Herbert Spencer – Hogyan lettek az önkéntes ajándékokból kikényszerített adók

Herbert Spencer – Hogyan lettek az önkéntes ajándékokból kikényszerített adók

Részlet Herbert Spencer Szertartásos kormányzat tanulmánysorozatának 4. fejezetéből.
Megjelent a Budapesti Szemle 35. számában 1878-ban.
Losonczy László fordítása alapján átdolgozta: Táborszki Bálint.

A főnök nélküli törzseknél, valamint az olyanoknál, melyeknél a főnökség nem állandó, illetve mint az olyan népeknél, melyeknél a főnökség némileg ugyan meg van állapítva, de nem eléggé szilárd, az ajándékozás nem igen változik állandó szokássá. Például szolgálhatnak erre Ausztráliának, Tasmániának és Fuego földjének őslakói; és amikor azoknak a vad amerikai fajoknak a leírásait olvassuk, melyek kevésbé szervezett társadalmi életet élnek, mint pl. az eszkimók, a csinukok, a kígyó-indiánaok, a komancsok, a csippevák, stb., vagy pedig ha az olyan törzsekről szóló elbeszéléseket tanulmányozzuk, melyek demokratikus szervezettel bírnak, mint pl. az irokézek vagy a krík indiánok, úgy találjuk, hogy miután az említett törzseknél nem létezik erős személyes uralom, ennélfogva ott alig történik említés az ajándékozásról, mint a politikai tiszteletnyilvánítás egy neméről.

Ennek éppen ellenkezőjéről tesznek bizonyságot azok a leírások, amelyek olyan amerikai törzsek szokásaira vonatkoznak, amelyek a múlt időkben a zsarnoki kormányforma alatt a civilizáció jelentős fokára emelkedtek. Torquemada beszéli, hogy Mexikóban, „midőn valaki a tartományfőnök vagy a király üdvözletére megy, virágokat és más ajándékokat visz magával”. A csibcsákokról szintén azt olvassuk, hogy „midőn ajándékot vittek a főnöknek – mert senki nem ment őt meglátogatni anélkül, hogy egyszersmind valami ajándékot ne vitt volna magával – avégett, hogy beszélgessenek vagy egyezkedjenek vele, fejüket és testük felső részét meghajtva járultak elé”; és Yucatán őslakóinál szokás volt, hogy „midőn vadásztak, halásztak vagy éppen sót ástak, a szerzemény egy részét mindig odaajándékozták uruknak.” A másféle jellegű népek, mint például a malayo-polinéziaiak, akik főnökeik kétségbe nem vonható uralma alatt a társadalmi fejlődés bizonyos fokára emelkedtek, szintén e szokás mellett tesznek bizonyságot. Forster, amikor azokról a tárgyakról tesz említést, amelyeket a Tahiti-szigetek őslakóival elcseréltek élelmiszer, ruházat és hasonló dolgokért cserébe, azt mondja, hogy „azonban úgy találtuk, hogy minden ekként szerzett vagyonuk, bizonyos idő múlva, vagy mint ajándékok, vagy pedig mint önkéntes hála-adományok, a különböző főnökök kincstáraiba folytak be, mely főnökök – úgy látszik – minden kisebb és nagyobb szekercék és fejszék egyedüli birtokosai voltak.” Úgyszintén a Fidzsi-szigeteken is „mindazoknak, akik a főnök kegyét meg akarják nyerni, vagy vele békés viszonyban akarnak élni, e célból bizonyos engesztelő ajándékot kell hozniuk.”

Ez utóbbi esetekből tisztán láthatjuk, hogy a főnökök részére tett ajándékozások hogyan változnak át önkéntes engesztelő áldozatokból kikényszerített engesztelő adományokká, mert amikor pl. azt olvassuk, hogy a „Tahiti-sziget főnökei erővel kifosztják alattvalóik ültetvényeit,” és hogy a Fidzsi-szigeteken „a főnökök erőszakkal elveszik mások személyét és vagyonát”, abból világosan kitűnik, hogy az ajándékozás semmi más, mint egy bizonyos résznek önkéntes átengedése egyedül azért, hogy ezáltal az egész elvesztése meggátoltassék. Ez a politika, amivel kielégítik a vagyon utáni sóvárgást és kifejezik a hódolatukat. „A malagasok között (Madagaszkár szigetén) bizonyos alkalmakkor mind a rabszolgák, mind a szabadok élelmiszereket ajándékoznak főnökeiknek, hogy kifejezést adjanak hódolatuknak.” És ebből arra következtethetünk, hogy minél hatalmasabbak a főnökök, az alattvalók annál inkább mindent elkövetnek avégett, hogy elnyerhessék főnökük kegyét, mind azzal, hogy kielégítik azok kapzsi vágyát, mind azzal, hogy kifejezik hűségüket.

