17.
Alapvető vezéreszmék
Hogy mennyire eredményes az efféle titkolózás, az nagyon jól kitűnik abból az általánosan elfogadott véleményből, hogy a nők vonakodva egyeznek bele a házasságba – hogy ékesszólással, kitartással, sőt a megfélemlítés egy nemével kell őket meggyőzni. A valóság az, hogy ebben az észrevehető idealizmusból majdnem teljesen kivetkőzött világban, melyet ezért a gyakorlatinak esztelen bálványozása irányít, a házasság az a legjobb karrier, melyre az átlagnő észszerűen vágyódhat és nagyon sok nő esetében az egyetlen, mely tényleg egzisztenciát nyújt. Anyagias és korlátolt társadalmunk éppen azokat a jelentéktelen fogásokat becsüli és értékeli, melyekben a férfiak olyan jártasak és amelyek náluk a szabad intelligenciát helyettesítik. A nő, hacsak nincs valamiféle, már-már a patologikus határán álló férfias lelkialkata, nem remélheti, hogy ilyen téren sikerrel támadhatja meg a férfit; de mindig nyitva áll az útja, hogy a férfi keresetének oroszlánrészét elcserélje nemi bájaiért és ez az, amit majdnem mindig meg is kísérel. Vagyis: férjet óhajt, hogy a férj javaihoz jusson, hasonlóan ahhoz, mikor a régiek művelt rabszolgát vásároltak, hogy műveltségét használják – és így a nő, képessége hiányát pótolva, elkerüli a hiány következményeit. Ha ezt elérte, van legalább egy biztos védelmi vonala a létért való küzdelemben, melyben a túlélés reményét nem az a képesség segíti elő, ami benne tipikusan megvan, hanem az, ami belőle tipikusan hiányzik. Mielőtt a nő elbukik ebben a küzdelemben, egy férfinak vagy másvalakinek kell előbb elbuknia. Így változtatja át hátrányát előnnyé a művészete.
Ebben a biztonságban rejlik a legfőbb haszon, amit a nő a házasság által elér. Ez tényleg a legfontosabb haszon, amit el lehet képzelni, mert az emberi faj egész erőfeszítése szorgalmas társadalmunk keretében ennek az elérésére irányul. De vannak a nőnek más előnyei is a házasságból. Egyik a tekintélyének növekedése, ami a látható siker kísérője; arra a nőre, aki tudott magának férjet szerezni, akármilyen tökéletlent, de férjet, tisztelettel néz a többi nő, ő pedig gőgös lenézéssel tekint arra, aki elmulasztotta, hogy hasonlóan cselekedjen. Továbbá – tekintve azt az alacsony felfogást, melyet a kereszténység megőrzött civilizációnk számára, hogy a nő a férfi tulajdona – a házasság nyújtja az egyedüli biztos lehetőséget, hogy kielégítse azt a hatalmas ösztön-tömeget, amit szexuálisnak nevezünk, főképpen az anyai ösztönét. Az a nő, akinek nem volt gyermeke, tökéletlen marad, vagy ha úgy tetszik, beteg és rosszabb, mintha nevetséges volna. Olyan, mint a férfi, aki sohasem volt csatában – elmulasztotta nemének legkimagaslóbb tapasztalatát. Sőt, mi több, bizonyos társadalmi ellenérzés jár mulasztásával. A nők úgy tekintenek rá, mint egy állandó kezdőre és rosszul leplezett megvetéssel bánnak vele, de még az erényét is kigúnyolják, ami tapasztalatbeli szegénységének oka. A szüzességnek önmagában, úgy látszik, a nők szemében igen csekély értéke van. Ellene fordulnak annak a nőnek, aki erényétől házasságon kívül vált meg, de nem azért, mert azt gondolják, hogy a nő valami olyat vesztett el, aminek belső értéke van, hanem mert rossz üzletet csinált és olyat, amely anyagilag csökkenti azt a szentimentális tiszteletet, mellyel a férfiak az erény iránt viseltetnek, így vétett a női nem általános érdekei és jóléte ellen. Tehát belső neheztelést éreznek, nem erkölcsi neheztelést. A nők általában nem cselekvően erkölcsösek és e téren nem is valami nagyon szemérmesek. Minden férfi, akinek nagyobb gyakorlata van a nők körül, emlékezhet alkalmakra, amikor egy esős délutánon rémülve és megdöbbenve tapasztalhatta valamelyik legtiszteletreméltóbb nőnél a szemérmesség majdnem teljes hiányát.
De valamennyi dolog közül, amit a nő a házasság által nyer, a legértékesebb a gazdasági biztonság. Az ilyen biztonság természetesen ritkán teljes, hanem rendszerint csak viszonylagos: a legjobban kereső férj is meghalhat anélkül, hogy elég nagy életbiztosítása maradna, vagy megszökhet egy ostoba szerelmi fellobbanásban, vagy rokkanttá válik, megőrül, vagy átlépheti azt a kényes és imbolygó határvonalat, mely elválasztja az üzleti sikert a börtöncellától. Aztán a nőt meg is téveszthetik, vannak eltévelyedett nők, akik hiszékenyek és érzelgősek, és eltévelyedett férfiak, akik ravaszak. Aztán meg a nő hamis következtetéseket is vonhat le az előtte fekvő tényekből, együgyű módon azt gondolva, hogy az az irnok, akihez ma feleségül megy, holnap vezérigazgató lesz és nem csupán könyvelő. De egészében be kell látni, hogy a nő, amikor férjhez megy, rendszerint egy józanul biztos pozíciót szerez magának azon az életszínvonalon, amelyhez hozzászokott. Nem érzelmi, hanem reális alapon keres férjet; mindig gondol a gazdasági helyzetre; sohasem bocsátkozik kockázatba, ha elkerülheti azt. Gyakori a férfiaknál, hogy olyan nőt vesznek el, aki nem hoz a közös házassági tőkéhez egyebet, mint jó külsejét és az élénkség látszatát; de majdnem kizárt dolog, hogy a nők elhanyagolják a prózai kérdéseket. Nem egy gazdag férfi veszi el – legalábbis Amerikában – a gépírónőjét vagy a nővére gyermekei nevelőnőjét és aztán boldog vele, de ha egy nő köt nagy ritkán hasonló házasságot, rendszerint őrültnek nyilvánítják és a boldogtalanság, mely majd mindig gyorsan bekövetkezik, igazolja a diagnózist.
A gazdasági és társadalmi előny, melyet a nők a házasság által iparkodnak elérni – és ez az iparkodás épp úgy látható a konyhalánynál, aki a rendőr szívére pályázik, mint az előkelő hölgynél, aki olyan férjet keres, akinek Rolls-Royce-a van – a végzet különös szeszélyéből a nők szűkös gazdasági helyzetének egyik oka, míg a házasság kimenti őket ebből. Ebben a civilizációban, mely a legnagyobb súlyt helyezi a szellemtelen és majdnem gépies gyakorlottságra, és a legnagyobb fizetséget a gyakorlottság legbonyolultabb formáinak juttatja, a nők megszenvednek azért, hogy kevésbé képesek erre a gyakorlottságra, mint a férfiak. Egy része ennek a hátránynak, mint láttuk, velük született; az ő valódi szellemi cselekvőképességük nehézzé teszi számukra azt, hogy olyan végrehajtógépek legyenek, amilyenek a férfiak. De más része annak a ténynek tulajdonítható, hogy a folyton szemük előtt lebegő házassággal színezik ki jövőjük minden elképzelését és így, a gyors és teljes enyhülés állandó ígéretével szemben nem éreznek olyan elkeseredett kényszert, mint a férfiak, hogy megtanulják ennek a gyakorlottságnak, ami ellen lázadoznak, szennyes művészetét. Az idő túl rövid és a buzgóság túl gyenge. Mielőtt a 21 éves női alkalmazott a tizedrészét elsajátítja annak a hülye „tudásnak,” ami a harmincéves írnok fejében van, sőt, mielőtt csak önmagát is meg tudná győzni, hogy érdemes volna elsajátítani azt, feleségül megy a vállalat főnökéhez, vagy akár az írnokhoz, és abbahagyja a foglalkozást. Csak ha a nő már végleg feladta a házasságra való reményt, vagy csak ha egész komolyan veszi a lehetőséget, hogy előbb-utóbb le kell mondania a házasság reményéről, csak akkor történik meg, hogy komolyan fog akármilyen természetű munkájához és csak akkor kezd valódi erőfeszítéshez, hogy képességeit fejlessze. Semmilyen épelméjű férfi sem fog olyan állásba, melyben tevékeny munkásságra és lankadatlan szorgalomra van szükség, olyan nőt alkalmazni, aki még határozottan fiatal és házasságképes. Ellenkezőleg, olyan nőt választ, aki vagy olyan csúnya, hogy kézzelfoghatóan képtelen behálózni egy férfit, vagy olyan elkeseredett valami szerelmi katasztrófa következtében, hogy patologikusan eltűnt belőle nemének normális törekvése.
18.
Az udvarlás folyamata
A tipikus nőnek a házasság gondolata iránti bódultságát a nemi jelenségek minden képzett búvára, a régi keresztény atyáknál kezdve egészen Nietzschéig, Ellisig és Shawig, mint vitán felülit emlegeti. Hogy a kereszténység jelenlegi szentimentalitása tagadja, valójában nem bizonyíték ellene. Ami ebben a tagadásban rejlik, az, mint mondtam, nem több, mint a nő magas rendű és szardonikus színjátszó képességének, valamint a férfi határtalan hiúságának bizonyítéka. „Ostromoltam és megnyertem őt,” mondotta Sganarelle a feleségéről. „Megkergettem őt,” mondja a nyúl a kutyáról. Ha ilyen állítást nem mint üres szentimentalitást kezelnek, hanem logikusan akarják helyességét bizonyítani, olyan abszurd tébolyhoz jutnak, hogy az már beteges. Ilyen őrültségeket az ember csak egy világi tapasztalatok nélküli, gyneofil teoretikus művében kereshet és találhat. Szinte mindig karöltve jár a nő nemi frigiditásának doktrínájával – melyről már beszéltem – az, hogy ez egy egészen normális dolog, és a férfi közeledése nem annak köszönhető, hogy a nő hidegsége szenvedélybe csap át, hanem a nő tisztára intellektuális elhatározásának, miközben belülről ellenszenv gyötri, hogy kikerülje a férfi haragját azáltal, hogy kielégíti durva vágyait. Legalábbis így állapítja meg Eliza Burt Gamble, egy amerikai antropológus-nő A nemek a tudományban és történelemben című művében:
A halak és madarak hímjeinek szép színezése és a különböző cicomák, melyekkel az embernél alacsonyabb rendű hímek általában bírnak, csak arra a célra valók, hogy biztosítsák a nőstények kegyét a hímneműek számára. Ezt a műveletet a nők megfordították és ők díszítik fel a hímneműt a célból, hogy el tudják viselni a férfi ölelését.
