H.L. Mencken – A nők védelmében: V. Az új kor

H.L. Mencken – A nők védelmében: V. Az új kor

42.

Az értékek átértékelése

A nők fokozatos emancipációja, amely az utolsó században megindult, még nagy fejlődés előtt áll és még sokáig fog tartani, míg teljesen felszabadulnak a hagyományos terhektől és teljesen mentesek lesznek a férfiak elnyomásától. De már eddig is tagadhatatlan, hogy óriásit haladtak – talán többet, mint a megelőző tízezer év alatt. Az ipari rendszer fejlődése, mely általában olyan súlyosan nehezedett a fajra, néhány félreismerhetetlen előnyt hozott nekik. A gazdasági függésük, bár még mindig elég erős ahhoz, hogy a házasság nagyon vonzó dolog legyen részükre, mégis olyannyira megszűnt, hogy a nőknek nagy osztályai majdnem önállóan cselekvők és a férfiak kegyétől egészen függetlenek lettek. Ezeknek a nőknek a legtöbbjét, azon eszméknek megfelelően, melyek még most is olyan hatalmasak, még leköti a házasság, melyet az eljövendő autonómia fölé helyeznek, de az a tény nem változott, hogy ebben a kérdésben szabadon dönthetnek, különösen, hogy a szörnyű szükség többé nem kényszeríti őket. Mindent egybevetve, nem muszáj férjhez menniük, ha nem akarnak, meg tudják keresni kenyerüket saját munkájukkal is a világ munkahelyein. Nagyanyáik sokkal nehezebb helyzetben voltak. Ha nem tudtak férjhez menni, nem csak kegyetlen lenézést kellett elszenvedniük, hanem az éhhalál fenyegetése is szemben állt velük. Egyszerűen nem volt a szabad nő számára azon idők gazdasági világában lehetőség a tisztességes elhelyezkedésre. Vagy zárdába kellett mennie, vagy elfogadnia egy lenéző gyámkodást, mely épp olyan keserű volt, mint a jótékonyság. Semmi sem érthetőbb, mint az a hatás, melyet a növekvő gazdasági biztonság gyakorol a nők egész élethabitusára és gondolkodásmódjára. A kisebbedő házasodási arányszám és a még gyorsabban csökkenő születési arányszám megmutatja, honnan fúj a szél. A férfinemű statisztikusok, az őket jellemző hülyeséggel, a házasságkötések csökkenését a férfiak növekvő ellenszenvének rovására írják. Ez a növekvő ellenszenv valójában a nők részéről jelentkezik. Bár eleddig a nőknek egy jó nagy csoportja még nem ért ahhoz a végleges doktrínához, hogy a házasság kevésbé kívánatos, mint a szabadság, látni kell, hogy sokkal nagyobb gőggel mennek a házasságba a mai nők, mint amilyet nagyanyáik, vagy akár anyáik mutattak. Nehezebben kielégíthetők és így ritkábban megelégedettek. Az egy évszázad előtti nő nem tudott a maga részére kedvezőbb dolgot elképzelni, mint a házasság; még egy ötödrangú férfival való házasság is jobb volt, mint semmilyen házasság. Ez a vélemény fokozatosan háttérbe szorul egy ellenkező vélemény előtt. A nők általában előnyben részesítik a házasságot a munkával szemben, de van egy gyarapodó kisebbség, mely kezdi megállapítani, hogy a munka talán nagyobb megelégedést nyújt, különösen ha bizonyos mennyiségű szerelmeskedéssel elegyül.

Már felbukkant egy osztálya az asszonyoknak, akik, bár még nem fordulnak el ténylegesen a házasságtól, mentesek attól az elmélettől, hogy az szükséges, vagy pláne változatlanul kívánatos valami. Ezen nők közt jó csomó kissé hangos propagandista van, akik majdnem férfiak az ő erőszakos komolyságukkal; ezek a férfievő szüfrazsettektől átvándorolnak a szabad anyaság hirdetőihez, mint amilyen Ellen Key, és a polgárság olyan hivatásos megbotránkoztatóihoz, mint Margaret Sanger, a születésszabályozás amerikai apostola. De sok van köztük, aki nem zavarja fel a világot olyan zajos bőbeszédűséggel, hanem megelégszik azzal, hogy gondolatait nyugodt és tiszteletreméltó modorban közli. Az ilyen nők száma sokkal nagyobb, mint általában gondolnák, és ez a szám állandóan növekedő tendenciát mutat. Ezek olyan nők, akiknek gazdasági függetlenségük biztosítva van akár örökség, akár saját, főként művészi és ipari téren kifejtett munkásságuk folytán, és akik teljesen úgy tesznek, ahogy nekik tetszik, és nem csinálnak ekörül semmiféle lármát. Igen érthető, hogy a konvencionálissal és az általános őrülettel szemben mutatkozó fölényességük rendkívül nagy vonzerővel bír a jobbfajta férfiak számára, így nem ritka az eset, hogy egyiket-másikat megkérik önként, anélkül, hogy valamit is tett volna e célból – olyan élmény, melyben bizonyára igen kevés rendes nőnek van része, hacsak álmában vagy delíriumában nem. A régi rend megváltozott és helyet adott az újnak. A női klubokban és a női kollégiumokban, nem kétkedem, még sok vita folyik arról a régi és együgyű kérdésről, hogy vajon lehetségesek-e a különböző neműek közötti plátói kapcsolatok. Más szóval, lehetséges-e a nem nélküli barátság? Sok nő elveti ezt a problémát egy másik kérdéssel: Miért nem nélkül? A nőről való régi felfogás hanyatlásával, mely szerint a nő jószág, feltétlenül el kell jönnie az egész nemi kérdés revíziójának, ebből az újramegfontolásból pedig a középkori büntetések megváltoztatásának kell elkövetkeznie, melyekkel ma a nő legkisebb meggondolatlanságát is büntetik. Az a felfogás, hogy a nő becsülete pusztán fizikai kérdés, hogy egyetlen eltévelyedés teljesen méltatlanná változtathatja át a legérdemdúsabb nőt is, hogy az egyedüli becses dolog, amit a nő a házasságba vihet a szüzesség – ez a felfogás olyan ostoba, hogy azt semmilyen intelligens személy, akár férfi, akár nő, nem fogadhatja el többé. Fennmaradt, mint a kereszténység egyik üres konvenciója – mint a kereszténység előtti levantin barbarizmus csökevénye. Ahogy a nők eldobják a többi előítéletet, amelyek most kötik őket, úgy fogják elhajítani ezt az egyet is és így erényük, mely most önbecsülés és büszkeség helyett puszta félelmen alapul, sokkal dicséretre méltóbb dolog lesz, mint amilyen a jelenlegi szisztéma mellett. És a hiánya miatt, ha úgy tetszett nekik, hogy rendelkezzenek felette, nem fognak jobban bocsánatért esedezni, mint ahogy azt ma egy férfi teszi.

