Herbert Spencer – A katonai társadalom

Herbert Spencer – A katonai társadalom

 

A szociológia elvei paragrafusokra vannak osztva s a katonai társadalom elemzése az 547. §-sal kezdődik. Már a korábbi fejezetekben is esik elvétve szó a politikai szervezet két különböző módjáról, de összefüggő rendben a katonai típus jegyeit csupán a jelen fejezet foglalja össze s így, kapcsolatban az iparos típus jellemvonásait tárgyaló következő fejezettel, teljesen önálló tanulmánynak tekinthető. Minthogy azonban klasszikus művel állunk szemben, az eredeti paragrafus-jelzéseket meghagyandónak véltük.

Fordító

 

A politikai szervezetnek két, alapvetően különböző módja van, melyek egyike a katonai, másika az ipari életnek sajátossága. A társadalmi fejlődés folyamán e két típus rendszeresen (többé-kevésbé) összevegyült egymással. Mindamellett látni fogjuk, hogy úgy elméletben, mint a valóságban kellő pontossággal meg lehet jelölni azokat az ellentétes tulajdonságokat, melyek a két szervezeti formát teljes kifejlődésük esetén egymástól megkülönböztetik. És pedig főképpen az állandó háborúskodással járó társadalmi szervezet természetét lehet a priori meghatározni, s aztán a posteriori kimutatni, hogy számos esetben tényleg létezik is. Viszont a tiszta indusztrializmussal járó szervezet természetét, melyet ma még tapasztalatból alig ismerünk, a másik típussal való szembeállítás fogja megvilágítani, s ennek segítségével meg fogjuk látni a tényeket, melyek az eme típus felé való haladást mutatják.

A tévedésnek két lehetősége van s ezektől óvakodnunk kell. Olyan társadalmakkal van dolgunk, melyek különböző fokban összetettek és meg újra összetettek, társadalmakkal, amelyek műveltségi fejlettsége különböző és amelyek ehhez képest szerkezetüket is különböző terjedelemben építették ki. Tévedésbe esnénk tehát, ha összehasonlításaink nem vetnének számot a társadalmak nagyságának és művelődésének különbözőségével. Világos, hogy a katonai típusnak olyan vonásai, melyeket egy nagy nemzetnél láthatunk, nem találhatók meg egy vadakból álló hordánál, bárha az utóbbi épp oly katonai jellegű is. Ezenkívül, minthogy az intézményeknek hosszú időre van szükségük, hogy végleges formájukhoz jussanak, nem szabad azt várnunk, hogy az összes katonai társadalmak olyan szervezetet tárjanak elénk, aminővel teljes kifejlettségük esetén bírnának. Sőt inkább azt várhatjuk, hogy ez a szervezet a legtöbb esetben csak tökéletlen formában fog megjelenni.

Tekintettel e nehézségekre, legjobb lesz, ha először is azt vizsgáljuk, hogy a militarizmusban szükségképpen minő jellemvonások kifejlesztésére van hajlandóság és aztán megfigyeljük, hogy e jellemvonások mily mértékben vannak meg ama régi és új társadalmakban egyaránt, melyeket a háborúskodás jellemez. És ha elemeztük a háborúra eszményileg megszervezett társadalmat, akkor képesek leszünk a valóságos társadalmakban is felismerni azokat a sajátságokat, melyeket a háború hozott létre.

548. §. Hogy egy társadalom fenntarthassa testületi életét, kénytelen együttesen cselekedni s testületi életének fenntartása annál valószínűbb, minél tökéletesebb testületi tevékenysége. Támadás és védekezés céljaira az egyének erőit kombinálni kell s ott, ahol minden egyes egyén rendelkezésre bocsátja a maga erejét, legnagyobb valószínűsége van a sikernek. Egyforma szám, természet és körülmények mellett két törzs vagy két nagyobb társadalom közül, melyek egyike összes tettreképes tagjai tevékenységét egyesíti, míg a másik ezt nem teszi meg, rendszerint az első lesz a győztes. És olyan társadalmaknak kell rendesen fennmaradniuk, amelyekben a katonai együttműködés általános.

Ez a tétel szinte magától értetődik. De itt, bevezetésként szükséges tudatosan kiemelnünk azt az igazságot, hogy az állandó háborúskodás által kifejlesztett társas szerkezetben az összes harcraképes férfiak együttesen küzdenek más társadalmak ellen. Egyéb tevékenységüket külön is folytathatják, de ezt a működést együttesen kell kifejteniük.

549. §. Egy társadalom önfenntartási képessége annál nagyobb lesz, minél inkább hozzájárul a harcolni tudók közvetlen segítségéhez azok közvetett segítsége, akik nem tudnak harcolni. Feltéve, hogy egyebekben hasonlók, azok a társadalmak fognak fennmaradni, amelyekben a harcosok erőfeszítéseit a nem harcolókéi a legnagyobb mértékben támogatják. Ennélfogva egy teljesen katonai társadalomban azon egyéneknek, akik nem viselnek fegyvert, életüket azzal kell eltölteniük, hogy a harcosok fenntartását biztosítsák. Akár, mint azt kezdetben találjuk, a nem harcosok kizárólag a nők, akár, mint az később történik, idetartoznak a rabszolgaságba vetett foglyok is, akár pedig, ami még későbbi eset, a jobbágyok: az eredmény ugyanaz. Mert ha két, egyéb tekintetben hasonló társadalom közül az első munkásait teljesen erre a szolgálatra rendeli, míg a másodikban a munkások a maguk számára tarthatják meg munkájuk termékét, vagy legalább is többet, mint amennyi puszta létfenntartásukhoz szükséges: akkor e második társadalom harcosai, akik másféle módon nincsenek ellátva vagy kevésbé jól vannak ellátva, mint egyébként lennének, kénytelenek legalább részben önmagukat eltartani és így épp ily mértékben háborús célokra kevésbé lesznek használhatók. Következésképpen az elsőnek rendszeresen le kell győznie a másodikat. A legéletrevalóbb fennmaradása révén létrejövő társadalmi típus tehát az lesz, amelyben a harcoló rész mindazokat magában foglalja, akik fegyvert tudnak viselni s akikre fegyvert lehet bízni, míg a megmaradt rész egyszerűen állandó hadiszállítóként működik.

Mindennek nyilvánvaló következménye, aminek jelentőségét később fogjuk kifejteni, hogy a nem harcos rész, amely a harcos rész eltartásával foglalkozik, a társadalom önfenntartási képességének gyengítése nélkül nem nőhet túl azon a határon, amelynél eredményesen teljesíti feladatát. Mert különben egyesek, akik harcosok lehetnének, fölösleges munkások s a társadalom harcképessége kisebb, mint lehetne. Ennélfogva a katonai társadalomban a harcosok csoportja arra fog hajlandóságot mutatni, hogy a munkások csoportjával szemben aránylag a lehető legnagyobb legyen.

550. §. Ha adva van két társadalom, melyekben az összes tagok vagy katonák, vagy olyanok, akik a katonák ellátásáról gondoskodnak: egyéb körülmények egyeztetése esetén az fog felülmaradni, amelyben az összes tagok tevékenysége a leghathatósabban van kombinálva. Nyílt harcban a közös cselekvés diadalmaskodik az egyéni cselekvés felett. A hadtörténet olyan emberek sikereinek története, akiket együttes mozgásra és harcra gyakoroltak be.

Nem csupán a harcoló résznél van szükség olyan kombinációra, hogy általa az egyének ereje összefogható legyen, hanem az alárendelt résszel való együttműködésnek is meg kell lennie. Ha e kettő egymástól el van választva és egymástól függetlenül működhet, akkor a harcoló rész szükségletei nem lesznek kellőképpen biztosítva. Ha veszedelmes dolog elvágtatni valamely esetleges hadműveleti támponttól, még sokkal veszedelmesebb elvágtatni az állandó támponttól, tudniillik attól, melyet a nem harcosok csoportja képez. Ennek a harcosok csoportjával úgy kell összekötve lennie, hogy a szolgálatai teljes egészükben hasznosíthatók legyenek. Nyilvánvaló tehát, hogy a katonai társadalom kifejlődésével annak egy egésszé való szoros összeforrása jár. Valamint egy vademberekből álló laza csoport meghátrál a szilárd falanx elől: úgy, egyéb körülmények egyezése esetén, az a társadalom, melynek részei csak gyengén tartoznak össze, nem fog helyt állani egy erős kötelékkel összefűzött társadalommal szemben.

551. §. Azonban, amily mértékben együttműködésre kényszerülnek az emberek, épp oly mértékben korlátozást szenvednek a maguk kedvéből való cselekvéseik. Amily mértékben az egyes ember elmerül a tömegben, annyiban mint egyes ember, egyéniségét is elveszti. És ez a megjegyzés rávezet bennünket a különböző utak megjelölésére, amelyek által a katonai típus kifejlődése a polgár alárendelését éri el.

Élete nem a sajátja, hanem a társadalom rendelkezésére áll. Ameddig fegyvert képes viselni, nincs más választása, mint harcolni, ha felszólítják: s ahol a katonai uralom a végletekig megy, ott halálbüntetés terhe alatt tilos neki legyőzötten visszatérnie.

Mindezzel persze a szabadságnak csupán olyan mértéke jár, aminőt a katonai kötelességek megtűrnek. Az egyénnek jogában áll magáncéljaival törődni, de csak akkor, ha a törzsnek vagy nemzetnek nincs szüksége rá: ha pedig szükség van rá, akkor cselekvéseinek óráról-órára nem a maga akaratához, hanem a közakarathoz kell alkalmazkodniok.

Épp így áll a dolog a tulajdonnal. Akár, mint azt sok esetben látjuk, a magántulajdonát képező tárgyak csupán tűrés alapján vannak a polgár birtokában, akár jogilag elismerik a magántulajdont: mindenképpen igaz marad, hogy végszükség esetén az egyén kénytelen átadni mindent, amit tőle használatra követelnek.

Egyszóval a katonai társadalomban az egyén az állam tulajdona. A társadalom fenntartása a főcél, az egyes tagok fennmaradása csupán másodlagos cél – oly cél, mellyel főként mint az első cél elérésére szolgáló eszközzel törődnek.

552. §. Hogy e követelmények teljesíthetők legyenek, hogy teljes testületi tevékenység jöjjön létre, hogy evégből a nem harcos rész a harcos rész ellátását végezze, hogy az egész csoportozat szorosan össze legyen fűződve, hogy az azt alkotó egységek egyéniség, élet, szabadság és tulajdon tekintetében az egésznek alá legyenek rendelve: mindez bizonyos kényszerítő eszközöket tesz szükségessé. Hatalmas ellenőrző szerv nélkül ilyen testületi tevékenységre való egyesülés nem jöhet létre. Ha emlékünkbe idézzük a végzetes következményeket, melyekkel a haditanácsban való egyenetlenkedés vagy, szemközt az ellenséggel, a pártokra való szakadás okoz: akkor belátjuk, hogy az állandó háborúskodás a despotizmus kialakulásának kedvez; mert egyéb körülmények egyezése esetén rendesen azok a társadalmak fognak fennmaradni, amelyekben a despotizmus által a testületi tevékenység teljessé lesz.