Kiemelés tőlem. Ezután a kiindulási pont után a tudós doktor-hölgy azt a klasszikusan szentimentális állítást hangoztatja, hogy minden fajnak, tehát az embernek is, a hímje nem más, mint megrögzött csábító, akinek fő energiája arra irányul, hogy megtámadja és megtörje az esztétikus és érzéstelen nőstény veleszületett ellenszegülését.
Ha a férfiakat nézzük, az összetartás ösztönétől eltekintve, mely azonban – mellesleg – sokszor szorul háttérbe nemi mohóságuk mellett, látjuk, hogy semmi egyéb megkülönböztető jellegeket nem szereztek és vittek át, mint azokat, melyek a szenvedély eredményei, nevezetesen harciasságot és makacsságot.
Ismét, kiemelés tőlem. Ami ebben rejlik, az megint csak a régi-régi ámítás a férfi szerelmi vállalkozásáról – az elgondolás, hogy a férfi kéjenc szörnyeteg, és a nő az ő vergődő áldozata – röviden, a Don Juan eszme frissen mázolva, új köntösben. Az ilyen kinövések okozzák a világ legbosszantóbb téveszméinek tömegét – persze egyúttal a leghangosabb kacagásokat is. Ilyenek miatt néznek együgyű vénlányok az ágy alá, mesebeli megszöktetőket keresve, vagy sivítanak fel a moziban, hogy mérgezett tűvel szúrták meg őket, vagy keresnek titokban a vasúti állomásokon nőkereskedőket. Ilyenek miatt dagadt nagyra az egész nő-rabszolga mesebeszéd a tarka fikcióival és ostoba lármájával. És ami fontosabb, emiatt van meggyőződve a neurotikus asszonyok egész serege, hogy gyermekeik nem a férjükkel való együttműködésnek eredményei, amelyben ők szeretetteljesek és ártatlanok voltak, hanem pusztán szennyes és lelkiismeretlen férjük kéjencségének.
Dr. Gamble természetesen a Noé korabeli alsóbbrendű faunáról beszél. Elég lenne betű szerint alkalmazni a mai kor férfiaira, hogy a reductio ad absurdum bekövetkezzék. A Homo sapiens melyik neme az, amelyik úgy pompázik és cifrálkodik, ahogy leírja? Melyik folyamodik a „szép színezéshez” ruhában, arcban, hajzatban? Melyik bújik olyan öltözetekbe, melyek „nem szolgálnak más célra, minthogy segítsenek biztosítani a másik nembeliek kegyeit?” A tehetséges tudós álláspontjának bizonytalansága azonnal szembetűnik. Minél erősebben bizonygatja, hogy az őskori mocsári szárnyast és egyéb állatot díszítésekkel kellett érzéketlenné tenni, hogy „elviselje a másik nem öleléseit,” annál többet hord össze annak a tételnek a bizonyítására, hogy a férfiakat manapság csalétekkel és megtévesztéssel kell a szerelembe vinni. Más szóval: az ő érve ellene fordul és elpusztítja saját magát. Elvezetve a legvégéig az következik belőle, hogy a nők mind Donna Juaniták és ha levetik a díszeiket és letörlik kenőcseiket, ha nem csábítgatják a férfit szemérmetlen, szoros vagy átlátszó ruhájukkal, a férfi nem tudná „elviselni öleléseiket”.
Egészen bizonyos, hogy Dr. Gamble kisasszony nem vonja le ezt a lehangoló következtetést. Ellenkezőleg, ő ragaszkodik a konvencionális elmélethez, hogy a mai kor nője nem több, mint a kéjenc férfi játékszere és a feminizmus millenniumától kell várni, hogy kiszabaduljon iszonyú karmaiból. De ezt az elméletet csak úgy tudja elérni, ha okoskodásának egész szerkezetét feje tetejére állítja – igazából felborítja és elveti. Mert egyrészt azt állítja, hogy a pompa pusztán csalétek, hogy leküzdjék a másik nem ellenállását, másrészt úgy érvel – legalábbis helyes következtetéssel – hogy ez nem úgy van. Ez a furcsa lótáncoltatás azonban ne tartson vissza bennünket semmitől. A tények sokkal tisztábban láthatók, semhogy egy antropológus asszony elméletei eltörölhetnék őket. Ezeket az állatok viselkedésére vonatkozó tényeket majdnem egyhangúan megerősítik a világ zoológusai, beleértve Dr. Gamble-t is. Az emberi fajra vonatkozólag pedig a tapasztalatok és megfigyeléseik olyan roppant tömege támogatja a tényeket, hogy igazán felesleges erről beszélni is. A nőknek, mint kimutattam, nagyobb esztétikai érzékük van, mint a férfiaknak; olyan világban, amelyben csak nők vannak, valószínűleg még sokkal több gonddal és figyelemmel díszítenék magukat, mint a férfiak, ha azok hasonló nőmentes helyzetbe kerülnének. De ahogy a világ most áll, okvetlenül szembetűnik, hogy cicomájuk mutogatása, épp úgy, mint bőrük mutogatása, azzal a tudatos célzattal történik, hogy magukra vonják a férfi figyelmét. A normális nő, ha felvesz egy pár új cipőt, vagy ha betömték a fogát, mindig gondol arra a hatásra, amelyet ezek a változások az ő „ellenszegülő” érzelmeinek valamely gyanútlan jelöltjére gyakorolni fognak.
19.
A tényleges férj
Ezt, amennyire én tudom, még soha olyan nő, akit érdemes volt meghallgatni – vagyis intelligens, bájos és kedélyes, így olyan nő, akinek tehát a nemek harcában sikerei voltak – nem tagadta nyilvánosan; a tagadás kizárólag az aggszűz bölcsésznők abszurd szektájából, valamint az üresfejű és megfigyelésre képtelen férjek többségének köréből jön. Az előbbiek, miután nem sikerült nekik a leírt fogásokkal férjet szerezni, a savanyúszőlő-tan mögé menekülnek, hogy ők bizony soha nem is próbálták; az utóbbiak pedig, akik áldozatul estek, azzal hízelegnek egójuknak, hogy a történtek egész irányítását maguknak tulajdonítják, így magukat akaraterőseknek, sőt vakmerőknek tüntetik fel. Az átlagférfi hihetetlen papagáj; csak úgy tud magára gondolni, mint az események központjára. Életének valamennyi aljas tranzakciója úgy jelenik meg előtte, úgy rajzolódik ki agyában, mint éleselméjűségének megannyi ténye, sikere és bizonyítéka. Valósággal bűvészteljesítménynek tekinti, hogy ő egy banküzletet vezet, vagy közhivatalnoknak választották, vagy hogy becsapta a gazfickótársait valami aljas üzleti vállalkozásban, vagy valami hülyeséget ad elő egy főiskolán, vagy egy olyan közhelyektől hemzsegő könyvet ír, mint például ez. Épp így, a szerelemben való nagy bátorságának tanújelét látja abban, hogy átengedi szabadságát, vagyonát és lelkét az első nőnek, aki jobb prédája kétségbeesett keresése során rá veti értékbecslő szemeit. De ha valaki kegyetlen kacagást akar hallani, mondja el mindezt a férfielméletet egy menyasszonynak esküvője napján, különösen ha az alkohol és a krokodilkönnyek befejezték már rajta lefegyverező munkájukat. Vagyis tegyen célzást neki arra, hogy ő, a menyasszony, nem is gondolt a házasságra, míg a holdkóros és heves vőlegény ostroma ki nem csikarta belenyugvását.
Azt a kifejezést használtam: „jobb prédája kétségbeesett keresése során”. Ezzel azt akarom mondani, hogy száz nő közül alig egy megy hozzá az első választottjához a házasságképes férfiak közül. Vegyünk például egy olyan nőt, akinek aránylag naiv volta tisztán figyelemmel kísérhetővé teszi az egész menetet, pl. egy bolti eladólányt. Az ő legelső választottja talán egyáltalán nem is élő ember, hanem valami természetfölötti elvontság egy könyvből, Hall Caine, Ethel M. Dell vagy Marie Corelli valamelyik hőse. Utána következik egy filmszínész. Aztán egy másik filmszínész. Aztán talán sok más, tíz vagy tizenöt egymásután. Aztán egy kövér fiatal lelkész. Akkor a fiatalabb cégtulajdonos onnan, ahol dolgozik. Akkor egy pár kereskedősegéd. Aztán egy írnok. Aztán egy fiatalember, akinek nincs határozott foglalkozása vagy állandó munkája – egyike a sokaknak, aki egyik helyről a másikra repdes, mindig nyughatatlanul, mindig mást próbálva – talán a végén a szomszédos garázstulajdonos. Nos, a lány a Caine-féle kolosszussal kezdi: miután ez szertefoszlik a levegőben, következik a filmszínész, aki ugyanolyan magasan áll fölötte. Aztán az Úr szolgája, az ifjabb társ, az üzletvezető, az írnok: egyiket a másik után más, vonzóbb és ügyesebb lányok csípték el – olyan lányok, akik tarkább csalétkeket tudnak kivetni. A végén, hirtelen megrémülve a vénlányság első halvány árnyékaitól, a legutolsónak sorra került tökfilkó felé fordul és hozzámegy rövidesen.
