H.L. Mencken – Tanács fiatalembereknek

H.L. Mencken – Tanács fiatalembereknek

1.
Akinek van

A legértékesebb dolog, amire az ember valaha szert tehet – a felsőbbrendűséget és megvetést árasztó légkör után – ha az a hír járja, hogy jól megy a dolga. Semmi sem könnyíti meg jobban az ember útját az életben, főleg a demokratikus országokban. A demokraták kilencvenkilenc százalékában ellenállhatatlanul ég a vágy, hogy térdre ereszkedjenek a vagyon előtt, hogy alázattal megadják magukat a hatalomnak, ami a vagyonnal jár, hogy mindenféle méltóságot lássanak bele az emberbe, akinek van, vagy akiről az a hír járja. Való igaz, hogy a hajlékony nyakkal együtt jár az irigység, de ez valahogyan olyan irigység, ami veszélytelen: az alsóbbrendű ember fél gonoszt cselekedni az emberrel, aki nyolc bankban tartja a pénzét; még gonoszat gondolni se mer róla – azaz bármit, ami nyilvánvaló vagy offenzív. A tőke, mint elvont fogalom ellen szüntelenül locsog, és minden törvény, amit támogat, úgy kezeli, mintha az bűnöző lenne. De egy konkrét tőkés jelenlétében feltűnően talpnyalóvá válik. Hogy miért, arra könnyű rájönni. Vágyva vágyik a lehetőségre, hogy megcsapolhassa a tőkés pénztárcáját, míg mélyen legbelül nagyon jól tudja, hogy túl gyáva és ostoba ahhoz, hogy erőszakkal tegye. Így az udvariassághoz fordul és megpróbálja behízelegni magát. Amint felröppen a hír, hogy valaki degeszre kereste magát a tőzsdén, vagy elrabolta valami hiszékeny özvegy hagyatékát, vagy rászedte az államot valami patrióta vállalkozással, az ápolatlansága azonnal bájos különcséggé változik, rögtön érdemes meghallgatni a véleményét a borokról és hirtelen figyelemre és tiszteletre méltó a véleménye a politikáról. Az ember, akit szegénynek gondolnak, sosem kap lehetőséget. Senki sem akarja meghallgatni. Senkit sem érdekel, mit gondol, vagy tud, vagy érez. Senki sem vágyik a véleményére.

Ezt az elvet hamar felfedeztem az életem során és jó hasznát vettem azóta. Sokkal többet szedtem ki a férfiakból (és nőkből) azzal, hogy a jómódú ember hírében jártam, mint azzal, hogy illedelmes voltam velük, vagy elkápráztattam őket a bölcsességemmel, vagy kemény munkával, vagy személyes szépségemmel, ami egyedülálló és leírhatatlan.

2.
A tiszteletreméltóak

Minél idősebb vagyok, annál kevésbé hiszek a népszerű doktrínában, miszerint a kor bölcsességgel jár. Őszintén hiszem, hogy ma nem vagyok bölcsebb, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt; ami azt illeti, gyakran úgy sejtem, hogy érezhetően kevésbé vagyok bölcs. A nők olyan fondorlatokkal diadalmaskodnak fölöttem, amik miatt harmincöt éves koromban páros lábbal tessékeltem volna őket ki a lakásomból. A férfi szélhámosoknak is könnyebb préda vagyok, mint régebben; ötven évesen valószínűleg klubokba fogok belépni és mexikói bányarészvényeket fogok vásárolni. Az az igazság, hogy mindenki egyre bölcsebb lesz egy pontig, aztán ismét elkezd lecsúszni. Szinte minden öregember, akit ismerek, többé-kevésbé dilis. Elméletileg sokkal bölcsebbnek kellene lenniük, mint a fiatalabb emberek, ha más nem, a nagyobb tapasztalatuk miatt, de valójában úgy tűnik, gyorsabban ragad rájuk az ostobaság, mint a bölcsesség. Egy harmincöt vagy harmincnyolc éves ember szinte immunis a nőkre. Herkulesi munka egy nőnek hozzámennie. De mire eléri az ötvenet, olyan könnyen beadja a derekát, mint egy egyetemista. Ugyanez az intelligencia-sorvadás figyelhető meg más területeken. Kétségtelenül nehéz volna elképzelni bármilyen harminc vagy harmincöt éves fiatalemberekből álló bizottságot, akik azt a töretlen gyerekességet, tudatlanságot és humortalanságot mutatják, mint az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága. A tanult bírók átlagos életkora bizonyára jóval meghaladja a hatvanat, és mindegyiküknek végleges és higgadt bölcsességgel kellene bírnia. Azonban az ismeretük az igazságosság legegyszerűbb elveiről is gyakran extrém csekélynek bizonyul, és amikor grandiózusan nekiveselkednek egy nagy ügynek, az érvelőképességük gyakran egyenrangúnak bizonyul egy vonatkalauzéval.

