6.
Ahogy rendezik a házasságokat
Mint mondtam, a nők nem szentimentálisak, vagyis nem hajlamosak arra, hogy a helyzet megítélésében indulatoktól és illúziótól befolyásoltassák magukat. Ez a tan talán ellenmondásra fog találni. Az az elmélet, hogy a nők szentimentálisak, maga is egy közkedvelt szentimentalitás: az egyik szentimentalitással támasztják alá a másikat, a kutya kutyát eszik. Azonban – dacára a romantikus ostobaságok nagy mennyiségének, amivel ezt cáfolják – állításom igazolására elég lesz néhány szembetűnő tényre rámutatnom.
Nézzük például azt a teret, ahol a két nem a legállandóbban kerül összeütközésbe, ahol ennélfogva gondolkodásmódjuk a legélesebben mutatja a különbségeket – a monogám házasság terét. Bizonyára nem kell hosszasan bizonyítgatni itt a nők fensőbbséges kompetenciáját és hatását, emellett nagyobb önuralmát, egészségesebb megfontoló tehetségét, erősebb ellenálló képességét az érzelmek szuggesztiójával szemben. Már maga az a puszta tény, hogy házasságok egyáltalán köttetnek, annak bizonyítéka, hogy a nők higgadtabb fejűek, mint a férfiak, és ügyesebbek az intellektuális segédeszközeik felhasználásában, hiszen nyilvánvaló, hogy a férfi érdeke, hogy olyan sokáig kerülje a házasságot, amilyen sokáig csak lehet, és épp olyan világos, hogy a nő érdeke, hogy minél korábban előnyös házasságot kössön. Így a két nem az élet egyik legfőbb ügyében határozottan ellentétes célokra törekszik. És melyik fél kerekedik rendszerint felül? Az ítéletet a zsűrire bízom. Minden normális férfi küzd ellene, egyesek aránylag sokáig és sikerrel, egy kevés rendkívül intelligens és bátor férfi (vagy talán szerencsés férfi) teljesen meg is menekül. De ha végigtekintjük az egyik generációt a másik után, mindenkinek világos, hogy az átlagférfi rendszerint megnősül és az átlag nő férjet talál. Így hát a nők túlnyomó többsége ebben az egyértelmű és végtelen harcban bebizonyítja nyilvánvaló felsőbbségét a férfiak túlnyomó többségével szemben.
Nem sok férfi – aki e névre méltó – nyer valami tényleges értéket a házasság révén, legalábbis a házasságnak abban a formájában, ahogy a kereszténység kebelében ezzel az intézménnyel találkozunk. Még ha áldásait a maximálisra fújjuk is fel, ezeket egyszerűen legázolják a megsemmisítő hátrányok. Ha egy férfi nősül, az nem egyéb, mint annak a jele, hogy a nőnek tehetsége van a meggyőzéshez és megfélemlítéshez, vagyis tehetsége a felülkerekedésre egy olyan világban, melyben ellentétes tervek és vágyak vannak – hogy belekényszerítette őt egy többé-kevésbé elijesztő megalkuvásba a saját becsületes hajlamai és legjobb érdekei ellenére. Hogy ez a megalkuvás az ő viszonylagos butaságának vagy viszonylagos gyávaságának jele, végeredményben egyre megy: ez a két dolog tüneteiben és hatásaiban majdnem azonos. Első estben azért nősül, mert tisztára lehengerelték egy szellemi csatában, második esetben a házasságra, mint egy viszony legbiztonságosabb alakjára szánta el magát. Mindkét esetben öröklött szentimentalitása a fő fegyver ellenlábasa kezében. Ez készteti, hogy szeresse azt a fikciót, amivel vállalkozását körülveszi és ez adja meg neki a bátorságot is a legkegyetlenebbül és legszembeötlőbben ellene irányuló műveletek közepette. Ez fogadtatja el vele valóságként azt a vakmerő színészkedést, amelyben a nők mindig kiválóak, mégpedig soha jobban, mint amikor férfit fognak maguknak. Ez készteti a férfit, hogy valami regényes fényt lásson egy olyan tranzakcióban, amely még legjobb esetben is legalább ugyanolyan otromba kalmárkodást tartalmaz, mint egy öszvér adás-vétele.
A férfi, ha teljesen birtokában van azon szerény tehetségeknek, amellyel a természet rendszerint felruházza, okvetlenül felülemelkedik a hülyeségen legalábbis annyira, hogy megállapítsa, hogy a házasság olyan ügylet, melyben ő jár rosszabbul még akkor is, ha egyik vagy másik részletkérdésben látható előny háramlik reá. Úgy vélem, neki sosincs mindenre szüksége, amit ez a dolog nyújt és tartalmaz. Többnyire nem kell neki több, mint az előnyök egy bizonyos része; ő – mondjuk – háziasszonyt akar, aki a holmiját gondozza és a barátait szórakoztatja, de talán visszariad a gondolattól, hogy bárkivel is megossza a fürdőkádját és az otthon való főzés talán egyenesen mérgező hatású rá. Talán vágyik arra, hogy fia legyen, aki majd sírjánál imádkozik, de a sógorság-rokonság puszta közeledtére éles gyötrelem járja át. Talán házának szépséges és kedves úrnőjéről álmodozik, aki kevésbé követelődző és üzletszerű, mint amilyet agglegény valaha találhat, és ijedten lát beleavatkozást a takarékkönyvébe, családfájába és titkos ambícióiba. Talán társaságot óhajt és nem bizalmasságot, vagy bizalmasságot és nem társaságot. Talán szakácsnőt akar és nem üzlettársat, vagy üzlettársat és nem szakácsnőt. De, hogy megkapja pontosan azt, amit akar, el kell fogadnia egy csomó olyan dolgot, amit nem akar – amit semmilyen épeszű ember nem akarhat – és szíve hölgye éppen arra a vállalkozásra veti magát, hogy őt ebbe a majdnem „örmény” ügyletbe belekényszerítse. Ha a játék elkezdődött, a nő kitapogatja a férfi gyengéit a legnagyobb finomsággal és pontossággal és aztán játszik velük fensőbbséges képességei minden segédeszközével. A férfi a starttól kezdve tehertöbbletet cipel. Az ő szentimentális és unintelligens hite olyan elméletekben, melyekről a nő egészen jól tudja, hogy nem igazak (pl. az az elmélet, hogy a nő húzódozik tőle és a nőt csak igen gyengén vonzzák a házasság állati vágyai), fegyvert ad a nő kezébe, mellyel ösztönös és kényszerítő művészettel a célig viszi az ügyet. Abban a pillanatban, amelyben észreveszi, hogy ez a szentimentalitás működni kezd a férfiban, vagyis abban a pillanatban, amikor a férfi buta vigyorgása és szemforgatása jelzi, hogy készen van az az intellektuális katasztrófa, amit népiesen úgy fejeznek ki, hogy „szerelembe esni”, a férfi a nőé, azt tehet vele, amit akar. És ha csak az Isten nem lép közbe, máris olybá veheti, hogy nős.
