Gustav Cassel – Tőke és haladás

Gustav Cassel – Tőke és haladás

A gazdagság lényege

A gazdagság valódi lényegéről általában igen zavaros képzetek vannak elterjedve. Sajátságos, hogy ezek a képzetek a gazdasági fejlődés előrehaladásával párhuzamosan lettek mind elvontabbak és távolodtak el mindinkább a valóságtól. Régen azt tartották gazdag embernek, akinek terjedelmes és jól karban tartott földbirtokai voltak. A gazdagság fogalmának akkor reális tartalma volt. Szorosan összekapcsolódott a közfelfogásban a javak termelésének és előállításának képzetével, vagyis azzal, amit ma termelési folyamatnak nevezünk.

Most ahhoz vagyunk szokva, hogy mindent pénzben számolunk, és minél jobban elterjedt ez a szokás, annál inkább elfelejtett a közvélemény arról konkrét fogalmat alkotni, hogy micsoda a gazdagság a valóságban. Azt tartjuk, a gazdag ember olyan ember, akinek sok a pénze. „Milliomos”-ról beszélünk, vagyis olyan emberről, akinek egy milliója van. De hogy ez mit jelent, azt közelebbről nem vizsgáljuk meg, megelégszünk tisztán a számmal. Így a különböző gazdagságok egész skáláját építjük fel: ennek százezre van, a másiknak félmilliója, a harmadiknak kétmilliója stb. De mit jelentenek ezek a számok? Természetesen márkát vagy koronát, amivel éppen számolunk. Ennek megfelelően ezeknek az embereknek ennyi meg ennyi márkájuknak vagy koronájuknak kell lenniük. Ezzel úgy véljük, el van intézve a dolog és a továbbiakra nem vagyunk kíváncsiak.

De vajon komolyan hisszük-e, hogy egy milliomosnak egy millió márkája van a pénzszekrényében és úgy vehet ki belőle, ahogy neki teszik? Egy millió márkája ezüstben, aranyban, vagy bankjegyekben? Aligha akad felnőtt ember, aki elismerné, hogy a gazdagság természetéről ennyire gyerekes képzetei lennének. És kétségbevonhatatlanul mégis ilyenformák azok a képzetek, amelyekből a gazdagságról való beszélgetéseinkben, a gazdagság felhasználására vonatkozó kívánságainkban és a gazdagokkal szemben emelt követeléseinkben kiindulunk. Elítéljük a gazdag embert, mert egyre csak több és több pénzt halmoz fel, holott máris többje van, mint amennyire szüksége van és még magától is sajnálja azt az örömöt. amit a pénz nyújt. Ehhez a mindennapi szólamhoz az a kép társul, ahogy a zsugori, boltíves kamrájában görnyedve, félhomályban számolgatja pénzeszsákjainak tartalmát. Jómódú emberekkel szemben gyakran hajlunk arra a szemrehányásra, hogy pénzüket nem hozzák forgalomba, pedig ezáltal sok szegény munkás keresethez juthatna. Iparosok és kereskedők panaszkodnak, hogy miért ülnek pénzükön a gazdag emberek és miért dugják el ahelyett, hogy megrendeléseket adnának és bevásárolnának. E panaszok mögött egészen világosan látszik a felhasználatlanul, elzártan heverő nagy pénzösszegek kezdetleges képzete. És éppen nemcsak tájékozatlan emberek azok, akiknek a gazdagságról ilyenforma képzeteik vannak; minden társadalmi osztályban találhatók ilyenek.

A gazdasági kérdésekkel kapcsolatos politikai megállapítások is legnagyobb részben azon alapulnak, hogy a gazdagságot pénztömegnek tekintik, mely bármilyen kívánt célra felhasználható. Ha valaki százezer márkát hátrahagy, a közvélemény szerint az állam ennek az „összegnek” kisebb vagy nagyobb részét elveheti és saját kiadásaira fordíthatja. Arra nem gondol senki, hogy a tulajdonosra nézve nehézséggel járhat ennek az örökösödési illetéknek a megfizetése. Itt tehát egészen világosan megnyilvánul, hogy a hátrahagyott vagyont pénzösszegnek tartjuk, tehát az, aki örökli, könnyen adhat belőle: ha száz darab ezer márkást leolvas, nagyon jól megelégedhet nyolcvannal, a többi húszat átengedheti a köznek. És ha az állam ilyen módon húszezer márkát kap, azt csinálhat vele, amit akar. Esetleg még arra is gondolhatunk, hogy miután ez a pénz eddig vagyon volt, az államnak is úgy kellene azt felhasználnia, hogy vagyonát növelje vele, tehát pl. vasutak építésére vagy erőművek létesítésére. Azt hisszük, ez a nemzeti vagyon fenntartása iránt tanúsított érzékünk jele s egyúttal szentül hisszük, hogy nagy fontosságú nemzetgazdasági bölcsességről is tettünk tanúságot. Csakhogy végül is mindig annak a kezdetleges képzetnek vagyunk a rabja, hogy a hátrahagyott örökség százezer márka készpénzből állott. Mert ha tényleg tisztában lennének azzal, hogy gazdasági szempontból nézve végeredményben minden vagyon csak természeti javakból állhat, tehát földből, épületekből, vasutakból, gyárakból és hasonló dolgokból, akkor nem juthatnánk arra a különös gondolatra, hogy ennek a vagyonnak hirtelen másra való felhasználását kívánjuk ahelyett, amire szolgál, vagy kívánnánk azt, hogy azt valami mássá változtassák át, mint ami.

