Az egyik ember megművel egy darab földet, akkor jön a másik és elviszi a termést, mihelyt az megérett az aratásra. A földműves talán még egyszer elvégzi ezt a hiábavaló munkát, de tartósan semmi esetre sem. A föld állandó megművelésének magától értetődően feltétele a művelőre nézve az a bizonyosság, hogy élvezni fogja munkája gyümölcseit. Ennek folytán ki kell fejlődnie a tulajdonhoz való jognak, amely megfelel a föld megművelésének. Elképzelhetetlen, hogy olyan nép, amelynek a földművelés a fő foglalkozása, fennmaradhasson a tulajdonjog szilárdságának legalább arra kiterjedő bizonyossága nélkül, amit termel. A technika haladásával párhuzamosan bekövetkezik a földnek hosszabb időre szánt megművelése, ami a munka távolabbi jövőben bekövetkező eredményeihez való biztos jogot tételezi fel. A lakóházak tartósabbak lesznek, tehát a felállításukra fordított munka eredményének ugyancsak biztosítottnak kell lennie a távolabbi jövőre nézve. Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan kialakul a föld és a házak teljes tulajdonjoga, és abban a mértékben, amint arra lehet számítani, hogy a teljesítmények a későbbi nemzedék javára is szolgálnak, létrejön az örökösödési jog. Az így kialakuló tulajdonjog tehát nem önkényes találmány, hanem szükséges feltétele a távolabbi időkre számított munkának, amely minden magasabb kultúrának alapja.
Ugyanez áll a gazdasági élet más részeire nézve is. Végeredményben minden gazdasági haladás egyenlő a távolabbi jövőben fekvő célok figyelembevételével, tehát olyan tulajdonjogot tételez fel, amely mind hosszabb időre látszik biztosítottnak. Az így teremtett biztonságot nem lehet önkényesen megcsonkítani. A biztonságnak ez a szükséglete, melyen minden fejlődés alapul, mindig fennáll. Csak a rövidlátónak tűnik úgy, mintha utólagosan igénybe lehetne venni az eredmények egy részét, amely a távolabbi célokra irányított termelés által létesült. Ha ez a munka megkezdése vagy a gazdasági befektetés eszközlése előtt történt volna, akkor azt az eredményt nem lehetett volna létrehozni. Az ilyen bizonytalanság, amelyet önkényes elvétel idéz elő, egymagában elegendő a termelés megakadályozására.
Az egész modern gazdasági élet a munkás, a földműves, a vállalkozó és a tőkés biztonságán nyugszik, amellyel az a maga hozzájárulásának gyümölcseire számít: ezt ugyanis azoknak a feltételeknek megfelelően tette meg, amelyek az ő bekapcsolódása idején érvényben voltak és amelyeket nagyjából állandóaknak kellett ítélnie ahhoz, hogy egyáltalán létrejöhessen ez a hozzájárulás. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a gazdasági élet a gazdasági befektetés gyümölcseinek élvezetére nézve a feltételek teljes változhatatlanságából indulna ki. Ilyesmi nyilvánvalóan lehetetlen, azonban a feltételekben beálló lassú átalakulásnak olyan határok között kell maradnia, hogy az új feltételek lehetővé tegyék a termelő munka folytatását. A társadalomszervezet gazdasági életét tehát mindig bizonyos konzervativizmusnak kell vezetnie, amely szüntelenül vigyáz a gazdasági befektetés feltételeinek olyan alakulására, hogy ezen az alapon a befektetések mindig a szükséges mértékben rendelkezésre is fognak állni.
A radikalizmus fő hibája éppen ebben rejlik. A radikális demokrácia mindig hajlamos arra, hogy a maga részére igénybe vegye azt, ami pillanatnyilag lehetségesnek látszik, tekintet nélkül arra, hogy a gazdasági befektetés feltételeinek alakulása útján miképpen befolyásolja a termelést, valamint tekintet nélkül arra, hogy mennyiben lehet azt a feltételek mellett és a távolabbi jövőben is fenntartani. A radikális követelések rendszerint a kérdések rendkívüli leegyszerűsítésén alapulnak, ami végeredményben gondolatszegény matematikai játékká válik. Különös előszeretettel lépnek fel az ilyen követelések az „igazságosság” jelszava alatt. A közgazdász, határozott ellentétben ezzel az alapjában véve önkényes felfogással, a termelési lehetőségek mindennemű átalakulását távolabbi gazdasági kihatásainak megfelelően igyekszik megítélni. Ebben áll a lényeges különbség a racionálisan és a távolabbi időkre számítóan dolgozó közgazdaságtan, valamint az esetleges előnyök és önkényesen leegyszerűsített igazságossági szempontok által meghatározott követeléseken alapuló politikai radikalizmus között.
Az ellentét talán legszemléltetőbben az adópolitikánál mutatkozik. Itt nyilván könnyű utólagosan, azaz a gazdasági befektetés megtörténte után igénybe venni azt, ami előzetesen nem lett volna elvehető. Már fennálló vállalkozásokat meg lehet önkényesen adóztatni, azonban egyáltalán nem biztos, hogy vajon ilyen adófeltételek mellett keletkeznek-e újabb vállalkozások, hogy terjeszkednek-e a már meglévők, vagy továbbra is fenn lehet-e azokat tartani korábbi terjedelmükben. Akadhatnak különösen kedvező feltételeken alapuló vállalkozások, amelyek a keményebb új megadóztatás ellenére is fenn tudnak maradni. Ez azonban nem elég. A közgazdaság követelménye, hogy a vállalkozási szellem minél magasabb fokon tartassék. Ha bizonyosságot akarunk elérni arra nézve, hogy ez hosszabb időre így marad, akkor egészen más korlátok közé kell szorítani a vállalkozások megadóztatását, mintha csak arra tekintünk, hogy melyek a pillanatnyi lehetőségek abban a tekintetben, hogy miként lehet belőlük valamit kivenni.