7.
A női attitűd
Ezt a szentimentalitást a házasságban a nőknél igen ritkán lehet észlelni. Olyan okoknál fogva, melyeket később fogunk vizsgálni, sokkal több nyernivalójuk van ennél az üzletnél, mint a férfinak, így hidegebb elméjük segítségével és a gyengítő indulatok csupán minimumának igénybevételével jobban tudják ennél az üzletnél a lehető legjobb feltételeket elérni. A férfiak majdnem kivétel nélkül úgy szerzik élettársukat, hogy szerelmesek lesznek; az érdekházasság – az északi és latin arisztokrácia férfiait kivéve – aránylag ritka; száz férfira egy nő esik, aki elköveti azt az őrültséget, hogy „lefelé” házasodik. És mit értünk ezen az úgynevezett „beleszeretésen?” Amit ezen értünk, az az a művelet, mellyel a férfi, miután a női kezdeményezés és vezetés ezt elkerülhetetlenné tetté, elszánja magát a házasság tényére, beburkolva ezt a regényesség bíborköntösébe – röviden: felállítva a tantételt, hogy egy szemmel láthatólag önálló, anyaságra felkészült nő, aki megfontoltan és a legtávolabbi következményeket is élesen látva megy bele élete legfontosabb kalandjába, egy naiv, gyöngéd, ábrándos és csaknem testetlen teremtmény, akit elvarázsolt és tökéletlenné tett egy szenvedély, mely észrevétlenül lopódzott szívébe, amit ő – anélkül, hogy halálra ne pirulna – senkinek, még saját magának sem tudna bevallani. Ezen ostoba doktrína segítségével a férfi veresége és rabszolgaságba esése dicsőséggé válik, sőt a férfi a „gonoszság” színében tetszeleg magának, az ő nyers ereje legyőzte és meghódította a nő szűzi szerénységét, a férfi elérte, hogy zord akarata kényére kedvére érvényesüljön a nő felett. Íme: Istennek tévelygő képmásai így rejtik el bilincseiket büszkén és így szórakoztatják a tisztánlátókat dicsekvő örömkiáltásaikkal.
A nők – talán felesleges rámutatni – sokkal óvatosabbak a helyzet szokásos hókuszpókuszával szemben. Ők sohasem vallják be határozottan, hogy szerelmesek, míg a férfi formális nyilatkozattal nem jelzi, hogy teljes az önámítás és elvágta maga mögött a visszavonulás útját; ha másképpen cselekednének, magukra vonnák valamennyi társnőjük gúnyát és haragját.
Bennük a „szerelem” mellékgondolatot kelt, vagy pontosabban, úgy tűnik fel, mint valami ragály. Az elmélet a következő: a férfi szerelme, kitartó ostrom után hirtelen, mint egy varázsszó, felkeltette a nőét, amely addig nem is létezett, míg a férfi szerelmének heve lángra nem lobbantotta. Ebben az elméletben, meg kell vallani, van az igazságnak valami nyoma. Egy nő ritkán engedi meg magának, hogy elragadják érzelmei, míg az ügy folyamatban van és az eredménye kétséges; ha így cselekedne, úgy tűnne, mint aki bizonyos fokig gyengeelméjű, holott ebben a bajban nemének csak ostoba képviselői szenvednek, De amikor a férfi végleg „el van intézve”, a nő gyakran átcsap egy kissé a másik végletbe, ha másért nem, hát azért, hogy a szellemi feszültséget, melyet a kitűzött cél elérése okozott, kipihenje és így, a szokásos gátlásokat félretolva, egy többé-kevésbé erőltetett és ízléstelen érzelem gyönyöreiben kéjelegjen. De majdnem sohasem lehet azt hallani, hogy a nő ezt a szellemi meglazulást azelőtt engedte volna meg magának, mielőtt befejeződött volna a férfi érzelmi megmérgezése. Másképp cselekedni, vagyis szerelmet vallani annak, aki felől nincs tisztában – még post facto is – kitenné őt az összes többi nő haragjának. Ilyen vallomás azt a lehetőséget jelentené, hogy az érzelem legyűrte őt egy kritikus értelmi pillanatban és a nők szemében, épp úgy, mint a férfiak azon csekély kisebbségének szemében, akik valóban intelligensek, ennél szégyenletesebb árulást nem lehet elkövetni a magasabb rendű agycentrumok ellen.
8.
A férfi szépsége
Az érzelmi gyengeség ezen megvetését, még azon magasabb fokokban is, ahol összekeveredik az érzelmi esztétikával, élesen megvilágítja az a tény, hogy a nőket a férfi puszta szépsége ritkán kábítja el. Kivéve a színpadot, a „szépfiúnak” nincsen érdemleges előnye kevésbé előnyös külsejű társai felett. A való életben valamennyi nő – kivéve a legostobábbakat – a legnagyobb gyanakvással tekint rá. Benne olyan fokra hág nemének veleszületett hiúsága, hogy az már határozottan tűrhetetlen. Nem csupán természetével hat zavarólag, hanem valami természetellenes felfegyverkezettség benyomását is kelti, így a nőt ellenkezésre bírja a szokásos közeledéssel szemben. Ezért az elmélyedőbb és elemzőbb természetű nők majdnem mindig csak olyan férfiakat vesznek célba, ha házassági terveik vannak, akik a szépség hiánya folytán könnyebben kerülnek terítékre és – ami még fontosabb – könnyebben tarthatók meg. A nők általában elítélik azt a társukat, aki egy Apollóba szeret bele. Legjobb esetben is felületes teremtésnek nézik, de legrosszabb esetben olyannak, akit rossz ízlése az illetlenség határáig vitt. Ilyen gyengeséget csak a szenilitáshoz közel álló nők és munkásasszonyok körében látunk. A bolti lány pl. beleszerethet egy moziszínészbe, egy félhülye, vén özvegy belebolondulhat egy atléta vállú ifjoncba, de ésszel és önbecsüléssel bíró nő, még ha átmenetileg fel is izgatta egy szeretetreméltó divatfi, nem tűri, hogy az őrültség egy pillanatra is úrrá legyen felette. A nők nagyon jól tudják, mennyire kicsiny értékűek az ilyen pusztán felszínes tulajdonságok. Osztályuk és szabadkőműves-rendjük legelső szabálya, tabuja határozottan tiltja, hogy a házasság komoly üzletéből érzelmi kicsapongást csináljanak.