43.

Az örömhölgy

Az idők folyamán még a prostitúció is többé-kevésbé tiszteletre méltó foglalkozássá válhat, mint az a görögök nagy napjaiban volt. Okvetlen tiszteletre méltóvá válik majd, amikor teljesen fölöslegessé fog válni. Minden, ami fölösleges, mindig tiszteletreméltó, például a vallás, szép ruhák és a latin nyelvtan ismerete. A prostituáltat nem becsülik manapság, nem azért nem, mert a foglalkozásában valami lényegileg lealacsonyító vagy pláne kellemetlen van, hanem mert általánosságban az a vélemény róla, hogy a legszörnyűbb kényszerűség, méltósága és hajlama ellen hajtotta őt bele. Hogy ez a feltevés rendszerint helytelen, nem változtat a dolgon; a világnak majdnem egész gondolkodása, különösen az erkölcs terén, egészségtelen feltevéseken alapszik, pl hogy Isten egy veréb elpusztítását is figyelemmel kíséri és megbotránkozik egy vasárnapi iskolamester botlásán. A valóság az, hogy a prostitúció egyike a legvonzóbbaknak azon foglalkozások közt, melyek nyitva állnak az afféle nőknek, akik erre a pályára lépnek, valamint hogy a prostituált rendszerint szereti foglalkozását és a világon semmiért nem cserélne egy boltoslánnyal vagy ápolónővel. Az ellenkező felfogást az olyan prostituáltak terjesztik, akik itt nem boldogultak és hivatásos reformerek kezeibe kerültek. Ezek aztán helyeslik az ilyen ostoba elméleteket is, hogy megnyerjék jóindulatukat, épp úgy, ahogy a fogházak bennlakói, ha mértékletességi egyletek tagjai kérdezgetik őket, azt mondják, hogy az alkohol hajtotta őket a bűnbe. Egyetlen prostituált sincs, akinek szellemi képessége csak hasonlít is valahogy a rendes intelligenciához, a legcsekélyebb kényszer alatt sem; teljes szabadságában áll foglalkozását abbahagyni és valami üzletbe vagy gyárba menni, vagy háztartási szolgálatot vállalni, amikor csak kedve támad erre; minden közszájon forgó fecsegés nőrabszolga-börtönökről és gyermekrablókról, szenteskedő gazemberektől ered, akik abból élnek, hogy a hiszékenyeket ilyen képtelenségekkel traktálják. Mindaddig, míg a prostituált jól tud élni, egészen megelégedett sorsával és önzően állítja szembe sorsát erényes testvérei sorsával. Ha panaszkodik, biztosra vehető, hogy sikere nem olyan, amilyet elvárt. Az éhenhaló ügyvéd mindig igazságtalannak látja a bíróságot. A rossz fizikus elkeseredetten kritizálja Pasteurt és Ehrlichet. És ha egy külvárosi parókia papját valami sekrestye-forradalom kiborította állásából, majdnem mindig arra a megállapodásra jut, hogy az emberi gonoszság gyógyíthatatlan és néha még a szentírásban is bizonyos nyomdatechnikai hibákat vél találni.