És ez megint a központosítás rendszerét követeli meg. Jól tudjuk, hogy a hadseregben a fővezér alatt alvezérek állnak, akik nagy tömegeknek parancsolnak; ő alattuk ismét kisebb tömegek parancsnokai, és így tovább, le a legkisebb egységekig; és ez jellemzi a társadalmi szervezetet a maga egészében is. Egy katonai társadalom megköveteli, hogy ilyenféle szabályozó szervei legyenek, mert különben a testületi tevékenység nem fejlődhet a leghathatósabbá. Ilyen fokonként egymás fölé helyezett kormányzó központok nélkül, melyek úgy a nem harcos, mint a harcos részre kiterjednek, a csoportozat összes erőit nem lehet gyorsan mozgásba hozni. Ha a munkások nem állanak éppen olyanféle ellenőrzés alatt, mint a harcosok, akkor közvetett segítségüket teljes mértékben és kellő gyorsasággal nem lehet biztosítani.

Ez tehát egy olyan társadalom formája, melyet a «státus», az egyének helyzetének rendi meghatározottsága jellemez, oly társadalomé, melynek tagjai egymással szemben fokozatos alárendeltségi viszonyban állanak. A despotától kezdve le a rabszolgáig mindenki ura az alatta levőknek és szolgája a fölötte állóknak. A gyermek az atyához, az atya valamilyen felette állóhoz és így tovább fel egészen az abszolút főnökig olyan viszonyban áll, melyben az alacsonyabb rendű egyén ki van szolgáltatva a magasabb rendbe tartozó kényének.

553. §. Másként szólva, a háborús szerveződés folyamata a «regimentálás», mely először csak a hadseregben megy végbe, de azután az egész társadalomra kiterjed.

Ennek a folyamatnak első jele az a mindenütt megtalálható tény, hogy a katonai főnök polgári főnökké lesz, – rendesen mindjárt, kivételes esetekben pedig később, ha a háborúskodás tovább folyik. Kezdi, mint vezér a háborúban, aztán uralkodó lesz a békében is; és azt a szabályozó politikát, melyet egyik hatalmi körében folytat, amennyire a feltételek megengedik, a másikra is kiterjeszti. Miután ez utóbbi, a nem harcos rész, nem egyéb egy állandó hadszállítónál, a fokozatos alárendeltség elvét erre is átviszik. Tagjait úgy igazgatják felülről, mint ahogy a harcosokat szokták; persze ez nem szóról-szóra értendő, minthogy az egyik szétszórt, a másik erősen központosított csoportozat. Ezért a teljes egyformaság nem lehetséges, az alapelv azonban mindkét esetben ugyanaz. Munkára kényszerrel kötelezik az egyént és a felügyelet mindenre kiterjed.

Az a feltevés, hogy egy despotikus katonai főnök, aki az öröklött hagyományoknak megfelelőleg a szigorú katonai ellenőrzést naponként gyakorolja, a termelő osztály felett nem fog hasonló ellenőrzést gyakorolni: annyit jelent, mint neki olyan érzelmeket és eszméket tulajdonítani, melyek az ő körülményeitől teljesen távol állanak.

554. §. A katonai kormányforma természetét még jobban megvilágítja az a megfigyelés, hogy úgy pozitíve, mint negatíve szabályozó. Nem csupán korlátoz, hanem bizonyos cselekvésekre rákényszerít. Nemcsak azt mondja meg az egyénnek, mit nem szabad tennie, hanem azt is, hogy mit kell tennie.

Hogy mindez áll egy hadsereg vezetőségére, azt nem kell bizonyítanunk. Valóban, a pozitív parancsok, melyeket a katonáknak adnak, még fontosabbak a negatívoknál: az elsők uralkodnak a harc alatt, míg az utóbbiak a rend fenntartására szolgálnak. De minket itt főként az érdekel, hogy a katonai kormányformánál nem csupán a katonai, hanem a polgári élet ellenőrzését is ez jellemzi. Az államhatalom kétféle módon bánhat az egyénnel: egyszerűen korlátozhatja annak tevékenységét olyanképpen, hogy másokat sem közvetlenül, sem közvetve nem sérthetnek; ebben az esetben a kormány tevékenysége negatíve szabályozó. Vagy pedig azonfelül előírhatja neki azt is, hogy hogyan, hol, mikor kell cselekednie, kényszerítheti olyan dolgok végbevivésére, melyeket magától nem tenne, kisebb-nagyobb részletességgel megszabhatja életmódját: ebben az esetben a kormány tevékenysége pozitív szabályozó. A társadalom katonai típusában ez a pozitív szabályozás széleskörű és feltétlen. A polgár helyzete annyira hasonlít a katonáéhoz, amennyire csak foglalkozásuk különbözősége megengedi.

A mondottakkal pedig csupán másféle formában fejeztük ki újra azt az igazságot, hogy a katonai társadalom alapelve a kényszerű együttműködés. A harcos részbe tartozók nyilván ezen elv szerint cselekszenek, de a nem harcoló rész tagjainak is mindenképpen eszerint kell működniük, hogy a katonai teljesítő képesség nagy lehessen; mert különben az a segítség, melyet a nem harcos csoportnak nyújtania kell, nem lehet biztosítva.

555. §. Az a szoros kapcsolat, mely által egy katonai társadalom egységei erőteljes harci szervezetté forrnak össze, oda vezet, hogy minden egyes ember helyzetét rang, foglalkozás és tartózkodási hely tekintetében állandóan meghatározni igyekeznek.

Egy rangfokozatok alapján szabályozott szervezetben minden kísérlet, hogy valaki alacsonyabb rendből magasabb rendbe lépjen át, ellenállásra talál. A változtatást megnehezíti a birtokok hiánya, melyekre magasabb állások betöltéséhez szükség van; s megnehezíti mindazok ellenállása, akik már ez állásokban vannak s az alattuk levőket leszoríthatják. Meggátolva az alulról való betolakodást, helyét és rangját mindegyik utódjaira hagyományozza; és ha egyszer az öröklés elve megszilárdul, a társadalmi szervezet merevsége is végleges lesz. Csupán ott, ahol valamely «egyenlősítő despotizmus» az összes alattvalókat ugyanazon politikai helyzetbe szorítja le – ami inkább a hanyatlás, mint a fejlődés feltétele – jön létre az ellenkező állapot.

Az átöröklés elve, ha egyszer a háború által létrehozott osztályokra nézve kialakult és tagjai általános működési körét nemzedékről-nemzedékre meghatározta, azután sajátos funkcióik meghatározására is hajlik. A rabszolga-osztályok és a kézműves-osztályok emberei nem csupán társadalmi rangban követik egymást, hanem az utódok az elődök sajátos foglalkozását is öröklik. Ez a tény, mely a merev katonai rend megteremtésére, «regimentálásra» való törekvés eredménye, elsősorban annak tulajdonítható, hogy egy felsőbbrangú egyénnek, aki mindenféle munkástól megkívánja a maga sajátos termelvényét,  érdeke, hogy a munkást halála esetén is megfelelő utód pótolja; viszont a munkásnak is, aki feladata teljesítésében segítséget keres, az az érdeke, hogy fiát a maga mesterségére tanítsa: és a fiú akarata eme összevágó érdekekkel szemben tehetetlen. Ennélfogva a kényszer-együttműködés rendszerében az átöröklés elve a termelő szervezetben is mindenütt elterjed s itt is bizonyos merevséget hoz létre.

Hasonló hatás mutatkozik azokban a megszorításokban, melyek a helyváltoztatásra vonatkoznak. Minél inkább alá van rendelve az egyén, élete, szabadsága és tulajdona tekintetében, a társadalomnak, annál inkább szükséges, hogy holléte mindenkor ismeretes legyen. A közember a tiszthez, a tiszt a fölötteséghez nyilván olyan viszonyban áll, hogy mindig mindegyiknek kéznél kell lennie. S ahol a katonai típus teljesen kifejlődött, ott így van ez az egész társadalommal. A rabszolga nem hagyhatja el kijelölt lakhelyét, a jobbágy a röghöz van kötve, az úrnak sem szabad helységéből engedelem nélkül eltávoznia.

Eszerint tehát a testületi tevékenység, a kombináció, az összeolvadás, a regimentálás, amiket a hatékony militarizmus megkövetel, olyan társadalmi szervezettel járnak, mely változásnak erősen ellenáll.

556. §. A katonai típusnak további sajátossága, mely az előbbinek természetes folyománya, hogy más szervezetek, mint azok, melyek az államszervezethez tartoznak, egészben vagy részben el vannak nyomva. A közkombináció foglal el minden területet és kizárja a magánkombinációkat.

A testületi tevékenység teljessé tétele céljából, mint láttuk, központosított közigazgatásra van szükség, és pedig nem csupán a harcos, hanem a nem harcos részben is. Már pedig ha a polgároknak olyan egyesületeik vannak, melyek függetlenül cselekszenek, ezek ennyiben csökkentik a központi közigazgatás hatalmát. Minden olyan szervezet, ami nem része az államszervezetnek, ezt többé-kevésbé korlátozza s a szükséges korlátlan alárendelésnek útjában áll. Ha a magánkombinációk egyáltalán fennállhatnak, ennek feltétele, hogy magukat hatósági szabályozás alá vessék, mely a független cselekvést erősen megszorítja. Az ilyen hatóságilag rendszabályozott magánkombinációk pedig elkerülhetetlenül meggátoltatnak abban, hogy olyasvalamit tegyenek, ami a hagyományos szokásoknak nem felel meg, ezért aztán képtelenek a haladásra s rendesen nem is tudnak virágozni és nőni. Ilyen egyesülések ugyanis, melyek az önkéntes együttműködés elvén alapulnak, nyilván nem férnek össze olyan társadalmi berendezésekkel, melyek a kényszer-együttműködés elvét követik. Ennélfogva a katonai típust jellemzi, hogy a polgároknak kereskedelmi célokra, sajátos vallásos felfogások terjesztésére, emberbaráti célokra stb. alakult egyesületei belőle teljesen hiányoznak vagy aránylag ritkán fordulnak elő.