A nőknek a szépfiúkkal szembeni ellenszenvét gyakran említik amatőr lélekbúvárok annak bizonyítására, hogy a nők érzéketlenek az esztétikus szépséggel szemben, hogy hiányzik belőlük a tehetség a férfiszépség gyors és pontos felfogásához. Semmi sem abszurdabb, mint ez az állítás. A tény az, hogy a nőknek sokkal élesebb esztétikai érzékük van, mint a férfiaknak. A szépség nekik fontosabb dolog, mint a férfinak, többet törődnek vele és inkább kívánják meg közvetlen környezetükben. Az átlagférfi – legalábbis Amerikában és Angliában – valami ostoba büszkeségét leli abban, hogy nem ért a szépművészetekhez. Ezekben csak valami mutatós és lealacsonyító szórakozásoknak forrásait látja, ritkán nyilvánít feleakkora lelkesedést is, mint amilyet felesége mutat egy szép szövet, hatásos színárnyalat vagy kecses forma láttán, mondjuk egy divatüzletben. A valóság az, hogy a nők azért állnak ellent az úgynevezett férfiszépségnek, mert az többnyire csak képzeletben van meg. Az igazán szép férfi valójában épp olyan ritka, mint az igazán szép ékszer. Amit magukon tévesen szépségnek néznek, nem más, mint üres rikítóság, külső csillogás, egy ágaskodó állat felületes pompája. A legtetszetősebb moziszínész, ha a valódi esztétika megvilágításában vizsgáljuk, nem több, mint egy csomó közönségesség, a hozzá hasonlítható dolgokat nem az Uffizi galériában vagy Brahms harmóniáiban találjuk, hanem egy harmadrendű árverési csarnok plüss díványai, rokokó kabátjai és olajfestményei közt. Valamennyi nő, kivéve a legkevésbé intelligenseket, éles szemmel lát bele ebbe a csalásba, ők tudják, hogy az emberi test, a gyermekkor egy rövid idejét kivéve, nem szép, hanem csúnya dolog. Saját testük nem gyönyörködteti őket, állandóan azon erőlködnek, hogy álcázzák és elrejtsék, sohasem mutogatják esztétikailag, hanem csupán mint a legerősebb nemi csábító eszközt. Ha azt hirdetnék, hogy egy csomó könnyű erkölcsű férfi félmeztelenül fog megjelenni a nyilvános színpadon, mutogatva mellüket, combjukat, karjukat és derekukat, nem akadna más, aki ehhez a szórakozáshoz elmenne, mint néhány szégyenlős serdülőlány, egy-két pszichopatikus aggszűz és a községi Női Erkölcsvédő Egyesület méltatlankodó tagjainak gárdája.
9.
A férfiak mint esztéták
A férfiak nem látják olyan élesen, hogy az emberi test aránylag igen mérsékelten szép. A leghatásosabb csalétek, amit a nő a férfi elé vethet, az, amit ez együgyűen úgy fog fel, hogy az a nő szépsége. Ez az úgynevezett szépség természetesen majdnem mindenkor csak puszta illúzió. A női test, még a legjava is, alakilag nagyon gyatra; durvák a görbületei és otrombán elosztottak a tömegei; hozzá képest egy tejes korsó, sőt még köcsög is, intelligens és tetszetős konstrukció, röviden egy objet d'art. Ez a tény furcsán (és humorosan) derült ki a legutóbbi háború alatt, midőn valamennyi hadviselő államban a nők egyenruhákat kezdtek hordani.
Abban a percben, amikor megjelent a nyilvánosság előtt, groteszkül, burleszkül hivatalos viseletben, mint pilóta, liftesfiú, buszkalauz, vasúti őr és így tovább, menthetetlenül lelepleződött siralmas testi alkata. A férfi, hacsak nem kövér, vagyis nőies körvonalú, uniformisban rendszerint mutatósabb; a szoros ruha kiemeli alakját. De a nőt egyszerre tönkresilányítja, olyan, mint egy súlyzó, amin keresztülment a gyorsvonat. A nyak alatt a hajlásnál és a derékon alul, hátul, az a két massza egyszerűen nem akar egyensúlyi helyzetbe kerülni. Oldalról nézve olyan, mint egy túlhajtott S, melyet tökéletlen, egyenes vonal metsz és így az alak elkerülhetetlenül egy részeg dollárjelre emlékeztet. A mindennapi ruhája ravaszul elrejti ezt az alapvető tökéletlenséget. Hízelgően bizonytalan vonalú szövetekbe pólyázza azokat a lehetetlen masszákat. De egyenruhába bújtatni a nőt annyi, mintha meghámoznák. Azonnal eltűnik állítólagos szépsége.
Mi több, rendkívül ritkán található olyan nő is, akinél legalább azok a szépségek lennének meg, amelyeket az úgyis nagyon szerény elméleti női szépség tud felmutatni: még a tűrhetően szép nő is ritka. Az átlag nő, míg a művészét segítségére nem siet, báj nélküli, torz, rosszul ívelt és kegyetlenül tagolt, még nőnek is. Ha jó a törzse, majdnem biztos, hogy görbelábú. Ha jók a lábai, majdnem biztosan rosszak a fogai. Ha a fogai jók, majdnem biztos, hogy otromba kezei vannak, vagy bágyadt szemei, vagy olyan a haja, mint a kóc, vagy álla nincs. Az olyan nő, akinek mindene szép, olyan szokatlan, hogy holmi csodaszámba megy és rendszerint megél belőle, ha mutogatja magát – akár a színpadon, akár a félvilágban, akár mint egy gazdag szakértő privát ékszere.