Ez, megengedve a társadalmi osztályok szerinti változtatásokat, szinte mindig a rendes históriája a házasságnak, pontosabban a házasság eredetének a protestáns kereszténység alatt. Más felekezeteknél ezt az ügyet legalább részben kivették a nő kezéből, így a nő kevésbé vállalkozó a jelölteik és lehetőségek összegyűjtésében. De ha az egész dolog a saját szívére, helyesebben eszére van bízva, csak természetes, hogy olyan nagy választékot iparkodik szerezni, amilyet csak megengednek életviszonyai, és egy demokratikus társadalomban ezek az életviszonyok kevés korlátot szabnak a képzeletére. A szolgálólány, a gyári munkáslány vagy akár a prostituált holnap lehet kóruslány, vagy vámpír a mozivásznon, jövőre pedig a milliomos felesége. Különösen Amerikában a férfiak nem idegenkednek az ilyen lealázó házasságoktól, sőt, hízeleg hiúságuknak a Bűbáj Herceg szerepét játszani a Hamupipőkével szemben. Ennek eredményeként minden rendes amerikai lány, nemének gyakorlatiasságával és a velejáró belső önbizalommal, szerelmes szemeit olyan magasra veti, amilyenre azok csak forogni képesek. És további eredménye, hogy a jó ruhájú, jómódú amerikai férfit mindenütt finom és halk provokáció veszi körül: nem kérhet egy telefonszámot, nem diktálhat egy levelet anélkül, hogy ne vennének gondolatban mértéket róla az esküvői ruhájához. Az európai kontinensen, és különösen a latin népeknél, ahol a társadalmi osztályok közti válaszfalak erősebbek, lényegesen más a helyzet, éspedig a lányok hátrányára. Ha a lány kezdeményez, ez kihívása a szerencsétlenségnek, ilyen módszer mellett a törvényes házasság reménysége majdnem a semmivel egyenlő. Ennélfogva az okos és illedelmes lány óvakodik az efféle kezdeményezésektől és annak vagy harmadik személy, vagy maga a férfi részéről kell megtörténnie. Ez a magyarázata a ténynek, hogy egy francia férfi rendszerint vállalkozóbb szerelmi dolgokban, ezért merész és gyakran támadó, míg az amerikai az, amit lovagiasnak nevezünk. Az amerikai azon egyszerű oknál fogva lovagias, mert a kezdeményezés nem az ő kezében van. Az ő lovagiassága valójában a kacérkodás egy neme.
20.
Az elérhetetlen ideál
Most látom, hogy meglehetősen elkalandoztam a ponttól, amely a következő: az átlagnő stratégiailag nem képes befejezni legcsábítóbb játszmáját és ezért kénytelen megelégedni egy második, harmadik, x-edik választással. Kizárólag azok a nők kapják meg első választásukat, akik a csodával határosan szerencsések, vagy pedig túl ostobák ahhoz, hogy ideált alkossanak maguknak – nyilvánvalóan két nagyon kis csoport. Nagyon kevés nő olyan makacs, hogy előbbre helyezi a vereséget a megalkuvásnál, azaz hogy inkább teljesen lemond a házasságról, semhogy ábrándján alul menjen férjhez. De az ilyen nőkről egyhamar megállapíthatjuk, hogy rendellenesek és talán egyenesen elmebetegek; az átlag nő tisztában van azzal, hogy a házasság sokkal jobb részére, mint a cölibátus, még ha jóval szerényebb is ez a házasság, mint amilyenről kezdetben álmodozott. És nagyon is tudatában van annak, hogy – ha a pénzkérdést félretesszük – a férfi és férfi közti különbség olyan jelentéktelen, hogy elhanyagolható. Így az átlag nőt nem zavarják az olyan maszkulin illúziók, mint vonzalom alapján való választás, lelki kapcsolat, szerelem első látásra és hasonló ábrándok, ő egészen szívesen hajlandó beleszeretni, ahogy mondani szokás, akármelyik házasságképes férfiba és rendszerint sokkal több ilyet ismer egynél. Az elsődleges elvárása a házasságtól nem a románc agóniája, hanem kényelem és biztonság; így ő könnyebben kielégíthető, mint a férfi, és gyakrabban boldog. Gyakran hallani újranősült özvegy férfiaknál, hogy elhunyt feleségük után nyafognak, de kilencnapos csoda lenne, hogy egy újból férjhez ment nő ilyen érzelgősségre ragadtassa magát. Abban a percben, hogy a holt férjet helyettesítette más, a halottat kitörli életéből. Az számára halott szerelem.
Mindennek egyik eredménye valami finom megerősítése annak a megvetésnek, mellyel a nők rendszerint férjükre tekintenek – amely megvetés, mint kimutattam, az intellektuális fölény érzetén alapul. Ehhez az elsődleges megvetéshez immár a konkrét összehasonlítás lekicsinylő művelete társul, valamint az az elnyomhatatlan kellemetlenség, hogy szükségessé vált az efféle összehasonlítás.
Más szóval, a tipikus férj másodrendű és ezt a tényt senki nem érzi jobban, mint az ő felesége. Ő átlagban olyasvalaki, akit csak egy nő szeretett, a felesége, de ő is csak mint másod-, harmad-, vagy x-ed rendű választását, mert ha valaha más nő szerette volna őt, úgy hozzáment volna és neje nem választhatta volna a jelenlegi boldogságra. Ezzel szemben az átlagos agglegény olyasvalaki, akit számos nő szeretett és bizonyára az első, de elérhetetlen jelöltje volt néhány nőnek. Ő tehát az elérhetetlent s így a csodálatra méltót képviseli; a férj az, akit megkaptak és akit megvetnek.
Ebben elegendő magyarázatot találunk az agglegény általános fölénye számára, melyet olyan sokszor jegyeztek föl az emberi faj búvárjai – olyan hatalmas fölény ez, hogy nehéz az egész történelemben hat olyan elsőrendű filozófust találni, aki nős volt. Az agglegény képessége, hogy kikerülje a házasságot, nem bizonyít többet, mint azt, hogy aránylag mentes nemének általános szentimentalizmusától – más szóval azt, hogy inkább közelíti meg az ellenkező nem tisztafejűségét. Képes legyőzni a nők vállalkozásait, mert az ügybe majdnem ugyanolyan fegyverzettel bocsátkozik, mint a nők.
Herbert Spencert, míg ötven éves lett, vadul ostromolták mindenféle nők. Többek közt George Eliot is kétségbeesetten próbálkozott, hogy elvetesse magát vele. De midőn az évek hosszú sora után nyilvánvaló lett, hogy ez a férfi elkészült arra, hogy a házasságnak egész szárazföldi és tengeri hatalmával ellenálljon, a lányok elmaradoztak, egyik a másik után, így élete utolsó évtizedei békességben teltek el és igen nagy és fontos munkát végezhetett.
21.
A hatás a fajra
Természetesen nem előnyös a világra nézve, hogy ily módon a legértékesebb fajtájú férfiak kiválasztódnak, ahogy a biológus mondja, míg a csekélyebb értékű férfiak nemtelen trükkjei és szentimentalizmusai a végtelenségig továbböröklődnek. Dacára a népszerű tévedésnek, hogy nagy emberek fiai mindig tökfilkók, a tény az, hogy a szellemi fensőbbség épp úgy örökölhető, mint a testi erő. Ezt a tényt minden kritikán felül megállapították Galton, Pearson és más, angol iskolát követő antropometrikusok. Ha olyan férfiak, mint Spinoza, Kant, Schopenhauer, Spencer és Nietzsche megnősültek és fiakat nemzettek volna, ezek a fiúk valószínűleg épp olyan nagy mértékben járultak volna a filozófiához, mint ahogy Bach fiai és unokái a zenéhez, vagy Erasmus Darwinéi a biológiához, Henry Adams utódjai a politikához és Hamilkar Barkasz fiai a háborús művészethez. Azt mondtam, hogy Herbert Spencer megmenekülése a házasságtól megkönnyítette élete munkáját és így Anglia filozófiájának közvetlen javára szolgált, de végeredményben hátrányt okozott, mert nem hagyott fiakat hátra, akik továbbvitték volna munkáját, a többi korabeli angol pedig képtelen volt pótolni ezt a hiányt. Nőtlensége folytán az angol filozófia tényleg csak addig élt, míg ő; halála óta mindaz, amit a metafizikus kutatások Angliában eredményeztek, alig ér többet, mint egy disznófalka. Pontosan így csökkentette a gyengeelméjűségig Schopenhauer, Kant és Nietzsche cölibátusa a német filozófiát.
De ha az öröklés közvetlen befolyását nem is tekintjük, akkor is ott van a példának és a nevelésnek egyenlően hatalmas befolyása. Óriási előny egy elsőrendű emberrel bizalmasságban élni és gondoskodását élvezni. Hamilkar a karthágóiaknak nemcsak saját fia személyében ajándékozott egy nagy tábornokot, hanem vejében is, akit kiképezett a hadviselésben. Azonban a nagy férfiak hajlama, hogy agglegények maradjanak, igen erős, és Sidney Lee egyszer kimutatta, hogy a reneszánsz óta ezeknek több mint fele nőtlen volt vagy nejétől külön élt. Még a nősek is tisztán elárulták ezt a hajlamukat. Nézzük például Shakespeare-t. Még kiskorú volt, amikor a nála több évvel idősebb Anna Hathaway fivérei e nővel házasságra kényszerítették, miután a nő elcsábította őt és azt állította, hogy teherbe esett tőle. Shakespeare olyan hamar menekült gyűlöletes ölelései elől, amily hamar csak lehetett és azontúl is a lehető legnagyobb mértékben távol tartotta magát. Igazában ez a házasságtól való undora volt oka londoni tartózkodásának és így minden valószínűség szerint azon műveinek, melyek halhatatlanná tették.