Mindamellett egy bizonyos fajta magánegyesülések összeférnek a katonai típussal, nevezetesen azok, melyek kisebb, védelmi és támadó célokra alakulnak. Itt vannak példaképpen a pártok, melyek a katonai társadalmakban nagyon megszokott magánkombinációk, aztán a kölcsönös védelmet szolgáló egyesülések, olyanfélék, mint a primitív céhek, végül a titkos társaságok formájában jelentkező kombinációk. Az ilyen egyesületekről megjegyzendő, hogy kisebb terjedelemben éppen olyan célokat követnek, mint nagyobb terjedelemben az egész társadalom: az önfenntartás vagy támadás céljait, vagy mind a kettőt. Továbbá megjegyzendő, hogy a társadalmon belül fennálló eme kis társadalmak ugyanazon elv alapján vannak megszervezve, mint a nagy, őket magába foglaló társadalom: a kényszerű együttműködés elve alapján. Kormányaik kényszerítő hatalommal bírnak, mely némely esetben egészen az engedetlen tagok megöléséig terjedhet.

557. §. Végül ki kell még emelnünk, hogy a katonai társadalom egy önmagával beérő fenntartó szervezetet igyekszik kifejleszteni. Az állami autonómiához, hogy úgy mondjuk, gazdasági autonómia járul. Világos, hogyha a társadalom a körülötte levő országok ellen gyakorta háborút visel, ezek a kereskedelmi összeköttetéseknek útjában állanak vagy azokat teljesen megszüntetik: árucsere olyanok között, akik folyamatosan harcot vívnak egymással, csupán kis terjedelemben lehetséges. Ennélfogva egy katonai társadalomnak a lehető legnagyobb mértékben képesnek kell lennie arra, hogy belsejében állítsa elő mindazon cikkeket, melyek tagjai létfenntartásához szükségesek. Az olyan gazdasági állapot, amilyent a feudális idők kezdetén találunk, amikor is például Franciaországban «a várak maguk készítettek csaknem minden cikket, melyet bennök használtak», az ilyen állapot nyilván szükségképpen áll fenn minden olyan, akár kis, akár nagy csoportnál, melyek a körülöttük levő csoportokkal állandó harcban állnak. Ha egy ilyen helyzetben levő csoportnak valamely szükséges cikk termelésére még nincs megfelelő szerve, annak lehetetlensége, hogy e cikkeket kívülről megkaphassa, rá fogja kényszeríteni olyan szerv létesítésére, mely az illető cikket benn megtermelheti.

Ebből következik, hogy a külföldtől való függetlenség kívánsága a katonai típus jellemző vonása. Ameddig állandó a veszedelem, hogy a más országokból származó dolgok háború kitörése esetén elvágatnak, addig parancsoló kényszerűség, hogy ezek termelésének lehetősége a belföldön meglegyen s e célra a szükséges berendezések fenntartassanak. Kézzelfogható összefüggés áll fenn tehát a militarizmus és a vámvédelmi politika között.

558. §. Miután kiemeltük azokat a jellemvonásokat, melyek kifejlődése a társadalmak közötti létért való küzdelemben a legéletrevalóbb fennmaradása által várható, figyeljük most meg, hogy miképpen mutatkoznak meg e jellemvonások a valóságos társadalmakban, melyek a militarizmust illetőleg egymáshoz hasonlók, egyébként azonban különbözők.

Persze kis, primitív csoportokban, bármennyire harciasak is azok, a katonai típus sajátos szerkezetének csupán durva körvonalait kereshetjük. Ezek összetartozása laza, a részek végleges elrendezése is csupán csekély fokig lehetséges. De amennyire megvan, tételünk bizonyítására szolgál. Az a tény, hogy a harcos sereg rendesen az egész finemű lakosságot magába foglalja, annyira közismert, hogy nem szorul példákra. Éppoly közismert tény, hogy a nők, akiknek egészen alárendelt helyzetük van, végeznek minden, különösebb tanultságot nem kívánó munkát s ők a teherhordók is. Hozzátehetjük, hogy háború alatt nem ritkán ők szállítják az élelmet, mint Ázsiában a bhileknél és khondoknál, Polynéziában az újzélandiaknál és a Sandwich-szigetek lakóinál, Amerikában a komancsoknál, mudrukusoknál, patagóniaiknál: feladatuk, az állandó hadszállítás, ily módon tisztán látható. Azt is látjuk, hogy ott, ahol eljutottak a hadifoglyok rabszolgaságba-vetéséig, ezek is a harcoló-osztály eltartása és segítése célját szolgálják; békében termelőkként működnek, háborúban pedig a nőkkel együttesen gondoskodnak a hadsereg ellátottságáról, mint az újzélandiaknál vagy pedig kizárólag ők szerepelnek az élelmiszerek teherhordóiként, mint a malagachoknál. Továbbá, eme kezdetleges fokon, éppúgy mint a későbbiekben, azt is láthatjuk, hogy a katonai társadalomban a közcélok a magáncélokat teljesen elnyomják. Minden egyes ember élete alá van rendelve a csoport szükségleteinek; s ebben cselekvési szabadságának hasonló korlátozása is bennfoglaltatik. És így áll a dolog javaival is. A brazíliai indiánokról mondják, hogy a magántulajdont, melyet békében, bár csak korlátolt határig, elismernek, háborúban úgyszólván egyáltalán nem ismerik el. Hearn szerint Északamerika némely, északon lakó törzsénél, ha háborúba készülnek, «mindenféle olyan jószág, melynek a köz hasznát veheti, megszűnik magántulajdon lenni». Tegyük ehhez hozzá a sarkalatos igazságot, melyet itt újra ismétlünk, hogy ahol nincs politikai alárendeltség, a háború létrehozza azt. Hallgatólag, vagy kifejezetten, legalább is ideiglenesen elismernek egy főnököt, és ez, ha a háború tovább tart, állandó hatalmat nyer. A katonai társadalmi típus eme kezdeteiről, melyeket kis csoportoknál találunk, térjünk át már most fejlett formáira, melyeket nagyobb csoportokon figyelhetünk meg.

«Dahome hadserege, vagy ami azzal csaknem egyértelmű, Dahome népe», – hogy Burton szavait idézzük, – jó példát szolgáltat: a végletekbe menő katonai uralmat az a tény jellemzi, hogy a király hálószobája ellenséges koponyákkal van kipallózva. A király korlátlanul uralkodik s természetfölötti jelleget tulajdonítanak neki, – ő a «szellem»; persze a vallás feje is ő, ő szenteli fel a papokat. Minden hatalmat és minden jogot egyesít magában: «a dahomei államjog szerint . . . az összes férfiak a király rabszolgái.» Ő «minden alattvalójának örököse», élő alattvalóitól pedig azt veszi el, ami csak neki tetszik. Ha még hozzátesszük ehhez, hogy gyakran mutatnak be emberáldozatokat, a megöltek által üzenetet küldve a másvilágra, valamint hogy egyes alkalmakkor egész sereg embert gyilkolnak le, hogy a meghalt királyokat szolgákkal lássák el: akkor világosan kimutattuk, hogy élet, szabadság és tulajdon teljesen az állam rendelkezésére állanak, melyet az állam feje képvisel. Úgy a polgári, mint a katonai szervezetben nagyszámú ellenőrző központ és alközpont van. A neveket általában a király adja s azok a családneveket a háttérbe szorítják, minden rangváltoztatással megváltozik a rangviselő neve is s a «regimentálás» annyira fejlett, hogy «a méltóságok listája szinte végtelennek látszik». Sok fényűzési törvény van és, Waitz szerint, senki se visel más ruhát vagy fegyvert, mint amit a király ad vagy engedélyez. Rabszolgaság vagy halálbüntetés terhe alatt «senkinek sem szabad változtatnia háza építési módján, nem szabad székre ülnie, vagy magát függő ágyon vitetnie, vagy pohárból innia» a király engedélye nélkül.

Következő példaként vegyük elő az ősi perui birodalmat, amint azt a hódító inkák lassanként kiépítették. Itt az isteni származású, szent, abszolút hatalmú uralkodó volt a központja egy olyan rendszernek, mely az életet minden részében a legaprólékosabban ellenőrizte. Ő volt a katonai és politikai szervezet, az egyház és az igazságszolgáltatás feje; és az egész nemzet azokból állott, akik katonák, munkások és hivatalnokok minőségében az ő és istenített ősei rabszolgái voltak. A katonáskodás kötelező volt minden adóképes, fegyveres szolgálatra alkalmas indiánra; azok, akik az előírt időt kiszolgálták, a tartalékba soroztattak s aztán az állam felügyelete alatt kellett dolgozniuk. A hadseregben tíz, ötven, száz, ötszáz, ezer, tízezer főből álló csapatoknak voltak külön vezetőik s ezek fölött az Inka-vérből származó legfőbb parancsnokok állottak. És a társadalom a maga egészében hasonló «regimentálásnak» volt alávetve: a lakosok csoportokba voltak beosztva s őket tíz, ötven, száz stb. ember fölé helyezett hivatalnokok ellenőrizték. S a központok eme különböző fokain át mentek fel a jelentések a nagy osztályok Inka-kormányzóihoz s tőlük az Inkához jutottak; viszont az utóbbi parancsai ismét fokról-fokra szálltak lejjebb, mígnem az utolsót is elérték. És hasonló volt az egyházi szervezet kiépítése is, például a jósoknak öt osztálya volt. És egy kém-szervezet is működött, hogy szemmel tartsa más hivatalok munkásságát és arról jelentést tegyen. Minden hivatalos felügyelet alatt állott. Voltak falusi hivatalnokok, akik felügyeltek a szántásra, vetésre és aratásra. Ha nem volt elég eső, az állam bizonyos meghatározott mennyiségű vizet szállított a földművelőknek. Akik engedély nélkül utaztak, azokat csavargókként megbüntették; ellenben azok számára, akik közcélú utazásra felhatalmaztattak, intézményeket létesítettek, ahol szállást és minden szükségest megkaptak. «A dekuriók kötelessége volt arra ügyelni, hogy a nép fel legyen ruházva»; és elő volt írva, hogy a különböző rangúak milyen ruhát, ékszert, jeleket stb. tartoznak viselni. A külső élet eme szabályozásán kívül az otthoni élet is szabályozva volt. A nép köteles volt «nyitott ajtók mellett ebédelni és vacsorázni, hogy a bírák szabadon beléphessenek»; és a bíráknak ügyelniük kellett arra, hogy a polgárok a házat, ruhát, bútorzatot stb. tisztán és rendben tartsák és a gyermekeket kellő fegyelemhez szoktassák: azokat, akik rosszul vezették házukat, megkorbácsolták. Ez aprólékos ellenőrzés alatt a nép e mesterien kidolgozott államszervezet fenntartásáért dolgozott. A politikai, vallásos és katonai osztályok fel voltak mentve az adózás alól, ellenben a munkásosztályoknak, amennyiben nem szolgáltak a hadseregben, minden terméket be kellett szolgáltatniuk azon felül, amire puszta létfenntartásukhoz szükségük volt. Az egész birodalom földjéből egyharmad rész az államháztartás számára volt kijelölve, egyharmad rész a papság eltartására, mely az ősök szellemeit szolgálta s a megmaradt egyharmadnak kellett ellátnia a munkásokat. A munkásoknak, amellett, hogy robotban meg kellett művelniük a Nap és a Király földjét, a szolgálatban álló katonák, valamint a munkára alkalmatlanok földjét is meg kellett dolgozniuk. És ruhában, cipőben, fegyverekben szintén kellett adót fizetniük. Abból a földből, mely a nép eltartására szolgált, mindenkinek, családja nagyságához képest, ki volt jelölve a maga része. Ugyanaz állt a nyájak termékeiről. Minden vidéken a nyájaknak azt a felét, mely nem kellett a közszükségletek kielégítésére, bizonyos időpontokban megnyírták s a gyapjút a hivatalnokok kiosztották. Ezek az intézmények mind azon alapelv alkalmazásai voltak, hogy «minden egyes ember magántulajdonát csupán az Inka kegyéből bírja és törvényeik szerint ahhoz nincs más jogcíme». Ily módon a nép, mely személy, tulajdon és munka tekintetében teljesen az állam birtoka volt, melyet egyik helyről a másikra vittek át, úgy ahogy azt az Inka elrendelte s amely, ha nem is szolgált mint katona, épp oly fegyelem alatt élt, mint a hadseregben: egységük összege volt egy központosított kormánygépezetben, mely az egész életen át a lehető legnagyobb mértékben az Inka akarata s a lehető legkisebb mértékben a saját akaratuk szerint mozgatta őket. És természetes, hogy e katonai szervezettel, mely így egészen ideális határáig kifejlesztett, együtt járt minden más szervezetnek csaknem teljes hiánya. Nem volt pénzük, «sem ruhát, sem házat, sem birtokot soha nem adtak el» és a kereskedelmet alig képviselte más, mint néhány élelmi cikkel űzött csere.