Azonban a valódi szépségnek ez a hiánya nem okoz valami gyakorlati hátrányt a nőnek, mikor lebonyolítja nemének ősi ügyletét, mert hatását bőven ellensúlyozza érzelmi szuggesztivitása, herkulesi képessége az illúziókeltésre és a férfi ítélőképességének teljes hiánya. A férfiak nem kívánnak teljes szépséget, még a legszerényebb részletekben sem, teljesen megelégszenek a szépség puszta látszatával is. Vagyis semmiféle tehetséget nem tanúsítanak, hogy különbséget tegyenek a valódi és mesterséges szépség között. Egy ügyesen felrakott púderréteg épp úgy kielégíti őket, mint a legfinomabb arcbőr. Egy holt kínai haja, művészien fésülve és göndörítve ugyanoly gyönyörűséget szerez nekik, mint Venus valódi hajfürtjei. A hamis bájak épp úgy megzavarják őket, mint a legegészségesebb, élő húsból valók. Egy csinos ruha éppoly feltétlenül és biztosan megfogja őket, mint a szép lábak, vállak, kezek vagy szemek. Röviden, tisztán felületes külső szempontok alapján értékelik és veszik feleségül a nőket, ami épp olyan intelligens dolog, mint külső megszemlélés után megítélni a tojást. Sohasem törődnek a dolgok visszájával, sohasem elemzik a benyomásokat, melyeket nyernek. Az eredmény, hogy sok férfi, akit félrevezettek ezen apró csalások, nem látja meg reálisan a feleségét – vagyis úgy, ahogy feltételezzük, hogy az isten látja és ahogy a hullamosó fogja látni – míg csak együtt nem éltek évekig tartó házasságban. Valamennyi cselfogás gyerekes és szembetűnő, de ilyen naiv nézővel szemben ellenállhatatlan a kísértés, hogy alkalmazásukat folytassák. Egy gyakorlott ápolónő mondotta nekem, hogy a nők nagy többsége még a vajúdás legnagyobb kínjai közt is folytatja bájainak tökéletesítését kenőcsökkel, porokkal és gondot fordít arra, hogy rendbehozza haját. Ilyen átlátszó csalásoktól valami savanyú mellékíze lesz a pszichológus örömének, de nyilván teljesen elegendők ahhoz, hogy megfogják és megbolondítsák még a legóvatosabb férfit is. Nem ismerek férfit, aki a női szépséggel szemben teljesen hideg és még az esztétikai problémákkal hivatásosan foglalkozók közt sem ismerek olyat, aki természetes módon és gépiesen különbséget tenne a mesterséges és valódi szépség között. Lehet olyan férfi, aki hébe-hóba megteszi; még az is megtörténhet, hogy a férfi tudatosan hangsúlyozza ezeket a különbségeket, de legyen csak adva a megfelelő nő és helyzet, és az ilyen férfi is épp olyan könnyen becsapódik, mintha csak a répaföldről jött ostoba paraszt volna.
10.
Az ámítás művelete
Az ilyen szegény bolondok szemforgatva dicsérik azt a szegényes női szépséget, ami a keresztény birodalmakban látható, és alig mutatnak valamivel több ítélőképességet, mint amennyit egy tehén mutatna bírálatában az episztemológia felett. Annyira készületlenek ebben a dologban, hogy még az alapelemek tekintetében sem tudnak megegyezni. Ha egyikük behódol valamely páváskodó kisasszony magára kent bájainak, valamennyi barátja értetlenül csodálkozik, hogy mi szépet talált a nőn. Nem akad két férfi, aki meg tudna egyezni, hogy melyik az utcában vagy a városban a legszebb nő. Engedjenek szabadjára hatot közülük egy divatüzletben vagy egy mulatóhely szalonjában, és semmiféle összeütközés nem lesz: mindegyik másnak fogja átnyújtani a szépség és szerelem koronáját.
És aminek az esztétikai vakság, süketség és némaság így utat nyit, azt azonnal visszakényszeríti a hiúság. Ezzel azt akarom mondani, hogy ha a normális férfi egy meghatározott nő kerítő bájai hatalmába jutott (helyesebben: ha egy meghatározott nő kiszemelte őt és az orránál fogva vezeti), akkor választását épp olyan hévvel és állhatatossággal védi, mint amikor a legérzékenyebb becsületkérdésről van szó. Azt mondani egyszerűen egy férfinek, hogy a felesége nem szép, vagy csak azt, hogy a manikűrös kisasszonya vagy a gépírónője nem szép, olyan nyers és elviselhetetlen megsértése ízlésének, hogy még ellensége is ritkán bátorkodik megtenni. Sokkal, de sokkal kevésbé bántják őt meg azzal a véleménnyel, hogy a felesége hülye. Ehhez a bántalomhoz képest cirógatás volna, ha kiszúrnák a szemét. A férfi egója egyszerűen képtelen megemészteni ilyen gyalázást. Ezért épp olyan aljas fegyver, mint a Borgiák mérge.
Ily módon, humánus szempontból, a hallgatás összeesküvése környékezi a női szépség körüli csalást és az áldozat épp annyi gyönyörűséget találhat benne, mintha valódi szépség rabja volna. A csalétkek, amikbe beleharap, többnyire nem ehető és tápláló csalétkek, hanem csak fénylők és tarkák. A férfi behódol egy pár ügyesen forgatott szemnek, a test egy kecses mozdulatának, egy mesterséges arcszínnek, ügyes bokamutogatásnak anélkül, hogy egy pillanatra is ráeszmélne arra a tényre, hogy egy egész nővel van dolga és a nő koponyaüregében ész is van, ennek az észnek a hajlamai pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb fontosságúak, mint valamennyi elképzelhető testi tulajdonság együttvéve. Ezek a hajlamok elviselhetővé tehetik azt a teljes és nehéz rabszolgaságot, amit házasságnak neveznek; másrészről teljesen elviselhetetlen viszonyokat is okozhatnak. De nem sok férfi képes – elveszvén a megelőző érzelmi útvesztőben – arra, hogy tiszta képet alkosson ilyen tényekről. Az igazság az, hogy kitérnek a tények elől, még ha kedvezőek is, és minden hangsúlyt a járulékos és takargató felületességekre helyeznek. Az átlagos buta és szentimentális férfi, ha jelentékeny eszű felesége van, majdnem bocsánatot kér azért, hogy a felesége olyan okos. Mert nemének mindig a csinos nő az ideálja és a hiúság meg a kacérkodás, ami olyan gyakran jár együtt a csinossággal, bájakká lépnek elő. Más szóval, a férfiak olyan korlátoltan játsszák a szerelmi játékot, hogy gyakran annál jobban becsülnek egy nőt, minél jobban veti meg és űz gúnyt a saját intelligenciájából. Nők nagyon ritkán esnek ilyen tévedésbe. Amit a férfiban rendszerint értékelnek, az nem a puszta testi vagy szellemi mutatósság, hanem olyan apró képességek összessége, melyek a férfit hatékonnyá teszik és férfiúi intelligenciává avatják. Ezt az intelligenciát legmagasabb fokán a nők lényegében a saját intelligenciájukkal egyértékűnek becsülik. A férfi világában legalábbis megvan ennek a határozott elismerése; biztonságot, pozíciót és egzisztenciát biztosít. Áru ez, melynek forgalmi értéke van. A nők ezért bizonyos tisztelettel viseltetnek iránta, férjükben megbecsülik és ezt a fajta intelligenciát keresik.