3.
Kötelesség

A legpontatlanabb gondolkodás többsége az etika területén a kötelesség témája kapcsán jelentkezik. Gyakorlatilag a tárgy minden szerzője egyetért, hogy az egyén tartozik bizonyos kikerülhetetlen kötelességekkel a fajának – például a produktív munkában való részvétel, valamint a házasodás és az utódnemzés. Ennek az álláspontnak az alátámasztásához szinte mindig úgy érvelnek, hogy ha minden ember elhanyagolná ezeket a kötelességeket, a fajunk kihalna. Ez a logika elég hamis ahhoz, hogy méltó legyen a főiskolai professzorokhoz, akik elkövetik. Egyszerűen összekeveri a többség szokáskövetését, félénkségét, képzelőerejének hiányát minden ember kötelességével. A legkevesebb alapja sincsen annak a feltételezésnek – a puszta érv kedvéért sem – hogy valaha el fogja hanyagolni minden ember ezeket a kötelességeket. Mindig lesz egy biztos többség, aki hajlandó megtenni bármit, amit elrendeltek – aki készségesen elfogadja az államot, ami alá született, engedelmeskedik a törvényeinek és támogatja az elméletét. De a többséget nem azok az emberek alkotják, akik a legmagasabb és a legintelligensebb szolgálatot nyújtják a fajnak; azok alkotják, akik semmilyen szolgálatot nem nyújtanak, leszámítva az engedelmességüket.

Annak az embernek, aki bármennyire kevéssé is különbözik ettől a fásult és jól irányított tömegtől, nincsenek kötelességei per se. Amit spontán tenni szeretne, az sokkal értékesebb mindannyiunknak, mint amit a többség tenni hajlandó. Ami azt illeti, nincs olyan, hogy önmagában vett kötelesség; ez csupán az etikai teoretikusok kimérája. Az emberi haladást nem a konformitás, hanem az aberráció hajtja előre. A kötelesség teljes fogalma tehát az alsóbbrendűség funkciója; természetes módon a gyáva és inkompetens emberekhez tartozik. Még azon a szinten is javarészt pusztán önámítás, egy nyugtató kísértet, a szükség eufemizmusa. Amikor egy ember megadja magát a kötelességnek, csupán megadja magát a többi ember szokásának és hajlamának. A kollektív érdekük ellenszegül az egyéni érdekének. Néhányan képesek vagyunk ellenállni egy igen erős ellenszegülésnek – talán ezrek ellenszegülésének. De csak a csodaember képes kiállni egy teljes nemzet ellenszegülését.

4.
Mártírok

„A történelem,” mondja Henry Ford, „kamu.” Én azok közé sorolom magam, akik ellenkeznek ezzel a tannal; ennek ellenére a történelem olvasása során gyakran az az érzés kerülget, hogy valótlanságok között járok. Különösen akkor fog el ez az érzés, amikor a múlt vallásháborúiról olvasok – háborúkról, ahol férfiak, nők és gyermekek ezreit mészárolták le az átlényegülésről, a vezeklésről és más hasonló metafizikai tüneményekről szóló együgyű és értelmetlen viták miatt. Nem lep meg, hogy a többség meggyilkolta a kisebbséget; a többség még napjainkban is megteszi minden adandó alkalommal. Amit nem tudok megérteni, az az, hogy a kisebbség önként ment a vágóhídra. Még a történelem legrosszabb üldöztetései során is – mint például a spanyol zsidóüldözés esetén – mindig lehetőségében állt a kisebbség egy adott tagjának, hogy mentse a bőrét azzal, hogy nyilvánosan leteszi a hitét a többség vallásos elképzelései mellett. Egy zsidónak, aki hajlandó volt megkeresztelkedni Ferdinánd és Izabella uralma alatt, lényegében haja szála sem görbült; utódjai ma 100%-ban spanyolok. Akkor miért nem volt erre hajlandó olyan sok zsidó? Miért választották olyan sokan inkább azt, hogy kirabolják, száműzzék és esetenként meggyilkolják őket?

A filozofikus történészek által adott válasz az, hogy nemes emberek voltak, és inkább a halált választották az eretnekség helyett. De ez csak újabb kérdéseket szül. Valóban nemes dolog olyan állhatatosan ragaszkodni egy vallásos eszméhez? Számomra kétségtelenül nem tűnik annak. Végtére is egyetlen ember sem tud semmit azokról a magasztos dolgokról, amikkel a vallások foglalkoznak. A legtöbb, amit tehet, hogy a saját személyes tippjét hozzáviszonyítja embertársai személyes tippjéhez. Ha bárki azt mondja ilyen téren, hogy ez vagy az teljességgel és kétségbevonhatatlanul igaz, ez vagy az pedig teljesen hamis, az egyszerűen ostobaságokat beszél. Ami engem illet, sosem találkoztam olyan vallásos gondolattal – és ebből nem hagyom ki még Isten létezésének gondolatát sem – ami annyira meggyőző volt azonnal és vitathatatlanul, amennyire mondjuk a kopernikuszi csillagászat azonnal és vitathatatlanul meggyőző. De olyan vallásos gondolattal sem találkoztam, amit azonnal el lehetne utasítani, mint ami nyilvánvalóan és kétségtelenül hamis. Még a legrosszabb nonszenszben is rejlik mindig elég hihetőség, vagy legalábbis valószínűség, hogy megtorpanjon és eltűnődjön az ember. Bármekkora is legyen a valószínűtlenség súlya, mindazonáltal igaz lehet, hogy az ember halála után egy gáz halmazállapotú gerincessé változik, és hogy ez a gerinces, ha az emberi lárvája sikkasztott, csempészett, káromkodott vagy fajtalankodott ezen a földön, millió éven át főni fog egy szurokkal teli üstben. A magánvéleményem a hiányos nevelésem miatt az, hogy kétlem, és szamárnak gondolok mindenkit, aki hisz benne, de világosan kimondom, hogy sehogy sem tudom megcáfolni.