A világ különböző részeiben mindenféle módszerhez folyamodtak, hogy legyőzzék az értékesebb férfiaknak a házasságtól való ezen idegenkedését. A kereszténység általában azzal ostromolja őket, hogy ez Istent bántja – habár ugyanakkor saját ügynökeit nőtlenségre kényszeríti. Az ellentmondás végzetes csapást mér az érvre. Egyrészt nehéz elképzelni, hogy az az Isten, aki megengedte, hogy saját fia nőtlenül haljon meg, a nőtlenséget tényleges bűnnek tekintse, másrészt nyilvánvaló, hogy az átlagos klerikusnak keveset ártana, sőt valószínűleg sokat használna, ha felesége volna, aki gondolkodna helyette, az erényre és szorgalomra kényszerítené, valamint másképp is segítségére volna hivatása teljesítésében. Ahol a vallási babonák kihaltak, ott a hozomány intézménye felülkerekedik – olyan eszme ez, melyet a keresztények a zsidóktól vettek át. A hozomány egyszerűen megvesztegetés, melynek célja, hogy legyőzze a férfi ellenszenvét. Annak a ténynek őszinte felismerését jelzi, hogy a férfi veszít a házasság által és ezért igyekeznek kártalanítást nyújtani pénzfizetség útján. Szemmel látható hatása, hogy a nőknek tágabb és jobb választékot ad a férjek között. A gazdasági előny biztosítása segítségével egy különben teljesen elérhetetlen, magasabb rendű férfi is terítékre kerülhet, sőt mi több, meg is tartható, ha nyereségének tudatára jön. Keményfejű és nagyon gyakorlatias népek közt, amilyenek a zsidók és a franciák, a hozomány virágzik és hatása az, hogy fokozza az intellektuális hajlíthatóságot a fajban, mert így az átlagos gyermek nem feltétlenül egy nő és egy tökfilkó leszármazottja, mint mi, hanem lehet utódja egy nőnek és egy elfogadható intellektusú férfinak is. De még Franciaországban is majd olyan egyöntetűen állnak ellen a házasságnak a legmagasabb körbe tartozó férfiak, mint ahogy angolszász testvéreik a szentimentalitásnak állnak ellen.
Amerikában a hozomány fogalma majdnem ismeretlen, részben, mert a férfiak itt könnyebben kereshetnek pénzt, mint Európában, és a pénzkeresést nem tekintik annyira lealázónak, másrészt mert az amerikai férfiak naivabbak, mint a franciák, így könnyebben behálózhatok mindenféle megvesztegetés nélkül is. De a legjava itt is ugyanúgy a nőtlenség felé hajlik és gyakran vitatnak s vetnek fel terveket, hogy miképpen volna legyőzhető ez az ellenszenv. Az egyik ilyen terv súlyos agglegényadót ajánl. Ennek a javaslatnak abban rejlik a gyöngéje, hogy az átlagos agglegény aránylag jómódú és inkább fizetné az adót, semhogy nősüljön. Sőt, ez az adófizetés segítene neki megnyugtatni lelkiismeretét, melyet – gondolom – sokszor nyugtalanít a siránkozó érzés, hogy ő nem teljesíti fajával szemben kötelességét; ez végre megerősítené elhatározását, hogy elkerülje az oltárt. Továbbá megmenekül a társadalmi ódiumtól, amely nőtlenségéhez tapad, mert mindenkinek joga van ahhoz, amiért fizet. Ahogy a dolgok folynak, ennek az ódiumnak határozottan van hatása és kétségbevonhatatlanul van befolyása is néhány férfira az alsóbb réteg agglegényei közt. Ezek úgyszólván az agglegénység határmezsgyéjén állnak, fél lábbal titkon az oltár korlátján belül, csak egy lökés kell és meghozzák az áldozatot. De ha bebiztosíthatnák immunitásukat pénzen szerzett felhatalmazással, egész valószínű, hogy egy új elhatározás keletkezne bennük és jelenlegi rossz hírüket az önző elégtételérzés forrásává váltanák át, ahogy ez most is megvan az agglegények igen nagy részében. Ezek az erkölcstelenek tudják, hogy mik az elemei ennek a rossz hírnek: a dühe azon nőknek, akiknek csapdáit elkerülték és az irigysége azon férfiaknak, akiknek ez nem sikerült.
22.
Kényszerházasság
Jómagam egyszer egy alternatív megoldást ajánlottam, éspedig: az érzelmi házasságnak törvénnyel való eltiltását és egy intézményt, amely szerint a házaspárok kijelölését az állami hóhér végzi. Ennek a tervnek, bármily forradalminak tűnjön, több nyilvánvaló előnye volna. Egyik, hogy megtisztítaná a házasság komoly ügyletét azoktól a regényes cafrangoktól, melyek jelenleg megzavarják, így előmozdítaná a faj békéjét és boldogságát. A másik oldalról pedig azért volna hatékony, mert most a legértékesebb férfiak esnek ki, így az apaság főterhe a selejtesebbekre hárul, ami viszont az utókornak van hátrányára. A hóhér, ha önkényesen végezné az összeválogatást, megkísérelné, hogy állandósíttassa hivatalát és tekintélyt szerezzen neki azáltal, hogy olyan férfiakat jelöl ki, akiknek megházasítása a közvélemény helyeslésével találkozik, vagyis szemmel láthatóan egészséges és tehetséges férfiakat, azt a fajtáját a férfiaknak, amelyik jelenleg többnyire megmenekül. De még ha a kiválogatást a véletlenre bízná is, kockavetéssel, vagy cédulákat húzva egy kalapból, vagy a véletlen döntés bármily más módszerével, a tiszta véletlen megkülönböztetés nélkül érné valamennyi férfit, és a felsőbbrendű férfiak így elvesztenék viszonylagos mentességüket. Igaz, hogy sok férfi megkísérelné, hogy saját előnyére befolyásolja a hóhért, ő pedig alkalomadtán meghódolna ezeknek; de tisztában kell lenni azzal is, hogy azok a férfiak, akik így felülkerekednének, bizonyára nem filozófusok lennének, hanem politikusok, így a faj még itt is bizonyos haszonra tenne szert. Az utókor bizonyára nem sínyli meg, ha egy képviselő, a felsőház egy tagja, vagy akár egy követ vagy miniszterelnök gyermektelenül hal meg, de ha egy Herbert Spencer száll sírba anélkül, hogy fiak maradnának utána, az a jövő minden generációjának hátrányára van! Nem úgy ajánlottam természetesen ezt a tervet, mint hozzájárulást a gyakorlati politikához, hanem csak mint egy feltevést, hogy segítse megvilágítani a problémát. Sok más, elméleti előnyt is felmutatna, de a terv kivitele lehetetlen nem csak a hozzátapadó hibák miatt, hanem az általános ellenszenv miatt is, amely a jelenlegi rendszer megváltoztatásával szemben fennáll. Ez a rendszer, legalábbis bizonyos férfiak és nők szemében, vonzerővel bír, dacára annak, hogy a hatása a meg nem születettekre hátrányos. A nők szembeszállnának azzal, hogy véletlen vagy kényszer lépjen a jelenlegi harc helyébe, azon egyszerű okból, mert minden nő meggyőződése, és pedig kétségtelenül helyesen, hogy az ő saját ítélete különb, mint akár az állami hóhéré, akár az isteneké, és hogy a saját vállalkozása jobban kedvez a saját kilátásainak. És a férfiak ellene lennének, mert korlátozná szabadságukat. Ez a szabadság persze többnyire csak képzeletbeli. Gyakorlati megnyilvánulása nem több, mint az az előjog, hogy elámítsa és kigúnyolja őket az első nő, akinek kedve kerekedik, hogy megpróbálja az üzletet. Mindazonáltal ez a látszat épp olyan becses a férfiaknak, mint bármely más kísértet, melyet hiúságuk felidéz saját elbűvölésükre. Szeretik dédelgetni a gondolatot, hogy feltétlen akaratuk érvényesül az ügyben és e mögött az akarat mögött nem csak bizonyos fokú éleselméjűség, hanem a bátorságnak és az ördöginek egy árnyalata is van. A férfinak gyakran épp úgy tetszik és hízeleg a házassága, ahogy az tetszhet, amit általában elcsábításnak neveznek. Egyik esetben, mint a másikban, győzelem az érzése. A vak véletlen mint helyettesítő megfosztaná őt ettől a hízelgő balzsamtól.
A jelenlegi rendszerben is bizonnyal szerepet játszik a véletlen. Mindenki észleli ezt és még a legmegrögzöttebb agglegénynek is vannak pillanatai, amikor alázatosan rebegi: „Hála Istennek nem én vagyok abban a helyzetben.” De ezt a véletlent cukormáz borítja; egoista illúzióba öltöztették; nem olyan merev és hajthatatlan véletlen ez, mint a kocka csupasz véletlenje. Így hát a férfiak ezt előnyben részesítik és húzódnak a másiktól. Ugyanígy, nem kételkedem, a rókák többsége is ellenezné, hogy sorshúzás jelölje ki közülük egy tervezett rókavadászat áldozatait. Inkább maguk kísérelik meg szerencséjüket a kutyákkal szemben.
23.
Törvényen kívüli fogások
Természetesen szónoki túlzás azt mondani, hogy valamennyi elsőrangú férfi megmenekül a házasságtól, és még a túlzásnál is több azt állítani, hogy értékes tulajdonságaik teljesen átörökítetlenül maradnak az utókor számára. Egyfelől meg kell látnunk, hogy egy számottevő részük – talán éppen elkülönítettségük és elfogultságuk folytán – belegabalyodik a szent kötelékbe, és sok közülük megfontolva kerül bele, meggyőződve, hogy a keresztény kultúrában ez a viszony legbiztosabb formája. Másfelől meg nem szabad elfelejteni azt az élettani igazságot sem, hogy lehetséges utódot nemzetni az Egyház és az Állam közreműködése nélkül is. Ez a dolog annyira közhely, hogy nem kell botrányt kockáztatnom azzal, hogy részletekbe bocsátkozom. Amire célzok, az, nem kell hozzátennem, nem a szabálytalanság formája, mely ártatlan gyermekeket a törvénytelenség bélyegével sújt, hanem az a finomultabb és meggondoltabb forma, mely megőrzi a társadalmi méltóságot és ugyanakkor pártfogolja a törvényes apától való öröklést. Az angol bölcsészet, mint kimutattam, szenved amiatt, hogy Herbert Spencer túl elfoglalt volt, semhogy megengedhetett volna magának ilyen regényes altruizmust, aminthogy az amerikai irodalom óriási nyeresége, hogy Walt Whitmannak kalandjai voltak, melyek folytán hét fia maradt utána, akik közül három jól ismert költő és az „Új Költészet” mozgalom élén áll.