11.
Biológiai elmélkedések
Amennyire laboratóriumi állatokon végzett kísérletekből és azokból az óvatos viviszekciókból, amelyeket a fennálló törvények megengednek, megállapíthatom, a nőnek felsőbbrendű éleselméjűsége és körültekintése nem valami biológiai szükségszerűségen alapszik. Vagyis nem valami anatómiai vagy fiziológiai előny az oka. Lényegében a női gépezet nem különb, mint a férfi gépezet; mindkettő a túlontúl feldicsért Teremtő ügyetlenségének a szobra. A nőknek, úgy látszik, tényleg kisebb agyuk van, mint a férfiaknak, habár talán nem a súlyuk arányában. Idegválaszaik talán együgyűbbek kissé, mint a férfiakéi; izomzati koordináltságuk bizonyára szintén nem tökéletesebb. Ugyanannyi szembeötlő tákolmány van köztük, ugyanannyinak van testi hibája, ugyanazon mikroszkopikus bacilusok fertőzik őket is, érzékeik épp olyan korlátoltak, füleik épp olyan abszurd módon elállnak. Még ha feltesszük is, hogy az ő speciális rosszulléteik eltörpülnek az alkoholnak a férfira gyakorolt hatása mellett, nyilvánvaló, hogy ugyanazon adenoid, gastritis, cholelithiasis, nephritis, tuberkulózis, karcinóma, arthritis és így tovább – röviden, ugyanazon testi és lelki zavarok támadják meg őket is, amelyek előidézik a vallást, nagyzási hóbortot, demokráciát, éjjeli izzadást, az emberiség megmentésére irányuló vágyat és valamennyi más ilyen lelki betegséget. Alapjában a nőknek ugyanolyan gyengéik és vágyaik vannak. Lényegében ugyanúgy reagálnak valamennyi vegyi és mechanikai reagensre. Egy adag szájon át alkalmazott hidrogén-cianid épp olyan gyorsan és károsan hat a legokosabb nőre is, mint egy tragikus színészre, utcaseprőre vagy nagykövetre. És ha egy üveg burgundi vagy tokaji van benne, még a legérzéketlenebb nő is ugyanazokat a szentimentalitásokat tanúsítja, amiket a férfi, épp olyan sírós és hülye, mint az utóbbi.
Nem; a nők felsőbbséges elméje és önuralma semmiképen sem szervezetük valami különlegességének folyománya és főképpen nem tulajdonítható valami tisztára fizikai természetű előnynek. Sokkal inkább kereshetők az okok fizikai hátrányokban, vagyis alkatuknak mechanikai alsóbbrendűségében, a húzóképesség hiányában, abban, hogy tökéletlenek, mint állati gépek. Ez a tökéletlenség, mint mindenki tudja, közvetlen örökségük a Pongo-pygmaeusok nőstényeitől, akik valószínű őseik; ugyanez figyelhető meg az emlősök majdnem minden fajánál. De részben a civilizáció alatti szokások hatásának is tulajdonítható és mindenekelőtt annak, amit az evolucionisták nemi kiválasztásnak hívnak. Más szóval, a nők már az emberi történelem hajnalán is megállapíthatóan gyengébbek voltak, mint a férfiak, és ezt a relatív gyöngeséget az idők folyamán fokozatosan növelték az emberi élet létfeltételei. Egyfelől a kicsinyek világra hozása annyival kimerítőbb lett, amennyire a kifinomultság lépett az erő és az érzéketlenség helyébe, ahogyan a gyermekek gondozása is annyival fárasztóbb lett, amennyire a kulturális tökéletesség növekedése bonyolultabbá tette a tanítást, úgyhogy a két feladat manapság sokkal súlyosabb terheket ró a nőre, mint bármi más a férfi erejére és figyelmére. Másrészről az abból következő kiszolgáltatottság és az, hogy fizikai védelemre szorul a nő, hízeleg a férfi úgyis nagy hiúságának és táplálja azt, aminek folytán ragaszkodik ahhoz a képzethez, hogy a nő gyengeségében van valami vonzó, és így a férfi odáig jutott, hogy a nőjét nem annak arányában becsüli, amilyen arányban mint társadalmi lény önálló, hanem olyan mértékben, amilyenben függő. Ebben a zárt körben tartják a nőket, aminek eredménye, hogy manapság a nő legfőbb fizikai jellegzetessége törékeny volta. A nő nem képes olyan súlyt felemelni, mint a férfi. Nem tud olyan messze gyalogolni. Nem tud semmiféle más téren sem annyi mechanikus energiát kifejteni. Még állítólagos nagyobb szívóssága is, amint Havelock Ellis Férfi és nő című művében állítja, majdnem teljesen a mesék birodalmába való; a tény az, hogy megközelítően sem tud annyi fáradságot elviselni, mint a férfi, így a törvény, mely pedig rendszerint ostoba, szokatlanul helyes megfigyelésről tanúskodik, midőn elfogadja a feltételezést, hogy ha valahol férj és feleség együtt pusztultak el valami szerencsétlenség alkalmával, mondjuk hajótörésnél, a nő hal meg előbb.
Ezek idáig közhelyek. Kevésbé nyilvánvaló közhely az az elmélet, hogy éppen ennek a testi törékenységnek tulajdonítható a nő sajátos fürgesége és hatékonysága szellemi téren. De azért ez sem kevésbé igaz. A rugalmas és egészséges szervezet rendes szokása ez: kárpótlást keres az egyik téren való tehetetlenségért másik téren úgy, hogy a lehető legnagyobb mértékben felhasználja képességeit, és ebből az állandó és maximális felhasználásból ismét ezeknek a képességeknek a lényeges megnövekedését idézi elő. Egyrészt ezeknek az egy adott nőben meglevő képességeknek összességét óriási mértékben felduzzasztotta a természetes kiválasztás úgy, hogy minden egyes nő úgyszólván valami férfin-kívüli szellemi gyakorlottságot örököl, mint női mivoltának puszta funkcióját, másrészt minden nő ezen női őseitől rámaradt, majdnem elkerülhetetlen örökségen túl és felül még ama hagyományos bölcsességbe való beavatottságot is örökli, mely egységesen alkotja a nő ezoterikus filozófiáját. Így már a serdülő szűz is egy szokatlanul szerencsés tanonc helyzetében van, mert nem csupán természettől tehetséges, hanem rendkívül kiváló mesterek is tanítják. Míg a fiúgyermek ugyanezen idő alatt alig tanul szüleitől valamivel többet, mint néhány üres technikai fogást, csekély bűnöcskét és degradáló lelkesedést, nőtestvérét megtanítják az észnek mindama magasabb rendű ismeretére, amelyre sajátságos tökéletlensége folytán szüksége van létbiztonsága érdekében, különösen azon ismeretekre, melyeknek célja, hogy illúziótól és érzelgéstől mentesen legyűrje velük a férfi testi, így társadalmi és gazdasági felsőbbséget ennek csekélyebb érvelőképessége ellen intézett támadásokkal.