Ha a vállalatok nagy nyereségeit látjuk, azt hisszük, hogy tőlük adóban egyáltalán akkora összegeket vehetünk el, amekkorákat csak akarunk. Nem gondolunk arra, hogy az a vállalat, amelyik az idén milliós nyereséget ért el, jövőre nehézségek közé kerülne, ha egy félmilliót kellene adóra fizetnie. Ez a felfogás is nyilván azon alapul, hogy azt gondoljuk, a nyerseség készpénzből áll. De ha a megújuló nyereségeket mindig ismét a gyárak fejlesztésére és új munkáslakások létesítésére kell fordítani, és ha ennek folytán a nyereség abban van meg, hogy ezek az épületek a könyvekben nagyobb értékkel szerepelnek, hogy állunk szemben e problémával? Úgy hiszem, e sorok legtöbb olvasója be fogja ismerni, hogy ezt a pontot bizony még soha nem gondolta végig helyesen.

A gazdagság természetére nézve elterjedt zavar aggályos és sok vonatkozásban veszedelmes kijelentésekhez vezetett a háború alatt, és talán még nagyobb mértékben az azt követő békés munka idejében. A háború kezdetekor statisztikai úton kiszámítottuk az abban résztvevő különböző országok nemzeti vagyonát és úgy képzeltük, hogy ezek a számok határozzák meg azoknak a háború viselésére rendelkezésre álló gazdasági erejét. Itt ismét előtérbe lép az a képzet, hogy a vagyon meghatározott számú márkából áll, amellyel azt csinálunk, amit akarunk, és így azt a háború céljaira is felhasználhatjuk. Azonban a háborús esztendők lassanként az egész világnak bebizonyították, hogy egy nép sem összegyűjtött vagyonából él, hanem abból, amit nap mint nap termel, és hogy lényegileg a háború költségeit is a nemzetek folyamatos munkájának eredményeiből kell megfizetni, már amennyiben nem kapható segítség más országoktól, amelyek készek folyó termelésük gyümölcseinek egy részét átengedni. Valóban, végül azután éppen ez a segítség döntötte el a háborút.

Ezután felmerült a hadikárpótlás kérdése. A szövetségesek a maguk részéről jóformán fantasztikus képzeteket alkottak maguknak arról, hogy Németország valójában mit fizethetne meg. Nyilván ennek a kérdésnek a megítélésére is ugyanaz a felfogásbeli hiba volt befolyással, amellyel itt foglalkozunk. Eszerint Németország, amelynek nemzeti vagyona a háború előtti becslés szerint háromszáz milliárd márkát tett, száz, vagy talán néhány száz milliárd márkát is fizethetett volna hadikárpótlásképp. De hogy ez a fizetés a valóságban miképpen fog végbemenni, hogy Németország tulajdonképpen mivel fizetne, arról senki sem alkotott helyes fogalmat magának. Néhány hajót, mozdonyt és állatot vagy effélét mindenesetre el lehet venni Németországtól, de azután? Pénzt? Igen, ez volt Németországban bőven. De ez mind papíros volt, amelynek a szövetségesek részére nem volt értéke. Hát hol volt Németország nagy nemzeti vagyona?

A hadikárpótlások felett megindult vita lassan világosságot vetett erre a kérdésre is. A válasz világosan megmutatja a gazdagság lényegének problémáit, amelyekkel mi most itt foglalkozunk. Németország nemzeti vagyona lényegében maga Németország volt: a német föld és mindaz, ami vetésben, közlekedési eszközben és hasonló javakban rajta volt, valamint a földön levő épületek mindennel együtt, amit gépekben és anyagban, bútorban és házi felszerelésben magukban foglaltak. Ebből nem lehet a külföldnek fizetni. A hadikárpótlást a német közgazdaság háború utáni folyamatos munkájának termékeiből kellett kiegyenlíteni. Ezzel az egész kárpótlási kérdés nyilvánvalóan új alapokra került. A kárpótlás megfizetésére való képesség ekként kizárólag és egyedül azon alapult, hogy tartják fenn a német termelőerőt. Ha a kárpótlást követelő országok ezt a termelőerőt szertelen követelésekkel és mindenféle elképzelhető kényszereszközzel annyira lenyomják, hogy az illető nép csak azt tudja termelni, amire saját igényei szempontjából szüksége van, úgy egyáltalán nem számíthat kártérítésre. Ha ellenben mindent megtettek volna, ami lehetséges arra, hogy a német termelőerő a legmagasabbra fokozódjon, akkor az idők során kétségtelenül igen jelentős hadikárpótláshoz juthattak volna. Bebizonyosodott tehát, hogy a gazdagság természetének helyes elismerése ez esetben igen nagymértékben gyakorlati jelentőségű, és az alapvető tételnek az a téves megítélése, mely kétségtelenül érvényesült, máris igen nagy mértékben idézett elő végzetes és részben többé jóvá nem is tehető hatásokat.

