Herbert Spencer – Imperializmus és rabszolgaság

Herbert Spencer – Imperializmus és rabszolgaság

Eredetileg megjelent a Huszadik Század folyóirat 1903-as évi 4. számában; ismeretlen fordító; javított kiadás.

»Adjátok meg magatokat! Mi vagyunk az urak és ezt meg fogjuk nektek mutatni!« Ezek a szavak fejezik ki azt az érzelmet, ami az angol nemzetet vezeti a búr köztársaságokkal szemben való eljárásában. És ez az érzelem az, ami – ahogy azt ebben az esetben határozottan látjuk – a végtelenségig áthatja azt a politikai érzést, ami ma imperializmusként ölt testet. A felsőbbrendűség, ha nem is gondolnak rá világosan, akkor is halványan jelen van a tudat hátterében. Nemcsak a szó eredete, de minden használata és asszociációja az uralom és az annak megfelelő alárendeltség fogalmát feltételezi. Szükségszerűen benne rejlik ebben a fogalomban mások, egyének és közösségek tényleges vagy lehetséges kényszerítése.

Vannak emberek — és sajnos ők alkotják a nagy többséget — akik azt gondolják, hogy valami nemes van a parancsolásban (erkölcsileg és történelmileg egyaránt) — másoknak arra való kényszerítésében, hogy felhagyjanak saját akaratukkal és a parancsoló akaratát teljesítsék. Itt nem fogok vitába szállni ezzel az érzelemmel. Csupán azt mondom, hogy vannak mások — sajnos csak kevesen — akik nemtelen dolognak tartják embertársaik leigázását és nemes dolognak tartják nemcsak azok szabadságának tiszteletben tartását, de annak védelmezését is. Megvitatlanul hagyva ezt a kérdést, jelen célom az, hogy kimutassam az imperializmus felé hajlók számára, hogy az uralom gyakorlása elkerülhetetlenül a rabszolgaság valamely többé-kevésbé kifejezett formáját rója magára az uralkodó társadalomra is.

A műveletlen tömeg, sőt még a műveltek nagyobb része is, abszurdnak fogja tartani ezt az állítást; és bár sokan, akik a történelmet inkább a lényeget, mint a trivialitásokat megfigyelve olvasták, tudják, hogy ez a tétel a szó helyes értelmében vett paradoxon — vagyis lényegében igaz, bár nem látszik annak — még ők sincsenek teljesen tisztában a tények tömegével, ami bizonyítja ezt, így annál jobb lesz felfrissíteni az illusztrációkat. Kezdjük a legkorábbival és a legegyszerűbbel, ami jól jelképezi az egészet.

Képzeljünk el egy foglyot megkötött kezekkel és egy kötéllel nyaka körül (mint az asszíriai domborművek alakjain), amint hazavezeti őt vad hódítója, aki rabszolgájává szándékozik tenni őt. Az egyik, azt mondod, fogoly és a másik szabad. De egészen biztos vagy benne, hogy a másik szabad? A kötél egyik végét tartja, és ha nem akarja, hogy foglya elszabaduljon, állandóan vigyázva kell azt úgy tartani, hogy ne legyen könnyen kiragadható kezéből. Önmagának is hozzá kell kötve lennie a fogolyhoz, mialatt a fogoly őhozzá van kötve. Másképpen is korlátokba ütközik a tevékenysége és számos teher nehezedik rá. Vadállat keresztezi útját, de nem üldözheti. Ha inni óhajt a patakból, meg kell kötöznie foglyát, nehogy az kihasználja védtelen helyzetét. Εmellett gondoskodnia kell az élelmiszerről mindkettőjük számára. Tehát sok tekintetben nincs meg többé teljes szabadsága, ami egyszerű módon jelzi azt az általános igazságot, hogy ugyanazok az eszközök, melyek útján elérik mások alárendelését, alárendelik magát a győztest, a mestert vagy az uralkodót is.