 Azonban nagyon ritkán fejlődik ki – ha egyáltalán kifejlődik valaha – állandó szokássá a főnöknek adott ajándékozás gyakorlata az egyféle népfajból álló törzseknél. Ezeknek a törzseknek a főnöke, aki nem sokban különbözik társaitól, és akit nem vesznek körbe szolgálatkész egyének, akik készek másokra erőszakolni az akaratát, általában nem igen szokott a törzs tagjaiban olyan nagy félelmet kelteni, hogy ennek következtében megszokott szertartássá váljon az ajándékozás. Csakis olyan elegyült társadalmakban – melyek egy győzedelmes törzs, valamint több ugyanazon vagy különböző fajhoz tartozó legyőzött törzsekből alakultak – történik meg, hogy felülkerekedik egy bizonyos kormányzó osztály, mely olyan főbb és alsóbb rangú főnökökből áll, akik a többiekből több tekintetben különböznek és eléggé hatalmasak, hogy felébresszék a szükséges rettegő tiszteletet. A fentebbi példákat általában véve mind olyan társadalmak köréből merítettük, melyekben a főnökök királyi méltóságra emelkedtek.

Magától értetődő, hogy az ajándékozás e szertartás által egyszersmind kiterjedtebb alakot is ölt. Mert ahol az alárendelt uralkodók fölött egy főuralkodó is van, őt egyaránt köteles kiengesztelni úgy általában az egész nép, valamint az alárendelt uralkodók. Innen van aztán az ajándékozásnak két fajtája.

Timbuktu város (Észak-Afrikában) többek között olyan példákat mutat fel, melyben az ajándékozás szokása tisztán megtartotta eredeti jellegét. Itt ugyanis a „király semmiféle adót nem vet ki az alattvalókra vagy az idegen kereskedőkre, hanem csakis ajándékokat kap tőlük.” Azonban Caillié hozzáteszi, hogy „Timbuktuban nincs is semmi rendszeres kormányzat. A király úgy kormányozza alattvalóit, mint az atya a gyermekeit.” Ha valami fölött vita támad közöttük, „a király összehívja a vének tanácsát.” Vagyis ahol a királyi hatalom nem nagy, az ajándékozás önkéntes marad. Más afrikai népeknél, pl. a kaffereknél az ajándék már – úgy látszik – jóformán elvesztette önkéntes jellegét. „A király jövedelmét barmokból, korai gyümölcsökből, stb. álló évi adó teszi ki”, és „midőn valamelyik alattvaló megnyitja magtárát, a gabonából egy kis részt szomszédjának, egy nagyobb részt pedig a királynak kell küldenie.” Abyssiniában szintén a kényszer-adomány és az önkéntes ajándékozás keveréke van szokásban: azonkívül, hogy a Tigré tartomány hercegének bizonyos szövetekből és gabonából álló meghatározott évi adót fizetnek, még évenkénti önkéntes ajándékokat is visznek neki. És általában véve egész Kelet-Afrikában az a szokás, hogy a nép részletesen meghatározott, valamint részletesen meg nem határozott adományokat szolgáltat be évenként a királyok részére. És hogy azon ajándékozások mellett, melyek – mivel szokássá váltak – megszűntek engesztelő adományoknak lenni, miért létezik még a hajlam, hogy olyan ajándékozásokat is tegyenek, melyek – mivel nem megszokásból történnek – határozottan engesztelő ajándékoknak tekinthetők, azt azonnal megértjük, amint belegondolunk, hogy ott, ahol a királyi hatalom naggyá nőtt, az alattvalóknak minden vagyonukat úgy kell tekinteniük, mint amely csakis a király engedélyéből az övék. Amikor Burton azt beszéli, hogy Dahomeyben „a lakosok nem nagyon igyekeznek arra, hogy meggazdagodjanak, mivel annyiszor kirabolnák őket, amennyiszer csak el tudnák tűrni e műtétet”, és amikor Bogotának régi királyairól azt olvassuk, miszerint – amellett, hogy részükre évenként több ízben rendes adót és számtalan más adományt fizettek – alattvalóik életének és minden vagyonának is korlátlan uraként tekintettek rájuk, mindezekből világosan láthatjuk, hogy miért van az, hogy azon adományokon felül, melyek eleinte önkéntesek és meg nem határozottak voltak, később pedig kényszerített és meghatározott adományokká váltak, folyamatosan új meg új önkéntes adományok is történnek.