Ez tanulságos dolog. Meg kellene belőle értenünk, hogy az egész közgazdaságot érintő kérdésekben óvakodnunk kell a döntéstől, mielőtt még tisztáztuk volna a szóban forgó közgazdaságban a tőke helyzetét és feladatait, és egyáltalán e gazdaság folyamatának és fejlődésének feltételeit. Az e téren még most is uralkodó általános tájékozatlanság a háborút követő első években nemcsak a jóvátételi kérdés kezelésénél mutatta meg aggodalmat keltő hatásait, hanem meglehetős általánossággal jelentkezett a különböző országok államháztartásainak újból való rendbehozatalával kapcsolatban is. Az a népszerű elképzelés, hogy a háború alatt felgyülemlett állami adósságokat a vagyonok egyszeri megadóztatásával ki lehet fizetni, nagy részben tényleg éppen abban az itt tárgyalt téves felfogásban gyökerezik, hogy ezek a vagyonok összegyűjtött pénztömegekből állnak. De még nagyobb mértékben áll ez a végig nem gondolt gazdasági kérdéseknek arra a tömegére, amelyeket a mi radikális emberiségboldogítóink szakadatlanul ismételnek: ha a társadalom egész, felgyülemlett vagyona valóban egyetlen rendelkezésre álló pénztömeg, akkor igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy ezekkel az eszközökkel valamit el is szeretnénk érni; és ha van, aki úgy látja, hogy ennek a magántulajdonon kívül mi sem áll útjában, az egyszerűen félresöpri a magántulajdont és azt hiszi, hogy ezzel most már e vagyontömegek kihasználása minden elképzelhető célra szabaddá vált. Ha az ilyen emberi sorsjavítók csak egyszer áldoznának 24 órát arra, hogy igazán tisztába jöjjenek azzal, miből is áll tulajdonképpen ez a vagyon, akkor igen érdekes felfedezésekre jutnának. Azt látnák ugyanis, hogy a nemzeti vagyonnak, ha azt egészében nézzük, megvan már az a határozott rendeltetése, melyen nem lehet csak úgy változtatni, és hogy ez a rendeltetés társadalmi szempontból nézve igen hasznos is, ha természetesen nem is az elképzelhető legelőnyösebb minden részletében.

Az a szokás, hogy mindent pénzben értékelünk, azt idézi elő, hogy ugyanolyan mértéket alkalmazunk vagyonra és jövedelemre. Ennek megint az a következménye, hogy nehéz észrevenni a vagyon és a jövedelem közötti különbséget. Az egyik éppen úgy pénz, mint a másik. Ebből származik az, hogy sehogy sem tudjuk megérteni, miért kell kiadásainkat jövedelmükhöz szabni és miért nem lehet a meglevő pénzből elvenni valamit, még hogyha ennek egy részét vagyonnak nevezik is. Természetesen a legtöbb ember nagyon jól megérti ezt a különbséget akkor, amidőn az ő saját magángazdaságáról van szó. De bezzeg másként alakul ez a belátás, mihelyt a nemzeti gazdaságról van szó. A magángazdasági felfogás is egyenesen félrevezet, mert hiszen a magánember, ha rászorul kiadásainak fedezésére, igénybe veheti vagyonának egy részét, és az állam a gazdag emberektől akkora adót szedhet, hogy azok azt a magángazdaság szempontjából csak vagyonukból tudják megfizetni. Ez azután arra a feltevésre vezet, hogy a valóságban is lehetséges a vagyon felhasználása és hogy ez a közgazdaság teljessége szempontjából is megtörténhet, sőt ebből a szempontból előnyös is lehet. Ez a nézet jelentkezik például a magas örökösödési adóra vonatkozó radikális követelések formájában. Nagy részben minden vagyonkisajátításának és felosztásának hasznos voltába vetett hit is arra a képzetre támaszkodik, hogy ezt a vagyont ezáltal a fogyasztás céljaira lehetne hozzáférhetővé tenni.

Általában úgy látszik, nehéz tiszta képet alkotnunk arról, hogy valamely nép a maga egészében kénytelen-e jövedelméből, vagyis termelésének hozadékából élni. Különösen megtévesztő itt az a lehetőség, hogy a külföldtől pénzt lehet kölcsönözni; az ilyen kölcsönöknek ugyanis az a feltételük, hogy más népek rendelkezésre bocsássák jövedelmük egy részét e célra és ezáltal lehetővé tegyék a kölcsönvevő népnek azt, hogy az a jövedelmén túlmenő életet folytathasson. Ez természetesen csak rövid ideig tarthat, mert az a nép, mely a kölcsönkapott anyagi erőt ily célra használja fel, természetesen mind szegényebb és szegényebb lesz, elzálogosítja a külföldnek saját vagyonát és sok és hosszú év tartamára kamatfizetőjévé válik a külföldnek. Ennek következtében kénytelen lesz ez alatt az idő alatt megfelelően korlátozni fogyasztását. Azelőtt tényleg csak igen kétes hírü államok estek bele a könnyelmű gazdálkodás eme hibájába. De ebben a pillanatban (1920) csaknem egész Európa erre az útra tért és azt hiszi, hogy lehet keveset dolgozni, de jól élni, megengedve Amerikának, hogy pótolja a hiányt. Ez azonban, mint ahogy azt alább látni fogjuk, nem folytatható sokáig. A viszonyok hatalma hamarosan arra a belátásra fogja kényszeríteni Európát, hogy a háború alatt éppen úgy, mint a háborút követő legelső években illúzióba ringatta magát, és hogy az a megélhetési és munkás-standard, melyről azt hitte, hogy fenntarthatja, valójában lehetetlen.

Ilyen körülmények között nyilvánvalóan sürgősen szükséges, hogy a tőke természetéről és annak a nemzeti jövedelem és gazdasági haladás szempontjából való jelentőségéről tisztább fogalmakhoz jussunk. Mindaddig, míg erről nincsenek részletesebb ismereteink, nyilván ki vagyunk téve annak a veszedelemnek, hogy teljesen tévesen ítélünk meg igen fontos kérdéseket, holott pedig azok oly általános jelentőségűek, hogy nem kerülhetjük el a velük való foglalkozást és nem lehetünk meg anélkül, hogy róluk véleményt ne alkotnánk. Kényszerítve vagyunk tehát arra, hogy részletesebben foglalkozzunk a közgazdaság legfontosabb alaptételeivel. Ám e téren sem számíthat senki arra, hogy a maga komoly elmemunkája nélkül megfelelő megismerésre juthasson. Az itt következő fejtegetések mindössze arra szolgálnak, hogy útmutatást nyújtsanak azoknak, akik ily munkával igyekeznek helyes véleményt alkotni a tőke és a tőkeképződés jelentőségéről közgazdasági életünkben.