Az a nagy érték, melyet a férfiak a szüzességnek tulajdonítanak, amely becsülésnek hiúságuk és kéjenc voltuk az oka, sok nőt arra késztet, hogy sokkal féltékenyebben őrizzék meg a magukét, mintsem saját hajlamuk és érdekeik kívánják. Azt képzelik, hogy elvesztése ténylegesen csökkenti házassági eshetőségeiket. Ezt az elméletet a tények nem támogatják. A valóság az, hogy annak a nőnek, aki érintetlenségét feláldozza, ha minden más feltétel egyenlő, sokkal nagyobb a kilátása, hogy elfogadható házasságot köthessen, mint azé, aki érintetlen marad. Ez különösen áll az alacsonyabb gazdasági osztályok nőire nézve. Egyszeriben érintkezésbe jutnak a magasabb körök férfiaival, ami eddig nehéz, néha lehetetlen volt, és nemük sajátságos nagy alkalmazkodási képességével kezdik elsajátítani ezen magasabb körök finomultságait, ízlését és életfelfogását. A hölgyecske így bájt szed magára és az, ami a szeretetre méltóság piszkos üzletének indult, nem ritkán házassággal végződik. Az ilyen házasságok száma jóval nagyobb, mint ahogy felületesen látszik, mert mindkét házastárs érthetően azon van, hogy elpalástolja ezt a körülményt. Az én szükségképpen korlátolt ismeretségi körömön belül is tucatszámra ismerek férfiakat, köztük gazdagokat és magas állásúakat, akik ilyen házasságokat kötöttek és akik ezt – úgy látszik – nem bánták meg. Régi megfigyelés, hogy az a nő, aki már előzetesen másnak ajándékozta erényét, jó feleség szokott lenni. A közfelfogás azzal magyarázza ezt, hogy az ilyen nő hálás férjének azért, hogy kimentette a társadalomkívüliségből; az igazság az, hogy azért jó feleség, mert ravasz, mert szakismereteket szerzett a férfiak gyöngéi tekintetében és így különlegesen jártas neme hagyományos dolgaiban. Az ilyen nő gyakran pompás éleselméjűséget árul el. Nagyon nehéz őt logikai téren megtéveszteni és lehetetlen érzelmileg lefegyverezni. Már a világ szemérmeteskedései és érzelgősségei elleni fellázadása is szellemi vállalkozóképességének és bátorságának bizonyítéka; az pedig, hogy lázadása sikerrel jár, rendkívüli állhatatosságának, tartalmasságának és éleselméjűségének bizonyítéka.

Még a legalsóbbrendű prostituáltnak is jobb dolga van az élet minden útján, mint a saját társadalmabeli erényes nőnek. Kevesebbet kell dolgoznia, ez is kevésbé egyhangú és elkeserítő, sokkal változatosabb férfiakkal kerül össze és ezek érezhetően a maga körénél magasabb osztályokhoz tartoznak. Az sem igaz, hogy foglalkozása kockázatos és annak vége tragikus. Vagy tizenkét évvel ezelőtt ennek kissé mulattató bizonyítékát figyelhettem meg. Abban az időben ennek az amerikai városnak bizonyos szentimentális fontoskodói nagy munkába fogtak, hogy behatoljanak a prostitúció rejtelmeibe; néhányan előzetesen hozzám fordultak, hogy tőlem, mint gyakorlati újságírótól, tanácsot kérjenek, miként fogjanak hozzá. Úgy láttam, hogy valamennyien hittek abban a babonában, hogy a hivatásos prostituált átlagos élettartama öt év, és hogy aztán kivétel nélkül a csatornában fejezi be az életét. Rettenetesen meg voltak lepve, amikor megállapították a valóságot. Ez a valóság pedig azt volt, hogy a városbeli prostituáltak átlaga nem a hullaházban, hanem az oltár előtt fejezte be pályáját, és hogy azok, akik férjezetlenek maradtak, gyakran tíz, tizenöt, sőt húsz évig folytatták mesterségüket, majd jómódban vonultak vissza. Megállapíttatott, hogy nyolcvan százalék férjhez ment és ezek majdnem mindig olyan férjeket kaptak, akik elérhetetlenek lettek volna számukra, ha erényesek maradtak volna. Egy prostituáltra, aki kocsishoz vagy jelentéktelen bokszolóhoz ment férjhez, egy tucat jutott, akinek férje tekintélyes mechanikus, rendőr, kiskereskedő, altiszt, és legalább kettő-három, aki jómódú kereskedő és iparosemberhez ment. Az ezrek közt, kiknek életmenetét, sorsát tanulmányozták, valójában volt egy olyan, aki a város leggazdagabb bankárjának a feleségeként végezte. Ő volt az, aki az egész városban a legjobb fogást csinálta. Ez a nő mint szolgálólány kezdte és otthagyta nyers és sivár életét, hogy a bordélyba lépjen. A tapasztalatai itt úgy csiszolódtak és civilizálódtak, hogy öreg napjaira nagyon méltóságteljes grande dame lett belőle. Sok részvétet azért pazarolnak e régi foglalkozás űzőire, mert a szánakozók saját szempontjukból tévesen ítélik meg a helyzetet. A jól nevelt úrinő, ha azt hallja, hogy egy törékeny nővérétől, aki bordélyházban van, megkövetelik, hogy mindenféle ember iránt előzékeny és barátságos legyen, arra gondol, hogyan riadna ő maga vissza az ilyen érintkezéstől; így pedig arra következtet, hogy a tényleges prostituált is rettenetesen szenved. Azonban elkerüli figyelmét, hogy azok a férfiak, bármilyen durvák és visszataszítóak az úrinő szemében, aránytalanul különb férfiak, mint a prostituált saját társadalmi, otthoni körének férfiai – mondjuk, mint az ő apja, vagy fivérei – és hogy sző sincs arról, hogy az ezekkel való érintkezés a prostituáltnak utálatos volna, hanem ellenkezőleg, regényes neki. Jól emlékszem, hogy amikor a többször említett bűnellenes kereszteslovagokkal együttműködtem, megfigyeltem az egyik kéjhölgy elragadtatását afelett, hogy sikerült felkeltenie egy rendőrhadnagy figyelmét; nagyon, de nagyon örült, hogy van egy kliense, akinek ilyen gőgös modora, ilyen gyönyörű ruhája és – az ő szemében legalábbis – ilyen méltóságteljes foglalkozása van. Mindig elfelejtik, hogy ez a gyengeség nem szorítkozik csak a prostituáltakra, hanem megvan az egész női nemben. Az a nő, aki elképzelni sem tudná, hogy valami tilos viszonya legyen egy gazdag szappangyárossal, vagy akár még ügyvéddel is, nagyon könnyen tudja elképzelni, hogy meghódol egy nagykövetnek vagy egy hercegnek. Ez alól a szabály alól igen kevés kivétel van. A legelőkelőbb modern társaságokban azok a nők alkotják a társaság krémjét, akik különös előzékenységet tanúsítanak a királyi család tagjai iránt. És a királyi nők, hogy befejezzük a kört, nem ritkán engednek színészeknek és zenészeknek, t. i. olyan férfiaknak, akik még a hercegekénél is különb fényt sugároznak ki.