Amennyire a ránk maradt adatok mutatják, a régi Egyiptom, ha nem is a részletekben, de általánosságban hasonló tünemények színhelye volt. Hogy a messze, történet előtti időkben itt katonai uralom virágzott, azt a rabszolgák nagy tömege, mely a piramisok építésével vesződött, eléggé bizonyítja. És a később is tovább folytatódó militarizmust látjuk a királyok kérkedő okmányaiból s diadalaiknak a templomfalakra vésett ábrázolásaiból. A tevékenység eme formájával összekötve, mint az előbb, most is megtaláljuk az isteni eredetű uralkodót, akit hatalmában csupán isteni őseitől hagyományozott szokások korlátoznak s aki egyszerre államfő, főpap s fővezér. Alatta központosított szervezet állott, melyben a polgári rész épp úgy meghatározott osztályokra és alosztályokra oszlott, mint a katonarész. A négy nagy társadalmi osztály közül – papok, katonák, kereskedők és köznép – az elsőben húsz különböző rend volt; a másodikban mintegy féltucat, eltekintve a katonai rangfokozatok különbségén alapulóktól; a harmadikban közel egy tucat és a negyedikben még több. Jóllehet az uralkodó osztályokon belül a kasztok nem voltak oly szigorúan elhatárolva, hogy a munkakör megváltoztatása a következő nemzedéknél ne lett volna lehetséges, mindamellett Herodotus és Diodorus azt mondják, hogy az ipari foglalkozások apáról fiúra szálltak: «a kereskedelem és kézművesség minden ágában annak saját munkásai dolgoztak és senkise tért át egyik foglalkozásról a másikra.» Hogy a regimentálás mennyire ki volt dolgozva, azt megítélhetjük egyik óriási kőbányájukban dolgozó hivatalnok- és munkásszemélyzet részletes leírásából: a tisztviselők száma és fokozatai vetélkedtek egy hadseregéivel. Hogy e magas fejlettségű szabályozó szervezetet, mely polgári, katonai és egyházi volt (s mely szervezet a földet kizárólagos birtokában tartotta), eltarthassák, az alsóbb osztályok dolgoztak. «Felügyelők voltak a nyomorult nép fölé rendelve, akik inkább botfenyítéssel, mint szóbeli intéssel hajtották azt a kemény munkára.» És akár kiterjedt a hivatalos felügyelet a lakásban való látogatásokra is, akár nem, mindenképpen elment annyira, hogy minden családról jegyzéket vezettek. «Minden ember halálbüntetés terhe alatt köteles volt a hatóságnak számot adni arról, miképpen keresi meg a kenyerét.»

Vegyünk elő most egy másik régi társadalmat, mely, ha nem egy tekintetben erősen különbözik is az eddigiektől, mindamellett azt mutatja, hogy a meggyökeresedett militarizmussal egyetemben itt is olyan szerkezeti jellemvonások fejlődtek ki, melyek alapjukban hasonlók az eddig megfigyeltekhez. Spártát gondolom. Hogy a háború a spártaiaknál nem fejlesztett ki egy egyedüli despotikus államfőt, az részben azon okoknak köszönhető, melyek, mint fentebb kimutattuk, az összetett államfőnökség kialakulásának kedveznek, legfőképpen azonban a kettős királyság véletlen intézményének: két isteni eredetű főnök létezése meggátolta a hatalom központosítását. De, jóllehet ezen oknál fogva csak tökéletlenül központosított kormányuk volt, e kormány viszonya a társadalom tagjaihoz lényegileg éppen olyan volt, mint a katonai kormányoké általában. A heloták, ámbár jobbágyi, a városokban pedig rabszolgai helyzetük volt, s a perioikoszok, politikai alárendeltségük ellenére, a voltaképpen spártaiakkal együtt katonai szolgálatra voltak kötelezve: a munka, melyet az első csoport s a kereskedés, melyet, már amennyire egyáltalán megvolt, a második végzett, alá voltak rendelve a katonai tevékenységnek, melyet kizárólag a harmadik csoport folytatott. És az így jellemzett polgári beosztás a katonai beosztásban is visszatért: «A plataiai csatában minden spártainak hét s minden perioikosznak egy helotája volt, hogy neki szolgáljon.» Csupán fel kell említenünk, hogy a mindennapos katonai gyakorlatok, az előírt katonai étkezések és a meghatározott ételmennyiség által a spártai egyéni élete hét éves korától kezdve mily nagy mértékben a közérdeknek volt alárendelve, hogy meglássuk a korlátok szigorúságát, melyeket a katonai társadalom itt is, mint másutt, tagjaira kényszerít. E korlátok megmutatkoznak továbbá abban is, hogy előírták a házasodás idejét, eltiltották az otthoni életet, az ipart és mindenféle pénzszerző foglalkozást, hogy engedély nélkül senkise távozhatott külföldre s hogy mindenki éjjel-nappal hatósági cenzúra alatt állott. Spárta teljes egészében megvalósította a görög társadalmi elméletet, hogy «a polgár se nem önmagáé, se nem családjáé, hanem az államé». Úgy hogy ha e rendkívüli esetben az állandó militarizmus nem is volt képes egy olyan legfelsőbb államfőt kifejleszteni, aki az egyén életének és tulajdonának korlátlan birtokosa, mindamellett lényegében éppen olyan viszonyt fejlesztett ki a közösség mint egész és annak egységei között. A közösség, mely egyszerű államfő helyett hatalmát összetett államfő útján gyakorolta, az egyént teljesen szolgájává tette. Míg a heloták élete és munkája egészen azok eltartásának volt szentelve, akik a katonai szervezetet képezték, a katonasághoz tartozók élete és munkája kizárólag az állam szolgálatára állott: ezek másmódon voltak rabszolgák.

A modern példák közül elég lesz Oroszországé. Itt is a háborúk folyamán, melyek hódításokkal jártak, és a társadalom megszilárdulását eredményezték, a győztes vezérből abszolút uralkodó lett s ha a származása alapján nem is tulajdonítottak neki isteni jelleget, viszont némi isteni presztízshez hasonlatos tekintélyt szerzett magának. «Minden ember egyenlő Isten színe előtt s az oroszok Istene a cár», mondja De Custine. «A legfőbb uralkodó a földiek felett oly magasságban áll, hogy nem lát különbséget úr és szolga között.» Nagy Péter háborúinak nyomása alatt, melyek, mind a nemesek panaszolták, «nem, mint azelőtt, egy hadjáratra, hanem hosszú évekre» elvitték őket hazulról, «az állam szolgáivá lettek, előjogok nélkül, méltóságok nélkül, testi fenyítéseknek alávetve és súlyos kötelességekkel megterhelve, melyek alól nem volt kibúvó». «Minden olyan nemest, aki vonakodott szolgálni (az államnak a hadseregben, hajóhadban vagy közigazgatásban gyermekkorától öreg napjaiig), nem csupán birtokától fosztottak meg, mint a régi időkben, hanem árulónak nyilvánították és halálra is ítélhették» Nagy Péter alatt, mondja Wallace, az összes polgári és katonai hivatalokat tizennégy osztályba vagy rangba sorozták és ő «minden egyes osztály kötelességeit a legaprólékosabb részletességgel határozta meg. Halála után munkáját ugyanazon szellemben folytatták tovább s ez irányzat tetőpontját Miklós uralma alatt érte el». De Custine szavait idézve: «A csinn (ez a szervezet neve) egy ezred módjára megszervezett nemzet; egy katonai rendszer, a társadalom összes rétegeire alkalmazva, olyanokra is, melyek sohasem mennek háborúba.» A társadalom emez egyetemes regimentálásával katonai fegyelem is járt. Az életmódot a polgároknak általában épp úgy előírták, mint a katonáknak. Péter és utódjai uralkodása alatt meg voltak határozva és szabályozva az otthoni mulatságok; a népet kényszerítették, hogy ruházatát megváltoztassa, a papságot, hogy szakállát lenyírja; még a lovak felszerszámozásának módja is meg volt szabva. A foglalkozásokat annyira ellenőrizték, «hogy egy bojár nem foghatott hozzá semmiféle foglalkozáshoz, vagy ha egyszer megkezdette, nem hagyhatta abba azt, nem vonulhatott vissza a közéletből a magánéletbe, nem rendelkezhetett vagyonával s nem utazhatott idegen országba a cár engedélye nélkül.» Ezt a mindenütt jelenlevő kormányt jól jellemzik egy versnek utolsó sorai, melyért egy katonatisztet Szibériába küldtek:

«Tout se fail par ukase ici;
C’est par kuase que l’on voyage,
C’est par ukase que l’on rit.»1

Összefoglalva már most a mai létező, barbár dahomeyi társadalmat, mely négerekből áll, az Inkák kihalt, félművelt birodalmát, melynek alattvalói vér szerint ezektől nagyon különböznek, a régi Egyiptomot, melyben ismét más fajok éltek, a spártaiak államát, mely újra egészen másféle emberekből állott s a mai Oroszországot, melyet szlávok és tatárok alkotnak: oly esetek állanak előttünk, melyekben a társadalmi szerkezet hasonlóságokat tüntet fel s ezeket nem lehet annak tulajdonítani, hogy e társadalmak egyénei egyforma jellemvonásokat örököltek volna. Az óriási különbségek, melyek eme társadalmak népességei között fennállnak, mikor az egyik milliós népszámával szemben a másiknál csupán ezrekről van szó, ellene szólnak annak a feltevésnek is, hogy közös szervezeti sajátosságaik egyforma nagyságuk következményei. Az sem fogadható el, hogy az életfeltételeik hasonlósága éghajlat, terület, föld, növényzet és állatvilág tekintetében, vagy e feltételek okozta szokások hasonlósága valamiképpen összefügghet e társadalmak szervezetének hasonlóságaival, mert hisz lakhelyeik között sok feltűnő különbséget látunk. Ennélfogva azok a jellemvonások, melyeket valamennyien feltüntetnek s melyeket semmi más okkal nem lehet magyarázni, a mindnyájokat jellemző, állandó háborús életnek tulajdonítandók. Az indukció eredményei magukban véve is csaknem elegendők lennének e tétel igazolására; de teljes bizonyítékot szolgáltat megegyezésük a dedukció eredményeivel, melyeket fentebb kifejtettünk.