Általános közgazdasági alapfogalmak

Szükségleteink kielégítéséhez tömegesen kell olyan árukat termelnünk, amelyeket azután elfogyasztunk; ilyen az élelmiszer, ruhanemű stb. Ezenkívül épületeinknek, telepeinknek, hajóinknak és más hasonló dolgainknak kell lenni, amelyek rendeltetése a lakásra, utazásra, telefonálásra vagy színdarabok megnézésére irányuló szükségleteink kielégítése. Vannak olyan szükségleteink is, amelyeket közvetlenül egymásnak teljesített szolgálatok elégítenek ki; például oktatás, orvosi kezelés, vagy takarítás. Termelés alatt e szó legáltalánosabb értelmében véve mindazt az emberi tevékenységet értjük, amely a szükségletkielégítés lehetővé tételére irányul, akár áruk útján, akár ilyen vagy amolyan szolgálat útján történjék is az.

Miután a szükségletek kielégítésének állandóan folynia kell, nyilvánvaló, hogy a termelésnek szüntelenül tartó folyamatnak kell lennie. A legegyszerűbb eset az, ha ez a folyamat állandóan változatlan terjedelmű. Ekkor folytonosan új nyersanyagról kell gondoskodnunk és azt különböző tökéletességi fokon álló félgyártmányokká, végül pedig oly termékekké kell nemesíteni, amelyek a fogyasztás kielégítésére szolgálnak. A késztermékek kiválnak a termelési folyamatból és a fogyasztó birtokába mennek át. De helyüket állandóan új nyersanyag foglalja el a termelési folyamatban. Ez teszi lehetővé a termelési folyamat szakadatlan haladását. A termelési folyamaton belül tehát mindig bizonyos mennyiségű nyersanyagot és a megmunkálás különböző fokozatain álló termékeket találhatunk. És ennek így is kell lenni, ha azt akarjuk, hogy a termelés állandóan és egyenletesen folytatódhasson és késztermékeket bocsásson rendelkezésre. Ahhoz, hogy legyenek kész eladó ruhák, a termelési folyamaton belül szöveteknek kell lenniük a ruhák elkészítésére, fonalnak új szövetek szövéséhez és gyapjúnak, gyapotnak, vagy ehhez hasonlóknak a fonáshoz. Hogy asztalunkra naponta hús kerülhessen, húsrakományoknak kell lenniük a boltokban és szállítás közben, kellenek kész érett sertések, továbbá olyanok, melyek most nőnek fel, azután tengeri és hasonló tápanyagok, melyek hozzánk (Svédország) a tengerentúlról kerülnek.

A javak ama tömegét, mely eszerint a termelési folyamaton belül állandóan a magasabb kimunkálás felé halad, „forgótőkének” nevezzük, azaz ha különösen ki akarjuk azt emelni, hogy itt nem a javak pénzértéke a fontos, hanem maguk a jószágok, akkor „forgó dologi tőkének.”

A termelési folyamat megvalósításához azonban szükségünk van bizonyos mennyiségű „dologi állótőkére,” azaz valóságos termelési eszközökre is, melyek ugyan nem mennek keresztül változáson, tehát nem tárgyai a termelésnek, azonban ahhoz mégis feltétlenül szükségesek. Ide tartozik mindenféle szállítási eszköz, gyárépület, villanyos és gázmű és effélék, mezőgazdasági épületek, talajjavítások, igavonó és tejelő állatok stb. Az álló dologi tőkéhez kell sorolnunk lakóházainkat is, amelyek fogyasztó-bérlőknek évhosszat lakásokat bocsátanak rendelkezésükre.

Közös elnevezéssel mindezt az álló és forgó dologi tőkét egyszerűen dologi tőkének szoktuk nevezni. Mindenki megértheti, hogy ennek létezése a termelés folytatásának, valamint szükségleteink szakadatlan kielégítésének szükséges feltétele. Ámde ez esetben nyilvánvaló az is, hogy a dologi tőkét folyton és állandóan fenn kell tartani és meg kell újítani, hogy változatlanul megőrizhessük. Termelőmunkánknak egy részét tehát folytonosan ennek a felújításnak folyamatára kell fordítani. A forgó dologi tőke szempontjából ez a termelés természetéből szükségszerűen következik. Azonban az álló dologi tőke is megköveteli a felújítást. Folytonos elhasználódásnak van kitéve, karban kell tartani és javítani kell. Végül a gépek is teljesen elhasználódnak és újakkal kell őket pótolni, és ugyanígy áll a dolog az épületekkel. Ha tehát termelő erőfeszítésünk egy részét erre az állandó felújítási munkára kell fordítanunk, ez csak a termelés szakadatlan folytatásának egyik természetes feltétele. Amit a termelési folyamat ezen felül létrehoz, az a „dologi jövedelem.” Ez esetben az kész termékekből, árukból és szolgáltatásokból áll, melyek a fogyasztónak jutnak.