44.

A házasság jövője

Az értékek azon átértékelése, amely most folyamatban van, lassan folytatódni fog, mégpedig még nagyon sok ideig. Hogy egészen beteljesüljön, az természetesen lehetetlen. Vannak inherens különbségek, melyek az idők végéig mutatkozni fognak. Ahogy a nő fokozatosan fel fogja ismerni a gazdasági függetlenségnek nem csak lehetségességét, hanem értékét is, valószínűleg csökkenti majd jelenlegi mindenekfölött álló vágyát a házasság után és arra fog törekedni, hogy a szabad gazdasági jólét helyzetében találkozzon a férfival. Vagyis arra fog törekedni, hogy megszerezze azt a gyakorlati jártasságot, azt a nagy tehetséget a gyermekes és javarészt gépies szaktudáshoz, ami jelenleg a férfit a nő fölé helyezi a világ munkaerőpiacán. Hogy ezt megtehesse, fel kell majd valamit áldoznia mostani intelligenciájából; lehetetlen elképzelni, hogy egy valóban intelligens emberi lény gyakorlott ügyvéd legyen, vagy gomblyukvarró, vagy könyvkiadó, vagy zongorahangoló, vagy szobafestő. A nőknek, hogy versenyezhessenek a férfiakkal, ilyen ostoba foglalkozásokban szellemi öngyilkosságot kell majd elkövetniük, ami valószínűleg sokkal több, mint amennyire valaha is tényleg hajlandók lesznek. Így tehát a férfiak jelenlegi fölényének egy árnyéka mindig meg fog maradni, ezzel az ő viszonylagos gyarlóságuknak árnyéka is. A házasság vonzó marad számukra, mindenesetre legtöbbjükre nézve, így elejét veszik a házasság felborulásának. Egészen lerombolni, ahogy azt láztól hevült újítók tervezik, éppolyan nehéz lenne, mint lerombolni a nap-éj egyenlőség precesszióját.

Jelenleg a nők kissé lehetetlen módon ingadoznak a régi és az új életrendszer között. Egyrészt gazdasági függetlenségük tele van feltételekkel, másrészt harcban állnak az elképzelhetetlen előítéletekkel. Az eredmény: általános nyugtalanság az esztelen és szertelen lázadás tüneteivel. Az egyik tünet egy szellemi törekvés felbukkanása a nőnél – sajnos nem az ész valódi gyöngyei és rubintjai felé, hanem tisztán csak azon szellemi pecsétek megszerzése felé. melyeket a férfiak úgynevezett gondolkodásuknál használnak. Így vannak asszonyaink, akik belevetik magukat politikai pártokba és megtöltik fejüket hatalmas tömegű haszontalan ismerettel politikai fogások, elméletek és személyiségek tekintetében. Így van nőnemű szociális reformátorunk is, aki nevetésre ingerlően tipeg néhány utópista férfi mögött. Épp így vannak nőink, akik olyan előrehaladt tudományok mellett szállnak síkra a női klubokban, melyek most divatosak – röviden, tudományok mellett, melyek teljességgel  tudatlan, jelentéktelen és valótlan véleményekből és javaslatokból állnak. Az ilyen banális törekvések a legpazarabbul az Egyesült Államokban burjánzanak, ahol a felületesség már nemzeti betegséggé fejlődik. Ennek a népszerűségét az amerikai nép aránylag több szabadidejének lehet tulajdonítani, mely kevesebbet dolgozik, mint bármely más népe a világnak, és mindenekfelett a nők aránylag több szabadidejének. Nők ezrei mentesülnek mindennemű kényszertől, hogy termelő munkát végezzenek anélkül, hogy bármiféle szellemi, művészi vagy társadalmi működéssel kártalanítanának ezért. Az eredmény, hogy a női klubokba özönlenek és elpazarolják idejüket azzal, hogy rossz költészetet, még rosszabb zenét és még ennél is rosszabb felolvasásokat hallgatnak Maeterlinckről, Balkán politikáról és a tudatalattiról. Ilyen nők közt figyelhető meg az időszakos őrjöngés bergsonismusért, Montessori módszerért, öntudathasadásért és más ilyen bolondságokért, ami olyan nevetségesen jellemző az amerikai kultúrára.