A délafrikai háború és az imperializmus legújabb kitörése idejének egybeesése megvilágítja azt az általános igazságot, hogy a háborúskodás és az imperializmus közeli rokonok — igazából ugyanannak a társadalmi állapotnak különböző megnyilatkozásai. Bizony nem is állhat másként a dolog. Az alávetett fajok vagy társadalmak nem rendelik magukat önként alá az uralkodó fajnak vagy társadalomnak: alávetésük csaknem mindig erőszak eredménye. A hadsereg az az eszköz, ami létrehozta ezt az eredményt és a hadseregnek mindig készen kell állni, hogy fenntartsa ezt az állapotot. Ha a főhatalom mögött nem áll tényleges vagy lehetséges erőszak, akkor csak szövetségről lehet szó, nem pedig imperializmusról. De itt, mint már említettük, a célunk nem annyira annak kimutatása, hogy az imperiális társadalom szükségszerűen katonai társadalom, hanem inkább annak a kimutatása, hogy abban az arányban, amennyire a szabadság csökken azokban a társadalmakban, melyek fölött uralkodik, ugyanabban az arányban csökken a saját maga szervezetében is.

Ezt a tételt már a legkorábbi emlékek igazolják. Arra nézve, hogy vajon a piramisépítők korában az egyiptomi autokrata hatalmát, ami ilyen megdöbbentő eredményeket hozott létre, körülhatárolta-e a korlátozások bonyolult rendszere, nincsen bizonyítékunk; de bizonyítékunk van arra nézve, hogy később a kormányzati szervezet rabszolgája volt.

A törvények magánélete minden tettét épp olyan szigorú ellenőrzés alá vetették, mint magaviseletét az ügyek igazgatásában. A mosdás, a séta, minden szórakozás és napi elfoglaltságok órája pontossággal ki volt szabva és a törvény írta elő táplálkozásának mennyiségét épp úgy, mint minőségét. (Manners and Customs of the Ancient Egyptians, Birch’s ed. of Wilkinson, vol. I. 116.)

Ezenfelül az idegen népek leigázása és a hódító nemzet szolgasága közötti viszonyt mutatja az a Karnak-i felirat, mely leírja, hogy »milyen keservesen megfizette az ország az idegen hódításait az állandó hadserege általi elnyomással.« (Flinders Petrie, History of Egypt. II. 252.)

Forduljunk most egy nagyon eltérő típusú társadalomhoz, ami ugyanazt az általános igazságot tünteti fel — Spártához. A hódító faj, a tulajdonképpeni spártaiak, kik alatt a perioikoszok és a helóták (két alávetett faj leszármazottjai) állottak, nemcsak ezek felett uralkodtak, hanem két ízben a Peloponnészosz uralkodó faja is voltak.

Micsoda árat fizettek »imperiális« helyzetükért? A spártai ember, bármennyire is ura volt rabszolgáinak és félrabszolgáinak, maga is a spártai társadalom szolgája volt. Minden egyén nem azt az életet élte, amelyet választott, hanem amelyet az a halmaz diktált, melynek alkateleme volt. És ez az élet a szüntelen fegyelem élete volt, mely nem hagyott helyet kultúrának, művészetnek, költészetnek vagy az élvezet más forrásának. A spártai szélsőséges mértékben volt annak a görög tannak, hogy a polgár nem önmagáé, sem családjáé, hanem a városé.

Ha Spárta kicsiny és egyszerű közössége helyett a nagy és bonyolult római impériumot nézzük, még szembeszökőbbnek találjuk az imperializmus és a rabszolgaság közötti összefüggést. Nem akarok arra a tényre utalni, hogy háromnegyed része azoknak, kik Itáliát a császárság korában benépesítették, rabszolga volt, kik leláncolva munkálták a földeket, leláncolva aludtak dormitoriumaikban és azok, kik portások voltak, a kapukhoz voltak láncolva — micsoda borzasztó állapotok! — hanem arra a tényre utalok, hogy a közösség névlegesen szabad része a szolgák fokozataiból állott. A polgárok nemcsak hogy abban a szolgaságban állottak, melyet a teljes vagy részleges katonai szolgálat jelent — olyan rideg alávetés alatt, hogy egy tiszttől jobban féltek, mint az ellenségtől — hanem azok is, kik a polgári vagy félig polgári életben tevékenykedtek, a közösség számára kényszerültek dolgozni. »Tényleg minden egyes emberrel, mint az Állam szolgájával bántak . . . minden egyes ember munkájának természete véglegesen meg volt szabva számára.«