Ha alárendelt állapotot mutat azon tény, hogy egy közönséges magánszemély valami ajándékot hoz főnökének vagy királyának, akkor még inkább arról tanúskodik az, amikor egy alárendelt uralkodó az ő fő-uralkodójának hoz ajándékot; ez utóbbi esetben – amelynél az alattvalói hűtlenség vétkétől még inkább lehet tartani – a lojalitás bizonyságául szolgáló szertartás jelentősége sokkal nagyobb fontosságúvá válik. Innen aztán az ajándékozás a fensőbbség formális elismerésévé növi ki magát. A hajdani Vera Paz államban „mihelyt valamely királyt megválasztották . . . a törzs minden előkelői megjelentek előtte, vagy rokonaikat küldték oda . . . ajándékokkal . . . Ezek aztán (a kikiáltás során) kijelentették, hogy beleegyeznek a megválasztásba, és elfogadják királyuknak.” A csibcsáknál, amikor az új király trónra lépett, „az előkelő férfiak esküt tettek le, hogy engedelmes és lojális vazallusok lesznek, s alattvalói hűségük bizonyítékául mindannyian bizonyos ékszert, néhány nyulat, stb. ajándékoztak neki.” Toribio azt mondja a mexikóiakról, „azok az indiánok, akik nem voltak kötelesek adót fizetni, de még a főnökök is minden évben, bizonyos ünnepek alkalmával ajándékokat vittek az uralkodónak . . . annak elismeréséül, hogy ők az alattvalói.” Éppen így volt ez Peru őslakóinál is, akiknél ugyanis „senki sem járult Atahualpa elé anélkül, hogy hódolata kifejező jeléül ne vitt volna magával valami ajándékot; s bár azok, akik elé járultak, többnyire előkelő nemesek voltak, ajándékukat saját hátukon és mezítláb vitték.” Az ajándékozás fontosságát, mint olyat, mely vazallusi kötelezettséget foglal magában, eléggé mutatja a zsidókról szóló két, egymással ellentétes feljegyzés. A királyok könyvében (I. Kir. IV:21.) ugyanis Salamonról azt olvassuk, hogy „ő uralkodik vala minden országokon, az Eufrates folyótól fogva egész a filiszteusok földjéig és Egyiptomnak határáig,” s másutt (II. Kron. XXIII:24.) szintén azt olvassuk, hogy „a föld minden királyai törekedtek Salamont látni . . . s mindannyian évről évre rendesen elvitték az ő ajándékaikat.” Ezzel ellentétben szintén meg van írva, hogy midőn Sault királlyá választották, „Beliálnak (az álnokságnak) fiai ezt mondják vala: miben lehet ez ember szabadulásunkra? És ócsárolták őt s neki semmi ajándékot nem vivének” (I. Sam. X:27). Kelet legtávolabbi vidékein a főnök részére nyújtott ajándéknak általában ma is mindenütt ugyanez a jelentése. Japánban „kötelessége minden főnemesnek, hogy évenként legalább egyszer, amikor ajándékokat visznek magukkal, látogatást tegyen s lerója tiszteletét a császári udvarban,” s továbbá „a világi uralkodó évenként egyszer kifejezi tiszteletét s lerója adóját a tennó előtt . . . ünnepélyes követség és gazdag ajándékok által.” Kínában az alárendeltséget kifejező cselekedet rendkívül fontos jelentőségű. Azon kijelentés mellett, miszerint „a főkhán beiktatása alkalmával négyezer küldött és követ vett részt a szertartásban, kik ajándékokkal megrakottan érkeznek,” egyszersmind azt is olvassuk, hogy a mongol hivatalnokok a IV. Ince által oda küldött ferences barátoktól egyenesen megkérdezték: „vajon tudja-e a pápa, hogy a főkhán az égnek fia és hogy a földnek uralma az ő jogkörébe tartozik . . .” továbbá „hogy a pápától miféle ajándékokat hoztak a főkhán részére.”

Hasonló jelentése van az uralkodó számára nyújtott ajándék-adásnak Burmah tartományában is, ahol Yule szerint erélyes intézkedéseket tettek, „hogy az úgynevezett bűnbocsánat napján a kérvényező idegen küldöttek a birodalom vazallusaival és alattvalóival együtt az udvarnál előzetesen be legyenek mutatva; s ezeknek ajándékai úgy legyenek feltüntetve, mint bocsánatért esedező áldozatok, hogy ezzel elhárítsák magukról a hűbéruruk ellen elkövetett vétségekért megérdemelt büntetést.”

Európa középkori története sem hagy cserben minket, amikor példákat keresünk az ajándékokra, melyet úgy az általános, mint a speciális kiengesztelés, valamint az alattvalói hűség kifejezése érdekében tettek. A történelmi feljegyzésekből ugyanis azt olvassuk, hogy „a Merovingok uralma alatt évente egyszer, egy bizonyos napon, ősi szokás szerint a Mars mezején a nép ajándékokat vitt a királynak,” s e szokás egész a Karolingok uralkodásáig gyakorlatban volt. Ez ajándékok különfélék voltak: mint például étel és ital, továbbá lovak, arany, ezüst, valamint ékszerek és öltözetek. Számos adat bizonyítja, hogy egyének és közösségek is ajándékoztak, és a városok is így fejezték ki hűségüket. Tény továbbá az, hogy onnantól fogva, amikor Orleans város lakói Gontramot – a náluk tett látogatása alkalmával – elhalmozták ajándékaikkal, hosszú ideig fennmaradt az a szokás, hogy a városok ezzel igyekeztek megnyerni az őket meglátogató uralkodók jóindulatát, majd az idő múlásával az ilyen ajándékok kötelezővé váltak. Az ősi Angliában is, amikor az uralkodó meglátogatta valamelyik várost, az először önkéntes, később pedig szigorúan elrendelt ajándékozás olyan súlyos tehernek bizonyult, hogy néhány esetben „nagy sorscsapásnak tekintették a királyi család és udvar átutazását.”