Ezen irányzat egyik káros hatásáról már elzengtem a magam dalát, még pedig az amerikai nőknek azon növekvő hajlamáról, hogy minden gyakorlati munkát, különösen kézimunkát úgy tekintenek, mint méltóságukon alulit, így elviselhetetlent. Ebből a felfogásból aztán számos sajnálatos jelenség fakad. Egyfelől számos egészséges és jól táplált nőnk van, aki nyilvános szereplésekre kötötte le magát, melyek kilenc esetben tíz közül értelmetlenek, tévesek és ártalmasak, másfelől a házi teendők művészetében olyan hanyatlást láthatunk, hogy az elmúlt háború első zűrzavarában a nemzeti kormánynak külföldi szakértőket keltett importálnia, hogy megtanítsák az ország háziasszonyait a takarékosság legkezdetlegesebb elemeire. A kontinens háziasszonyainak nem volt szükségük ilyen tanításokra. Egyszerűen megmondták nekik, mennyi eleséget kaphatnak, és természetes képességeikkel elvégezték a többit. Ott nincsen semmiféle elderülhető pazarlás sem békében, sem háborúban. Egy francia háziasszony nem igen használja a szemetesládát, hacsak arra nem, hogy elhelyezze benne a felemelő irodalom termékeit. Igyekszik a legjobban gazdálkodni a rendelkezésére álló eszközökkel; nemcsak háború idején, hanem minden időben.

Amint újra meg újra hangoztattam e tanulmányban, a nő idegenkedése attól, hogy megszerezze azt az alapos szaktudást, mely alapja a jó háztartásnak, elsősorban aktív intelligenciájának tulajdonítható; nehezére esik, hogy azt ilyen ostoba és kicsinyes dolgokra összpontosítsa. De legyen az nehéz vagy könnyű, szembeötlően fontos az átlagnő számára, hogy kissé erőlködjön ebben az irányban, mert ha ezt elmulasztja, ott a zavar. És ez a zavar tisztán megfigyelhető az Egyesült Államokban. Itt nyilvánul meg a nők egyik földöntúli tulajdonsága: a lelkiismeretesség hiánya. Ők teljesen híján vannak annak a kutyaszerű kötelességérzetnek, amely egyike a férfi ragyogó bélyegeinek. Ők sohasem mutatnak nagy büszkeséget, ha olyasvalamit tesznek, amit elvégezni kellemetlen; mindig tiltakozva mennek a gályára és fogadkozva, hogy szabotálnak; alapfilozófiájuk majdnem egyezik a szindikalistákéval. A férfi érzelgőssége ezt elnézi és így nagyrészt felelős ezért. Mielőtt az átlagos lányka, a konyhában tanonckodva, a negyedrészét elsajátítaná azon kulináris finomságoknak, melyek még egy étkezőkocsifőnök előtt is közhelyek, már férjet fogott és nem kell neki ilyesmivel többé bíbelődnie, mert neki (a férjnek) végső elemzésben, azt kell megennie, amit neje elébe tálal; és a férj intelligenciájának hiánya könnyűvé teszi a nőnek, hogy lerázza az akadémikus kritikákat a férj érzelmeire való hivatkozásokkal. A férfi végül egy könnyű folyamattal pozitív értéket társít a tunyaságához. A bizonyítéka annak, gondolja, hogy milyen finom lelkű nő. A nő fennkölt inkompetenciája letaglózza a férfit.

De ahogy a nők – szert téve a gazdasági önállóságra – fokozatosan egyre elkeseredettebb versengéssel fognak szembekerülni, a férfiak ébredő bizalmatlansága és a nőktől való félelme még a házasság elvarázsolt birodalmában is vissza fog tükröződni; és miután legtöbb régi jogáról lemondott, a férj kezd majd új féltékenységet felfedezni azon jogokra nézve, amelyek megmaradtak; különösen a saját szorgalma irányításának jogára nézve fog egy csinos quid pro quo jelentkezni. Röviden, ahogy a nők lerázzák régi gyengeségeiket, úgy rázzák majd le egyes régi mentelmeiket is, és a férfiak cselekedeteit majd józanabb és többet követelő szigorúsággal fogják mérlegelni, mint ahogy most történik. A szavazati jog kiterjesztése, azt hiszem, fokozni fogja ezt az ébredést; midőn a nyugati világ női kicsikarták a választójogot a vonakodó férfiakból, sárkányfogakat ültettek el, amelyek éppen felugranak a nőkbe harapnak. Most, hogy a nőknek megvan a politikai hatalmuk, hogy igazságos jogaikat megkapják, kezdik elveszíteni a régi hatalmukat, hogy az érzelgősség alapján külön előjogokat kérhessenek. A férfiak, velük veszekedvén, újból szemügyre fogják őket venni őket, nem mint regényes politikai és társadalmi rokkantakat, akiket becézni és kényeztetni kell, hanem mint szabad versenyellenfeleket a zord világban. Ha megtörténik egyszer ez az új szembetalálkozás, a két nem közötti viszony általános felborulása fog bekövetkezni és a szebbik nem tagjai közül jó néhány fogja kívánni, hogy bár maradt volna minden a régiben.