Ez a társadalom harcos szolgákból, dolgozó szolgákból, földművelő szolgákból és tiszti szolgákból állt. És aztán mi volt ennek az óriási bürokráciának, mellyé a római társadalom fejlődött, legfelsőbb ura — a császár? A praetoriánus gárda bábjává lett, ami épp úgy volt a biztonság eszköze, mint a veszedelem oka. Ezenfelül a szertartások napi szolgaságában állott. Ahogy Gibbon mondja: »a császár volt az első szolgája azoknak a szertartásoknak, melyeket kirótt«. Ekként Róma, mint a többi eset, szembeszökő módon mutatja, miként teszi szolgává önmagát az a társadalom, ami szolgaságba hajt más társadalmakat.

Ugyanezt a leckét tanítják a forrongó zavargás — erőszak és vérontás — ama korszakai, melyek a római társadalom összeroskadására következtek: annak a birodalomnak, ami sokak agyában, mint valami csodálatos és követendő példa lakik — annak a sokaságnak az agyában, aki minden borzalmasságnak megbocsát, ha gondolatban vagy valóságban kielégítheti az uralom nyers imádatát. Elhaladva ama vérengző idők mellett, melyekben Klodvig, Fredegunda és Brunhilda példái tipikusak voltak, a dolgok lassú folyamán a feudális uralom kialakulásához érünk — egy uralomhoz, melyet röviden ez a négy szó jellemez: hűbérúr, hűbéres, szolga, rabszolga — egy uralomhoz, melyet, a helyi uralkodók között a főhatalomért vívott állandó küzdelmek és az ezeket követő krónikus háborúskodás mellett, minden egyes főnök, uralkodó, gróf, vagy herceg korlátlan hatalma saját területén belül és a lépcsőzetes szolgaság alatta jellemzett. A hagyományos formula: »Én a Te embered vagyok«, melyet a hűbéres térden állva, felemelt kezekkel mondott, az egyik lépcsőfok viszonyát fejezte ki a másikhoz az egész társadalmon keresztül. A dolgok ilyen állapota mellett, mint ahogy rendszerint előfordul, a szolgák ura maga is szolgaságra jutott azon berendezések folytán, melyekkel fenntartotta életét és hatalmát. A fegyverek és páncélok örökös terhe és azok az elővigyázati rendszabályok nehezedtek rá, melyekhez majd az orgyilkosság, majd pedig a mérgezés elhárítása végett kellett folyamodnia. És ha elérünk ahhoz az utolsó fokhoz, melyen teljes lett a kisebb uralkodók alárendelése a főuralkodó alá és minden gróf és herceg a király hűbérese lett, nemcsak az államügyek nyomják a királyt szolgaságba, szüntelen aggodalmaikkal, hanem a szertartások is vigasztalan körforgásukkal. Ezekről beszélve Franciaországban Nagy Lajos idejében, Madame de Maintenon megjegyzi: »azokat kivéve, akik a legmagasabb állásokat foglalják el, nem ismerek szerencsétlenebb lényeket, mint azokat, akik irigylik őket. Ha csak fogalmuk volna arról, hogy micsoda sorsban vannak ezek!«

