltetője. Bár léteznek magánkórházak és magánbiztosítások – legalábbis azokon a területeken, amik nem az állami kórházak monopóliumai – de a sokaság úgy gondolkodik az egészségügyről, hogy az az állam feladata, hogy az államnak kell előállítani azt és az államhoz kell fordulni érte.

Ha a szükségbizonylat gyakorlata szigorúan megköti a gyógyítás iparágának képességét arra, hogy dinamikusan alkalmazkodjon a változó fogyasztói keresletekhez, akkor az államosított egészségügy gyakorlata teljességgel és totálisan megsemmisíti azt. Az állami egészségügyben nincsenek vásárlók és fogyasztók, csak páciensek vannak. Így az állami kórházak és intézetek költségvetését nem az határozza meg, hogy igénybe veszik-e a szolgáltatásaikat a fogyasztók, hogy a vásárlók közül hányan választják őket, hanem a politikusok és bürokraták központi döntése.

Ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük az egészségügyi rendszerünk működését. Egy vállalkozás a piacgazdaságban annak megfelelően növekedhet, hogy milyen mértékben támogatják azt a vásárlásukkal a fogyasztók. Egy államosított intézet akkor növekedhet, ha a központi tervhivatal több pénzt allokál az intézet számára. Egy vállalkozást önként finanszíroznak a vásárlók. Egy állami kórház esetén az adóhatóságon keresztül kényszerítik a lakosságot arra, hogy egy adott összeggel finanszírozzák a kórházat. Így az egészségtelen embert arra kényszerítik, hogy ugyanakkora mértékben finanszírozza a kórházat, mint az egészséges ember, teljesen függetlenül attól, hogy milyen mértékben veszik igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat.

Egy vállalkozó a nagyobb profit reményében próbálja előrejelezni és kielégíteni a jövőbeli fogyasztói keresletet. Egy állami kórház semmilyen profitot sem kereshet, hiszen nem értékesíti a szolgáltatásait önként fizető vásárlók számára, hanem díjmentesen nyújtja azt azoknak, akiket az állam a finanszírozásra kényszerít.

Itt nem csupán arról van szó, hogy az égvilágon semmilyen ösztönző nem készteti az állami intézményvezetőket arra, hogy vállalkozóként működjenek és megpróbálják előrejelezni a jövőbeli keresletet, majd felkészülni arra. Azt kell látnunk, hogy erre egész egyszerűen nem képes egy olyan szervezet, ami nem vállalkozásként működik, azaz nem önként vásárló fogyasztókat szolgál – akiknek lehetőségében áll nemet mondani a vásárlásra és egy versenytárstól vásárolni.

Ahhoz, hogy a termelést a vásárlók jövőbeli igényeihez igazítsák, először vásárlók kellenek. Egyedül a nyereség és a veszteség rendszere biztosítja a vállalkozók számára a szükséges információt arról, hogy jól végzik-e a dolgukat. Ha helyesen jelezték elő a jövőbeli igényeket, nyereségre tesznek szert, ha pedig a vásárlók igényeivel ellentétesen alakították a termelési folyamatot, veszteségeket szenvednek. De egy állami intézet esetén nem beszélhetünk nyereségről és veszteségről, hiszen nem önkéntes vásárlóktól tesznek szert az intézetük és szolgáltatásaik finanszírozásra, hanem egy központi bizottságtól, akik önkényes belátásuk szerint döntenek arról, hogy az adófizetőktől erőszakkal elrabolt vagyon mekkora része kerüljön az intézethez.

Ha egy magánkórház úgy dönt, hogy száz vagy ezer új férőhelybe fektet, két opció történhet. A döntés bizonyulhat nyereségesnek, feltölthetik az ágyakat a gyógyulni vágyók, azzal pedig kifizetik az új ágyak költségeit. Ugyanakkor rossz döntésnek is bizonyulhat, üresek maradhatnak az új ágyak és a kórház elveszíti az új férőhelyek kialakításába fektetett összeget, azaz veszteségeket szenved.

Egy állami kórház esetén azonban egészen más a helyzet. Ha a vezetőség teljes mértékben meg is volna győződve arról, hogy új férőhelyekre van szükségük, akkor sem tehetnek semmit, hiszen nincsenek vásárlóik, akik utólag kifizetnék a költségeiket. Kezdetben, egy ideig megpróbálhatják kölcsönökkel fedezni a kiadásaikat. De míg egy magánvállalkozás képes visszafizetni a kölcsönöket, ha a kölcsönzött összeget nyereséges termelési folyamatokba fektetik, egy állami intézet sehogyan sem képes önállóan visszafizetni a kölcsönöket, hiszen – ismét – nincsen vásárlóktól származó bevétele, hanem egy központi tervhivataltól származó költségvetése van, szolgáltatásától függetlenül, a páciensek értékítéletétől függetlenül. Idővel senki nem fog kölcsönöket biztosítani egy krónikusan eladósodott és fizetésképtelen intézet számára.