12.
Becsület
Szembeötlő, hogy a becsület kérdésénél a rabszolga erkölcs ad színt a szellemi fejlődés menetének, aminek bizonyos értelemben a terméke. A zsidók, amint Nietzsche kimutatja, rendkívüli intelligenciájukat ugyanezen oknak köszönhetik; ezzel ellentétes folyamat működik az angolok és amerikaiak esetében és kezd mutatkozni a franciák és németek esetében is. A női tudományoknak imént említett összessége – a női ötleteknek és képességeknek azon egésze, mely náluk generációról generációra száll – legnagyobbrészt olyan tanokból és eszközökből áll, melyek az átlagos, érzelgős férfi szemében – aki gyámoltalanul áll velük szemben – feltétlenül cinikusak és erkölcstelenek. Rendszerint abba az elméletbe burkolja ellenszenvét, hogy a nőnek nincs érzéke a becsület iránt. Ez a bírálat természetesen jellegzetes módon banális. A becsület túl bonyolult fogalom, semhogy itt elemezhetnénk, de legyen elegendő arra rámutatni, hogy az csak a teljes biztonság érzetének lehet folyománya, másfelől pedig arra, hogy abban a legfőbb harcban a férfi és nő között, amelyből a férfi legtöbb panasza támad a nő becsületének hiánya miatt és amely az előbb már leírt házasságban csúcsosodik ki, a nő biztonsága nem valami elért dolog, hanem olyasmi, amit kézzel-lábbal el akar érni. Ilyen harcban, meg kell állapítani, nem lehet helye a becsületnek; ha egy állat a puszta létért küzd, felhasználja a védelem és támadás minden eszközét, akármennyire becstelen is az. Még a férfi is ritkán tanúsítja, ha ránézve elsőrendű fontosságú dolog van kockán – akárhogy veri is a becsület körül a mellét. Becsületes talán a játékban, mert az pusztán csak bűn, de teljesen szokatlan neki, hogy az üzletben is becsületes legyen, mert az üzlet kenyeret és vajat jelent. Becsületes – míg a tét kicsi – sportban, de ritkán engedi szóhoz jutni a becsületet a hamis esküiben peres ügyei folyamán és nem habozik az „öv alá ütni” másfajta küzdelemben, ha komoly ügyről van szó. A férfi mindegyik háborújának története nem más, mint a másik fél becstelen cselekedeteire való hivatkozások, és ezek a hivatkozások majdnem mindig igen megalapozottak. A legkülönb utánzata a becsületnek, amit egyáltalán produkál, az az érzelgős gesztus, amikor a lefegyverzett, megsebesült vagy másképp ártalmatlanná vált ellenféllel humánus. De még itt is, az ő úgynevezett becsületessége alig több, mint szánalmas, becstelen színészkedés. A tényleges élet-halál küzdelemben a férfi mindig harap.
Talán egyike a nők legfőbb bájainak, hogy becstelenek, vagyis viszonylagosan civilizálatlanok. Mindazon elnyomások és akadályok közepette, melyekkel őket a férfiak körülveszik, továbbra is megőriznek egyfajta bohém kedélyt. Egy valódi nő ügyet sem vet a törvényre, ha az a törvény véletlenül az ő magánérdekének útjában áll. A nő lényegében egy „törvényen kívüli lázadó”, az, amit H. G. Wells „nomád”-nak nevez. A civilizáció áldásait olyan lármásan ordítják világgá a szentimentalisták, hogy könnyen szem elől tévesztjük hátrányait. Belsejében nem más a civilizáció, mint ötlet az emberek irányítására. A legtökéletesebb szimbóluma a „libasor”. A legcivilizáltabb ember egyszerűen az, aki legjobban tudta bekalitkázni és körülvértezni őszinte és természetes ösztöneit – vagyis az az ember, aki a legtöbb kegyetlen erőszakot követte el saját énjével szemben a köz érdekében. Mindig túlbecsülik ennek a közjónak az értékét. Mi is ez alapjában? Egyszerűen a lehető legnagyobb jó a lehető legtöbb gazfickó, tudatlan és tökfilkó számára.
A férfiban sokkal nagyobb a képesség, mint a nőben, valamint sokkal nagyobb az alsóbbrendű férfiban, mint a magasabb rendűben arra, hogy alávesse magát ennek a sajtkereskedő-civilizációnak és boldoguljon benne. Fel kell hogy tűnjön még egy olyan dagályos szamárnak is, mint egy történelemszakos egyetemi tanár, hogy az igazán elsőrendű férfiak közül igen kevesen voltak civilizáltak abban az értelemben, amelyben ezt a kifejezést az újságokban és a katedrákon használják. Gondoljunk csak Caesarra, Bonapartéra Lutherra, Nagy Frigyesre, Cromwellre, Barbarossára, III. Incére, Bolivárra, Hannibálra, Nagy Sándorra, Stonewall Jacksonre, Bismarckra, Wagnerra, Garibaldira és Cecil Rhodesre.
13.