45.

A háború hatásai

A háborúk mostani sorozata, úgy látszik, húsz-harminc évig, vagy talán még tovább is folytatódni fog. Hogy az első összecsapás nem volt befejezés, fényesen kitűnik abból az ostoba békéből, amit végül elértek – egy olyan mesterkélt és becstelen béke ez, hogy már az aláírása is egy új hadüzenettel egyértékű. Legalább három nagyszabású küzdelemre van okvetlen kilátás – egyre Németország és Franciaország között, hogy megszüntessék egy gyenge és tehetetlen nemzet zsarnokságát egy erős és vállalkozó nemzet fölött, egy Japán és az Egyesült Államok közt a Csendes-óceán fölötti uralom miatt, egy pedig Anglia és az Egyesült Államok között a tengeri uralomért. Ehhez hozzá kell adni egy csomó kisebb harcot és egyet-kettőt, mely talán a legnagyobbak közé fog tartozni: Oroszország erőfeszítését, hogy visszanyerje régi egységét és hatalmát, Törökországét, hogy elfojtsa a rabszolgafelkelést a görögök, örmények, arabok és a többi nép között, ami most fenyegeti őket, a latin-amerikaiak erőfeszítését, hogy lerázzák a kínzó yankee igát, valamint Oroszországnak és Németországnak együttes erőfeszítését, hogy megmeneküljenek az olyan internacionális bajoktól, mint az egészségtelen Lengyel köztársaság, a Baltikum törpe államai és talán a Balkán államok legtöbbje, nem is szólva arról, hogy valószínű események még az indiai forradalom, Kína felkelése Japán ellen és egy általános harc Dél-Afrikában új határok megállapítása végett. Ezek a háborúk mind, akár kicsik, akár nagyok, valószínűek; a legtöbbje emberileg biztos. Vadul fogják őket megvívni és a romboló gépek legnagyobb tökélyével. Összehasonlíthatatlan embermészárlást fognak magukkal hozni és ezen emberek nagy része negyven éven aluli korú lesz.

Ennek eredményeként a kereszténységben nagy hiány fog beállni férjek tekintetében, és további következményképpen a túlélők nehezebben lesznek elkábíthatok, mint a mai férfiak.

Minden kellemes külsejű és jómódú férfit üldözni fognak a nők, de nem mint most, tucatjával, húszával, hanem teljes századokkal és hadosztályokkal, és puszta önvédelemből nehéz küzdelmekbe fogják őket hajtani. Talán végül az államnak kell majd közbelépnie és elejét vennie annak, hogy a férfi el ne kallódjék az alkalmak forgatagában.

Hogy milyen alakot fog ölteni ez a közbelépés, az még nem látszik tisztán. Franciaországban már folyik a házasságon kívül született gyermekek gyári üzemben való törvényesítése és Kelet-Európában már megtörtént, hogy lármásan követelték a többnejűség törvénybeiktatását, de ezek az eszközök nem oldják meg a fő problémát, ami pedig a monogámia legszélsőségesebb biztatása. A magától értetődő mód arra, hogy javítsák az egynejű férfi helyzetét, a legtöbb keresztény állam törvényei folytán egyre kényelmetlenebbé válik. Nem hiszem, hogy a nők intelligensebb fajtája, szembeállítva a férfiak veszélyes hiányának eshetőségével komolyan ellene szegülne ennek a javításnak. Tisztán kell látniuk, hogy a jelenlegi rendszer, ha folytatódik, legjobb érdekeik ellen kezd majd hatalmasan működni, ha mással nem, azzal, hogy megerősíti a jobbfajta férfiak már most is fennálló ellenszenvét a házassággal szemben. Meg vagyok arról győződve, hogy egy valóban tapintatos nő sokkal inkább megy egy felsőbbrendű férfihoz, még kedvezőtlen feltételek mellett is, semhogy egy Kovács Jánosból csináljon magának férjet, rabszolgát és foglyot egy csapásra.