Ebbe az egészségügyi környezetbe csöppent bele a koronavírus. Miután a libertáriusok feleslegesen ismételték újra meg újra a fenti érvelést, miután mindenki figyelmen kívül hagyta ezeket az elemi összefüggéseket, foggal-körömmel ragaszkodott a tervutasításos gyógyításhoz, az egészségügy államosításához és állami korlátozásához, miután az élettel kufárkodó emberellenes, piacfundamentalista neoliberálisnak bélyegeztek mindenkit, aki próbálta elmagyarázni az államosításban rejlő problémákat, beköszöntött a katasztrófa.

És vajon milyen véleményeket hallani a katasztrófa közepette? A válasz viccnek is túl abszurd. A véleményformálók egymást túlharsogva kiáltják ki a szabadság eszméjének végérvényes bukását. A világjárvány bebizonyítja, hogy szükségünk van az atyáskodó államra, ami átveheti az uralmat az életünk minden része felett! A liberalizmus eszméjéről végleg bebizonyosodott, hogy képtelen megbirkózni a társadalmi szintű válságokkal! Egyedül az állami parancsutasítás mentheti meg az emberiséget a tömeges pusztulástól!

Foglaljuk tehát össze a dolgot. Miután az államhatalom olyan súlyosan rátelepedett az egészségügyre a világ minden táján, hogy az többé vagy képtelen dinamikusan és rugalmasan reagálni a keresletben bekövetkező változásokra (mint az Egyesült Államokban), vagy totálisan megsemmisítették a képességét, hogy a kereslethez igazodhasson (mint az államosított egészségügy országaiban), megjelent egy súlyos világjárvány, amit egyedül az egészségügyi rendszer rugalmas és dinamikus alkalmazkodása volna képes kezelni. Miután a civilizációnk erre nem támaszkodhat, az államok a leghatalmasabb zsarnokságot ültették a gyakorlatba, millióknak és millióknak tiltották meg a munkavégzést, és lényegében az egész világot házi őrizetbe kényszerítették – azért, hogy „ellaposítsák a görbét”, azaz hogy megpróbálják meggátolni, hogy több fertőzött legyen, mint amit az államilag korlátozott és szabotált egészségügyi rendszer képes ellátni. Végül hogy hatványozzák saját ostobaságukat, az államista véleményformálók kihirdetik, hogy maga a kapitalizmus került válságba (annak ellenére, hogy a probléma gazdasági aspektusa abból áll, hogy konkrétan megtiltotta az állam a kapitalizmus működését).

Hogy megértsük a helyzet abszurd komédiáját, képzeljük el a következőt. Az állam totális irányítása alá vonja az élelmiszer termelésének és elosztásának iparágát. Száműzi a magán kezdeményezést és vállalkozást az élelmiszer-előállítás piacáról, monopóliumot kényszerít ki magának vagy olyan súlyos szabályozásokkal sújtja a piacot, amik hatalmas mértékben csökkentik az élelmiszeripari termékek kínálatát. Megszünteti annak gyakorlatát, hogy önként vásárló vagy nem vásárló fogyasztók válasszák ki a saját ételeiket. Állami kifőzde lesz, amit adókból finanszíroznak, és mindenkinek jár az ingyen ebéd. És miután súlyos élelmiszerhiány sújtja az egész országot, ahelyett, hogy felszabadítanák az élelmiszerek piacát, az állam totalitárius diktatúrát vezet be, hogy megpróbálja orvosolni az éhínséget. Mindenkinek megtiltja a testmozgást. Bezáratja a konditermeket és a sportlétesítményeket. Kötelezővé teszi a napi tizenkét óra alvást, a feketekávét és a dohányzást az éhségérzet csökkentése végett. Házról házra járva zsömlét osztogatnak és súlyosan lecsapnak mindenkire, aki a hatósági árnál magasabban próbál ételt árusítani. Az államhívők pedig ismét kihirdetik az államtól való szabadság eszméjének a végét, hiszen a napnál is világosabb, hogy a zsarnoki intézkedések nélkül még éhesebbek lennénk!

Ahogyan Rorschach mondta a Watchmen-képregényben: „Jó vicc. Mindenki nevet. Dobpergés. Függöny.”

Csak éppen ez a valóság az egészségügy területén.

A COVID-1984 egy gigantikus történelmi példa arra, hogy a középút politikája szocializmushoz vezet. Ez kiváltképpen igaz az egészségügyre. Ahogy a Szabadság vészhelyzet idején bejegyzésben írtam, egy szabad társadalomban végső soron az ember maga dönthetne arról, hogy mennyire szeretné csökkenteni az egészségügyi kockázatait. Ugyanakkor annak az ösztönzője késztetné arra, hogy minimalizálja az érintkezést másokkal, hogy nem az adófizetőket kényszerítik arra, hogy állják a gyógyítása számláját, hanem saját magának kell kifizetnie azt. Amikor azonban a Hatalom vállalja magára a felelősséget az alattvalói egészségéért, nincsen tulajdonjog, amit ne volna képes és hajlandó megszegni azért, hogy elérje a célját. Meg fogja tiltani vagy súlyosan korlátozni fogja, hogy az alattvalói egészségtelen dolgokat egyenek, dohányozzanak, kábítószereket használjanak, kimenjenek az utcára, a terekre, a játszóterekre, emberekkel vegyüljenek, kocsmába járjanak és dolgozzanak.