A nők és az érzelmek
Az a tény, hogy a nőkben inkább van meg az a képesség, mint a férfiakban, hogy érzelmeiket ellenőrizzék és elrejtsék, nem annak a jele, hogy civilizáltabbak, hanem hogy kevésbé civilizáltak. Ez a képesség, mely olyan ritka manapság és annyira tiszteletreméltó, nem a civilizált ember jellemvonása, hanem a vadaké, és elvesztése egyike azon bírságoknak, amelyeket az emberi faj a civilizáció csillogó áldásaiért fizetett. Az igazi vadember tartózkodó, méltóságteljes és udvarias, tudja, hogyan leplezze el érzelmeit, még az ellene irányuló legkétségbeesettebb támadás alatt is – a civilizált ember azonban mindig elárulja érzelmeit. A civilizáció mindinkább síróssá és hisztérikussá válik; különösen demokrácia alatt az az tendenciája, hogy tisztára gyengeelméjűek küzdelmévé süllyedjen; a gyakorlati politika egész művészete az, hogy felizgassa a népet a – legnagyobb részt képzeletbeli – koboldok végtelen sorával, hogy az a biztonságba vezetés után ordítson. Manapság már nem merik a felsőbbrendű férfiak, akik szenvedélytelenül és intelligensen ítélik meg az okokat és azok okozatait, a háborút pusztán saját akaratukból megkockáztatni. Úgy kezdik mostanság, hogy a csőcselékben pánikot idéznek elő, és csak akkor vetnek véget neki, ha a csőcselék vad dühe kitombolta magát. Itt a civilizáció hatása az lett, hogy a művészetek legnemesebbikét, amit valaha a faj legeslegjobbjai választottak hivatásuknak és ami egyszer a magasztos etikett raktára volt, a parasztzendülés színvonalára redukálta. A keresztény kultúra valamennyi háborúja mostanság utálatos és lealacsonyító; irányításuk a nemesek és lovagok kezéből a népszónokok, pénzkölcsönzők és atrocitás-kufárok kezeibe került. Ha a háborúviselésnek azt a nemes modorát akarjuk látni, amelyet Savoyai Jenő, Marlborough és az öreg dessaui (I. Lipót herceg) folytattak, a barbár népek közé kell mennünk.
A nők majdnem mindig háborúellenesek napjainkban, mert a bevallott okok, amelyekkel a háborút indokolják, rendszerint vagy átlátszóan becstelenek, vagy gyermekesen szentimentálisak, így kihívják a nők haragját. De ha egyszer a dolog elkezdődött, rendesen helyeslik annak a végletekig való vitelét, így megegyeznek a nagy idők nagy vezéreivel. Németországban a legutóbbi háború folyamán a tiltakozás a császári hadsereg és flotta által véghezvitt szörnyűségek ellen nem a nőktől, hanem szentimentális férfiaktól jött; Angliában semmilyen nyoma sincs annak, hogy egyetlen nő is felemelte volna szavát a blokád ellen, amely a német gyermekek százezreit pusztította el. Én a háború alatt ott voltam a véres szakadék mindkét oldalán és nem tudok egyetlen nőre sem visszaemlékezni, aki aláírta volna azt a gyermekes tantételt, hogy a nemzeteik ily kiterjedt harcában lehetnek nem harcoló osztályok is, akiknek joguk volna, hogy menedéket találjanak felfegyverzett hajókon és katonasággal megszállt városokban. Ezt a hülyeséget csak férfiak hangoztatták, akiknek nagy része azonban ugyanakkor részt vett ilyen nem harcoló tömegek lemészárlásában. A nők fölötte állnak az efféle kétszínűségnek. Ők azonnal és pontosan felismerték a modern háború természetét és nem támogattak semmilyen őszintétlen erőlködést, melyekkel leplezni akarták azt.
14.
Ál-érzéstelenség
A nőknek az a tehetségük, hogy elrejtsék érzelmeiket, valószínűleg nagyban hozzájárul a férfiak ama általános hitéhez, mely szerint a nők mentesek a szenvedélytől és remegve látják a férfinál annak megnyilvánulását. Itt a tehetséget még az a tény is támogatja, hogy nagyon kevés férfinemű megfigyelő van olyan szellemi állapotban azon alkalmakkor, amikor figyelmet szentel e körülménynek, mely képessé teszi a pontos észlelésre. Az igazság természetesen az, hogy egyáltalán nincs ok azt hinni, hogy a normális nő szenvedélymentes, vagy hogy a nőknek az a kisebbsége, mely tényleg az, valami tekintélyes méretű. Tagadhatatlan, hogy a férfiak sajátos hiúsága, különösen az északi országokban, nagyra értékeli a szűzi típust és így ez a típus kezd gyakoribbá válni a nemi kiválasztás következtében, azonban e tény dacára, semmiképpen sem nyomta el a normális típust, melyet a középkor teológusai és publicistái olyan reálisan írtak le. De elhamarkodott volna az az állítás, hogy ez a hosszan folytatott nemi kiválasztás nem érezhető még a normális típusnál is. Fő hatása talán, hogy észrevehetően könnyebbé teszi a nőnek, hogy legyűrje és elleplezze érzelmeit, mint a férfinak. Azonban ez puszta megerősítése a nő tulajdonságának, mely veleszületett, vagy legalábbis sokkal régibb eredetű, mint az imént említett furcsa hajlam. Ez a hajlam szemmel láthatólag a magántulajdon fogalmának köszönheti származását és leghatározottabb azon országokban, ahol a férfiak legnagyobb hányada tulajdonos, vagyis ahol a tulajdonos osztály az elképzelhető kulturálatlanság és tudatlanság legalacsonyabb társadalmi rétegéig terjed.
Az alacsony rangú férfi sohasem egészen biztos a feleségében szerelmi tekintetben, hacsak nincsen meggyőződve, hogy az teljesen mentes a szerelemre való fogékonyságtól. Így pl. már az is nyugtalanítja, ha bármilyen módon viszonozza az ő otromba érzelmeit és olyan csekélység, mint pl. a szívélyes viszonzása egy hitvesi csóknak már gyanakvóvá teszi. Ha meg tudna szabadulni a gyanakvásától, nem volna annyi nyilvános fecsegés az érzéketlen nőkről, kevesebb könyvet írnának biztos orvosságokról a részükre és sokkal kevesebb formalizmus és unalmasság volna a házi tűzhely körül.
Az az érzésem, hogy az effajta férj – nagyon gyakori jelenség az Egyesült Államokban és majdnem olyan gyakori Anglia, Németország és Skandinávia középosztályaiban – nagyon rossz szolgálatot tesz önmagának, illetve ő maga is szenved ennek a tudatától. Ha szerzett magának ilyen, az ő szigorú ízlésének megfelelő feleséget, azt veszi észre, hogy az meglehetősen nyomasztólag hat rá – hogy a nő érzésbeli élettelensége majdnem olyan kínosan sérti a férfi hiúságát, mintha túlságosan kihívóan zabolátlan szellemű volna. Mert a férfinak – ha a nő már keresztülment azon az ünnepélyes bohózaton, hogy „engedett a férfi nagy szerelmének” – a legnagyobb gyönyörűséget az az éles és hízelgő ellentét okozza, mely a nőnek mások jelenlétében tanúsított tartózkodó viselkedése és a férfival való egyedülléte alkalmával megnyilvánuló elbájoló kedvessége közt van. Ez rettenetesen csiklandozza a férfi hiúságát. A világgal szemben általában merevnek és megközelíthetetlennek látszik; vele szemben szolgálatkész, élénk, turbékoló, még egy kicsit fesztelen is. Ez egészen olyan, mint amikor a cár vagy császár lelép a trónról, hogy zárt ajtók mögött dominót játsszon. Minél nagyobb az ellentét a hölgy kétféle viselkedése közt, annál nagyobb a férj elégtétele – egészen addig természetesen, míg gyanakvása el nem kezdődik. De ha a nő még oly csekély mértékben csökkenti is az ellentétet a nyilvános oldalon – pl. rámosolyog egy csinos színészre, vagy egy szóval többet szól a figyelmes fodrászhoz, vagy kezében tartja a község lelkészének kezét, vagy kedvesen kacsint a férje fivére vagy sógornőjének férje felé – a szegény fickó azonnal titkos jelek után kezd kutatni, magánnyomozót fogad és szégyenteljes kétségek közt vizsgálgatja a gyermekei szemeit, füleit, orrát, haját. Ez sok családi katasztrófát megmagyaráz.