Ami áll a vállalkozóra nézve, az vonatkozik a takarékosságra is. Nem művészet megtakarításokat utólag megadóztatni, azaz amikor azok már rendelkezésre állnak. Az okos gazdasági irányítás az adóztatásnak előre meglehetős biztonsággal meghatározott mértékére való korlátozását követeli, hogy az ne csökkentse helytelen módon a takarékosságot. Az örökösödési adónak tehát szintén nem kellene a radikális szempontoknak megfelelően azt követelni, ami pillanatnyilag lehetséges, hanem azokat a hatásokat is figyelembe kellene venni, amelyeket az hosszabb idő folyamán a tőkeképződésre való hajlamra gyakorol. Minthogy az egyéni tőkeképződés legerősebb indítóereje a szülők természetes gondoskodása a gyermekeikről, az örökösödési adónak elsősorban arra kellene tekintettel lennie, hogy a közgazdaság egyetemességének szempontjából milyen befolyást gyakorol ennek a hajtóerőnek a gyengítésére.
A munkaerőpiacra is vonatkozik ugyanez a különbség, hogy t. i. mit lehet tenni utólagosan és mit nem lehet előzetesen. Könnyűnek látszik megnehezíteni utólagosan a munkafeltételeket, midőn a tőke már belebocsátkozott a vállalkozásba. Azonban ez az utólagosság egyszersmind előzetesség is a vállalatba történő későbbi befektetések tekintetében, és így tisztában kell lenni azzal, hogy a túl magasra emelt követelések lehetetlenné tehetik a vállalkozási tevékenység folytatását. A munkásság szervezetei örömest próbálkoznak azzal, hogy a végsőkig felemeltessék a munkabéreket, megrövidítsék a munkaerőt és általában emeljék a munkásság életszínvonalát. Eközben sikerül néha kisajátítani a befektetett tőke kisebb-nagyobb részét, amely olyan szilárdul van a vállalathoz kötve, hogy abból vissza nem vonható. De hosszabb időre természetesen fenntarthatatlan az ilyen munkás-életszínvonal. Kérdés, vajon nálunk, Svédországban nem léptük-e már túl a gazdaságilag lehetséges munkás-életszínvonalat, legalább bizonyos esetekben. Tudjuk, hogy vasműveink és közép-svédországi bányavállalataink túlnyomó része már értéktelenné vált, vagy pedig legalább a bennük elhelyezett tőke nagyobb része elveszett, mert az ez idő szerinti magas munkás-életszínvonal mellett nem kamatozik. Azt lehetne mondani, hogy ennek az a különösen rossz konjunktúra az oka, amely a vasiparban uralkodik. Azonban ugyanez a helyzet sok más iparunkban, amelyek ugyancsak nem fizetődnek ki és csak azért tartatnak fenn, hogy a munkásoknak legyen foglalkozásuk és amennyiben lehetséges, megmenthető legyen a beléjük helyezett tőke rendes kamatozásának kis töredéke. Lehetetlen, hogy az ilyen iparok fenntartására vagy fejlesztésére hosszabb időkre tőke álljon rendelkezésre. Tudjuk azt is, hogy a mezőgazdálkodás sem fizetődik ki, hogy a földműveléshez, vagy az ehhez szükséges épületek felállításához igénybe vett tőkének nem lehet kilátása megfelelő kamatozásra. Teljesen bizonyos tehát, hogy a felemelt munkás-életszínvonal máris a befektetett tőke egy részének igénybevételével és csak azáltal tartható fenn, hogy ez a tőke nem vonható ki az illető vállalkozásból. Ez a helyzet egészségtelen és hosszútávon fenntarthatatlan.
Természetesen sohasem kerülhető el, hogy egyes vállalkozások életképtelenségük folytán ki ne selejteződjenek, ha a munkás-életszínvonal fokozatosan emelkedik. Azonban a termelés feltételeinek mégis mindig olyanoknak kell lenniük, hogy a termelés olyan terjedelemben legyen tovább folytatható, amelyben az egész lakosságnak foglalkozást nyújt. Csak az az igazi haladás, amely erre tekintettel van. Ennél többre irányuló kísérletek próbálkozásoknak felelnek meg, amelyek hamis módon pillanatnyilag igénybe veszik azt, ami a további időben nem lesz igénybe vehető.
A radikális törekvések túlnyomó része, amelyek a politikai életben és a munkaerőpiacon érvényesülnek, lényegükben nem egyebek olyan kísérleteknél, amelyeknek az a célja, hogy a gazdasági befektetés arányában utólagosan igénybe vegyék azt, amit előzetesen nem lehetett volna igénybe venni és állandóan sem lehet, ha egyáltalán fenn akarjuk tartani a gazdasági fejlődést. A radikalizmus és az egészséges nemzetgazdaság között a különbség sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy elhinni hajlandók vagyunk, valójában a gazdasági problémák szemléletmódjának különbsége: utólagosan és előzetesen, a gazdasági hozzájárulást teljesítése után és azelőtt.