Eddig azonban úgy gondoltuk, mintha a termelési folyamat változatlanul folynék le, amivel valóságban sohasem elégedhetünk meg. Fejlődést, előrehaladást követelünk. Már a lakosság szaporodása is szükségessé teszi ezt. Ha a lakosság évenként 1%-kal növekszik, akkor ugyanezzel a százalékkal kell szaporodniuk a lakásoknak, szállítási eszközöknek, termőterületeknek, gyáraknak és gépeknek is, ha nem akarjuk, hogy rosszabbodjék a fogyasztók ellátása. Ahhoz pedig, hogy valódi haladás következzék be, ezenfelül a dologi tőke összegének az emelkedése is szükséges. Alig van életviszonyainknak olyan megjavítása, mely ne támasztana kiterjedt új igényeket a dologi tőkével szemben. A technika haladásának iránya a legutóbbi 100 év alatt a szükségletek kielégítéséhez mind több és több dologi tőkét kívánt meg. Legjobb példája ennek a vasút, de ugyanúgy a modern hajózás is hajóival és kikötőivel, a világítási üzemek gáz és villanyos műveikkel, a nagy energiatermelő telepek távvezetékeikkel és nem utolsó sorban az egész nagyipar, mindezek megannyi óriási méretű dologi tőkét jelentenek, éspedig olyan dologi tőkét, amelyet folyton nagyobbítanunk kell, hogyha lépést akarunk tartani az általános haladással. A jelenlegi nyugat-európai viszonyoknak az a rendes arány felel meg, hogyha a közgazdaság tényleges tőkéjének összessége évente mintegy 3%-kal szaporodik. Minden ország közgazdaságának ilyen emelkedésben kell részt vennie, ha nem akar elmaradni a fejlődés mögött.

A dologi tőke azonban csak akkor szaporítható, ha a termelő erőfeszítések megfelelő mértékben erre a célra irányulnak. Termelő erőfeszítéseink egy részét tehát állandóan új dologi tőke előállítására, vagyis a szó valódi értelmében tőkeképzésre kell fordítanunk. Ez szükségszerűen csökkenti a termelő erőfeszítések ama mennyiségét, amelyet egyébként folyó szükségleteink kielégítésére használhatnánk fel. A fogyasztást tehát meg kell szorítani, hogy ezzel lehetővé tegyük a tőkeképzést. A tényleges jövedelem most tehát két részre oszlik és ebből az egyik annak felel meg, amit elfogyasztunk; a másik ellenben az új dologi tőkének. Ez utóbbi rész rendszerint az egész jövedelem mintegy egyötöde, az előbbi pedig négyötöde. A dologi jövedelem ilyetén megoszlása elengedhetetlen annak a gazdaságnak, amely nem akar elmaradni kora mögött.

A pénzgazdaság

Amit eddig elmondtunk, általános érvényű, épp úgy vonatkozik a gazdára, aki tanyáján ült és úgyszólván a külvilággal való minden összeköttetés nélkül gondoskodott önmagáról, mint a mai társadalomra, melyben minden egyes háztartás csak az egésznek egy tagja. Mi azonban ezúttal főképpen a mai háztartási viszonyokra gondolunk. Hiszen, amint mondani szokás: pénzgazdaságban élünk. A munkamegosztás, a munkának a különböző hivatásokra való felosztása oly előrehaladott, hogy az emberiség túlnyomó része vagy egyáltalán nem, vagy csak igen csekély mértékben termeli vagy szolgáltatja azt, amire magának szüksége van, hanem ellenkezőleg, többnyire egész más javakat vagy szolgáltatásokat termel. A termelők a termeléshez való hozzájárulásukért pénzt kapnak és ezért a pénzért vásárolják meg azt, amit szükségleteik kielégítése céljából kívánnak. Az egyes ember jövedelme tehát pénzösszegként jelentkezik. Ennek folytán az emberek jövedelmét is évente ennyi meg ennyi márkának számítjuk. De tulajdonképpen mindenki dologi jövedelme abból áll, amit ezért a pénzért vásárol, tehát bizonyos mennyiségű áruból és szolgáltatásból. Ha a pénzjövedelmeket mind egyberakjuk, akkor pénzösszegben kifejezve megkapjuk a nemzeti jövedelem összegét. Ezzel a pénzbeli jövedelemmel vásároljuk meg a dologi nemzeti jövedelmet.

Ebből az egyszerű megállapításból mindenekelőtt a következő igen fontos következtetést vonhatjuk le: Semmi értelme sem lehet annak, hogy a pénzjövedelmet emeljük, ha azzal egyúttal nem emelkedik a dologi nemzeti jövedelem. Ha ezt megkísérelnénk, csak azt érnénk el vele, hogy márkájáért mindenki kevesebbet kapna, mint azelőtt. Pont ez történt az utóbbi évek során. A pénzjövedelem szerfelett megnövekedett, azonban a pénz vásárlóereje ugyanolyan mértékben csökkent és általában véve nem voltunk jobb helyzetben, mint azelőtt. Hiszen nyilvánvalóan világos az is, hogy egyetlen nép sem vásárolhat pénzjövedelmével többet dologi jövedelménél, azaz termelő munkájának egész eredményénél. A jövedelemnek tényleges emelése tehát csak azon módon lehetséges, hogy a nép termelésének eredményét emelje.

