H.L. Mencken – A hivatásos bűnbandáról

H.L. Mencken – A hivatásos bűnbandáról

I.

A betegség, amitől a világ elsősorban szenved – legalábbis politikai értelemben – az, hogy az államai túlontúl erősek. Ez egy vissza-visszatérő dögvész a civilizáció hajnala óta. Az államot – az ortodox szövegekben – mindig úgy ábrázolják, mint a kormányzott emberek teremtménye; az elmélet az, hogy azért teremtették meg, hogy biztosítsák saját biztonságukat és elősegítsék mindennapos ügyleteiket. De nem kellett Oppenheimer professzor annak demonstrálásához, hogy az állam valójában olyasvalami, amit kívülről kényszerítenek az emberekre, vagy legalábbis az örököse annak, amit kívülről kényszerítettek az emberekre. Az érdekei és a kormányzott emberek érdekei csak ritkán ugyanazok, és akkor is csak véletlenül. Igaz, időnként oda kell vetnie nekik egy-egy csontot, néha egy teljes oldalast, nehogy kétségbe essenek és megpróbálják elpusztítani, de az efféle engedményeket mindig kelletlenül teszik és visszavonják őket abban a pillanatban, amint elmúlt a veszély.

Az Egyesült Államok történelme mindezt egészen nyilvánvalóan tükrözné, ha ezt a történelmet valaha realisztikusan tanulmányoznák. Vegyük például a szabadság kérdését. Az amerikai nép azt mondja, nagyon nagy becsben tartja a szabadságot – bizony, olyan nagy becsben, hogy amikor beszélnek róla, az valamelyest érzelgősnek és túlzásnak hangzik a legtöbb nemzet tagjai számára. Úgy hiszik, hogy több van belőle a Köztársaságban, mint bárhol máshol a földön – hogy a Köztársaságot valójában azzal az egyetlen céllal alapították, hogy megadja azt nekik. Azonban nyilvánvalónak kell lennie, hogy a szabadságuk mindig ingatag lábakon áll és az államuk megpróbálja elvenni azt tőlük, amikor csak lehet – talán nem teljesen, de mindig jelentős mértékben. Ez az állam a kezdetektől fogva ellenállt a követelésüknek, és csak nagyon súlyos küzdelem árán adta be a derekát. A Jognyilatkozat nem volt része az eredeti Alkotmánynak; csupán alkotmánymódosítással került bele. Az állam azóta minden adandó alkalommal megpróbált gyengíteni rajta. Itt igen keveset számítanak a pártok és a személyek. A legsikeresebb támadás a Jognyilatkozat ellen két embertől származott: Lincoln, egy Republikánus és (elméletben) az alsóbbrendű ember szószólója, valamint Wilson, egy Demokrata, és az ügynöke annak, ami az Egyesült Államokban arisztokráciának számít.

Azok, akik az államot alkotják, persze mindig megpróbálják patrióta és altruista színben feltüntetni a cselekedeteiket – röviden, megpróbálják színlelni, hogy csordultig áthatja őket a közszellem. De senkit sem szed rá ez a színjáték, még a Homo ostobiens-t sem. Az átlagember tisztán látja, hogy az állam önmagán és embertársain kívül esik – hogy az egy különálló, független és ellenséges erő, ami felett csak részleges hatalommal bír, és aminek módjában áll időnként hatalmas károkat okozni neki. Romantikus pillanataiban talán úgy gondol rá, mint egyfajta jóságos apafigurára, vagy akár egyfajta dzsinnre vagy istenre, de sosem gondol rá úgy, mint ami önmaga része. Gondterhes időben arra számít, hogy az állam csodákat fog tenni az érdekében, máskor úgy látja, mint ellenség, amivel folyamatosan harcolnia kell. Vajon semmi fontossággal nem bír az a tény, hogy valamelyik államnak a kirablását mindenki jóval kisebb nagyságrendű bűnténynek tartja, mint egy egyén vagy egy cég kirablását? Ez az Egyesült Államokban kisebb büntetéssel és végtelenül kevesebb gyalázattal jár, mint az olyan tettek, amik természetüknél fogva triviálisak – mint például feleségül venni két nőt, akik mindketten önként házasodnak.

II.

Úgy gondolom, ennek az oka egy mélyen gyökerező és fundamentális ellenségesség a kormány és a kormányzott emberek között. Nem úgy tekintenek az államra, mint ami a polgárok egy bizottsága, akik az egész populáció közösségi ügyeit hivatottak megoldani, hanem mint ami egy különálló és autonóm cég, ami főként arra hivatott, hogy kizsákmányolja a népességet a saját tagjai javára. Kirabolni azt tehát szinte egyáltalán nem becstelenség – egy ilyen tett sokkal inkább hasonlít Robin Hood és a hagyomány kimagasló kalózainak tetteire. Amikor egy magánszemélyt kirabolnak, egy kiváló embert fosztanak meg szorgalma és takarékossága gyümölcsétől; amikor az államot rabolják ki, a legrosszabb, ami történik, az az, hogy bizonyos gazemberek és léhűtők valamivel kevesebb pénzzel játszhatnak, mint azelőtt. A gondolattal, hogy pénzüket kiérdemelték, senki sem játszik el; a legtöbb értelmes ember számára ez nevetségesnek tűnne; ezek puszta gazemberek, akiknek – jogi eshetőségek folytán – kétes joguk van embertársaik jövedelmének egy részéhez.