Ha a fentebbi tényeket összefoglaljuk, a levonható tanulság minden olvasót azon következtetésre vezethet, hogy az engesztelő ajándékok, amelyek kezdetben önkéntesek és kivételesek, a politikai hatalom erősödésével kevésbé önkéntessé és általánosan kötelezővé változnak, így aztán idővel egyetemes és kényszerített hozzájárulássá, megszabott sarccá növik ki magukat; továbbá hogy ez később, a pénz forgalomba jövetelével pénzbeli adófizetéssé lesz. Hogy ez az átalakulás miként jön létre, és mik azok az indokok, melyek annak létrejöttét folyton sürgetik és a legönkéntesebben nyújtott adományt a legönkéntelenebb adománnyá változtatják, eléggé mutatja John Malcolm a Perzsiában divatozó szokásokról (Sketches of Persia) írott művében tett megjegyzése. Ő ugyanis, amikor „azon rendetlen és nyomasztó adóról” szól, „melyeknek a perzsák folyvást ki vannak téve,” többek között a következőt mondja:

„A legelső e rendkívüli adók közül úgy tekinthető, mint rendes és rendkívüli ajándék. A király részére rendesen befolyó ajándékok azok, melyeket a tartományok és kerületek kormányzói, az egyes törzsfőnökök, valamint a miniszterek s általában minden főbb hivatalnokok beszolgáltatnak Nourouze ünnepén vagyis a tavaszi napéj-egyenlőségkor. . . Az ilyen alkalmakkor befolyó ajándékok mennyiségét rendszerint a szokás határozza meg; egyébiránt aki igen keveset visz, az hivatalát veszti, aki minél többet ad, az annál nagyobb kegyben részesül.”

Hogy efféle nyomás alatt jött létre az irreguláris ajándékozásból a reguláris adózás, az következik mind az adott tárgyak természetéből, mind az adás egyre gyakoribbá válásából. Ilyen ajándékokat – feltéve, hogy azok elfogadhatók – természetesen olyan dolgokból szoktak adni, amikkel rendelkezik a nagyközönség, s amelyek nem csak a legjobb minőségűek, hanem egyszersmind a legnagyobb bőségben is vannak. Tehát amikor az adományok egy terjedelmes birodalomban rendszeresíttetnek, azok általában az illető vidék terményeiből állnak; mint pl. az ősi Peruban történt, ahol némely vidék lakói illatos fát, más vidékek gyapotot, megint más vidékek smaragdot és aranyat, más vidékek papagájt, mézet és viaszt küldtek; vagy mint az ősi Mexikóban, ahol az egyes városok azzal fizettek, „amit a vidékről nyertek, mint például halat, húst, gabonát, gyapotot, aranyat, stb., mert ő náluk méz egyáltalán nem volt.” Más esetekben vegyesek a kevésbé egységes helyekről beszolgáltatott adományok, mint pl. amilyeneket a középkori francia városok adtak királyaiknak: „ökröket, juhokat, bort, zabot, vadakat, viaszfáklyákat, lovakat, fegyvereket, arany és ezüst edényeket, stb.” Világos tehát, hogy ha az ajándékozás valamiféle adónemmé változik, akkor a beszolgáltatott dolgok különféle neműek lesznek; aszerint, amilyen az adott vidék jellege, vagy néha az adott egyének képessége.

Hogy a rendszeres ajándékozás hogyan megy át adófizetésbe, azt némely aránylag kisebb társadalmak mutatják, melyek keblében a kormányzó hatalom eléggé meg van erősödve. A Tonga- (vagy Barátság) szigeteken „a főbb rangú főnökök a királynak körülbelül minden második héten sertéseket és jamszgyökeret adnak ajándékba; e főnökök egyszersmind ajándékokat kapnak a rangfokozatban utánuk következőktől, ez utóbbiak ismét a náluk alantabb állóktól, és így tovább, le egészen a köznépig.” A régi Mexikó, mely különböző korokban leigázott és különböző fokozatok szerint függő provinciákra volt felosztva, az ajándék rendes adófizetésbe való átmenetének különböző fokozatait mutatja. Duran I. Montezuma mexikói uralkodó ideje kapcsán azt mondja, hogy „az adók névsora mindent magába foglalt . . . Ezt az adózást az egyes legyőzött provinciák teljesítették, hogy a vitéz mexikóiak felhagyjanak az ő pusztításukkal.” Ez az idézet világosan mutatja, hogy az adományok eleinte engesztelő ajándékok voltak. Továbbá azt olvassuk, hogy „Meztitlanban az adót nem meghatározott időben, hanem csak akkor fizették, amikor az uraknak arra szüksége volt . . . Ezek jobbnak látták nem felhalmozni az adományt, hanem kértek,  amire éppen akkor szükség volt a templomok, az ünnepek és az urak részére. És azt mondják, hogy azokat az adókat, amelyek Montezuma egész birodalmában „élelmiszerekből, ruhaneműkből és különböző tárgyak nagy változatából álltak – némelyiket évente, másokat minden hat hónapban, megint másokat minden tizennyolc napban fizették. Továbbá Toribo megjegyzi a „hódolat kifejezése jeléül”, ünnepek során beszolgáltatott ajándékokra vonatkozóan, hogy „úgy látszik, miszerint világos dolog, hogy a főnökök, a kereskedők és földbirtokosok adófizetésre nem voltak kötelezve, amennyiben pedig mégis fizettek némi adót, azt csakis saját jószántukból, önkéntesen tették.”