559. §. Minden további kételynek el kell tűnnie, ha megfigyeljük, hogy miként követi a folytonos háborúskodást a katonai szervezet további fejlődése. Három példa elegendő lesz.

Midőn a római hódítások folyamán a diadalmas hadvezér törekvése, hogy despotává váljék, ismételten előtűnt és végül valósággá vált – midőn az imperátor cím, melynek eredetileg katonai értelme volt, a polgári uralkodó címévé lett, nagyobb arányban mutatva nekünk a politikai főnökségnek a katonai főnökségből való és már kezdettől fogva látható leszármazását – midőn, mint az rendesen történni szokott, a polgári uralkodó fokozatosan erősbödő isteni jelleget öltött, amit már az «Augustus», szent név felvétele, valamint tényleges imádásának kifejlődése is mutat, akkor egyidejűleg azok a további jellemvonások is erősebben előléptek, melyek a katonai típust fejlett formájában jellemzik. Az uralkodó tényleg, ha névleg nem is, az állam többi hatalmait mind magába szívta fel. Duruy szavai szerint:

«Joga volt törvényeket javasolni, vagyis törvényeket hozni; fellebbezéseket elfogadni és bennük dönteni, vagyis övé volt a legfőbb bíráskodás joga; a tribunusi vetó által joga volt minden intézkedést, minden ítéletet megakasztani, vagyis akaratát a törvények és hatóságok ellen szegezni; összehívni a szenátust vagy a népet és elnökölni, vagyis úgy vezetni a választó gyűléseket, ahogy neki tetszett. És ezek az előjogok nem csupán egy esztendeig, hanem egész életén át övéi lesznek; nem csupán Rómában…, hanem az egész birodalomban; nem osztja meg tíz kollégájával, hanem maga egyedül gyakorolja azokat, és pedig minden számotadás nélkül, minthogy hivatalából sohasem lép ki.»

E változásokkal együtt járt a társadalmi osztályok számának növekedése és egymástól való erősebb elhatároltságuk. A császár

«maga és a tömegek közé egész sereg embert helyezett, akik szabályszerűen kategóriákba voltak osztva és egymás fölött mintegy rétegeket képeztek, úgy hogy ez a hierarchia, egész súlyával ránehezedve az alul lévő tömegekre, a népet és a pártoskodókat tehetetlenekké tette. Akik a régi patriciusi nemességből megmaradtak, azok az államban az első helyet foglalták el; . . . alattuk következett a félig örökös szenátori nemesség; ez alatt a pénznemesség vagy lovagrend – tehát három egymásfölé helyezett arisztokrácia . . . A szenátorok fiai a szenátori és lovagi rendek között közbül álló osztályt alkottak . . . A második században a szenátori családok már előjogokkal bíró örökös nemességet képeztek.»

Egyidejűleg a közigazgatási szervezet is nagyon kiterjedt és szövevényessé vált.

«Augustus nagy számú új hivatalt állított fel, minők a közmunkák, utak, vízvezetékek, a Tiberis-meder, a nép számára való gabonelosztás felügyelőségei . . . Sok prokurátori állást is létesített a birodalom pénzügyi igazgatására, és magában Rómában 1060 városi tisztviselő volt.»

A hadseregre emlékeztető szervezet kétféle úton terjedt tovább: katonai hivatalnokok polgári teendőket vettek át és polgári rendű tisztviselők részben katonaiakká lettek. A császártól kijelölt hatóságok, arra igyekezve, hogy a néptől választott hatóságok helyét elfoglalják, polgári hatáskörük mellett katonai hatáskörrel is bírtak; és míg «Augustus alatt a pretorium prefektusai csupán katonai vezetők voltak,… fokonkint az egész polgári hatalmat is kezükbe kerítették és végül a császár után a birodalom első személyiségévé lettek.» Mi több, a kormányzó szervek azáltal is nőttek, hogy magukba olvasztották olyan tisztviselők testületeit, akik azelőtt függetlenek voltak. «Buzgóságban, hogy mindent megszervezzen, a császár magát a jogot is katonailag akarta fegyelmezni és hivatalos hatóságot állított fel oly téren is, mely eddig mindig szabad foglalkozás tárgya volt.» Hogy ennek a széleskörű igazgatásnak hatalmát megerősítsék, a hadsereget állandóvá tették és szigorú fegyelemnek vetették alá. A szabályozó és kényszerítő szervezet folytonos növekedésével megnagyobbodtak a termelőkre nehezedő terhek; és, mint az előbbi fejezetben a rómaiak egyiptomi és galliai uralmára vonatkozó idézetek bizonyítják, a társadalom dolgozó része mindinkább egy állandó hadseregellátóvá zsugorodott. Itáliában végül is odajutottak, hogy nagy területeket «bíztak felszabadítottakra, akiknek egyedüli gondja az volt,… hogy miképpen préselhessenek ki munkásaikból a lehető legtöbb munkát a lehető legkevesebb élelemmel.»

Ezután egy közvetlen megfigyelésünk alá eső példát vehetünk elő – a német birodalomét. A katonai társadalomnak olyan jellemvonásai, amelyek Németországban már azelőtt is előtűntek, az utolsó háború óta még szembeszökőbbé váltak. Az aktív és passzív hadsereg, beszámítva a tiszteket és katonai hivatalnokokat, mintegy százezer emberrel szaporodott; és az 1875-ben és 1880-ban életbe léptetett újítások, melyek által bizonyos tartalékok hasznavehetőbbekké váltak, a valóságban épp oly nagy összeggel való szaporodást eredményeztek. Ezenfelül a kisebb német államok nagyrészt feladták különböző kontingenseik igazgatását és ezáltal a német hadsereg erősebben összeforrott; sőt Szászország, Würtemberg és Bajorország hadseregei szintén a császár felügyelete alá helyeztettek és ennyiben függetlenségük megszűnt. Ahelyett hogy a katonai kiadásokat évenként engedélyeznék, mint azt Poroszországban az északnémet szövetség megalakulása előtt szokásban volt, a birodalmi gyűlést 1871-ben rábírták, hogy az évenként szükségelt összeget három évre szavazza meg; 1874-ben ugyanezt hét további esztendőre adta meg; és 1880-ban a megnövekedett hadsereg számára szükséges jóval nagyobb összeget ismét a hét következő évre engedélyezte. E lépések pedig nyilván a nép korlátozó jogainak feladását jelentették a császári hatalommal szemben. Ugyanekkor a katonai hivatalnokság két úton szorította vissza a polgárit. Altiszteket hosszú szolgálatért azzal jutalmaznak, hogy polgári állásokra nevezik ki őket, a községek kötelesek őket polgári pályázókkal szemben előnyben részesíteni. Másrészt a magasabb polgári tisztviselői személyzet és az egyetemek nem csekély számú tagjait, valamint a népiskolák tanítóit, akik «egyéves önkéntesekként» szolgáltak, a Landwehr tisztjévé nevezik ki. Az úgynevezett «Kulturkampf» küzdelmei alatt az egyházi szervezet a politikainak erősebben alárendeltetett. Püspökeiktől felfüggesztett papokat megtartották állásaikban; büntetés terhe alatt megtiltották, hogy egy pap nyíltan állást foglaljon a kormány ellen; egy ellenszegülő püspöknek beszüntették a fizetését; a lelkészek oktatását az állam határozta meg és megkövetelte az állami hivatalnokok előtt való vizsgálatokat; az egyházi fegyelmet az állam jóváhagyásának rendelték alá s a kormányt felhatalmazták, hogy a klérus ellenszegülő tagjait űzze ki az országból. Áttérve az ipari tevékenységekre, először is megemlítjük, hogy a lépésről-lépésre 1873-tól kezdve a vasutakat fokozatosan az állam vette a kezébe, úgy hogy részben eredeti építkezések által (főleg katonai célokat szolgáló vonalak), részben vásárlás által az összes porosz vasutak három-negyed része az állam tulajdonává lett; és ugyanez az arány található a többi német államban is: a végcél az, hogy valamennyit császárivá tegyék. A kereskedelembe való beavatkozások szintén különféle módokon megszaporodtak – vámvédelmi tarifák, az uzsoratörvények újból való életbeléptetése, a vasárnapi munka korlátozásai által. Postai szolgálata révén az állam üzleti tevékenységeket vállalt magára, elfogadványokat mutat be, pénzt vesz fel esedékes váltókra vagy rendes számlákra, melyek behajtásával megbízták, sőt, míg ez ellen a könyvkereskedők óvást nem emeltek, könyveknek a kiadóktól való beszerzésére is vállalkozott. Végül következnek azok az intézkedések, melyek közvetlenül vagy közvetve kiterjesztik az állami ellenőrzést a nép életére. Egyfelől idetartoznak a törvények, amelyek értelmében a múlt esztendő közepéig 224 szocialista egyesületet oszlattak fel, 180 folyóiratot szüntettek be és 317 könyvet stb. tiltottak el; és amelyek értelmében egyes helyeket részben ostromállapotba helyeztek. Másfelől felemlíthetjük Bismarck herceg tervezetét a céhek helyreállításáról (testületek, melyek szabályaiknál fogva kényszerítő hatalommal bírnak tagjaikkal szemben) és az állami biztosításról szóló tervét, melynek segítségével az iparos keze nagy mértékben meg volna kötve. Jóllehet ezeket az intézkedéseket nem valósították meg a javasolt formákban, mindamellett már e javaslatok előterjesztése kellőképpen megmutatja az általános irányzatot. Mindezekben a változásokban egy erősebben integrált szerkezet felé haladást látunk; haladást a katonai résznek gyarapodása felé az ipari rész rovására, haladást a polgári szervezetnek katonai szervezet által való pótlása felé, az egyénre nehezedő kényszer erősbödése és életének nagyobb részletességben való szabályozása felé.2