Az átlagember, amikor befizeti az adóit, kétségtelenül nem úgy gondolja, hogy bölcsen és produktívan fekteti be a pénzét; épp ellenkezőleg, úgy érzi, hogy szertelenül megbírságolják olyan szolgáltatásokért cserébe, amik főként haszontalanok, és jelentős mértékben egyenesen kedvezőtlenek a számára. Talán meg van győződve arról, hogy mondjuk egy rendőrség elengedhetetlen élete és tulajdona védelméhez, és kell egy katonaság és egy tengerészet, nehogy szolgasorba hajtsa őt valami idegen kaiser, de még akkor is hihetetlenül drágának találja ezeket a dolgokat – még a legesszenciálisabbakat is úgy látja, mint ami elősegíti, hogy az államot alkotó kizsákmányolók kirabolják őt. Ami azt illeti, a rendőr a rabló szimbóluma. A katonaság és a tengerészet mindössze dísz, hivalkodás és pazarlás – pazarlása az ő keserves munkával szerzett pénzének. Az állam többi része színtisztán fosztogató és haszontalan; úgy gondolja, hogy hatalmas és költséges műveletei nem nyújtanak nagyobb hasznot számára, mint az, ha kölcsönadná a pénzét a felesége testvérének. Az állam egy hatalom, ami folyamatosan fölötte tornyosul és minduntalan keresi az új lehetőségeket arra, hogy pénzt csikarjon ki belőle. Ha megtehetné, a bőrét is lenyúzná. Ha meghagy neki bármit is, azt csupán önös érdekből teszi, ahogyan a gazda meghagyja a tyúknak néhány tojását.

Tehát semmi rosszat nem lát abban – olyan értelemben, ahogyan rossznak látná a szomszéd kirablását – ha megfordítja a szerepeket, amikor esély kínálkozik rá. Amikor elrabol valamit tőle, csupán azt szerzi vissza, ami az övé, igazságos kamattal és némi profittal. Így két banda áll szemben egymással: az egyik az államot alkotó naplopók és kizsákmányolók, a másik a pénzmarkoló és vállalkozó polgárok. Az utóbbit kétségtelenül nem kizárólag – ahogy a liberálisok és más hasonló romantikusok gondolják – bankárok, vasútrészvényesek, nagyiparosok és más hasonló magnificók alkotják. Tágas hely van ott a közönségesebb emberek számára is, ha van bátorságuk arra, hogy betüremkedjenek. […]

A különbség a két banda – hivatásos és amatőr – között az, hogy az előbbi a saját oldalán tudhatja a törvényt, így igazságtalan előnyt élvezhet. Sőt, mi rosszabb: ő alkotja meg magukat a törvényeket, amik által profitál. Ami még rosszabb, ő irányítja az összes ügynökséget, ami végrehajtja őket, a bíróságokat beleértve. A másik banda szinte teljesen védtelen. A kormány mindig képes, amikor úgy tartja kedve, kiválasztani néhány főkolomposát és sittre vágni őket. Az efféle eljárások természetesen népszerűtlenek, de mindenesetre lehetségesek. Az állami bűnbanda azonban gyakorlatilag immunis a büntetésre. Legrosszabb vagyonelkobzásait – még amikor azok nyíltan magánprofit érdekében is történnek – sehogyan nem büntetik a törvényeink. A Köztársaság legelső napjától kezdve, annak alig pár tucat tagját vonták felelősségre, és csak pár alantas beosztottat zártak börtönbe. Azok száma, akik Atlantában és Leavenworthben ülnek, mert fellázadtak az állami rablás ellen, mindig tízszer nagyobb, mint amennyi állami hivatalnokot elítéltek, mert elnyomták az adófizetőket saját hasznukért. Így a küzdelem, ami zajlik, nem különb attól, ami a Kocsmaellenes liga és a szeszcsempészek között zajlik. Nyilvánvalónak kell lennie, hogy a Kocsmaellenes liga épp annyira bűnöző, mint a szeszcsempészek; szakmailag elkötelezte magát a Jognyilatkozat megsértése mellett; bírái egész jól megfosztották a polgárt minden alkotmányos garanciától. De az, hogy ő irányítja a kormányt, a törvény fölébe helyezi. Ügynökei szinte zavartalanul követik el a bűntetteiket; ami azt illeti, csak az egyikük került valaha börtönbe – és az is csak egyfajta véletlen folytán.

De a közvélemény főképp a szeszcsempészek oldalán áll. Ők képviselik a harcban a közembert, akit mindörökké elnyomnak és kifosztanak az uralkodói. A népszerűségükben látható a lázadás első szikrája, ami egyszer meg fogja rázni a világot – lázadás nem az egyik vagy a másik kormányforma ellen, hanem a zsarnokság ellen, ami benne rejlik minden államban. Az állam túlságosan erősre nőtt napjainkban ahhoz, hogy biztonságos legyen. Nincsenek többé polgárok a világon; csak alattvalók vannak. Látástól vakulásig dolgoznak az uralkodóiknak; kötelesek meghalni az uralkodóiknak, ha azt követelik. A halálig tartó munkájukból ők maguk egyre kevesebbet és kevesebbet kapnak. Valamelyik fényes holnapon, egy vagy két világkorszak elteltével véget fog érni a türelmük, akkor pedig azok az újságok, amik még léteznek, olyan címlapsztorit kapnak, ami igazán megérdemli a fekete címsort.