Pusztán utalva az uralkodónak az uralkodási berendezések által való szerfölötti leigázottságára, mellyel Japánban találkozunk, hol az isteni eredetű Mikado, szent állapota követelményei által bebörtönözve, meg volt fosztva a rendes szabadságoktól és kinek elzárt életében egyszer olyan büntetések voltak, mint a trónon ülés naponta három órán át — elhaladva Kína esete mellett, hol, amint Douglas professzor beszéli az uralkodóról: „élete a szertartási szabályok folytonos körforgása” és „attól a naptól kezdve, amikor trónra lép, addig a napig, amikor sírjába viszik a Keleti Dombokhoz, minden órájának és csaknem minden percének megvannak a maguk különleges kötelezettségei, melyeket a Szertartási Hivatal szab ki rá”: ahhoz a szembeszökő példához fordulunk, melyet Oroszország nyújt. A kisebb nemzetiségek örökös leigázása mellett, melyet imperializmusa mutat, mit látunk a saját szervezetén belül? Látjuk hatalmas hadseregét, melyben mindenki — ténylegesen vagy potenciálisan — szolgálni köteles; ott van óriási bürokráciája, mely mindenhova elágazik és zordonan ellenőrzi az egyéni életet; ott vannak kiadásai, melyek mindig túlhaladják a bevételeket és államkölcsönökre szorulnak. A személyesen és anyagilag érzett nyomás eredményeként titkos forradalmi társulatokkal, örökös összeesküvésekkel és a társadalmi fellobbanásoktól való krónikus félelemmel találkozunk; s míg mindenki Szibéria veszedelmében él, a leigázott nemzet mindenható feje állandó életveszélyben retteg. Még ha csapatai szemléjére megy is, a katonák, rendőrök és kémek póthadseregének szigorú óvintézkedéseket kell tennie: az egyik rész kísérő testőrséget alkot, a másik itt vagy amott áll várakozásban, hogy megakadályozza a lehetséges támadásokat.

Hasonló óvintézkedéseket kell mindig tenni — melyek időről-időről kudarcot vallanak — a bombamerényletek ellen, sétakocsizások és vasúti utazások alkalmával. Az élet azon részét, amelyet az államügyek és a vallási szertartások nem foglalják el, az önfenntartás veszi igénybe.

És most mi ebből a tanulság? Talán az, hogy míg az imperializmus és a rabszolgaság mindig és mindenhol összeforrottak egymással, nálunk másként áll a dolog? A legtöbben erre igennel fognak válaszolni. Mi több, össze fogják kötni az „Imperializmus és Szabadság” szavakat, mint legutóbb tette a mi Poéta Laureatusunk, ki néhány ríme fölé ezt a címet írta. A neveket összetévesztik a valósággal — úgy mint régen. Ahogy Gibbon írta:

„Augustus megértette, hogy az emberiséget nevek kormányozzák; és nem is csalódott abban a várakozásában, hogy a szenátus és a nép alá fogják magukat vetni a szolgaságnak, ha tiszteletteljesen biztosítják őket arról, hogy még mindig élvezik ősi szabadságukat.” (Decline and Fall, 68.)

„Szabad vagyok!” gondolja az angol. „Mi lehetek más, mint szabad, ha szavazatommal hozzájárulok egy képviselő választásához, ki részt vehet a nemzeti bel- és külügyek szabályozásának meghatározásában?” A szavazólap leadását azon korlátozatlan tevékenységek birtokával azonosítja, ami a szabadságot alkotja; pedig, hogy csak egy példát említsek, a fenyegető büntetés minden nap arra emlékezteti, hogy gyermekeit az állami minta szerint kell nevelni, nem ahogy ő akarja, hanem ahogy mások akarják.