A monogámia kimagasló veszélyének ez a korrigálása igen elterjedt; műveletei pedig érthetővé teszik az elsőrangú emberek majdnem többségének rosszhírűségét; előnyeit bizonyítgatja George Moore Euphorion Texasban c. műve, habár otromba és szentimentális módon. E mögött az asszonyok mélységes faji érzéke van – az ösztön, melyből kifolyólag a nők szemei előtt minden cselekedetükben a meg nem születettek lebegnek – talán mert a meg nem született érdekei itt, mint más helyzetekben is, azonosak az ő önző törekvéseikkel. Mint azt egy népszerű filozófus ravaszul megfigyelte, a többnejűség ellen az ellenvetések nem a nők részéről jönnek, mert az átlagos nő eléggé okos ahhoz, hogy többre becsülje a felét, negyedét vagy tizedét egy elsőrendű férfinak, mint egy harmadrendű férfi teljes hódolatát. Nagyon hasonló megfontolások igazolják a többférjűséget is – ha nem is erkölcsileg, de biológiailag. Az átlagos nő, mint jeleztem, kikerülhetetlenül bizonyos megvetéssel tekint férjére, aki minden lehet, csak az ő eszménye nem. Ennélfogva a nő nem szabadulhat attól az érzéstől, hogy gyermekei kegyetlenül le vannak „hendikepelve” azon körülmény által, hogy férje az apjuk; az ebben való bűnrészesség érzetétől sem mentes, mert érzi, hogy csak az ő házasság előtti kezdeményezése következtében apa a férj. Ha most alkalom kínálkozik, hogy ezt a hendikepet legalább gyermekei egy részéről levegye, valamint ugyanakkor megvalósítsa ábrándját és kielégítse hiúságát – ha ilyen lehetőség kínálkozik, nem csoda, ha alkalomadtán megragadja.
Ebben magyarázatot kapunk a családi tűzhely érintetlenségének számos sajnálatos és másképpen megfejthetetlen megsértésére. A nőt ilyen esetben rendszerint elkergetik, mint vétkest, de ez nem több, mint egy példája az emberek azon hajlandóságának, hogy a bűnösség fogalmával illessenek mindent, ami természetes, intelligens és meghaladja a politikusok, teológusok és fűszerkereskedők értelmét.
24.
Intermezzo a monogámiáról
A kereszténységben a monogámia túlnyomó voltát rendszerint etikai indokoknak tulajdonítják. Ez épp olyan abszurdum, mint a háborúkat etikailag indokolni, ami természetesen szintén gyakran megtörténik. Az egyszerű igazság az, hogy ezek az etikai indokok nem egyebek, mint tapasztalatból való következtetések, melyeket gyorsan félredobnak, amikor a tapasztalat ellenük fordul. Ez idő szerint a tapasztalat még túlnyomóan a monogámia mellett szól; a civilizált emberek mellette vannak, mert úgy látják, hogy beválik. És miért válik be? Mert a szenvedély nyugtalanságainak és iszonyatainak leghatásosabb ellenmérge. A monogámia egyszerűen megöli a szenvedélyt – és a szenvedély a legveszedelmesebb még fennmaradt ellensége annak, amit civilizációnak nevezünk, amely külszínen, megtartóztatáson, alakiságon, szorgalmon, fegyelmen alapszik. A civilizált ember – az eszményi, ideális ember – egyszerűen olyasvalaki, aki sohasem áldozza fel a közbiztonságot a saját szenvedélyeinek. Eléri a tökéletességet, ha még szenvedélyesen szeretni is megszűnik, ha leszállítja ösztönös tapasztalatai legerősebbikét az extázis színvonaláról egy csupasz eszköz szintjére, mellyel fel lehet tölteni a hadseregeket és a világ műhelyeit, csökkenteni a gyermekhalandóságot, elegendő bérlővel ellátni a főbérlőket és lehetővé tenni a rendőrségnek, hogy minden polgárról az éj és nap bármelyik órájában tudja, hogy hol van. A monogámia mindezt megvalósítja, nem azzal, hogy jóllakottságot idéz elő, hanem úgy, hogy elrontja az étvágyat. Alakivá és lelkesedés nélkülivé teszi és a szenvedélyt, így fokozatosan megöli azt.
A monogámia támogatói, félrevezetve az erkölcsi mellékzöngéktől, nem tudják annak valamennyi előnyét felsorolni. Nézzük például a nőtlenek erénye megóvásának fontos kérdését, vagyis azokét, akik még szenvedélyesek. A jelenlegi módszer egy – mondjuk – 20 éves fiatalemberrel szemben, hogy körülveszik intelmekkel és tilalmakkal, hogy megkísérlik okfejtéssel meggyőzni a szenvedély veszedelmes voltáról. Ez túlbuzgóság és hülyeség – túlbuzgóság, mert ő már úgyis tudja, hogy veszélyes, és hülyeség, mivel teljesen lehetetlen érveléssel megölni egy szenvedélyt. Megölni úgy lehet, hogy szabadjára engedjük kedvezőtlen és elcsüggesztő körülmények között, hogy lassanként lehetetlennek és visszataszítónak érezze ezt az állapotot. Mennyivel többet lehetne elérni, ha a vad ifjoncnak megtiltanák a poligámiát a házasság előtt, de megengednék a monogámiát! A tilalom ez esetben aránylag könnyen volna érvényesíthető, míg a másik esetben ez lehetetlen. A kíváncsiság kielégülne, a természet kikerülne a ketrecből; még a regényességnek is volna tere. Száz ifjú közül kilencvenkilenc alávetné magát, ha másért nem, azért, mert sokkal könnyebb volna magát alávetnie, mint ellenszegülnie neki.
És az eredmény? Szembeötlőn dicsérendő volna, már amennyiben a dicsérendőnek jelenlegi értelmezését elfogadjuk. Az eredmény: hat hónap múlva egy fegyelmezett és kiábrándult fiatalember, aki épp olyan mentes a nyugtalanító és megrontó szenvedélyektől, mint egy nyolcvanéves; röviden, a kereszténység eszményi polgára. A jelenlegi terv természetesen nem termel kielégítő mennyiségű ilyen ideális polgárt. Lehetetlen tilalmai egyrészt sokszor sajnálatos lázadást idéznek elő, másfelől pedig megtöltik az amerikai ifjú férfiak klubjait leírhatatlanul utálatos, freudista elfojtással telített, ijedt szájhősökkel. Egyik csoportból sem kerül ki sok ideális polgár. Egyikből sem fakad a nyilvános erkölcs azon fajtája, amelyet célul tűztünk magunk elé.
25.
Késői házasságok
Az elsőrendű férfi házassága, ha egyáltalán valaha, úgy rendszerint csak aránylag későn következik be. Behódolhat a végén, de szinte mindig képes a katasztrófát sokkal későbbre halasztani, mint az átlagos, szerencsétlen tökfilkó vagy normális férfi. Ha néha korán nősül, többnyire akad bizonyíték arra, hogy valami elviselhetetlen külső nyomást gyakoroltak rá, mint Shakespeare esetében, vagy hogy elmebeli érzékenysége egyenesen az őrültséget közelíti meg, mint pl. Shelleynél. Elég furcsa, hogy ez a tény el tudta kerülni figyelmét egy olyan rendkívül agyafúrt észlelőnek, mint Havelock Ellis. Brit Géniusz című művében megemlíti a tényt, hogy a legtöbb rendkívüli képességű férfi aránylag idős apának a fia, de ahelyett, hogy rámutatna ennek valódi okára, ezt valami titokzatos tulajdonságnak írja javára, amelynek következtében a hanyatló korú férfi értékesebb utódot tud nemzeni, mint az erejének teljességében lévő. Ez nyilvánvaló abszurdum, nem csak mivel ellenkezik olyan tényekkel, melyeket állattenyésztők régen megállapítottak, hanem azért is, mert hallgatólagosan arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a tehetség – és ebből kifolyólag ennek átörökítési képessége – szerzett tulajdonság, amely így átvihető volna. Ez teljesen téves. A tehetség nem szerzett, hanem veleszületett tulajdonság és a férfiban, aki azzal született, megvan már ifjú korában épp úgy, mint későbbi életében, bár a tehetség megnyilvánulására talán várni kell. James Mill még fiatalember volt, amikor megszületett fia, John Stuart Mill, és nem írta még meg egyik fő művét sem. Azonban bár A politikai gazdaság elemei és Az emberi ész elemzése még legjobb esetben is csak határozatlanul voltak agyában kialakulva és csak tizenöt évvel később írta meg őket, hogy a fia megszületett, mégis egészen jól tudta fiára átörökíteni képességeit, melyek évekkel később fiában is megnyilvánultak, utóbbinak A politikai közgazdaságtan elemei és A szabadságról című munkáiban.