A törvénynek esetleg fel kell ismernie ezt a tényt és intézkednie kell ez ügyben. Az átlagos férj talán kevés segítséget érdemel. Azt a nőt, aki ilyenre veti szemét és hozzámegy, még ha önző indokokból teszi is, az államnak illően meg kellene jutalmaznia a szolgálatáért – olyan szolgálatért, melyet nem szabad ilyen harcias korszakban lebecsülni. És ennek a jutalomnak talán legmegfelelőbb módja, hogy mint az Egyesült Államokban, szabályokat alkossanak, melyek az ilyen nőnek jogcímet adnak a férje reáltulajdonainak egy nagy részére, és kötelezzék a férjet, hogy bevétele legnagyobb részét átadja nejének, aki viszont minden engedelmesség és mindennemű háztartási kötelezettség alól felmentetik. Azonban annak a nőnek, aki magasabb prédára vadászik, véleményem szerint le kell mondania ezen előnyökről azon nagyobb tisztesség ellenértékeképpen, hogy egy értékes ember felesége és gyermekei anyja lehet. Egészben csak az szükséges, hogy a törvények megengedjék neki, hogy ha akar, lemondhasson özvegyi hagyatékáról, tartásdíjáról és a fegyelem alóli mentességről, hogy előnye végre kiegyenlítődjék. Jelenleg a nők képtelenek arra, hogy megtegyék ezen engedmények legtöbbjét: a nyugati államok többségének törvényei hajthatatlanok. Ha például egy angol nő egy házasság előtti szerződésben alávetné magát a fegyelmezésnek, nem a jelenlegi törvények szerintinek, hanem a régebbi szokásjog szerintinek, amely megengedte a férjnek, hogy nejét megfenyítse a hüvelykujjánál nem vastagabb bottal, bármely érzelgős szomszédjának módjában állna ezt a szerződést megsemmisíttetni azzal, hogy a hatóság elé cipelteti a férjet azért, mert teljesítette a szerződést, és biztos fogadás volna, hogy a bíróság bebörtönözné a férjet.

Ez a terv, bármilyen újnak tetszik is, valójában már működésben van. Sok férjes nő, hogy visszatartsa férjét a fellázadástól, több-kevesebb engedményt tesz bizonyos olyan jogai és mentelmei tekintetében, melyek az élő törvények szerint megilletik. Ott vannak például azok a nők, akik szakértéssel és szorgalommal elvégzik a háztartási dolgokat, dacára, hogy a törvények nyilvánvalóan semmiféle büntetéssel nem sújtanák, ha ezek elvégzését elmulasztanák. Vannak nők, akik külső iparokat és foglalkozásokat űznek és hozzájárulnak a családi pénztárhoz. Vannak olyan nők, akik engedelmeskednek férjeiknek, még jobb meggyőződésük ellenére is. Vannak – még pedig nagy számban – nők, akik tapintatosan figyelmeztetik férjüket elutazásuk alkalmával a tisztaság tekintetében az oltár előtt tett esküre. Közhely, hogy sok boldog házasságban engedik meg egy harmadik fél részvételét is. Több ilyen lenne, ha több nőben volna elegendő szellemi higgadtság ahhoz, hogy felismerje ennek a berendezkedésnek előnyeit. A fő baj az ilyen háromszögeknél nem ott van, hogy esküszegéssel járnak, vagy hogy valami fundamentális sérelmet szenvedne a nő; ha mellőzné a banális színészkedéseket, akkor tényleg az volna a hatásuk, hogy fokoznák a férj alázatosságát és tiszteletét felesége iránt, ha másképp nem, mint egy összehasonlítás gyümölcsét. A baj ott van, hogy közülünk igen kevésnek van elég érzéke, hogy intelligensen kezelje az ilyen háromszöget. A férfi elméjét hamar meghódítják mutatós értékek; az átlagos nős férfi, ha egyáltalán áldozatul esik, akkor valami buja és hamis teremtmény hódítja meg, aki csak ki akarja fosztani. Itt mutatkozik meg a francia ember nyers realizmusának fölénye a teuton fajták szentimentalizmusa felett. Egy francia épp olyan kevéssé gondolna arra, hogy felesége megkérdezése nélkül keressen szeretőt magának, amilyen kevéssé jut eszébe, hogy felesége tanácsa nélkül hivatalt vállaljon. Ennek az az üdvös eredménye van, hogy ritkán csapják be. Egy olyan francia férfira, akit a nők tettek tönkre, legalább száz ilyen angol és amerikai jut, dacára, hogy százszor annyi francia férfi próbálkozik az újjászületés e módjával. Zola esete tipikus. Mint ismeretes, az ő szerelemeit Mme. Zola gondosan felülvizsgálta házasságuk első napjától kezdve, és ennek folytán élete teljesen mentes maradt botránytól, figyelme pedig nem terelődött el munkájától

46.