Jegyezzük meg azonban, hogy az alkotmányos szabadság névleges kiterjedése annak tényleges csökkenésével járt. Itt van mindenekelőtt az a tény, hogy a parlament törvényhozói szerepe csökkent, mialatt a minisztériumok elbitorolják azt. Fontos javaslatokat többé nem egyes képviselők nyújtanak be és adnak elő, hanem a kormányt szólítják fel, hogy terjessze azokat elő: a törvényhozás fokról-fokra a végrehajtó hatalom kezébe csúszik át. Εmellett magában a végrehajtó hatalomban megvan az a törekvés, hogy a hatalmat egyre kevesebb kezekbe helyezze. Mint ahogy a múltban a kabinet a Titkos Tanácsból nőtt ki a megszorítás folyamata útján, úgy ma a miniszterek egy kisebb csoportja kezdi végezni az egész kabinet működéseit. Adjuk hozzá ehhez, hogy alárendelt végrehajtó szerveink vannak, mint a belügyminisztérium, a kereskedelmi és közoktatásügyi minisztériumok, valamint a helyi kormányzati hivatalok, amelyekre átruházták bizonyos törvények elkészítésének és végrehajtásának jogát: kormányzás közigazgatási rendelet alapján. Hasonlóképpen az, hogy egyre több időt vesznek el az egyes képviselőktől a kormány céljaira; hogy meggátolják a vitákat; és hogy immár megkövetelik, hogy en bloc szavazzanak egész kormányzati ágakra a részletekbe menő vita nélkül; ezek azt mutatják, hogy míg a választójog kiterjesztése látszólag növelte a polgárok szabadságát, az a valóságban lecsökkent képviselőik működési körének megszorítása által. Mindezek a jelenségek lépcsőfokok a hatalomkoncentráció útján, ami az imperializmus velejárója. És hogy ez az irányzat hogyan fejlődik ki ott, ahol tényleges háborúskodás köszöntött be, azt mutatják a Dél-Afrikában követett rendszabályok: a hadi törvények kikiáltása a kormányzó által (aki így egyeduralkodó lesz) és az alkotmányos kormányzat ideiglenes felfüggesztése — amit az úgynevezett loyalisták szívesen állandóvá tennének.

Elhaladva emellett, tekintsük meg a mértékét annak, amennyire a polgár a közösség szolgája. Néhány ősi szokás a legjobban meg fogja világítani a dolgot. Azokban az időkben, melyekben a teljes rabszolgaság összekeveredett a jobbágysággal, a jobbágy, röghöz kötve, számos kötelességeket és szolgálatokat teljesített urának vagy földesurának. Ezek a szolgálatok vagy kényszermunkák (corvée), a kor és a hely szerint hetente egy napi munkától hatnapi munkáig váltakoztak — a részleges szolgaságtól a teljes szolgaságig. Az effajta munkák és szolgáltatások legtöbbje az idő múlásával pénzfizetéssé alakult: ezzel világosan elismerve a földesúrnak fizetett ennyi meg ennyi adó és a számára végzett ennyi meg ennyi munka közötti egyenlőséget. A teher szempontjából teljesen mindegy, hogy a feudális urat a központi kormánnyal helyettesítjük és a helyi pénzfizetéseket általános adókra cseréljük. A lényeges kérdés a polgárra nézve az, hogy munkájából mennyi rész kerül a felette uralkodó hatalomhoz és mennyi marad saját szükségletei kielégítésére. Az Állam által követelt munka épp olyan kényszermunka az Állam részére, mint a földesúr által követelt munka volt kényszermunka a földesúr részére, akkor is, ha nem nevezik annak, és pénzben róják le, nem pedig természetben; és ezen kényszermunka terjedelméig minden polgár a közösség szolgája. Mintegy öt éve [Yves] Guyot kiszámította, hogy Franciaországban a polgári és katonai kiadások a nemzeti termelés 30 százalékát emésztik fel, vagy más szavakkal, hogy az átlagos polgár évente mintegy 90 nap kényszermunkát végez az államnak.

Bár kisebb kiterjedésben, de ami áll Franciaországban, az Angliában is áll. Nem elfeledve az állami kényszermunkások súlyos terhét, melyet a múlt idők imperializmusa hagyott ránk — azt a 150 milliós adósságot, melyet az amerikai háborúért vettünk fel, és azt az 50 milliót, melyet a Keletindiai Társaság birtokaiért vállaltunk magunkra, melyek kamatai minden évben extramunkát rónak a polgárokra — figyelmünket ez alkalommal csak azokra a terhekre korlátozzuk, melyeket az imperializmus ma nyom reánk.