De Ellis hamis következtetése mégis helyes megfigyelésen alapszik. Az a fajta férfi, aki nagy tehetségeket tud átvinni fiára, rendszerint csakugyan olyan férfi, akinek egyáltalán nincs fia, legalábbis házasságából származó fia, amíg élte delét el nem éri. Az okok, melyek őt arra kényszerítik, hogy engedjen elveiből, még akkor is kissé homályosak, de körülbelül felismerhetők. Az egyik ok, hogy minden férfi, legyen az akár első-, akár másodrendű, szellemi tevékenysége tekintetében a növekedő korral lanyhulást mutat, még ha tényleges értékben és mélységben javulás jelentkezik is, mindaddig, míg át nem csap az aggkori elmegyengülésbe. Márpedig tagadhatatlan, hogy az olyan bonyolult és cselszövényes harcban, mint amilyen a nemek párbaja, nem a szellem mélységére, mint inkább mozgékony élénkségére van szükség. Az öregedő férfi, az ő fokozatosan csökkenő élénkségével így olyan nőkkel kerül szembe, akikben ez a szellemi tevékenység mint aránylagos fiatalságukkal járó tulajdonság még lánggal lobog. Nemcsak korabeli nők iparkodnak őt behálózni, hanem fiatalabbak is, egészen a serdülőkorúakig. Ezért aztán az ő átlagos vagy jellegzetes ellenfelei fokozatosan fiatalabbak és fiatalabbak nála, míg végül a fiatalság előnye magában is elegendő lesz, hogy legyőzze az ő roskadozó védekezését. Azt hiszem, ezért van az, hogy vénülő emberek olyan gyakran kerülnek húsz éven aluli lányok hatalmába. Nem igaz, hogy az öregkor hívja siránkozva az ifjúságot, ahogy a költők képzelik; úgy áll a dolog, hogy az öreg nem állja a küzdelmet a fiatal ellen, főképp, ha az öreg egy férfi, a fiatal pedig nő. Néhai Henrik Ibsen esete tipikus volt. Negyvenéves korában Ibsen megállapodott családfő volt és alig hihető, hogy még csak pillantásra is méltatott volna nőt; minden gondolatát Az ifjúság ligája, első társadalmi drámája megírásának szentelte. Ötvenéves korában is majdnem úgy foglalta el idejét az akkor érésben levő Babaház. De hatvanéves korában, midőn művei javát már megírta és hanyatlása elkezdődött, ostobán meghódolt egy kacér, 18 éves hölgyike előtt és ezután, míg a tényleges téboly be nem következett, úgy ábrándozott, mint egy vidéki hősszerelmes valami érzelgős melodrámában. Ha nem lett volna nős és nem lett volna felesége nagyeszű nő, megszökött volna ezzel a pillangóval és így nyilvános nevetség tárgyává tette volna magát.
A felsőbbrendű férfiak viszonylagosan kései házasodásának egy másik oka talán az a tény, hogy amekkora mértékben öregszik a férfi, olyan mértékben csökkennek szemében a hátrányok, melyeket a házasság alatt el kell szenvednie, ugyanakkor nőnek az előnyök, miket a házasság nyújt. Harmincéves korban a férfi irtózik a monogámia tilalmaitól és kevés az érzéke a családi otthon úgynevezett kényelmei iránt; hatvanéves korában túl van a szerelmi kalandozásokon és a háziállat kényelme és biztonsága hiányzik neki. Későbbi éveiben legtöbbször a fizikai leromlottságát érzi különösen, az elhanyagoltság és segítség nélküliség közvetlen veszélyét látja maga előtt. Így hát választania kell, hogy vagy megnősül, vagy ápolónőt fogad és ő rendszerint a nősülést választja, mint ami könnyebb és kisebb költséggel jár. Az ápolónő úgyis megkísérelné, hogy valamiképpen elvetesse magát vele; ha feleség pótlásaként fogad ápolónőt, a vége rendszerint az, hogy arra eszmél, hogy megnősült és nincs ápolónője, ami elég kényelmetlenséget és zavart okoz neki, és annál is több kényelmetlenséget és zavart örököseinek és jogutódainak. A dolgoknak ez a lefolyása annyira szembeötlő és közhely, hogy én formálisan bocsánatot kérek, amiért ismét hangoztatom. Amit jelez, az egyszerűen annyi, hogy a férfinak a házassággal szemben meglévő ösztönszerű ellenszenve azon az érzetén alapszik, hogy társadalmilag és gazdaságilag egyedül, magányosan is meg tud lenni, és ez az ellenszenv üres elméletté zsugorodik, amikor a férfi ezen érzete eltűnik. Mindent egybevetve, a természet a páros élet mellett s így a házasság mellett van, és a hiúság a természet hatalmas szövetségese. Ha a házasuló korban levő férfiaknak csak feleannyi nyerni valójuk lenne a házasság által, mint amennyit a nők nyernek vele, akkor valamennyi férfi épp olyan tüzes híve volna a házasságnak, mint a nők.
26.
Egyenlőtlen házasságok
Ez olyan tényhez vezet, melyet e tárgy tanulmányozói gyakran jegyeztek fel: hogy t. i. elsőrangú férfiak, ha egyáltalán nősülnek, hajlamosak arra, hogy lényegesen alsóbbrendű nőket vegyenek el. Ennek a tünetnek olyan gyakran megvitatott és olyan ritkán megvilágított okai ma már tisztán állnak. Az elsőrendű ember azáltal, hogy a házasságot olyan messzire tolja ki, amilyenre lehet, gyakran az öregség által megnyomorított képességekkel kerül bele, és így tehetetlen a nők előnyeivel szemben. Ezeknek csábító eszközei tisztára buják, pl. mert üres divatbábok, cselszövő özvegyek vagy gyakorlott ápolónők, akiknek erősen fejlett, hivatásos technikájuk van abban, hogy kedvesek legyenek. Ha egyáltalán nősül, úgy általában rosszul kell házasodnia, mert a valódi értékű nőket igazán nem érdekelheti többé; ami valaha sarkcsillag volt, az ma csak füstölgő üszök. És ez az oka, hogy elsőrendű férfiaknak olyan sokszor alacsony kaliberűek a fiai, ez ad bizonyos alapot azon általános megfigyelésnek, hogy ezek a fiúk többnyire harmadrendűek. Ezek a fiúk épp úgy örökölnek anyjuktól, mint apjuktól, és a rossz leszármazás gyakran elégséges, hogy elhomályosítsa, sőt megsemmisítse a jó leszármazást. A középszerűség, ahogy azt Mendel követői tudják, a domináns tulajdonság, míg a kiváló karakter a háttérbe szorul. Annak az esélye, hogy a kiváló férfi és a tucatnő közti házasságból származó gyermek az anyjához lesz hasonló, nagyjában számítva úgy áll, mint három az egyhez.
Ez a tény azt a gondolatot sugallja, hogy a természet titokban a felsőbbrendű ember ellen van és igyekszik megakadályozni születését. Azonban nincs okunk azt a következtetést leszűrni, hogy ez az embernél látható folytatólagos előrehaladás összhangban van az elemi erők nagy folyamatával. A devolúció épp olyan természetes folyamat, mint az evolúció, és épp olyan kedves, vagy talán kedvesebb Isten előtt. Ha az átlagembert Isten képére teremtették, akkor egy olyan ember, mint Beethoven vagy Arisztotelész nyilván felsőbbrendű Istennél, így Isten irigykedhet rá és lelkesen nézheti, ahogy felsőbbrendűsége testével együtt porlad el. Minden állattenyésztő tudja, hogy milyen nehéz fenntartani a jó tenyészetet. Az univerzum összeesküvésben látszik lenni, hogy bátorítsa a parasztok és szocialisták végtelen reprodukcióját, de örökösen valami finom és titokzatos ellenállás érvényesül a filozófusok reprodukciója ellen.
Ezzel szemben megfigyelhető, hogy értékes nők gyakran mennek férjhez másodrendű férfiakhoz, így segítve a haladás elleni háborút. Sokszor csodálkozva látjuk, hogy valamelyik aljas és prózai gyáros, bankár vagy iparosember felesége nagy intelligenciájú és valódi bájjal felruházott nő, kinek intellektuális érdeklődése olyan magasan szárnyal férje értelmisége felett, hogy ez alig képes azt csak felfogni is. Aztán pedig ott vannak a feminizmus vezetői, a művésznők és a női nemnek más ilyen kapitányai; a férjeik majd mindig alsóbbrendű férfiak, néha egyenesen ostobák. De nem szegény emberek! Nem gyámoltalanok a férfi világában! Nem rossz férjek! Itt sem látunk természetesen mást, mint a nők eszességének új bizonyítékát. Az elsőrendű nő realista. Tisztán látja, hogy olyan világban, melyben a másodrendű férfi uralkodik, a másodrendű férfi sajátos képességeit minden más képesség fölé helyezik és legjobban jutalmazzák, így a nő azon iparkodik, hogy kivegye részét ezen jutalmakból azzal, hogy olyan másodrendű férjhez megy feleségül, aki osztályának csúcsán áll. Az elsőrendű férfi csodálatos teremtmény; tulajdonságaiért minden intelligens nő értékeli. De vonzó tulajdonságai, bizonyos ponton túl, nincsenek arányban gyatraságaival, ezen a ponton túl megszűnik jó férj lenni. Ezért van, hogy őt főképpen olyan nők könyékezik meg, akik alsóbbrendűek, nem pedig olyanok, akik hozzá hasonlóan értékesek.
Itt kiásunk egy másik tényezőt is: az idegenszerűnek varázsát, az eltérőnek ingerlő voltát, a heliogabalizmust. Már Shakespeare megállapította, hogy a szerelemhez szükséges valami titokzatosság, márpedig a szellemileg egyenrangúak közt semminemű titokzatosság nem lehetséges. Merem állítani, hogy sok nő van, aki nem azért megy feleségül egy alsóbbrendű férfihez, mert ez jól kereső ember (habár lehetetlen elképzelni, hogy ezt figyelmen kívül hagyná), hanem elsősorban azért, mert annak éppen alsóbbrendű volta érdekli a nőt és idézi elő benne a vágyat, hogy enyhítse azt és gyámkodjon fölötte. Önzés rejlik ebben: jó érzés, a fölény érzése és a biztonságé, hogy ez az érzés fenntartható. Ha már most ehhez az érzéshez hozzájárul a nemi kíváncsiság és a gazdasági önérdek, ez szemmel láthatólag elegendő indok az olyan banális és természetes dologhoz, mint amilyen a házasság. Talán az összes tényező közt éppen maga a különbözőség, az idegenszerűség a legfontosabb. A nő nem szeret olyan férfit, aki női ruhát hord, vagy festi a szemöldökét, és ugyanilyen oknál fogva valószínűleg nehezen tud szeretni olyan férfit, aki épp olyan éleselméjű, mint ő. Fizikai téren a házasságban legjobban azt becsüli, hogy módot nyújt neki, hogy azt a becéző iróniát gyakorolhassa, melyet már leírtam. Szereti azt látni, hogy a férje bolond – édes bolond talán, de azért átkozottul bolond. Az úgynevezett szerelme iránta mindig valami megkönyörülő és gyámkodó.