De menjünk tovább. Az egyén nem mindig fogyasztja el pénzjövedelmét egészen, hanem annak egy részét megtakarítja. Mi történik ezzel a résszel? Olyan kérdés ez, amellyel általában nehéz tisztába jönni. De hogyha a dolgot úgy fogjuk fel, mint ahogy most tettük, akkor könnyű a kérdésre megadni a választ. A pénzjövedelem el nem fogyasztott részét az újonnan képződött dologi tőke megvásárlására fordítjuk, ugyanazon a módon, mint ahogy a pénzjövedelem elfogyasztott részét a dologi jövedelem fogyasztásra rendelt részének vásárlására fordítjuk. Egészben véve ezen a módon a pénzjövedelmet az egész dologi jövedelem megvásárlására fordítjuk és így sohasem maradhat felhasználatlanul pénz. Ennélfogva tehát teljesen téves az a népies felfogás, amely szerint a gazdag emberek jövedelmeiket elrejtik és vonakodnak pénzükért akármit is vásárolni, holott ehelyett kötelesek lennének azt forgalomba hozni, hogy ezzel keresethez jussanak a szegények. A jövedelem ama része, amelyet megtakarítunk, az újonnan képződött dologi tőke megvásárlására használódik, tehát új lakóházakra, új gyárakra és gépekre, új vasutakra és hajókra stb. adják azt ki. Mert hiszen olyanoknak is kell lenniük, akik ezeket a termékeket is megvásárolják, mert különben azok, akik ezeket termelik, sohasem kapnának fizetést. Ekképpen szakadatlanul folyik a megtakarításoknak a dologi tőke megvásárlására való fordítása. Nem szükséges, hogy az építőmunkások egy házat egészen felépítsenek és teljesen elkészítsenek, mielőtt megkapnák munkájuk bérét. Rendszeresen fizetik őket, aszerint, amint a munka előre haladt. Ez azt jelenti, hogy az épületnek azokat a részeit, amelyek éppen munkában vannak, a megtakarításokból fizetjük ki. A jövedelem megtakarított része tehát éppen úgy, mint az elfogyasztott része, arra szolgál, hogy a lakosságnak munkája legyen és a munkájáért fizetést kapjon.

Közbe lehetne azonban vetni, hogy senki sem tartozik jövedelmének megtakarított részét feltétlenül valamely építkezési vállalkozásba, vagy bármi más termelésbe fektetni, hanem egyszerűen elhelyezheti valamelyik bankban. Helyes, ámde mit csinál valójában a bank ezzel a pénzzel? Kölcsönadja például építési hitelképpen valamelyik építtetőnek, aki éppen házat készül építeni, de nem rendelkezik az ehhez szükséges saját eszközökkel. Ezen vagy a lehetőség ezer más módján, amelyeket a mai gazdasági élet nyújt, a megtakarítások tehát mégis végeredményben újonnan termelt tőke vásárlására szolgálnak. Valamely nagy vállalkozás kénytelen üzemét kiterjeszteni, vagy új munkáslakásokat építeni. A vállalkozást irányító társaság kötvénykölcsönt vesz fel. Az eszközöket az építkezéshez tehát a takarékoskodó nagyközönség bocsájtja rendelkezésére, amely megveszi a kötvényeket. Lehet, hogy egy életbiztosító társaság veszi át a kötvények egy részét. A megtakarítások ekkor a biztosítottaktól erednek, akik díjaik fizetésének céljaira apró összegeket tettek félre. Vagy pedig új részvényeket bocsát ki e társaság. A megtakarításokat akkor azoknak kell előteremteniük, akik az új részvényeket jegyzik. Lehetséges, hogy ezt sajátjukból teljesen fedezni nem tudják, hanem kénytelenek részvényeiket bankban elzálogosítani. Akkor megint a bank betétesei azok, akik megtakarításaikkal hozzájárulnak ahhoz, hogy az illető vállalkozás építkezéséhez szükséges összegek a rendelkezésére álljanak. Alapjában véve tehát mindig ezekből a különböző oldalról felgyülemlő megtakarításokból fizetik meg a vállalkozás építőmunkásainak béreit, avagy az építőanyagokat, gépeket, vezetékeket és hasonló dolgokat, amelyek a megnagyobbításhoz szükségesek.

Pontosan ugyanilyen módon kap a mezőgazda az államtól talajjavítási hitelt. Nem az állam teremti ezt a pénzt, hanem kölcsönt vesz fel kötvények kibocsátása útján. Ennek feltétele, hogy legyenek megtakarítások, amelyekből ezek a kötvények megvásárolhatók, és a valóságban éppen ilyen megtakarításokat bocsátanak a mezőgazda rendelkezésére.

Láttuk már, hogy a dologi tőkeképződés minden haladásnak szükséges feltétele. Folyton és állandóan több és jobb lakást kell építeni, új gyárakat, utakat, erővezetékeket, hajókat, vasutakat és így tovább a végtelenségig. Ámde akkor lenniük kell az eszközöknek is arra, hogy mindezt megfizethessük. Ezért szükséges a takarékosság. Kell, hogy akadjanak emberek, akik fogyasztásukat jövedelmük egy részére korlátozzák, illetve akiknek jövedelmük nagyobb, mint amilyenre fogyasztásuk céljára szükségük van aszerint, milyen nézőpontból nézzük a dolgot. Akik jövedelmük egy részét megtakarítják, ezzel vagyonukat szaporítják. Ezt természetesen nem a köz érdekében cselekszik. Teszik családjaik vagy maguk, vagy ama vállalkozás érdekében, amelynek életüket szentelték. Az indokok különböző természetűek lehetnek. Az eredmény azonban az, hogy ennek következtében a közösség számára rendelkezésre állnak a szükséges megtakarítások. A lényeges pedig ez. Ezek nélkül a megtakarítások nélkül minden pihenne. Semmiféle téren a tökéletesítésre irányuló egyetlen követelés sem volna teljesíthető. A takarékoskodók tehát teljesen nélkülözhetetlen társadalmi funkciót teljesítenek.

