H.L. Mencken – A társadalmi szerződés

You are currently viewing H.L. Mencken – A társadalmi szerződés

Lényegében minden állam egy összeesküvés a felsőbbrendű ember ellen: egyetlen örökös célja, hogy megrendszabályozza és megnyomorítsa őt. Ha arisztokratikus, akkor arra törekszik, hogy védelmezze az embert, aki csak a törvény szerint felsőbbrendű attól, aki ténylegesen az; ha demokratikus, akkor arra törekszik, hogy mindkettőtől védelmezze az embert, aki minden tekintetben alsóbbrendű. Tehát az államok egyik elsődleges funkciója erőszakkal parancsutasítani az embereket, elérni, hogy a lehető legnagyobb mértékben egyformák legyenek és a lehető legnagyobb mértékben függjenek egymástól, hogy felkutassa és leküzdje az eredetiséget közöttük. Egy eredeti gondolatban az állam kizárólag a potenciális változást, és ebből fakadóan a kiváltságai ellen irányuló támadást látja. A legveszélyesebb ember bármilyen államra nézve az, aki képes önállóan átgondolni a dolgokat, figyelmen kívül hagyva az uralkodó babonákat és tabukat. Ez a gondolkodó majdnem elkerülhetetlenül arra a következtetésre jut, hogy az állam, amely hatalma alatt él, tisztességtelen, őrült és tűrhetetlen, így tehát ha romantikus szellem, megpróbálja megváltoztatni azt. És ha nem is romantikus szellem, még akkor is igen hajlamos lesz terjeszteni az elégedetlenséget azok között, akik azok. Ludwig van Beethoven kétségtelenül nem volt politikus. Ahogyan patrióta sem. Demokratikus illúziókat sem dédelgetett: a bécsieket még a Habsburgoknál is jobban megvetette. Ennek ellenére meg vagyok győződve arról, hogy a Habsburg-kormány elleni metsző kritikája, amit a bécsi kávézókban hangoztatott, megtette hatását – hogy néhány gondolata 1818-ból, miután egy évszázadon át csírázott, cselekedetekké változott 1918-ban. Beethoven, mint az összes elsőrangú ember, nagyon is gyűlölte az államot, ami alatt élt. Hozzáteszem Goethe, Heine, Wagner és Nietzsche neveit, hogy a németeknél maradjak. Bismarck neve következhetne: a Hohenzollern-ideát csodálta, ahogyan Carlyle tette, nem a német népet vagy a német kormányt. Az Erinnerungenjében, amikor arról a kormányról beszél, aminek része volt, nehezére esik az illem keretei között tartania a megvetését.

Úgy tűnik számomra, hogy az, aki megváltoztatását javasolja az államnak, ami alatt él – legyen az bármennyire hibás – tízből kilencszer szentimentalizmussal határosan romantikus. Ritkán van – ha van egyáltalán – bármi bizonyíték arra, hogy az állam, ami iránt jogellenesen vonzódik, bármennyire is jobb volna, mint az állam, amit le kíván cserélni. A politikai forradalmak igazából nem sokszor érnek el bármi valódi értéket; az egyetlen kétségtelen hatásuk, hogy egyszerűen megszabadulnak az egyik rablóbandától és a helyükre raknak egy másikat. A forradalom után természetesen a sikeres forradalmárok mindig megpróbálják meggyőzni a kételkedőket, hogy nagy dolgokat vittek végbe, és általában felakasztanak mindenkit, aki tagadja ezt. De ez nyilván nem bizonyítja az álláspontjukat. Az átlagembereket Oroszországban sok-sok éven át arra tanították, hogy ha megszabadulnak a cártól, mindannyian gazdagok és boldogok lesznek, de most, hogy megszabadultak tőle, szegényebbek és boldogtalanabbak, mint valaha. A németek, miután száműzték a Kaisert, felfedezték, hogy egy cipészből lett államférfi tízszer rosszabb, mint egy Hohenzollern. Az elzászok, miután 48 esztendő türelmetlen várakozás után ismét franciák lettek, azzal hálálták meg az áldást, hogy extravagáns germanomániások lettek. A tiroliak, bár gyűlölték az osztrákokat, most sokkal hatalmasabban gyűlölik az olaszokat. Az írek, miután 700 évnyi küzdelem után megszabadították magukat az angoloktól, azonnal rádöbbentek, hogy az angolok általi kormányzás – az írek általi kormányzáshoz képest – szinte édenkerti. Még az amerikai gyarmatok sem nyertek sokat az 1776-os forradalmukkal. Hiszen a forradalom után 25 évvel sokkal rosszabb helyzetben voltak szabad államként, mint gyarmatként lettek volna. Az államuk sokkal költségesebb, sokkal hatékonytalanabb, sokkal tisztességtelenebb és sokkal zsarnokibb volt. Egyedül az ország fokozatos anyagi fejlődése volt az, ami megmentette őket az éhínségtől és az összeomlástól, és az anyagi fejlődés nem az új kormányzat erényének volt köszönhető, hanem a természet bőkezűségének. A brit csizma alatt ugyanolyan jól, de valószínűleg sokkal jobban elboldogultak volna.

Minden bölcselő ember eszményi állama – Arisztotelésztől Herbert Spencerig – az, ami békén hagyja az egyént – egy állam, ami alig több attól, hogy egyáltalán ne is legyen állam. Ez az eszmény, úgy gondolom, meg fog valósulni húsz vagy harminc évszázaddal azután, hogy eltávoztam erről a színtérről és elfoglaltam az otthonomat a Pokolban.