Ennek a bizonytalanságnak a fényében színtiszta hiúságnak tűnik nekem, ha valaki túl szigorúan ragaszkodik a vallásos nézeteihez, vagy ha aláveti magát bármi kellemetlenségnek miattuk. Sokkal jobb, amennyiben épp sértőnek találják őket, ha diszkréten elrejtik vagy barátságosan megváltoztatják azokat, ahogy változnak a többség téveszméi. Az én nézetem ezen a téren, teljességgel szkeptikusként és toleránsként, lényegében kiállhatatlan minden más nézet követőjének; néha még az ateisták is megvetnek. Jelenleg – az amerikai politikatörténet véletlenje folytán – a teológiámmal ellentétes hitűeknek tilos megbüntetniük, amiért nem értek velük egyet. De bármelyik következő pillanatban megragadhatja a hatalmat az egyik vagy másik csoportjuk és eljárhatnak ellenem az ősrégi módokon. Ha ez valaha megtörténik, itt és most megjegyzem, hogy azonnal megtérek a sületlenségükre, így biztonságban visszavonulok, jobb hüvelykujjamat az orromnak támasztva és az ujjaimat lóbálva, mint a gabona a szélben. Akár még ma is megtenném, ha bármi gyakorlati előnnyel járna. Ígérj nekem egy láda 1903-as évjáratú Rauenthalert, én pedig átesek a megkeresztelkedésen vagy bármi rítuson, amennyiben nem fedi fel gótikus meztelenségemet. Legyen tíz láda, én pedig beleegyezek mind a keresztelkedésbe, mind a konfirmációba. Ilyen ügyekben igen nyitott vagyok. Végtére is mit számít még egy hazugság?

5.
A rokkant veterán

A pszichopatológia tudománya még mindig gyerekcipőben jár. Három nyelvű teljes irodalmában nem találtam egyetlen sort sem a krónikus érzelmi gyötrelem maradandó káros hatásairól – például ami a szerelmi viszonyokból fakad. A világ általános feltételezése az, hogy amikor vége egy szerelmi viszonynak, akkor vége van – hogy semmi nem marad utána. Ez valószínűleg rettenetesen hamis. Úgy hiszem, hogy minden ilyen tapasztalat sebeket hagy a lelkemen, és hogy azok épp olyan nyíltak és veszélyesek, mint a sebek, amiket egy kelés hagy az ember nyakán. Az, aki átesett egy szerelmi viszonyon, ha idővel még a hölgy nevét is elfelejti, utána mégsem lesz soha ugyanaz az ember. Sebei talán aprók, de maradandóak. A szentimentális, aki folyton feltépi őket, lelki nyomorékká válik; olyan rosszul jár, mint az ember, aki idegsokkal tér haza a háborúból. A sebek pontos természete még megfejtésre vár. A saját véleményem, hogy nagy sárga foltokként jelentkeznek az önbecsülésen. Amikor egy férfi valamelyik halott szerelmi viszonyára gondol, különösen amikor megengedi az emlékezetének, hogy előássa a nő képét, remeg, mint aki valami férfiatlan és méltatlan tettet követett el. Az efféle remegések, ha elég sokszor ismétlődnek, elkerülhetetlenül lerázzák belső integritását annak alapjáról. Egyetlen férfi sem szerethet és maradhat igazán büszke; lefegyverző és megalázó egy tapasztalat.

6.
Patriotizmus

A patriotizmus elképzelhető egy civilizált ember számára viharok és megpróbáltatások idején, amikor az országa ingatag és fájdalommal vert. Országa ekkor rokonszenves számára, mint bármilyen balsors áldozata – mondjuk egy járókelő, akit rendőrök üldöznek. De amikor biztonságos, boldog és virágzó, csak undort vált ki belőle. Azok, amik biztonságossá, boldoggá és virágzóvá tesznek egy országot – tartós béke, aktív kereskedelem, politikai nyugalom otthon – mind természetüknél fogva megrontanak és undorítóak. Épp úgy lehetetlen egy civilizált embernek szeretnie országát szép idők alatt, ahogyan lehetetlen volna tisztelnie egy politikust.