Miután az újonnan alakuló dologi tőkét lassanként a megtakarításokból vásároljuk meg, a társadalom egész dologi tőkéje közvetlenül vagy közvetve az összes megtakarítások birtokába jut. Aki takarékoskodik, „pénztőkét” kap. A valóságban azonban ez megfelel a társadalom egész dologi tőkéjének. Ha azonban a földet eredeti természeti állapotában, annak pénzértékével együtt akarnánk számba venni, akkor „vagyonról” kell beszélnünk, ami tehát a „tőke” fogalmánál valamivel szélesebb körű fogalom. Azonban a pénzvagyon és a dologi vagyon között ugyancsak teljes megegyezés van.

Bizonyos vagyon, bizonyos összegben kifejezve tehát mindig bizonyos dologi vagyonnak felel meg. Minden vagyon pedig minden adott pillanatban bizonyos módon el van helyezve. Az elhelyezésen természetesen lehet változtatni, ha például a tulajdonos elad egy házat és hajót vásárol helyette. Ez végeredményben természetesen nem más, mint a vagyontárgyak kicserélése különböző tulajdonosok között. Ezenkívül magángazdasági szempontból bárkinek módjában van vagyonát el is fogyasztani oly módon, hogy egy részét feléli. Azonban ez is úgy történik, hogy új megtakarítások jelentkeznek, és azok vásárolják meg a megfelelő dologi vagyont. Ha például valamely részvénytulajdonos fel akarja élni vagyona egy részét, akkor eladhat néhány részét, azonban akadnia kell valakinek, aki azokat megtakarításával megvásárolja. Egy háztulajdonos vagy földbirtokos is elpazarolhatja vagyona egy részét, ha birtokára új jelzálogkölcsönt vesz fel, azonban itt is új megtakarítások kellenek, amelyek hajlandók átvenni a jelzálogkölcsön-kötvényt. A valóságban tehát aki tőkét fogyaszt, mindig mások megtakarításaiból él. Az összesség dologi vagyonában ezáltal semminemű változás sem áll be. Csak a birtoklási viszonyok változnak. A megtakarítások elfogyasztása azonban nemzetgazdasági szempontból mégis káros azért, mert ez megakadályozza ezeknek a megtakarításoknak a tulajdonképpeni tőkeképzésre való fordítását, tehát csökkenti annak a lehetőségét, hogy új dologi tőke jöjjön létre.

Jövedelmünkből kell élnünk

Ugyanez az eredmény, ha az állam támaszt igényeket egyesek vagyonával szemben. Midőn ezeket az állam a megadóztatás valamely módjának segítségével arra kényszeríti, hogy engedjék át vagyonuk egy részét, és ahogy mindig lenni szokott, az adónak pénzben való megfizetését követeli, akkor ez csak azt jelenti, hogy az adófizetők kénytelenek dologi vagyonuknak egy részét eladni vagy azt megterhelni, és hogy e célból igénybe veszik azokat a megtakarításokat, amelyeket mások éppen folyó jövedelmeikből gyűjtöttek. Az állam tehát valójában ezeket a megtakarításokat veszi igénybe. Midőn azután az állam a hozzá befolyó összegeket felhasználja folyó kiadásaira, akkor ezzel megfelelő mértékben megakadályozta az országban a tőkeképződést, azaz olyan összegeket használt fel, amelyek különben az új épületekben, ipartelepekben stb. megnyilvánuló szükséglet kielégítésére, tehát egyszóval új dologi tőke alakítására szolgáltak volna. Ha azonban az állam ezeket az összegeket vasúti hálózatának kiterjesztésére, vagy egy új távbeszélő vezeték építésére fordítaná, akkor az igénybe vett megtakarítások valóban a dologi tőke szaporítására szolgálnának, mondhatni ugyanolyan módon, mint hogyha az állam nem is avatkozott volna bele. Azonban az állam ezáltal az adóztatás által semmiféle új eszközt sem teremtett a dologi tőkeszükséglet további kielégítésére.

Ez a megállapítás azért fontos, mert jóformán eltávolítja az utunkból azokat a téves képzeteket, amelyek e téren érvényesülni szoktak. Sokan például azt hiszik, hogy az állam a lakáskérdés megoldásában hatékonyan közreműködhet egy százmilliós hitel megszavazásával, amelyet a nagy tőkék külön megadóztatásával fedez. Valójában az állam ily módon egyáltalán nem teremthet elő új összegeket. A kérdéses százmillió a folyó megtakarításokból vonatnék le. Lehetséges, hogy azok különben is az építési tevékenységre fordíttattak volna. Ez esetben a rendszabályok még azt sem érik el, hogy ilyen módon több ház épüljön, mint az az állam beavatkozása nélkül történt volna. Azonban az is lehetséges, hogy a kérdéses megtakarításoknak csak egy részét fordították volna lakásépítésre, más részük azonban a mezőgazdaság fejlesztésére vagy a gyárak megnagyobbítására szolgált volna. Ha az állam beavatkozásával azt kényszerítené ki, hogy az egész összeg lakásépítésre fordíttassék, akkor nyilván ezáltal bizonyos élelmiszer-termelés maradna el, vagy csökkenne az a lehetőség, hogy ipari munkásokat foglalkoztassunk. A lakáskérdés bizonyára igen fontos, azonban nyilván az is fontos, hogy megfelelően táplálkozhassunk és ne maradjunk munka nélkül. Ha valamely téren politikai beavatkozásra kerül a sor, csak erre az egyre gondolunk és elfelejtjük, hogy a megoldásra figyelembejövő anyagi erőt más céloktól vonjuk el. Holott a közgazdasági ügyekkel való foglalkozásnál elsősorban az a fontos, hogy az egészet áttekintsük.