Az önkéntes ajándékoknak kényszerített adóba való átmenete Európa középkori történelméből is eléggé kimutatható. A Meroving-házból származott francia királyok jövedelmének forrásai között Georg Waitz felemlíti a nép által különböző alkalmakkor (különösen házasságkötés alkalmával) beszolgáltatott önkéntes ajándékokat, emellett az éves ajándékokat, melyeket évente a március hónapi gyűjtés alkalmával szoktak beszolgáltatni, később pedig más időszakokban az év elején; ezek eleinte mind önkéntes adományok voltak, később pedig mindinkább meghatározott adóvá változtak. Továbbá a Karolingok idejében a nép által szintén évenként adni szokott ajándékokra vonatkozóan ugyancsak Waitz mondja, hogy ezek az ajándékok lassan teljesen elvesztették önkéntes jellegüket, úgy, hogy Hinkmar (reimsi érsek a IX. században) egyenesen adónak nevezi azokat. A feljegyzései szerint ezek az adók lovakból, aranyból, ezüstből, ékszerekből, (az apácáktól) öltözékekből és a királyi palota részére megkívánt egyéb szükségletekből állottak; és ugyancsak ő említi, hogy ezek az illetékek vagy tributák többé-kevésbé magán jellegűek voltak; bár kötelezőek voltak, a szó szerinti értelemben még nem váltak adókká. Arra is van elegendő világos bizonyíték, hogy azok az önkéntes ajándékok, melyeket a városok adtak uralkodó fejedelmeiknek, amikor azok birtokukba vették a városokat, szintén kényszerített adományokká váltak. Leber előadása szerint 1584-ben a francia királynak (III. Henriknek) szigorú rendelettel kellett Párizs városát arra kényszeríteni, hogy ajándékot rakjon össze Anjou hercegének, valamint más alkalmakkor ugyanezt kellett tennie, hogy az ajándékot adjon a külföldi követek és uralkodók részére.

Amint azonban a pénzértékek mindinkább határozottá váltak, és így egyre könnyebben történtek a pénzbeli fizetések, az adományok pénzfizetéssé változtak; erre példaként szolgál „azon adónem (inferenda), melyet eredetileg haszonállattal fizettek, a Karolingok idejében pedig már pénzként kellett beszolgáltatni”; úgyszintén példaként hozható fel itt – Anglia történelméből – azon más javak helyett fizetett pénz, melyet az angol városoknak az átutazó király és kísérete részére kellett beszolgáltatni. E bizonyítékok sorát alig zárhatnánk be célszerűbb adattal, mint a következő idézette Stubb történeti művéből:

„Az angol király rendes jövedelme egyedül a királyi földbirtokokból és a köznép által bírt földek jövedelméből eredt, mely jövedelmet vagy pénz formában, vagy természetben s élelem alakjában szolgáltatták be, aszerint, hogy az a korona ősi birtokaiból fennmaradt bért, vagy pedig azon kvázi-önkéntes adót képviselte, melyet a nemzet saját választott fejének fizetett.”

Ez idézet egyszersmind magába foglalja, hogy az önkéntes ajándék hogyan változott át önkéntelen fizetséggé, valamint azt, hogy a fizetség hogyan lett adóvá. Ha azok az önkéntes adományok, amelyeket azért adnak, hogy biztosítsák valamelyik magas állású egyén jóindulatát, lassanként rendes adókká lesznek, és idővel állandó jövedelemforrássá válnak, nem várhatjuk-e azt, hogy azok az adományok, melyek az alárendelt személyek részére történnek, amikor szükség van a segítségükre, hasonlóképpen szokássá válnak és végül őket is hasonlóan eltartják? Vajon nem ismétlődik-e meg a fentebb jelzett folyamat az alsóbb állami hivatalnokok esetén? Úgy találjuk, hogy de.

Először is meg kell jegyeznünk, hogy azon időszakos és rendes ajándékok mellett, melyeket az uralkodó kiengesztelésére és fensőbbségének elismerésére adnak, a fejlődés kezdetleges fokán az uralkodónak rendszerint még speciális ajándékokat is adnak, különösen olyankor, amikor valamelyik megsértett alattvaló védelmezése vagy pártfogása végett igénybe igyekszik venni a hatalmát. A csibcsáknál „senki sem jelenhetett meg a király, főnök (cazique) vagy valamelyik másik vezető előtt anélkül, hogy ne vitt volna magával bizonyos ajándékot, melyet azelőtt kellett beszolgáltatni, mielőtt előterjeszti kérelmét.” Szumátra szigetén a főnök „semmi adót nem vet ki alattvalóira, és azok részéről semmiféle biztos jövedelme vagy más javadalmazása nincs, mint csupán azok, melyek az előforduló vitás ügyek elintézése fejében esetenként befolynak.”

Hasonló szokás él Északnyugat-Indiában is. Gulab Singhről, Jummu tartomány egykori uralkodójáról azt mondja Drew, hogy „aki neki egy rupeet (egy ezüstforint értékű pénzdarabot) adott ajándékul (nazar), annak kérelmét azonnal figyelembe vette; úgy, hogy még nagy tolongás esetén is megtörtént, hogy az uralkodó azonnal meglátta azt, aki egy rupeet mutogatott és hangosan kiabálta: ’maharajah, egy kérvény!’ Az uralkodó ilyenkor, mint valami héja, magához ragadta a pénzdarabot, és miután a birtokába jutott, türelmesen kihallgatta a kérelmezőt.”