Utolsó példaként azt említjük, melyet a mi saját társadalmunk szolgáltat a katonai szellem újjáéledése óta – ez az újjáéledés pedig az utóbbi időben annyira feltűnő, hogy képes folyóiratainkban hétről-hétre alig találunk mást, mint háborús jeleneteket. Már «A szociológia elveinek» első kötetében több utat jelöltem meg, amelyeken a katonai típust jellemző kényszer-együttműködés rendszere benyomult az ipari típust jellemző önkéntes együttműködés rendszerébe; s mióta azok a sorok megjelentek (1876. július), ugyanebben az irányban további változások is történtek. Magában a katonai szervezetben megemlíthetjük az önkéntes haderőknek mind erősebb hozzákapcsolását a rendes hadsereghez, ami már annyira megy, hogy e haderőknek külterületen való alkalmazását is javasolták, úgy hogy védelem helyett, amely célra létesültek, támadó műveletekre és felhasználhatók lennének. Azt is felemlíthetjük, hogy míg a hadseregben a múlt nemzedék alatt hajlandóság mutatkozott arra, hogy a katonai jelleget, ahol lehetséges, polgári viselet által háttérbe szorítsák, most ez megszűnt ama parancs folytán, hogy a tisztek helyőrségi városokban szolgálaton kívül is egyenruhában kötelesek járni, amint az más, katonaibb jellegű országokban szokás. Azt, hogy vajon az említett időpont óta polgári teendőknek katonák részéről való kisajátítása (mely 1873-74-ben annyira ment, hogy 97 ezredes, őrnagy, százados és hadnagy volt időről-időre alkalmazva tudományos és művészeti iskolák felügyelőjeként) tovább fejlődött-e, nem tudom megmondani; de a katonai szellem és fegyelem határozottan tért hódított a rendőségben: a rendőrök sisak formájú kalapot hordanak, forgópisztolyt kezdenek viselni s félig katonáknak tartva magukat, a népről mint «civilekről» kezdenek beszélni. A végrehajtó hatalom a többi kormányzati szervvel szemben mind nagyobb mértékben túlsúlyba jutott; így például a cyprusi ügyben s az indiai alkirály dolgaiban, aki hazulról kapott titkos utasítások nyomán cselekedett. Különböző kisebb dolgokban azt a törekvést látjuk, hogy a tisztviselőket a nép ellenőrzésétől megszabadítsák; így a lordok házában kifejezett kívánságban, hogy az elítéltek akasztása a börtönökben történjék, kizárólag a hatóságokra bízva, s mások ne lehessenek tanúi; így a volt belügyminiszternek (1878. május 11.-én) Derby város tanácsához intézett leiratában, hogy a tanács ne avatkozzék abba, miképpen rendelkezik a rendőrfőnök (egy katona) az alárendelt erőkkel, – újabb lépés ez a helyhatósági rendőrségek felügyeletének a belügyminisztériumban való központosítása felé. Ugyanekkor látjuk, hogy a köztevékenység mind újabb területeken tért hódít, vagy térhódítást tervez, helyettesítve, megszorítva a magántevékenységet.

Itt van például «a kutatások támogatása», melyet egy kormányalapítvány már részben megvalósított és sokan tovább akarják azt fejleszteni; itt a képesített tanítók lajstromozásáról szóló javaslat; itt a törvény, mely a helységek nyilvános könyvtárai számára központi felügyelőséget rendel el; itt a kötelező biztosítás tervezete – tanulságos módon mutatva az utat, melyen e szabályozó politika terjeszkedik: a szegények kötelező segítése okozta nálunk az előrelátás hiányát s most ennek orvosságaként jön a kötelező biztosítás. A katonai típushoz tartozó intézmények bevezetésének hajlandóságát látjuk abban a mind hangosabb követelésben, hogy a vámvédelem valamilyen formában megvalósíttassék; épp így «a társaságbeli lapok» panaszaiban, hogy a párbaj eltűnt. Sőt még abban a pártban is, mely helyzeténél és feladatánál fogva a militarizmus ellenzéke, a katonai fegyelem térhódítását látjuk; mert a caucus-rendszer, melyet a liberalizmus jobb megszervezése céljából létesítettek, szükségképpen kisebb-nagyobb mértékben központosítja a hatalmat és ellenőrzi az egyéni tevékenységet.3

Nemcsak azt látjuk tehát, hogy a katonai típust jellemző sajátosságok, melyeket a priori kifejtettünk, tényleg megvannak azokban a társadalmakban, melyek állandóan és nagy mértékben militaristák, hanem azt is, hogy más társadalmakban a katonai tevékenység növekedését ilyen jellemvonások kifejlődése követi.

560. §. Több alkalommal megállapítottam, más helyeken jeleztem, hogy egy társadalom szervezete és polgárai természete között szükségképpeni összefüggés áll fenn. Helyénvaló lesz itt részletesen megfigyelni azokat a jellemvonásokat, melyeket a tipikusan katonai társadalom tagjai rendesen feltüntetni szoktak.

Egyéb körülmények egyezése esetén egy társadalom annál több sikert arat a háborúban, minél nagyobb testi erővel és bátorsággal bírnak a tagjai. És, általán szólva, egymással küzdő társadalmak közül azok fognak fennmaradni és elterjedni, amelyekben a harc követelte testi és szellemi erők nemcsak legfejlettebbek, hanem a legnagyobb tiszteletben is állanak. Egyiptomi és asszír szobrok és feliratok mutatják, hogy e népek mindenek fölött a bátorságot tartották megörökítésre méltónak. A jó, igazságos stb. szavakra nézve, amint azokat a régi görögök használtak, Grote megjegyzi, hogy «ezek a jó születésű, vagyonos, befolyásos és merész embert jelentik, akiknek karja erős a pusztításban és védelemben bármilyen is az erkölcsi érzülete; ellenben a másik jelző, rossz, a szegény, alacsony származású, gyenge embert jelenti, akinek képességeitől, bármily erkölcsösek legyenek is, a társadalomnak nincs mit remélnie vagy tartania». A bátorság és erény ugyanilyen azonosítását látjuk a rómaiaknál is. A régi zavaros időkben európaszerte a lovagi jellemhez, mely a tiszteletet parancsoló jellem volt, első sorban a rettenthetetlenség tartozott; ennek hiányában más tulajdonságok nem számítottak; ellenben amazzal együtt sokféle bűn, bármily nagy is volt, bocsánatot nyert.

Ha primitív emberek harcot vívó csoportjai közül némelyek inkább eltűrték tagjaik megölését, mint mások, ha némelyek mindig bosszút álltak, mások pedig ezt nem tették: úgy azokat, akik nem állottak bosszút, mások folytonosan büntetlenül támadhatták s ezért vagy lassankint ki kellett pusztulniuk, vagy pedig kedvezőtlen területeken kellett menedéket keresniük. Tehát azok maradnak fenn, akik nem bocsájtanak meg. Később a lex talionis, mely eredetileg ellenséges csoportok között érvényesült, a csoporton belül is törvénnyé válik: és állandó háborúskodások folynak az egyes családok és törzsek között, mindenütt az «életet életért» általános elv alapján. A katonai uralom rendszerében a bosszú erénnyé lesz, a bosszú mellőzése szégyen. A Fidzsi-szigetek lakói között, akik gyermekeiket haragtartóknak nevelik, nem egyszer megesik, hogy egy ember inkább öngyilkosságot követ el, semhogy egy sértés súlya alatt tovább éljen; más esetekben a haldokló fidzsi gyermekeire örökségként hagyja a bosszúállás kötelességét. Ezt az érzületet s az abból folyó szokásokat megtaláljuk egyébként teljesen különböző népeknél, melyek jelenleg erősen katonai jellegűek, vagy azok voltak. A távoli keleten példaként a japánokat látjuk. Ezeket arra tanítják, hogy az «atyja gyilkosával az ember nem élhet egy ég alatt; fivére gyilkosával szemben az ember ne menjen előbb haza fegyverért; barátja gyilkosával az ember nem élhet egy államban». Nyugaton Franciaország szolgál például a feudális időkből, midőn egy megölt vagy megsértett egyén rokonságát a szokás arra kötelezte, hogy a sértő valamelyik rokonán álljon bosszút – akár olyanon is, aki messze földön élt és az egész ügyről mit se tudott. E szellem egész Brantôme abbé koráig oly mértékben uralkodott, hogy az egyház eme szolgálja, végrendeletben kötelezve unokaöccseit, hogy minden, öreg korában rajta esett és meg nem bosszult rosszat megtoroljanak, azt mondta magáról: «dicsekedhetem azzal s hálát adok érte Istennek, hogy sohasem szenvedtem el semmiféle sérelmet anélkül, hogy a sértőn bosszút ne álltam volna.» Hogy ott, ahol a militarizmus erős, úgy a magán, mint a nyilvános bosszúállás kötelességgé lesz, azt jelenleg a montenegróiak mutatják, akiknek népe évszázadokon át háborúskodott a törökökkel. «Dans le Montenegro», mondja Boué, «on dira d’un homme d’une nahie (clan) ayant tué un individu d’une autre: Cette nahie nous doit une téte, et il faut que cette dette soit acquittée, car qui ne se venge pas ne se sanctifie pas.»4