Egy legelsőrangú statisztikai tekintélytől tudom, hogy 100 millió évi kiadás az átlagos polgár minden tizenhét napjából egyet vesz igénybe, vagyis évente körülbelül tizennyolc napját. Jelenleg a hadseregre és a haditengerészetre fordított állandó kiadások, valamint a legutóbb felvett adósságok után fizetett kamatok körülbelül 76 millióra rúgnak, amivel évente 13 és fél napi kényszermunka nehezedik az átlagos polgárra. Εmellett jön a délafrikai és kínai háborúkra kiadott és kiadandó 153 000 000 font, amihez még hozzá kell adni a nyugdíjak, javítások, kártalanítások és visszahelyezések kiadásait, melyek 200 000 000 fontnál többre fogják emelni a végösszeget. Az olvasó kiszámíthatja, hogy mennyi lesz az adó, amit a közvetlen kiadások és a kölcsönök utáni kamatok fognak magukkal hozni. Előtte vannak az adatok, melyek alapján megbecsülheti az extra-munkanapok számát, amikre az imperializmus kényszeríteni fogja, hogy az Államért dolgozzon — extra-munkanapok, mondom, mert a rendes állami kiadások fedezésére úgyis mindig nagyszámú napokat kell ledolgoznia az Államnak.

Kétségtelenül az, akit a dolgok helyett kielégítenek az elnevezések, mint a rómaiakat, abszurdnak fogja tartani ezt az állítást; de az, aki szabadság alatt azt a jogot érti, hogy tehetségeit saját céljaira használhatja, amiben nem korlátozza több, mint minden más polgár ezzel egyenlő joga, be fogja látni, hogy bármilyen álcázott módon legyen köteles képességeit az Állam céljaira használni, addig a fokig, amennyire erre kényszerül, az Állam szolgája; és hogy abban a mértékben, amennyiben növekedő imperializmusunk nagyobbítja az ilyen kényszer-szolgáltatások mennyiségét, ugyanabban a mértékben mindinkább az Állam szolgája lesz.

Azok mellett a messze szétágazó szolgáltatások mellett, melyeket a polgár közvetlen és közvetett adók formájában ad — melyek közül minden egyes ennyi meg ennyi napi munkájával ér fel, ami máskülönben az ő és hozzátartozói életét emelte volna —  jön még a tényleges vagy potenciális katonai szolgálat, melyet az Állam megkövetel az imperiális politika keresztülvitelére, egy szolgálat, mely, mint a Dél-Afrikában levők megmondhatják, gyakran szép szavak által burkolva keményebb rabszolgaságot ró rájuk annál, melyet a néger visel, tetézve a hozzáadott életveszéllyel.

Még ha lehetséges volna is megértetni az emberekkel, hogy életük milyen mértékben van – és a jövőben még nagyobb mértékben lesz – alárendelve az Állam követelményeinek, hogy egyre kevésbé és kevésbé mondhatják, hogy önmaguk tulajdonosai: kevés hatással járna. Mindaddig, míg az uralom iránti szenvedély minden mást fölülmúl, el fogják tűrni az imperializmussal járó rabszolgaságot. Olyan emberek között, akik nem a tisztán emberi jellemvonásaikra büszkék, hanem azokra a tulajdonságokra, melyekben a vadállatokkal osztoznak, és akiknek szájában a „bull-dog-bátorság” egyet jelent a férfiassággal; emberek előtt, kik a becsületet a ringben keresik, ahol a küzdők fájdalomnak, sérüléseknek és életveszélynek teszik ki magukat azért, hogy a ”derekabb férfinak” bizonyuljanak, a fentiekhez hasonló, visszarettentő megfontolások semmi súllyal sem fognak bírni. Mindaddig, míg továbbra is meghódítanak más népeket és leigázva tartják őket, készek átadni személyes szabadságukat az Állam hatalmának és azután, mint eddig, elfogadni a rabszolgaságot, ami az imperializmussal jár.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):