Bizonyítékok mutatják, hogy az efféle dolgok régen az angolok között is hasonló módon történtek. „Bizton hihetjük,” mondja Broom, John Lingard állításaira hivatkozva, „hogy azokban az (angol-szász) időkben kevés fejedelem vonakodott bírói tisztet végezni, ha kegyeltjei kérték fel, ha megvesztegetéssel kísértésbe hozták, vagy ha nyereség és pénzvágy ösztönözte.” És amikor azt olvassuk, hogy a régi normanok uralkodása idején „a kártérítési per legelső lépése volt kiperelni vagy a meghatározott díj megfizetésével megvásárolni” egy eredeti királyi idézést (original writ), ami megkövetelte, hogy a vádlott személyesen megjelenjen előtte, ebből gyaníthatjuk, hogy a meghatározott pénzösszeg, melyet ezért az okiratért fizetni kellett, eredetileg a király számára adott ajándék volt a bírói segítségéért cserébe. Erre a következtetésre más bizonyítékot is találunk. William Blackstone egyik törvénytudományi művében azt mondja, hogy „manapság bizony még a királyi idézőlevelet is joga van követelni bárkinek, aki kifizeti érte a szokásos díjat,” ami hallgatólagosan magába foglal egy előző korszakot, amikor az idézőlevelek kiállítása a király kegyén múlt, amit csak engesztelés által lehetett megnyerni.

Ennélfogva igen természetes, hogy azokban az esetekben, amikor bírói és más teendők végzésével kell valakit megbízni, egyszersmind adományoknak is lennie kellett, hogy elnyerjék a hivatalnokok szolgálatát; és az eredetileg önkéntes adományok később kötelezőek lettek. Erre bőven találunk bizonyítékokat a kelet régi történelméről szóló elbeszélésekben. Így például Ámosz próféta könyve II. 6. versében olvashat, hogy a bírák ajándékokat fogadtak el; mint ahogy ezt az ugyancsak keleten működő török magisztrátusokról beszélik mind a mai napig; itt a próféta, valamint a modern megfigyelő tévesen feltételezi, hogy ez a szokás korrupció következménye, holott ez csak egy azon számos eset közül, melyben valamely magasabb állapot alásüllyedését tévesen valamely alsóbb állapotnak tekintik. Így, ismét, a középkori Franciaországban a bírák hála jeléül bizonyos „fűszereket” kaptak azoktól, akik valami pert nyertek. Azonban ezek az adományok 1369-ben, vagy talán már előbb is pénzre változtak; és 1402-ben már illetékként kezelték őket. Ez a szokás a francia forradalomig fennmaradt. Az angol nemzet történelmében Bacon esete nem valami különleges és letűnt szokás, hanem egy régi és megszokott gyakorlat fennmaradása mellett tesz tanúságot; a helyi feljegyzések beszámolnak arról a szokásról, hogy a bíráknak és a hivatalszolgáknak szokás ajándékokat adni; és ezeket a tényeket foglalja össze a kijelentés, hogy „egyetlen főemberhez, magisztrátushoz vagy udvarnokhoz sem lehetett anélkül közeledni, hogy keleti szokás szerint valami ajándékot ne vitt volna magával az illető.”

Hogy régen az állami hivatalnokoknak nyújtott engesztelő ajándékok némely esetekben azok teljes jövedelmét képezték, arra bizton lehet következtetni egyebek mellett abból a tényből is, hogy tudniillik a főbb királyi hivatalok a tizenkettedik században árverés útján keltek el; ebben benne rejlik, hogy a kapott ajándékok értéke elég nagy volt ahhoz, hogy érdemes legyen megvásárolni az állásokat. Úgy tűnik, a régi Oroszország példa arra az állapotra, melyben az uralkodó tanácsosai és képviselői legfőbb részben – ha ugyan nem egészben – ajándékokból tartották fenn magukat. Karamsin „megismétli azoknak az utazóknak a megfigyeléseit, akik a XVI. században meglátogatták Moszkvát. ’Meglepő volna’ mondják ezek az idegenek, ’hogy olyan gazdag az itteni főherceg? Semmi pénzt nem ad sem katonáinak, sem nagyköveteinek, sőt ellenkezőleg, elveszi az utóbbiaktól mindazon értékes tárgyakat, melyeket az idegen országokból hoznak magukkal . . . Mindazonáltal ezek az emberek nem panaszkodnak.” Amiből azt lehet következtetnünk, hogy azok – miután fölülről nem volt rendes fizetésük vagy tiszteletdíjuk – alulról nyert ajándékokból éltek.