Ott ahol állandóan ellenség elpusztításán munkálkodnak, a pusztítás gyönyör forrásává lesz; ahol az embertársaink leigázásában elért sikert becsülik legtöbbre, ott az uralom erőszakos gyakorlása örömöt fog okozni; és a legyőzöttek kifosztásán érzett büszkeséggel általában együtt fog járni a tulajdonjogok semmibevevése. Mint ahogy elképzelhetetlen, hogy az emberek bátrak legyenek ellenség előtt, de gyávák baráttal szemben, épp úgy elképzelhetetlen, hogy azok az érzelmek, melyeket a kifelé való folytonos harcok táplálnak, otthon is ne érvényesüljenek. Az imént láttuk, hogy a társas csoporton kívül való bosszúállás törekvésével együtt jár a bosszúra való törekvés a csoporton belül is; és mindazon szokásoknak, melyeket az állandó háború a gondolkozásban és cselekvésben szükségképpen létrehoz, hatásaikat a társadalmi életben is mindenütt meg kell mutatniuk. Különböző helyről és időkből vett tények bizonyítják, hogy katonai társadalmakban az élethez, szabadsághoz és tulajdonhoz való jogok csekély becsben állnak. A dahomeyiek, akik annyira harciasak, hogy mindkét nem katona, és akik évenként rabszolgavadászatot rendeznek vagy rendeztek, hogy «a királyi kincstár számára új kincseket szerezzenek»: vérszomjas természetüket évenkénti «ünnepeiken» mutatják meg, amikor is a nép mulatságára egész tömeg áldozatot vágnak le nyilvánosan. A Fidzsi-szigetek lakói is, akik tevékenységükben és szervezetükben erősen a katonai típust képviselik, az emberélet semmibe vevését nemcsak azáltal bizonyítják, hogy emberevő ünnepségeikre saját honfitársaikat megölik, hanem azáltal is, hogy gyermekeik közül rengeteget legyilkolnak s hogy olyan jelentéktelen alkalmakkor, minő egy új csónak vízrebocsátása, emberáldozatokat mutatnak be; annyira becsben tartják a kegyetlenséget, hogy gyilkosságot elkövetni náluk dicsőség. Ázsiai és európai népekről szóló régi feljegyzések ugyanazt az összefüggést jelzik. A primitív mongolok, akik, ha egyesültek, a nyugati népeket tömegestül lemészárolták, úgy a törzseken belül, mint azokon kívül az erőszak állandó uralmát mutatják, míg a családi gyilkosságok, melyek a harckedvelő törököket kezdettől fogva jellemezték, mai napig is jellemzik azokat. Annak bizonyítására, hogy a görög és latin fajoknál is így ált a dolog, elég idéznünk a kétezer helóta legyilkolását a spártaiak által, akiknél a kegyetlenkedés megszokott dolog volt, s a gyanús polgárok nagy tömegének leöletését féltékeny római császárok által, akik, alattvalóikkal egyetemben, a vérontásban való örömüket arénáikban is kimutatták. Hogy ahol az életet kevésre becsülik, ott a szabadságnak is csekély becse lehet, az nem szorul érvelésre. Azok, akik nem haboznak embertársuk tevékenységének véget vetni, annak megöletése által, még kevésbé fognak visszariadni attól, hogy rabszolgaságban tartva őt, tevékenységét korlátozzák. Háborúskodó vadaknál, akik foglyaikat, ha meg nem eszik, rabszolgaságba vetik, rendszerint észlelhetjük embertársaik szabadságának azt a teljes semmibevevését, mely a katonai társadalmak tagjait általán jellemzi. Hogy a háború uralma alatt, mely a régi történeti társadalmakban kisebb-nagyobb mértékben mindenütt megvolt, mily csekély az érzelmi tiltakozás embereknek szabadságtól való megfosztásával szemben, azt kellően mutatja a tény, hogy még a primitív kereszténység tanításában sem volt meg a rabszolgaság kifejezett elítélése. Természetesen éppen így áll a dolog a tulajdonjoggal. Ahol az erőszak révén elnyert uralmat nagyra becsülik, a gyengébbnek birtokához való igényét az erősebb aligha fogja tiszteletben tartani. A Fidzsi-szigeteken főnökhöz méltó tettnek tartják egy alattvaló javainak elragadását s erénynek a lopást, ha felfedezetlenül marad. A spártaiaknál «az ügyes és sikerrel dolgozó tolvaj zsákmányával tapsot aratott». A középkori Európában, midőn egyik társadalom örökösen rabolta a másikat, ezzel karöltve az egyes társadalmakon belül is folytonos rablások voltak. A Merovingek alatt «a gyilkosságok és bűnök», melyeket a «Frankok egyházi története» említ, «csaknem mind a meggyilkolt személy kincseinek megszerzésére irányultak.» És Nagy Károly alatt a hivatalnokok fosztogatásai mindennaposak voltak: amint ő hátat fordított, a királyi hivatalnokok foglalták le a pénzeket, melyek «a kézművesek élelmezésére és ruházatára voltak szánva».

Ahol a háborúskodás állandó s ahol az ehhez megkívánt tulajdonságok a legszükségesebbek s ezért a legnagyobb becsben állanak: ott azokkal, akiknek életmódja nem tünteti fel e tulajdonságokat, megvetéssel bánnak és foglalkozásukat becstelennek tartják. Kezdetleges fokokon a munka a nők és rabszolgák – legyőzött férfiak és a legyőzöttek utódjai – dolga; gazdasági tevékenységet csupán az alsóbb osztályok fejtenek ki, miért is azt sokáig alacsony származás és természet jelének tekintik. Dahomeyban «megvetik a földművelést, minthogy azt rabszolgák végzik». «A japán nemesek és rendi urak, még a másodrangúak is, bizonyos szuverén megvetést tanúsítanak a kereskedelem iránt.» A régi egyiptomiakról Wilkinson azt mondja, hogy «előítéleteik az ipari munkával szemben, már ami a katonákat illeti, épp oly’ erősek voltak, mint a szigorú Spártában». «Ipar és kereskedelem iránt a (régi) perzsák a legnagyobb megvetést szokták tanúsítani», írja Rawlinson. Az osztálykülönbségek erősbödését, mely a rómaiak hódító háborúit kísérte, előmozdította annak a szabálynak felállítása, hogy becstelen dolog munkáért pénzt fogadni el, s a törvény, mely a szenátorokat és azok fiait eltiltotta attól, hogy valamilyen spekulációban részt vegyenek. S hogy a katonaosztályok megvetése a munkásosztályok iránt egész Európában a legújabb időkig mily’ nagy volt, azt nem szükséges bizonyítanunk.

Hogy meg legyen a készség az életnek a társadalomért való kockáztatására, erősnek kell lennie az úgynevezett hazaszeretet érzelmének. Ámbár azt a hitet, hogy dicső dolog meghalni a hazáért, nem lehet lényegesnek tekinteni, mert a zsoldosok anélkül harcolnak, mindamellett nyilvánvaló, hogy az ilyen hit nagy mértékben hozzá segít a háborúban való sikerhez, és teljes hiánya úgy védekező, mint támadó hadműveleteknél annyira hátrányos, hogy egyéb körülmények egyezése esetén kudarcot és leveretést okozhat. Ennélfogva a hazaszeretet érzelme rendesen meggyökeresedik azon társadalmak fennmaradása által, melyeknek tagjait leginkább jellemzi.

Ehhez még az engedelmesség érzésének kell járulnia. Az az egyesített tevékenység, mely egyéb körülmények egyezése esetén a háborút sikeressé teszi, az egyének készségétől is függ, hogy akaratukat a vezér vagy uralkodó akaratának alárendeljék. A loyalitás lényeges tulajdonság. Kezdetleges stádiumában csak ideiglenesen nyilvánul meg: így az araucanoknál, akik rendesen «vonakodnak magukat bárkinek is alárendelni, de olyankor (ha háború fenyegeti őket) készek engedelmeskedni s ez alkalomra választott katonai parancsnokuk akaratának alávetni magukat.» És a katonai típus kifejlődésével ez az érzés állandóvá válik. Erskine meséli, hogy a Fidzsi-szigetek lakói rendkívül loyálisak: olyan férfiak, akiket egy király házának alapépítményeibe elevenen eltemettek, megtisztelve érezték magukat, hogy így feláldoztattak: és egy rabszolga-vidék lakói azt mondák, hogy «kötelességük a főnökök számára élelmül és áldozatul szolgálni». Dahomeyben a király iránt «a szeretet és félelem vegyes érzésével viseltetnek, mely némileg az imádáshoz hasonló». És a régi Egyiptomban, ahol «vak engedelmesség volt az olaj, mely a társas élet gépezetének összevágó működését okozta», az emlékek minden oldala fárasztó ismétléssel mutatja a szubordináció mindennapos tényeit – a rabszolgákét és másokét holt uruk, a foglyokét a király, a királyét az istenek iránt. Ámbár a már elemzett okokból az állandó háborúskodás Spártában nem fejlesztett ki egy legfőbb politikai főnökséget, amellyel szemben feltétlen engedelmességet tanúsíthattak volna, mindamellett a kialakult politikai főhatósággal szemben mélységes engedelmességet látunk: az egyéni akaratok minden dologban alá voltak vetve a fennálló hatóságok által kifejezett közakaratnak. A primitív Róma is, jóllehet nem volt neki isteni eredetű királya, akinek magát alávethette volna, nagy alárendeltséget mutat a választott királlyal szemben és azt csupán bizonyos alkalmakkor előforduló véleménymondások gyengítettek; s az abszolút engedelmesség elve, bár némileg enyhült a köznek, mint egésznek az uralkodó szervhez való viszonylataiban, a népet alkotó csoportokon belül szigorúan betartatott. És hogy az egész európai történetben, úgy kis mint nagy arányokban ott látjuk a loyalitás érzelmét mindenütt, ahol a katonai társadalmi szervezet erős, az olyan igazság, melyet minden részleges bizonyítékok nélkül elismerhetünk.

E társadalmak polgárai természetének eme föltűnő sajátosságaitól forduljunk most bizonyos másodlagos tulajdonságokhoz, melyek kevésbé feltűnőek és nem oly’ könnyen észlelhető hatásaik vannak. A loyalitással természetszerűleg jár a hit – e két dolog valójában alig is választható el egymástól. A készség, hogy háborúban a vezérre hallgassunk, feltételezik, hogy katonai képességeiben higgyünk, s a készség, hogy békében engedelmeskedjünk neki, feltételezi a hitet, hogy képességei a polgári dolgokra is kiterjednek. Minden új győzelem az emberek képzelő erejére hatva, növeli tekintélyét. Az emberek életét szabályozó tevékenységének mind gyakoribb s mind határozottabb bizonyságait adja s ezek hozzák létre azt a hitet, hogy hatalma korlátlan. Az uralkodó szerv tekintélye iránti határtalan bizalom még erősödik. Egész nemzedékek, oly rendszerben nevelődve, mely minden ügyet, magán- és közügyet egyaránt ellenőriz, hallgatagon elismerik, hogy a dolgokat csak így lehet intézni. Olyanok, akiknek másféle rendszerről nincs tapasztalatuk, nem képesek másmilyen uralmat elképzelni. Például olyan társadalmakban, aminők a régi perui társadalmak voltak, ahol, mint láttuk, a katonai szabályozás általános volt, nem volt semmiféle alkalom sem arra, hogy valaki az önkéntesen folytatott s magától szabályozott iparos élet gondolatára rájöhessen.