27.
A titokzatosság varázsa
A monogám házasság már feltételeinél fogva is letöri az idegenszerűséget. olyan bizalmasságba kényszeríti a két szerződő felet, ami túlságosan állandó és enyhíthetetlen; túl sok pontban érintkeznek és túlságos állandósággal. Fokozatosan megszűnik a viszony minden titka és a fivér és nővér nemiség nélküli viszonyába kerülnek. Így hát abban, amit Shakespeare a „maximális kísértésnek” nevez, már benne van bukásának csírája. A férj azzal kezdi, hogy egy csinos lányt csókol, a feleségét; tetszik neki, hogy olyan szelíd és engedelmes. És azzal végzi, hogy Machiavellihez méltó erőlködéseket fejt ki, hogy elkerülje annak a megcsókolását, aki étkezéseinek, könyveinek, fürdőlepedőjének, zsebkönyvének, rokonainak, ambícióinak, titkainak, rosszullétének és üzleteinek mindennapi osztályrészese: szóval olyan eljárással, amelyben körülbelül annyi a regényesség, mint a cipőtisztításban. Ez a dolog sokkal szörnyűbb baj, semhogy szavakban kifejezhető lenne. A férfi minden veleszületett szentimentalitása sem tudja legyűrni azt a nyomorúságot és undort, ami ebben van. A nőnek teljes színészkedő képessége sem tudja ebbe az ízlésnek és öncélúságnak még csak a látszatát is belevinni. Az amerikai köztársaságnak egy tiszteletreméltó női pszichológusa. Mrs. Marion Cox Pillantások a világokba című, kissé tarka könyvében éles elmével boncolgatja ezt a tárgyat. Az erről szóló tanulmánynak címe „A vérfertőző házasságunk,” és igen szabatosan fejtegeti, hogy ha a kalandos a szokásossá süllyed, bántó és lealjasító jellegűvé válik. Az intim közeledésnek, hogy valódi gyönyört okozzon, engedménynek kell lennie: sikeres meggyőzésnek, győzelemnek; ha ezt a jelleget elveszti, elvesztett mindent. Már pedig épp ezt a romboló átalakulást idézi elő az átlagos monogám házasság. Kiirt minden titokzatosságot és tartózkodást, mert hogyan bírná ki a titokzatosság a közös forróvízüstöt és a tojás- meg a vajszámlát? Ami megmarad, legalábbis a férj részéről, az legfeljebb tisztelet – ugyanaz az érzés, mellyel egy kedves nagynéni iránt viseltetik. És bizalom – amely indulat egy ügyvéd, fogorvos vagy jövendőmondó irányában is fennállhat. És megszokás – ami lehetővé teszi, hogy naponta ugyanazt a reggelit fogyassza az ember, hogy rendesen felhúzza zsebóráját és megkeresse a mindennapi kenyerét.
Mrs. Cox, ha értekezésére jól emlékszem, azt ajánlja, hogy a házasságnak ezt a sivár lezüllését annak időnkénti megszakításával előzzék meg – vagyis azzal, hogy a feleket időnként különítsék el úgy, hogy egyik se válhassék túl bizalmassá és közönyössé a másikkal szemben. Ezen módon, állítja, a kíváncsiság időszakonként újraéled és lehetőség nyílik arra, hogy a személyiség a cappella táguljon, aminek folytán minden újraegyesülésben lesz valami abból a meglepetésből, kalandból és erkölcsös bujálkodásból, ami a mézesheteket jellemzi. A férj nem fogja pontosan ugyanazt a nőt viszontlátni, akit elhagyott, és a feleség nem pontosan ugyanazon férjnek fog istenhozottat mondani. De még ha azt tételezzük is fel, hogy lényegében épp úgy éltek, mintha együtt lettek volna, mégis elkerültek egymás látó- és hallóköréből, így mindegyik, legalább bizonyos irányban, idegennek, izgatónak és ezért egy kissé vonzónak fogja találni a másikat. Ez a terv értékes. Sőt, mi több, már sokszor és eredményesen ki is próbálták. Bizony, közismert megfigyelés, hogy azok a legboldogabb párok, akik időnként különváltan élnek és ezt a tényt azzal az elkoptatott mondással magyarázzák, hogy a távollét erősíti az érzelmeket. Talán nem fokozza ténylegesen, de mindenképpen türelmesebbé, kíváncsibbá, élénkebbé teszi őket. Azonban két akadálya van annak, hogy ez az ellenszer széles körben elterjedjen. Az egyik, hogy nagyon költséges: az átlagos házaspár nem győzi a kettős háztartás költségeit még ideiglenesen sem. A másik, hogy elkerülhetetlenül felidézi azok irigységét és rosszindulatát, akiknek ilyenre nem telik, így botrányos pletykálást okoz. A világ változatlanul mindig a legrosszabbat tételezi fel. Menjen szét férj és feleség azért, hogy megóvják boldogságukat attól, hogy megfulladjon a konyhában, ebédlőben és hálószobában, és egész biztosan arra fognak következtetni, hogy a holttest már az ebédlőben van kiterítve.
28.
A nő mint feleség
Azonban a házaséletnek ez az unalmassága távolról sem olyan veszélyes fenyegetés, mint amilyennek Mrs. Cox az ő apostoli lelkesedésében elképzeli. Inkább sújtja a nőt, aki majdnem mindig az intelligensebb a párban; ami a férjet illeti, ennek gyötrelmeit rendszerint enyhíti szentimentalitása, mellyel felhígítja a kellemetlent, különösen a házasságban. Azonkívül az átlagos férfi kenyerét olyan deprimáló dolgokkal keresi meg, hogy az unalom valahogy megszokott állapottá válik nála. Egy ember, aki hat vagy nyolc órát tölt el naponta azzal, hogy számol, vagy beszél, vagy bírói székben ül, vagy felügyel valami kimondhatatlan egyhangú gyártási eljárás részleteire, vagy hülye cikkeket ír egy újság részére, vagy közúti kocsit vezet, vagy hatástalan gyógyszereket készít ostoba és közönyös páciensek részére – egy ember, aki munkájának minden órájában ilyenekkel foglalkozik, ami azt jelenti, hogy normális, tipikus ember, bizonyára nem olyan, akit túlságosan sújt az otthoni háztartás unalmas légköre. Lehet, hogy a felesége, mint háziasszony, kétségbeejtően untatja, pontosan annyira, amennyire más háziasszony untatná (azonban egész biztosan nem olyan hamar és fájdalmasan, ahogy egy szerető untatja a nőt), de a nő nem tudja más dolgaiban úgy untatni a férfit. A panasz a nő ellen a férj részéről nem az, hogy a nő untatja őt egyhangúságával, hanem éppen az, hogy változó voltával – nem az, hogy a nő túl mozdulatlan, hanem az, hogy túl mozgékony. A férfi fáradt, mikor hazaérkezik és csak a disznó unalmas békéjére vágyik, amit a disznó egy kényelmes disznóólban élvez. És ezt a békét zavarja meg a felesége nagyobb nyughatatlansága, ami az ő nagyobb szellemi visszafogottságának és kíváncsiságának gyümölcse.
A házassági diszharmónia sokkal nagyobb hatású oka a nő általánosan elégtelen képessége a háztartási dolgokban – amely a triviális technikai dolgok összességén alapszik. Amint ezt hosszasan bizonygattam, a nők születéstől fogva kevésbé alkalmasak arra, hogy elvégezzék a technikai dolgokat; ez a vállalkozás mindig nagyobb erőfeszítést okoz nekik, mint a férfiaknak, és sohasem képesek puszta szorgalmon alapuló ténykedést olyan ostoba lelkesedéssel belekényszeríteni teendőikbe, amilyet a férfiak rendszerint tanúsítanak cifra és gyerekes ügyleteiknél. De természetes alkalmatlanságukhoz járul még az ösztönző elégtelenségén alapuló ellenállásuk, ami annak a siránkozó szentimentalitásnak tulajdonítható, amellyel a férfiak a házasságot nézik. Ebben az érzelgősségben rejlik a csirája a legtöbb bajnak, mely ezzel az intézménnyel a kereszténységben és különösen az Egyesült Államokban együtt jár, ahol az érzelemnek túlságos szerep jut. Miután elejtették a nőről való középkori felfogást, hogy a nő démon, az észak férfiai feltámasztották azt az épp olyan középkori elképzelést, hogy a nő angyal, és ezt az általuk teremtett jellemet kipárnázták a mentelmek nagy és növekedő tömegével, ami az utóbbi években abban a furcsa tanban csúcsosodott ki, hogy a házassági szerződésben minden kötelesség a férfit terheli és minden előjog a nőé. Részben a nők szellemi fölényének és vakmerőségének tulajdonítható az, hogy ez a felfogás érvényesült. Lépésről lépésre, a férfiak ostobaságával, szentimentalitásával és stratégiai érzékhiányával játszva alakították, fejlesztették és vitték bele azt a szokásba és törvénybe. De más oldalról ez egyenes következménye annak a szamár hiúságnak, melynél fogva minden férj valahogy úgy tekinti a neje gyakorlati gyámoltalanságát, mint saját hatalmasságának és megfontoltságának elismerését. Bármilyen is felháborodása a nő közvetlen tunyasága és teljesítménye miatt, a férfi ideálja, a férfi ábrándképe mindig az olyan helyzet, melyben a nő pompás lustálkodó, valami tárca nélküli császárnő, teljesen felmentve mindenféle munka és felelősség alól.