Továbbá egyszersmind felvilágosítást nyerünk az Oroszországban uralkodó állapotokat illetően is, mert világossá válik, hogy amiket mi kenőpénznek nevezünk, melyet a nyomorultul fizetett hivatalnokoknak kell adni, mielőtt elvégeznék kötelességeiket, azok nem egyebek, mint azoknak az ajándékoknak a képviselői, melyek a teljes jövedelmüket képezték abban az időben, amikor egyáltalán nem volt semmilyen fizetésük. Hasonlót mondhatunk Spanyolországgal kapcsolatban is, amelyről Rose mondja, hogy „a megvesztegetés és az erkölcsi romlottság uralkodik a bírótól le egészen a rendőrig . . . Azonban a szegény spanyol hivatalnokok mellett azt lehet mentségül felhozni, hogy amíg a kormánytól semmilyen díjazást nem kapnak, addig a kormány mindent megkövetel tőlük.”

A szokás annyira természetessé tette számunkra azt a gyakorlatot, hogy bizonyos szolgáltatásért meghatározott összeggel fizessünk, hogy mint megszokott dologról, azt tartjuk, hogy ez a kapcsolat az elejétől fogva létezett. Azonban amikor azt olvassuk, hogy a kevésbé szervezett társadalmakban, mint például a becsuanáknál a főnök „igen csekély részt enged át kíséretének az eledelből és a tejből, és amire még ezeken kívül szükségük van, azt vadászattal és vadgyökerek felásásával kell beszerezniük,” sőt, hogy a már előrehaladottabb társadalmakban is, mint például Felső-Guinea Dahomey királyságában „az állam egyetlen hivatalnoka sem kap semmi meghatározott fizetést,” ez világosan mutatja, hogy eredetileg a főnök alárendeltjeinek, kiket hivatalosan nem fizetnek, maguknak kell önfenntartásukról gondoskodni. És miután a helyzetük hatalmat ad nekik arra, hogy megkárosítsák vagy megsegítsék az alattvalókat – és gyakran csak az ő közbenjárásukkal lehet a főnökhöz folyamodni – ennélfogva ebből származik az, hogy ajándékokkal engeszteljék ki ezeket az alárendelteket, mint amiért magát a főnököt is ajándékokkal engesztelik ki; ebből származik a jövedelmük.

[…] Fentebbi állításainkra vonatkozóan számos olvasó kétségtelenül megjegyezte, hogy azok minden ajándékozást úgy tüntetnek fel, mint amelyeket az alsóbbak tesznek a felsőbbek kiengesztelése céljából; és hogy teljesen figyelmen kívül hagyják azokat az ajándékokat, melyeket a felsőbbek adnak az alsóbbaknak. Ezek, bár nem mentek át abba, amit szertartásos kormányzatnak lehetne nevezni, mindamellett nagyon is figyelembe veendők. Az ajándékok e két nemének jelentése közti ellentét eléggé elismert ott, ahol – mint Kínában – az ajándékadás rendkívül aprólékos: „A felsőbb és alsóbb rangúak közötti szokásos látogatások alkalmával, vagy azt követően történik az ajándékok kölcsönös cseréje; azonban míg az előbbiek ajándékát adományok, addig az utóbbiak ajándékát áldozatok; ezeket a kifejezéseket használják a kínaiak azokra az ajándékokra, melyeket a kínai császár és az idegen hercegek között kölcsönösen kicserélnek.”

Az természetesen megtörténik, hogy amikor a politikai vezető hatalma annyira kifejlődik, hogy végül minden akadály nélkül kikiálthatja magát minden tulajdonosának, olyan állapot jön létre, ahol a vezető szükségesnek láthatja, hogy környezetének vagy alattvalóinak visszaadja annak egy részét, amit monopolizált saját maga részére. És miután azok egyszer már alárendeltek lettek az adás által, most bizonyos fokig még inkább alárendeltek lesznek az elfogadás következtében.  Azok a népek, akikről – mint a kuki-néptörzsről – azt mondhatni, hogy „minden vagyonukat, amivel csak bírnak, egyedül a rajahnak (tartományi főnöknek) engedélye vagy elnézése következtében bírják,” vagy azok a népek, mint például a dahomey törzsbeliek (dahomanok), akik mind testüket, mind jószágaikat illetőleg királyuk tulajdonai, világosan olyan helyzetben vannak, hogy miután a vagyon olyannyira túlságos mértékben folyt be a politikai központba, hogy azt mindet föl nem használták, a fölöslegnek onnan ismét szét kell folynia. És innen van, hogy például Dahomeyben, ahol bár egy állami hivatalnok sem kap semmi rendes fizetést, a király a minisztereinek és főbb hivatalnokainak királyi jutalmat osztogat.

Anélkül, hogy messziről hozott bizonyítékokra utalnánk, elégedjünk meg azzal, ha az ok és okozat e viszonyait Európa múltjától kezdve lefelé megfigyeljük. Tacitus azt mondja a régi germánokról, hogy „a főnöknek ki kell mutatni a bőkezűségét, amit követője el is vár tőle. Így például egy alkalommal ezt a harci paripát követeli, máskor azt az ellenség vérébe mártott győzedelmes lándzsát. A fejedelem asztala, ha nem is díszes, de bőséges kell hogy legyen; ez a követőinek egyetlen fizetsége.” Így tehát a monopolizáló vezér rendszerint kegyajándékokat osztogatott alattvalóinak. A középkort ugyanennek a rendszernek a módosított formája jellemezte. A XIII. században „hogy a vér szerinti hercegeket, az egész királyi házat, a korona és a királyi háztartás fő hivatalnokait megkülönböztessék, a király rangjuknak és az évszaknak megfelelő ruhákat adott nekik. Ezeket a megkülönböztető öltözékeket bérruhának (livrée) nevezték, mivel a király általi ingyenes ajándékok voltak.” Ez utóbbi megjegyzés világosan mutatja, hogy az ilyen ajándékok elfogadása szubordinációt jelentett. Burgudnia hercege egészen a XV. századig fenntartotta azt a szokást, hogy egy bizonyos ünnepen az udvarában levő hercegek és lovagok mindegyikének „ékszerekből és értékes tárgyakból álló ajándékokat adott annak a napnak a szokása szerint”, és igen valószínű, hogy az élelmezésen, a lakhatáson és a hivatalos öltözéken kívül, melyeket saját maguk számára és szolgáik részére nyertek, az efféle ajándékok képezték az udvari szolgálatuk jutalmát.