Mindezzel összefügg az egyéni kezdeményezés visszaszorítása és következésképpen a magánvállalkozás hiánya. Minél szervezettebb egy hadsereg, annál inkább olyan állapotba jut, melyben tagjai önálló tevékenysége tilos lesz. És midőn a «regimentálás» az egész társadalomra kiterjed, tagjai, minden lépésükben igazgatva és akadályozva, egyáltalán nem lesznek többé képesek arra, hogy ügyeiket másként, mint az előírt módon intézzék. A rabszolgák csak azt tehetik, amit uruk mond nekik; uraik a szokásostól eltérőleg semmitse csinálhatnak hivatalos engedély nélkül; s engedélyt a helyi hatóságok nem adnak mindaddig, míg a felsőbb hatóságokat fokozatosan meg nem kérdezik. Ezért az emberek lelki állapotát a passzív elfogadás és a várakozás jellemzi. Ahol a katonai típus teljesen ki van fejlődve, ott mindent a közszerveknek kell tenniük; nem csupán azért is, mert ezek foglalnak el minden területet, hanem azért is, mert ha nem ezek foglalnák el azokat, más szervek nem lépnének helyükbe: mivel az erre sarkaló eszmék és érzelmek hiányoznak.

Hozzá kell még tennünk az értelem természetére gyakorolt befolyást is, mely az említett erkölcsi hatásokhoz járul. Az ilyen társadalmak tagjai csupán a személyi okot ismerik és a személytelen ok fogalmának kifejlődése nem lehetséges. A primitív embernek a szó modern értelmében vett oksági viszonyról nincs fogalma. A dolgokról való felfogásában az egyedüli ható tényezők élő személyek és a holtak szellemei. Minden szokatlan eseményt, valamint a megszokottakat is, melyek némi változásokra képesek, természetfölötti lényeknek tulajdonít. És a magyarázás eme rendszere a művelődés kezdetleges stádiumában is fennmarad. Látjuk ezt például a homerosi görögöknél, akik a sebesülést, halált és menekülést a csatában az istenek ellenséges érzületének vagy segítségének tulajdonították s akik azt hitték, hogy a jó és rossz tetteket az istenek sugallják. A katonai formák és tevékenységek további fennmaradása és fejlődése ezt a gondolkodásmódot is tovább fenntartja. Először is közvetve akadályozza az oksági viszonylatok felfedezését. A tudományok a mesterségekből származnak, általánosításai olyan igazságoknak, melyekre a mesterségek űzése vetett világot. Minél inkább megsokasodnak és minél szövevényesebbé válnak a termelési folyamatok, annál több egyformaság felismerésére nyílik alkalom; és megszületnek és kifejlődnek a szükségképpeni és természetes ok fogalmai. Ebből következik, hogy a katonai uralom, mely megakasztja az ipari haladást, annak is útját állja, hogy a személyes ok fogalmát a személytelen ok fogalma váltsa fel. Másodszor ugyanezt éri el a szellemi műveltség közvetlen elnyomása által. Természetes, hogy egy harcnak élő nép megvetéssel nézi a tudás szerzésével, épp úgy mint az ipari munkával eltöltött életet. Ezt a régi időkből a spártaiak világosan mutatják; s Európában példát szolgáltatnak a feudális idők, midőn a tanulást, mint csupán írnokokhoz és a köznép gyermekeihez illő foglalkozást, lenézték. És nyilvánvaló, hogy amily mértékben a háborús tevékenységek útjában állanak a tanulásnak s az ismeretek terjedésének, épp oly mértékben hátráltatják a primitív fogalmaktól való felszabadulást is, mely a természeti törvények elismeréséhez vezet. Harmadszor és legfőképpen a szóban forgó hatást az okozza, hogy a katonai uralomban az események látható és folytonos okaiként a tapasztalat személyeket tüntet fel. A hadseregben a főparancsnoktól kezdve le a kiképzésben álló közemberig minden mozdulatot egy felettes vezet; és az egész társadalomban is, minél fejlettebb annak katonai rendszere, annál inkább úgy látszik, hogy a dolgok ilyen vagy olyan alakulása mindig csupán az uralkodó és alantasai akaratától függ. Innen ered, hogy a társadalmi tünemények magyarázásában kizárólag a személyes okokat ismerik el. A történelem kiváló emberek tetteinek sorozata s hallgatólag vallják, hogy a társadalmakat ezek alkották. Minthogy a személytelen ok fogalma a gondolkodás előtt teljesen idegen, a társadalmi fejlődés menetét nem veszik észre. A társadalmi képződmények és társadalmi működések természetes eredete teljességgel idegenszerű gondolat s ha felmerül, abszurdumnak tartják. Egy önmagát szabályozó társadalmi processzus eszméje felfoghatatlan. Úgyhogy a katonai uralom a polgárt nem csupán  erkölcsileg, hanem értelmileg is egy neki megfelelő formába szorítja. Oly’ formába, melyben az emberek a hagyományos rendszertől eltérőleg gondolkozni sem képesek.

561. §. Háromféle módon elemeztük tehát a katonai típusú társadalmi szervezet jellegét. Vegyük most még szemügyre a párhuzamot, melyeket az eredmények összehasonlítása tár elénk.

Vannak bizonyos a priori felismerhető feltételek, melyeket egy társadalomnak, hogy magát ellenséges társadalmak közepette fenntarthassa, teljesítenie kell. A testületi tevékenységben, mely a testületi élet fenntartásához szükséges, hogy az a legnagyobb mértékben hatékony lehessen, minden egyes embernek részt kell vennie. Egyéb körülmények egyezése esetén a harcos erő ott lesz a legnagyobb, ahol azok, akik nem tudnak harcolni, kizárólag a harcképesek eltartása és segítése végett dolgoznak: ebből természetesen következik, hogy a dolgozó résznek nem szabad nagyobbnak lennie, mint e célra éppen szükséges. Az összes közvetlenül vagy közvetve a háború szolgálatába állított egyének erőfeszítései akkor lesznek leghatékonyabbak, ha legjobban vannak kombinálva; és a harcolók egyesülésén kívül szükséges, hogy a nem harcolók is velük egyesítve legyenek, hogy ily módon segítségüket gyorsan és teljesen megkaphassák. E követelmények teljesítése céljából minden egyén életének, cselekvéseinek és tulajdonainak a társadalom szolgálatára kell állaniok. Ez az egyetemes szolgálati kötelezettség, ez a kombináció s a z egyéni céloknak ez a felolvadása a közben despotikus ellenőrző hatóságot tételez fel. Hogy a katonafőnök akarata érvényesülhessen, ahhoz, ha a csoportozat nagy, alközpontok s al-alközpontok kellenek, melyeket fokonként mind lejjebb visznek s amelyeken át parancsokat lehet továbbítani és végrehajtani úgy a harcoló, mint a nem harcoló részben. Valamint a parancsnok megmondja a katonának azt is, hogy mit nem kell tennie, és azt is, hogy mit kell tennie, épp úgy az egész katonai társadalomban az uralom negatíve is és pozitíve is szabályozó; nem csupán korlátokat szab, hanem irányít is: úgy a polgár, mint a katona a kényszer-együttműködés rendszerének uralma alatt él. A katonai típus fejlődése növekvő merevséget von maga után, minthogy az összeforrottság, a kombináció, az alárendeltség és a szabályozás, melynek egy ilyen társadalom egyénei alá vannak vetve, elkerülhetetlenül csökkentik azt a képességüket, hogy társadalmi helyzetüket, foglalkozásukat, lakóhelyüket megváltoztassák.

Megfigyelve különböző, a múltból és jelenből vett, nagy és kis társadalmakat, melyeket nagy mértékben a katonai uralom jellemez vagy jellemzett, a posteriori kimutattuk, hogy a faj, a körülmények és a fejlődési fok különbségei ellenére, közöttük a föntebb a priori levezetett sajátságokban alapvető hasonlóságok állnak fenn. A mai Dahomey és Oroszország épp úgy, mint a régi Peru, Egyiptom és Spárta példában mutatják az egyén életének, szabadságának, javainak az állam által való birtoklását, ami a háborúra szervezett társadalmi rendszert jellemzi. És hogy kapcsolatban a változásokkal, melyek egy társadalmat harci tevékenységekre még alkalmasabbá tesznek, bennük olyan hivatalnoki kar, diktatúra és felügyelet terjed el, amilyen alatt katonák élnek: azt a császári Rómában, a császári Németországban és legutóbb támadó politikája óta Angliában is láttuk.

Végül az a bizonyíték jön, melyet a katonai társadalmakat képező emberek megfelelő jelleme szolgáltat. Legnagyobb dicsőségnek a háborús sikert tartva, oda jutnak, hogy a jóságot a bátorsággal és erővel azonosítják. A bosszú szent kötelességgé lesz; s a csoporton belül is a megtorlás törvénye alapján állva, amely szerint kifelé eljárnak, egyaránt készek úgy otthon, mint azon kívül másokat maguknak feláldozni: rokonszenvük, mely a háborúban folyvást elfojtatik, békében sem lehet erős. Hazafisággal kell bírniuk, mely társadalmuk diadalát minden cselekvés legfőbb céljának tekinti; loyalitással kell bírniuk, melyből a tekintély iránt való engedelmesség következik és hogy engedelmesek tudjanak lenni, rendíthetetlen hittel kell bírni tudniuk. A tekintélyben való hittel és az azzal járó készséggel, hogy magukat irányíttassák, természetszerűleg jár a kezdeményezés viszonylag csekély képessége. Az a szokás, hogy mindent hivatalos ellenőrzés alatt látnak, erősíti bennük a hitet, hogy a hivatalos ellenőrzés mindenütt szükséges és az az életmód, mely a személyes okot teszi megszokottá s mely a személytelen oksági viszony tapasztalására nem nyújt módot, eredményezi, hogy az emberek képtelenek olyan társadalmi folyamatok elgondolására, melyek önmagukat szabályozva folynak le. És az egyéni természetnek eme jellemvonásait, melyek, mint látjuk, a katonai típus szükségképpeni következményei, megtaláljuk a mai katonai társadalmak tagjaiban is.

  1. Itt minden ukázzal [cári rendelettel] történik; ukázzal utazik az ember; ukáz által nevet.
  2. Ez a fejezet eredetileg a Contemporary Review 1881. szeptemberi számában jelent meg. Hogy a német társadalom azóta ebben az általános irányban fejlődött tovább, azt az 1882. januári császári leirat kifejezett abszolutizmusa mutatja, mely leirat jóváhagyja Bismarck herceg államszocialisztikus tervezetét.
  3. A caucus-rendszer abból állott, hogy egy párt tagjai kötelezték magukat, hogy a választói gyűlésen proklamált jelölt mellett dolgoznak és szavaznak. (Ford.)
  4. „Montenegróban egy nahie (nemzetiség) tagjáról, aki egy másik nahie egy emberét megölte, azt fogják mondani: ez a nahie egy fejjel adósunk s ezt az adósságot meg kell fizetni, mert aki nem áll bosszút, az meg nem szenteltetik.”

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):