15.
Mitikus antropofágok
A férfigyűlölő nő, épp úgy, mint a hideg nő, javarészt képzeletbeli alak. Az irodalomban sokszor találkozunk vele, de ki találkozott vele a való életben? Ami engem illet, én kétségbe vonom, hogy ilyen szörnyeteg valaha is élt volna. Természetesen vannak nők, akik sok időt töltenek azzal, hogy a férfiakat vádolják és ócsárolják, de ezek biztosan nem valódi férfigyűlölők, egyszerűen csak olyan nők, akik mindent elkövettek, hogy férfit szerezzenek és nem sikerült nekik. Ilyen fajta a nemi higiénia és fogamzásgátlás lángoló szüfrazsettjeinek többsége. Az utódok szigorú korlátozása mellett valójában főképp olyan nők harcolnak, akiket az a veszély, hogy anyaságra kényszerítik, semmivel sem fenyeget jobban, mint a Tizedik Dinasztia bármely múmiáját. Az efféle csömörletes kérdések iránti egészségtelen érdeklődésük mögött pusztán tudatalatti vágyuk húzódik meg, hogy magukra vonják a férfiak figyelmét, mert hát a férfiakról úgy tudják, hogy hajlanak a tilos és nehéz vállalkozásokra. Azonban egészen bizonyos, hogy nem lenne nehéz eltéríteni egy ilyen propagandistát az ő evangéliumi tantételétől és nem ismerek olyan törvényt, ami tiltaná ezt a vállalkozást.
Attól a perctől kezdve, hogy bemutatnak egy hölgynek, aki teljesen és véglegesen visszautasítja a házasság lehetőségét olyan férfival, aki saját társadalmi állásával egyenrangú, képes őt eltartani, mentes minden ragályos vagy undorító betegségtől, józan és tiszteletreméltó külsejű és modorú, szóval teljesen elfogadható – hinni fogok a férfigyűlöletben. De kétlem, hogy akár egyetlen ilyen nő szívja a keresztény kultúra levegőjét. Ha az ember bármikor is kissé bizalmas viszonyba kerül egy hajadonnal, biztosan kitünteti az embert azon férfiak hosszú krónikájával, akiket, nagy bánatukra, kikosarazott. Azonban kíméletlen keresztkérdések után, legalábbis az én tapasztalataim szerint, mindig kiderül a tény, hogy ezen férfiak mindegyikének volt valami feltűnő és tűrhetetlen baja. Vagy nős volt és bizonytalan, hogy nejétől el tud-e válni, vagy részeg volt a megkérés időpontjában és másnap elfelejtette vagy letagadta a dolgot, vagy tönkrement ember volt, vagy öreg és nyomorék, vagy fiatal, de egészen hülye, vagy cukor-, esetleg szívbajos volt, vagy a rokonsága volt lehetetlen, vagy hitt a spiritizmusban, vagy a demokráciában vagy Bacon elméletében, vagy más hasonló ostobaságban. Ha az igazán számításba vehető férfiakra szorítjuk a dolgot, szentül hiszem, hogy soha épeszű nő nem utasított el tényleges alkalmat. Elvétve talán, egy csodásan szerencsés lányért két áldozat is jelentkezett és az egyikről le kellett mondania. De igen ritkán volt tényleges kérő mindkettő; az egyik rendszerint csak arra való volt, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból.
16.
Összeesküvés a hallgatásra
Mindezt csupán azért állapítottam itt meg, mert a nők, akik pedig sokkal jobban tudnák ezt megállapítani, majdnem egyhangúan tartózkodnak attól, hogy erről a tárgyról csak beszéljenek is. Bizony, végtelenül éber és féltékeny összeesküvés észlelhető általában az ellen, hogy nyilvánosságra kerüljenek a női nem ily titkos bölcsességei, vagy hogy csak beismerjék, hogy van a tudományoknak ilyen fajtája is. A férfiak, akik hiúbbak és kevésbé diszkrétek, sokkal kevésbé óvatosak. A férfiak ilyen tárgyú fecsegésének egész irodalma van, kezdve Machiavelli megdöbbentő vallomásaitól a politikai elmélet tárgyában, olyan emberek önző bizalmasságáig, mint Nietzsche, Jean-Jacques Rousseau, Casanova, Max Stirner, Benvenuto Cellini, Napóleon Bonaparte és Lord Chesterfield. De nagyon ritka tünemény, hogy egy Marie Bashkirtseff vagy Margot Asquith rántsa le a fátylat, amely a női nem érvényesülésének titkos művészetét fedi. Úgyszólván zárt ajtók mögött adja át a tanokat anya a leányának. Figyelhetjük a gyakorlatban, de vajmi keveset hallunk szabályairól. E titkolózás okai nyilvánvalóak. A nők a férfi elleni nagy küzdelmükben a hatalomért és létért csak úgy diadalmaskodhatnak, ha fegyver és ugyanakkor figyelmeztetés nélkül hagyják a férfit. Nyílt ellenségeskedés esetén testi és gazdasági alsóbbrendűségük még akkor is elkerülhetetlen szerencsétlenségüket eredményezné, ha maga az ördög állna mögöttük. Ezért sajátos tehetségeiket harcszerűen kell alkalmazniuk, jól figyelve a veszélyre, mely az ellenség felébresztéséből származhat. Meg kell fogni a támadás minden jelensége, sőt gyanúja nélkül. Ez a stratégia ad magyarázatot arra, hogy mit ért Nietzsche „rabszolga erkölcs” alatt: röviden, olyan erkölcs, melynek alapja a titkolt önző szándék; olyan etikai kódex, melynek legerősebb jellegzetessége a tényleges cél merész tagadása.