Az örök románc

De bármi legyen is a monogám házasság jövője, sohasem lesz semmilyen hanyatlás abban a kellemes kalandosságban, mely most a nemek közötti tranzakciók mélyén van. A nők megtehetik, hogy emancipálják magukat, kikölcsönözhetik a férfiaktól egész trükk-készletüket és kigyógyíthatják magukat vágyakozásukból a házasság főzelékbiztonsága után, de sohasem fognak megszűnni nők lenni; mindaddig, míg nők maradnak, provokálni fogják a férfiakat. Fő bajuk éppen abban a tényben van, hogy veszélyesek, hogy fenyegetik a férfiak szabadságát és függetlenségét, hogy éles elméjük sokkal nagyobb fenyegetést képvisel, mint az Isten vagy a nyílt ellenség tettei – és veszélyesek maradnak mindörökre. A férfiak félnek tőlük és meg vannak babonázva általuk. A nők tudják, hogy kell bájosan mutatni a foguk fehérét; a felvilágosultabbak kidolgozták az elbűvölés nagyszerű technikáját. Nietzsche mondta a nőről, hogy ő a harcos újjáteremtése – jól figyeljünk – nem a gyámoltalané, hanem a harcosé. Mély mondás. Végtelen tehetségük van, hogy kicsi és ellenállhatatlan hízelkedésekkel jutalmazzák a férfi szorgalmát és vállalkozását; éles megértés párosul azon képességükkel, hogy felidézzék a szépség eszméit, ami összehasonlíthatatlan társakká teszi őket, midőn a komoly napi ügyletek befejeztettek és eljött az idő, midőn kényelmesen lehet a csillagos éterbe nyúlni. Minden férfinak, merem állítani, megvan a saját fogalma, hogy mi adja a teljes békét és megelégedést, de ezen fogalmak valamennyije, dacára a nemek közti alapkonfliktusnak, a nők körül forog. Ami engem illet – és remélem, bocsánatot nyerek, hogy tanulmányom ezen előrehaladt stádiumában, a magam személyét vonom bele – a két legközönségesebbet közülük visszavetem: a szenvedély, legalábbis kalandosabb és melodramatikusabb képeiben, túl izgató és nyugtalanító egy olyan tunya ember számára, amilyen én vagyok, és én túl egoista vagyok ahhoz, hogy nagyon vágyjak a dajkáltatás után. Hát akkor mi marad részemre? Hadd kíséreljem meg, hogy leírjam.

Egy bosszantó és elfoglalt nap alkonya; mondjuk fél hat vagy hat óra egy téli délután. Megittam egy vagy két koktélt és kinyújtózkodom egy pamlagon a tűzzel szemközt, szivaromat szíva. A dívány végén, elég közel hozzám, hogy kezemmel is elérhetem, egy nő ül: nem túl fiatal, de még jó kondícióban, jól öltözötten – mindenekfölött halk, lágy és kellemes hangú nő. Én szundikálok és ő cseveg – akármiről, mindenről, valamennyi dologról, amiről a nők beszélnek: könyvről, zenéről, játékról, férfiakról, más nőkről. Nem politikáról. Nem üzletről. Nem vallásról. Nem metafizikáról. Semmi izgatót és bosszantót – de emlékezzenek: ő intelligens; amit mond, azt tisztán fejezi ki és gyakran festőien. Nézem a haja finom fényét, fehér foga villanását, szemöldöke ívét, karja kecses hajlását. Hallgatom hangja bájos zümmögését. Fokozatosan elalszom, de csak egy pillanatra. Abban a percben kissé felemeli hangját és én felébredek. Aztán megint aludni – csendesen és elbűvölően, le az álmok enyhe lejtőjén. Aztán megint felébredni, megint elaludni és így tovább.

Komolyan kérdem: lehetne-e valami kimondhatatlanabbul szebb? Az elalvás szenzációja számomra a legkedvesebb a világon. Annyira élvezem, hogy még a halál elé is alattomos csodálattal és kíváncsisággal nézek. Nos: a halál költőiesített álom és így duplán édes. Olyan álom, melyhez csak a világ legszebb zenéje fogható. Többre becsülöm ezt a helyzetet mindennél, amit csak kigondolhat az ember. Nemcsak elbűvölő, hanem a szó valódi jelentésében nemesítő is. A végén, ha a lányka meglehetősen bosszankodik már és kidob engem, valahogy megtisztulva és megdicsőülve térek vissza gondjaimhoz. Jobb ember vagyok a magam szemében. A liliomok mezején legeltem. És valóban, teljesen és megbánásmentesen boldog voltam.

47.

Mentegetőzés a lezárásban

A végén a kulturált olvasó elnézését kérem mindazon szükségképpen látható tökéletlenségekért, melyeket itt papírra vetettem: tökéletlenségek ezek, melyek nemcsak a hiányos információnak és tévelygő logikának tulajdoníthatók, de – és talán több joggal – bizonyos alapvető gyengeségeknek is, melyek azon nemnek sajátosságai, melyhez tartozni szerencsém van. A férfi elválaszthatatlan veleszületett hiúságaitól és ostobaságaitól, ahogy a kutya elválaszthatatlan a bolháitól. Megnyilvánulnak mindenben, amit tesz és mond, de legjobban akkor nyilvánulnak meg, ha a nő legfenségesebb misztériumáról elmélkedik. Amilyen bizonyosan nyafog és forgatja a szemeit a nő jelenlétében, épp olyan bizonyosan nevetséges és levehetetlen bohócságot ölt magára, ha megkísérli felboncolni őt a laboratórium magányában. Nincs olyan nőkről szóló könyv, amely ne lenne a nagyképűsködéseknek és az ostobaságoknak gyűjteménye. Csak két könyv van, amely talán felületes vágyat mutat, hogy becsületes legyen: A női szavazati jog elleni cenzúrázatlan érv Sir Almroth Wright-től és a jelen könyv. Wright egy gáláns merényletet kísérelt meg, hogy megmondja az igazat, de még mielőtt feladata feléig ért volna, kiirthatatlan férfi csacsisága felülkerekedett pszichologista őrületén, így gyorsan mosta kezeit és kiadott egy félig sült és ostoba könyvet. Talán én is megbuktam és talán még dicstelenebbül. Ha így van, akkor tele vagyok őszinte és leírhatatlan bánattal.