Aligha kell hozzátenni, hogy hogy azok a nagyméretű adományok, melyekkel Európában – a fejlődés egyazon kezdetleges fokán – a királyok, hercegek és nemesek elárasztották a köznépet, hasonlóképpen nem voltak mások, mint csupán kifejezői annak a szolgai állapotnak, melyben a napi élelmezésükön felüli munkavégzésükért cserébe nem bért, hanem kegyadományt kapták. Továbbá az is kétségtelen, hogy a borravalók, az újévi ajándékok és a hasonlók, amiket manapság is adni szokás, egy olyan rendszernek a maradványai, amelyben a meghatározott fizetséget ajándékokkal pótolták – egy rendszer, ami maga is egy olyan, régebbi rendszernek a következménye, ahol az ajándékok képezték az egyetlen fizetséget.

Így tehát egészen világossá válik, hogy ahogyan az alárendelt személyek által felsőbbjeik részére nyújtott ajándékokból idővel kifejlődtek a különböző adók és díjak, úgy az adományokból, melyeket az uralkodók adtak alattvalóiknak, idővel kifejlődtek a fizetések.

[…] Azt a kérdést illetőleg, hogy az ajándékozás milyen viszonyban áll a különböző társadalmi típusokkal, mindenekelőtt azt kell megjegyeznünk, hogy igen kevés ajándékozást lelhetünk az egyszerű (egyféle népből alakult) társadalmakban, ahol vagy egyáltalán nincs semmiféle főnökség, vagy ha van is, az instabil. Az ajándékozás a főnök nélküli, vándorló törzseknél sem állandó, sem rendszeres nem lehet; sőt, még olyan nem elegyült törzseknél sem lehet az, melyeknél a főnöki méltóság csupán névleges. Azonban azt találjuk, hogy az ajándékozás elterjedt az elegyült és kétszeresen elegyült társadalmakban, mint például Afrika, Polinézia, az ősi Amerika, stb., fél-civilizált államaiban, ahol az állandó vezetőség – legyen az első- vagy másodrendű – mind alkalmat, mind okot szolgáltat rá. Ennek az igazságnak az elismerése ahhoz a mélyebb igazsághoz vezet minket, hogy míg az ajándékadás csak közvetetten áll kapcsolatban a társadalmak típusával az egyszerű vagy elegyült társadalom tekintetében, addig egyenesen rokoni kapcsolatban áll a többé-kevésbé katonai társadalom típusával. Minél félelmetesebb a kiengesztelendő személy, annál nagyobbnak kell lennie a kiengesztelési vágynak; és ennél fogva a hódító főnök, és különösen a király – aki fegyveres erővel egyeduralkodóvá tette magát sok más főnök fölött – olyan személy, akinek jóakaratát az alattvalók rendkívüli szorongások között igyekeznek megnyerni olyan cselekedetekkel, melyek egyszerre elégítik ki kapzsiságát és fejeznek ki hódolatot iránta. Innen van tehát az a tény, hogy az uralkodó részére történő ajándékozás szertartása leginkább azon társadalmakban terjedt el, amelyek vagy ténylegesen katonaiak, vagy pedig olyanok, amelyekben a múltban lezajlott a krónikus katonai küzdelmek kifejlesztették az ahhoz illő zsarnoki államformát. Ebből fakad a tény, hogy az egész keleten – ahol ez a társadalmi jelleg mindenhol fennáll – a hatalmi személyek részére történő ajándékozás mindenhol kötelező. Ebből fakad a tény, hogy Európa múltjában, amikor a társadalmi tevékenységek katonaiak voltak, és ennek megfeleltek az államszerkezetek, egyetemesek voltak az egyének és testületek által a király részére beszolgáltatott lojális ajándékok; míg általánosak voltak a felsőbbek által az alsóbbak számára nyújtott kegyajándékok – melyek szintén a hadi állapottal szabályszerűen együtt járó teljes függési viszonyból fejlettek ki.

[…] Tehát mint a szertartások az előző fejezetekben tárgyalt nemeiről, úgy az ajándékozásról is azt mondhatjuk, hogy ez azon politikai főnökség megteremtésével ölt bizonyos alakot, melyet a katonai állapot hoz létre, a katonai társadalmi szerkezettel együtt fejlődik ki, és az ipari társadalom kifejlődésével hanyatlik.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):