Tegnap hajnalban álmatlanul forgolódtam az ágyban és próbáltam megérteni, hogyan képes bárki támogatni ezt a gonosz és abszurd gyakorlatot. Aztán megértettem. Az emberek fölötti hatalom addiktívabb tudatmódosító, mint a heroin. A világjárvány idején pedig mindenkinek jut egy dózis, akiben nincsen erkölcsi gátlás.

Ugyanebből táplálkozott a kommunizmus és a német nemzeti szocializmus rendszere. Az előbbi esetén a burzsoák – a tehetős vagy annak látszó közép- és felsőosztálybeliek – az utóbbi esetében a zsidók és más kisebbségek ellen élvezhette a rezsim minden támogatója a hatalom gyakorlásának mámoros kábulatát. Ma azok kábulnak, akik a koronafasizmust támogatják. Ők azok, akik a Hatalommal egyszerre adják ki a parancsokat embertársaiknak. Hatalomittasan élvezik, hogy az erkölcsi felsőbbrendűség talaján követelhetik mindenkitől, hogy tartsák be az egyetemes házi őrizet parancsát. Ahogyan a kommunisták a kulákokat, ahogyan a nácik a zsidókat, úgy keresik azokat, akik nem hajolnak meg a Hatalom utasítása előtt, akik ki merészelnek menni a szabadba az ismerőseikkel és élvezni merik az életet úgy, ahogyan az emberhez, nem pedig rabhoz illő.

Ezeknek a szolgalelkűeknek nem számít, hogy megfosztották őket minden szabadságuktól. Ami számít, hogy egy pillanatra ők maguk is beleléphetnek a börtönőr szerepébe, és – bár a fizikai erőszak és kényszer használata az állam hivatásos ügynökeire marad – épp úgy parancsolhatnak és követelhetik a súlyosabbnál súlyosabb büntetést azokra, akik ellenállnak a parancsoknak, mint a hatalom végrehajtói. Az egyetemes szolgaság számukra áldott állapot, ameddig jut nekik egy apró részesedés annak akár csak verbális végrehajtásából szomszédjaikon és felebarátaikon. A totalitárius szellemű, tekintélyelvű emberek számára nincsen nagyobb öröm, mint ami az efféle hatalomgyakorlásból ered.

Ahogyan a zseniális esszéista, H.L. Mencken mondta, „Az emberiség megmentésének a vágya mögött szinte mindig hatalomvágy lapul.”

Talán örülnünk kellene annak, hogy az elmúlt nyolcvan évben történt annyi változás, hogy egyelőre nem küldik büntetőtáborba vagy végzik ki azokat, akik ellenállnak a zsarnoki parancsnak. Most csupán egy országot kényszerítenek házi őrizetbe, miután kudarcot vallott az államhívő eszméjük alapján szabotált egészségügyi rendszer. Most csupán leállítják a világ motorját, hogy megmentsék azoknak az embereknek az életét, akiknek bármiféle állami kényszer nélkül is teljes mértékben lehetőségük és szabadságuk nyílik elszigetelni magukat a világtól, hogy elkerüljék a fertőzést. Most csupán százezrektől és millióktól rabolják el fizetésüket és munkahelyüket.

Egy kormányközeli portálon valamelyik nemzeti szocialista írástudó kifejtette, hogy még a konzervatívok között is vannak olyan szörnyűséges pszichopaták, akik ebben az időben fontosabbnak tartják „a gazdaságot”, mint az emberi életeket. Ezt az embert persze megfizetik azért, hogy kifejtse a véleményét az otthonában a laptopja előtt. Könnyű előbbre tartani az életet, ha az ember megtarthatja és kényelmesen otthonról is elvégezheti a munkáját. Az a megszámlálhatatlan sokaság pedig, akinek nem adatott meg ez a luxus, maradjon szépen csendben, amíg az efféle publicisták bizonygatják, hogy ők annyira csodálatos emberek, ők annyira jószívű és erényes altruisták, hogy számukra sokkal fontosabb az emberélet, mint az, hogy a munkanélküli tízezrek és százezrek ki tudják fizetni a számláikat és ételt tehessenek a családi asztalra.

Akinek van szeme, mögötte pedig van egy működő elméje, az levonhatja a nyilvánvaló következtetéseket a koronafasizmus történelmi fejezetéből. Az állami és az állam által korlátozott egészségügyi rendszer képtelen reagálni a hirtelen és súlyos katasztrófákra. A sokaság imádja és követeli a zsarnokságot. A középút politikája – és kiváltképp az egészségügybe való állami beavatkozás – szocializmushoz vezet. És bármilyen hatalmas katasztrófába torkollik az államizmus, a hívői mindig meg fogják találni a módot arra, hogy azt a szabadságot hibáztassák, ami eddig sem létezett, és amit soha nem értettek.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):