29.
A házasság és a törvény
Ez nem mindig volt így. Nem többel, mint egy századdal ezelőtt még az amerikai törvény szerint is, amely pedig a világ legszentimentálisabb törvénye, a férj volt a családi társulat feje, aki parancsolt és önjogú volt. Ő rendelkezett a pénz, a gyermek, sőt a felesége felett is. Megfelelő büntetésekkel kényszeríthette ki parancsai teljesítését, beleértve a testi fenyítéseket is. Az uralmát és méltóságát gondosan védte a törvény, amely évezredes tapasztalatok és következtetések eredménye volt. A legkidolgozottabb és leghatékonyabb intézkedések őrizték tekintélyét, melyeket a közvélemény is támogatott.
Nézzük most a változásokat, amiket néhány rövid év idézett elő. Manapság, Amerika legtöbb államának törvénye szerint – olyan törvények szerint, melyeket leginkább nyafogó és szertelen agitátorok indítványoztak és a szentimentalizmus orgiái juttattak érvényre – a férjnek minden ősi jogát átváltoztatták kötelezettségekké. Már nem illeti meg a felesége vagyona fölötti ellenőrzés, a feleség jövedelmét a családra fordíthatja vagy elszórhatja léha bolondságokra, a férj nem tehet ellene semmit. Ugyanolyan jogkörrel neveli a gyermekeket és rendelkezik felettük, sőt a csecsemők felett még nagyobb joggal, mint a férj. Semmilyen törvény nem kényszeríti a nőt, hogy a családi munkából kivegye részét; ha neki tetszik, egész idejét a moziban töltheti vagy kedvére kószálhat az üzletekben. Nem kényszeríthető, hogy gondoskodjon a családi név fennmaradásáról, ha nincs hozzá kedve. Őt nem lehet megtámadni a férfi fegyvereivel, vagyis ököllel és pisztollyal, ha ő a női fegyverekkel, vagyis képmutatással, sértegetéssel, szabotázzsal támad. Végül, semmiféle törvényes büntetést nem lehet rá alkalmazni, ha elmulasztja akár készakarva, akár mert képtelen rá, hogy a családi otthont tisztán, a gyermekeket rendben és az élelmiszereket ehető állapotban tartsa.
És most tekintsük meg a férj helyzetét. Abban a percben, amikor házasságra lépett, a felesége az ő vagyonából egy nagy és elidegeníthetetlen részt kap, beleértve azt is, amit a férj esetleg a jövőben fog szerezni; a legtöbb amerikai államban ez minimum egyharmad rész, ha gyermek nincs, a fele. A férj nem rendelkezhet saját vagyonáról a feleség beleegyezése nélkül, nem foszthatja meg tőle még végrendelet útján sem. A nő gondatlanul és hülyén nevelheti a gyermekeiket, megátkozva őket visszataszító modorral; megmérgezve fejlődő eszüket a férj ellen, akinek mindezzel szemben nincs védelme. A nő elhanyagolhatja, fecseghet és lustálkodhat egész nap, tehet ehetetlen ételt az asztalra, ellophatja aprópénzét, turkálhat a férj magánirataiban, kiszolgáltathatja otthonát, hamisan vádolhatja felháborító házasságtöréssel, elidegenítheti a férj barátait, hazudhat róla a szomszédoknak és a férj nem tehet semmit. A nő kompromittálhatja férjét azzal, hogy illetlenül öltözködik, írhat leveleket moziszínészeknek, nevetségessé teheti őt azzal, hogy részt vesz a politikában – a férj tehetetlen.
Kísértse meg a legkisebb lázadást, amely túlmegy a tisztán szónoklati tiltakozáson, és az állam egész erejével lecsap rá. Ha elveri a feleségét, vagy bezárja, hogy megjavítsa, számíthat egy félévi börtönre. Ha elkölti a nő jövedelmét, becsukják, míg visszatéríti. Ha meneküléssel akar véget vetni mindennek, magával víve a gyermekeket, a csendőrök üldözőbe veszik, visszahozzák kötelességeihez és a sajtó a lapokban mint gaz gyermekrablót ábrázolja, akinek csak korbács való. Röviden, a nő nincs semmilyen törvényes kényszer alatt, hogy az Isten oltára előtti szerződésből ráháruló kötelezettségeknek eleget tegyen, míg a férfi azonnali kegyvesztéssel és büntetéssel áll szemben, ha a legcsekélyebb mulasztás nélkül az utolsó betűig be nem tartja. Igaz, hogy néhány súlyos bűn elkövetésekor fel lehet a nő ellen is lépni. A nyílt házasságtörés elkövetését neki is tiltja a törvény. Nem szabad megmérgeznie a férjét. Nem támadhatja meg férjét hegyes vagy éles szerszámokkal, vagy nem hagyhatja ott egészen, nem vetheti le magáról a még rajta levő kevés ruhadarabot, hogy meztelenül járkáljon. De azért a sokkal nagyobb számú és változatos bűnért és mulasztásért – és összességükben ezek elkeserítőbbek és tűrhetetlenebbek, mint a nyílt gonosztett – egyáltalán nem vonható felelősségre.
A leírt dolgok színhelye Amerika, de ezeknek a szörnyűségei nemsokára kiterjeszkednek minden protestáns országra. Az újonnan felszabadított nők mindenütt hosszú programokat hangoztatnak, amit ők szociális helyzetük javításának hívnak és gyakorlatilag ez a javítás egészében olyan eszközökből áll, melyekkel a nők a saját viszonylagos autonómiájukat és hatalmukat növelik. A hagyományos angol nő helyébe, aki annyira tartózkodó és nőies, egy kószáló, kegyetlen, felelőtlen teremtés lép, aki telítve van új eszmékkel jogait illetőleg és erősen vonakodik alávetni magát férje fensőbbségének, vagy arra vállalkozni, hogy becsületesen otthona rendben tartásának szentelje magát, vagy arra, hogy biológiailag elégséges utódot szüljön neki. És a német Hausfrau, aki egykor olyan ártatlanul a Kirche, Küche, Kinder világának szentelte magát, ugyanazon az úton halad.
30.
Az emancipált háziasszony
Az, ami az utolsó két emberöltő folyamán az Egyesült Államokban végbement, tele van intelmekkel és tanulságokkal a világ többi része számára. A régebbi időkben az amerikai háziasszony híres volt lankadatlan szorgalmáról. Nemcsak főzött, mosott és vasalt, hanem foglalkozott olyan önálló mesterségekkel is, mint a szövés, sütés és sörfőzés. Tán nem ért el szakértelme soha valami magas színvonalat, de mindenesetre nemes erőfeszítést fejtett ki. De ez régen, igen régen volt, még mielőtt az új felvilágosodás eljutott volna hozzá. Ma az átlagos inkarnációjában nemcsak hogy képtelen ilyenekre (olyan hiány, amelynek, mint kifejtettem, nem egészen ő az oka), de telítve van azzal a felfogással, hogy megmaradt kevés kötelességének lelkiismeretes elvégzése valahogy szégyenteljes és lealacsonyító rá nézve. Azt mondani egy nőnek, hogy jól főz, úgy gondolom, sohasem volt más, mint bók; a régebbi amerikai konyha valószínűleg rettenetes dolog lehetett. De ma ez a bók valamiféle sértéssé változott és a nő felszisszen rá, vagy legalábbis nem szívesen veszi. Ismertem egy írót, aki a kontinensen nevelkedett és elvett egy nőt, mert a főzés téren rendkívüli tehetsége volt. Évekkel később, amikor férjének egy barátja náluk ebédelt, kedveskedni óhajtott a háziasszonynak és megemlítette a nő főzési tehetségét, amelyet ő régebbről nagyon jól ismert. De ahelyett, hogy ez jól esett volna neki, ahogy egy férfinak jól esett volna, ha azt hallja, hogy a felesége azért ment hozzá, mert ő kiváló ügyvéd, vagy orvos, vagy patkolókovács volt, ez a rendkívüli háziasszony a vendéget hazugnak bélyegezte, kiparancsolta a házából és megfenyegette férjét, hogy otthagyja.
Ez az undor olyan teendőktől, melyek mindent összevetve szükségesek és akár bizonyos örömmel is elvégezhetők volnának, egy határozott szekta jellegét ölti az Egyesült Államokban és azt az eltévelyedett nőt, aki hűségesen ellátja őket, kinevetik mint igásállatot és bolondot, épp úgy, ahogy azonnal készek „tenyészkocának” nevezni (szó szerint idézek és bűnbocsánatért esedezek ezért a kifejezésért: az elmúlt háborúban egy férfiakból álló esküdtszék, nagyon gyenge hazafias okokból, bebörtönözte a szerzőjét), ha gyakrabban örvendezteti meg urát utódokkal. Az egyik eredménye ennek az amerikai konyha hírhedt rosszasága – egy kulturált garat számára olyan gyötrelmes rosszasága, hogy egy francia igáskocsis, ha az amerikai konyha mesterműveit feltálalná neki a felesége, linóleumkalapjával verné be a fejét. Hogy az ember egy amerikai középosztálybeli háznál egyszerű, észszerűen összeállított és megfelelően elkészített ebédre bukkanjon, az épp olyan megdöbbentő volna, mint a Keresztény Fiatalemberek Klubjának titkárával egy bordélyházban találkozni – sőt még annál is ritkább dolog volna. Ilyesmi alig található a köztársaság legtöbb nagy városában. Ha az átlagos amerikai férj egy jó ebédet akar, el kell mennie egy étterembe, épp úgy, ahogy egy árvaházba kell fáradnia, ha kedves és illedelmes gyermekek felüdítő társaságát óhajtja élvezni. Csak a bevándorló találja meg kényelmét és lelki üdülését saját otthona falain belül.