Miután, ahogy kimutattuk, a vagyonnak mindenkor megvan már a meghatározott felhasználása, tehát rá vagyunk utalva arra, hogy folyó jövedelmünkből éljünk. Ezzel azért rendelkezhetünk szabadon, mert a folyó termelésnek, melynek hozamát jövedelmünkkel meg kell fizetnünk, olyan irányt szabhatunk, amint tetszik.  Azonban a jövedelemnek fedeznie kell fogyasztásunk mellett a tőke képződését és a magánháztartások, az állam és a község szükségleteire egyformán elegendőnek kell lennie. Ha az állam a jövedelmet megadóztatja, kevesebb marad a magánosok számára. Ezeknek tehát valami módon össze kell húzódniuk. Ez azután vagy a takarékoskodásnál, vagy a fogyasztásnál történhet meg. Az első esetben csökken ama megtakarítások összege, amelyek a társadalom gazdasági fejlődésének céljaira rendelkezésre állnak, és így ennek következtében ez a fejlődés marad hátra. Ezért kell óvakodnunk az olyan megadóztatástól, amely túlságosan megnehezíti a takarékoskodást. Ha az állam és a községek fogyasztani akarnak, ez szükségszerűen a magánosok fogyasztásának bizonyos korlátozásához vezet. Mert különben a társadalom együttes fogyasztása duzzadna túl. Ha a jövedelem nem növeltetnék, ennek önkéntelenül a tőkeképződés csökkenése lenne a következménye, tehát kevesebb gondoskodást jelentene a haladásról, és ezzel csökkenne annak a lehetősége, hogy termelésünket kiterjesszük és lakásra, valamint fogyasztási javakra irányuló szükségletünket kielégítsük. Az állami és községi gazdálkodást tehát úgy kell irányítani, hogy a társadalom tőkeképződését lényegesen ne hátráltassák.

Igen hasznos lenne, ha szélesebb körökben elterjedne annak a belátása, hogy a közkiadások az egyének kiadásainak azzal megegyező megszorításával járnak. Így lehetővé válna, hogy legalább bizonyos mértékben korlátozzuk azokat a gyakran teljesen igényeket, amelyeket a közösséggel szemben támasztunk. Másrészt akkor mindenki megértené azt is, hogy a közkiadások az egyes háztartások többé vagy kevésbé szükséges kiadásainak a korlátozását tételezik fel.

Mi következik ebből az adókra nézve?

Gyakran el szokták képzelni, hogy milyen szép lenne, ha minden adó a gazdagokat terhelné. Most már megítélhetjük, hogy mire vezet ez a felfogás. Elsősorban ezeknek az adóknak nem szabad megtámadniuk a vagyont, mert annak, miként láttuk, már megvan a maga meghatározott rendeltetése a közgazdaság szolgálatában. Másrészt teljesen célt tévesztett lenne, ha az adókat nagyobb mértékben fedeznék a gazdagok megtakarításaiból, mert ez a tőkeképződésnek, és ezzel a gazdasági haladásnak általános megszorítására vezetne. Mert ha egy gazdag embernek évi egymillió márka jövedelme van, amiből a maga részére százezer márkát fogyaszt el, a többit pedig adófizetésre és tőkeképzésre fordítja, őt adóinak emelése minden valószínűség szerint nem fogyasztásának korlátozására indítja, hanem csak azzal a hatással jár, hogy tőkeképzését annak megfelelő mértékben csökkenti. A nagy jövedelmek megadóztatása tehát könnyen a tőkeképzés terhére való adóztatássá válik, és ezáltal társadalmilag nagy mértékben káros lesz. Akik ilyen adókat követelnek, természetesen azért teszik ezt, mert tehermentesíteni akarják a kis jövedelműeket, és mert úgy gondolják, felesleges, hogy némely embernek akkora jövedelme legyen, a nagy többségnek pedig sokkalta kevesebb. Igaz, ilyen megadóztatás révén a lakosság szélesebb rétegei valamivel kevesebbel menekülnének, mint különben, azonban ezt az előnyt fölösen kiegyenlíti az a nagy károsodás, amelyet ugyanazok a néprétegek a megcsökkent tőkeképződés folytán beálló ama veszteség következtében szenvednek, hogy ezáltal lehetetlenné válnék az ország gazdasági haladásának előmozdítása. Azt a felfogást, hogy egyesek igen nagy jövedelmei igazolatlanok és károsak, nagymértékben lehetne enyhíteni azáltal, ha megértenék, hogy ezek a nagy jövedelmek túlnyomó részükben tőkeképzés formájában az összesség érdekét szolgálják. Az olyan gazdagok, akik ennek a feladatuknak nem felelnek meg és jövedelmüket felesleges módon, feltűnő fényűzés formájában fogyasztják el, igen nagy károkat okoznak már azáltal is, hogy jövedelmüket elfogyasztják, holott a tőkeképzésre lenne fordítható és volna fordítandó, és még inkább azáltal, hogy a rosszabb helyzetben levők irigységének táptalajt nyújtanak. Gazdagoknak és szegényeknek meg kell gondolniuk, hogy a közgazdasági tudós egyáltalán nem valamilyen személyes, a gazdagokra vonatkozó figyelemből int óva minden olyan kísérlettől, hogy az állam a megadóztatás útján a gazdagok jövedelmét használja fel. Csak az a tény, hogy ezek a jövedelmek olyan jelentős részükben szükségesek a társadalom tőkeképződésére, hogy óvakodnunk kell attól a hittől, mintha e jövedelmek bármilyen kiadás céljaira rendelkezésre állhatnának, amelyet az állam vagy községek kívánnak.

Miután minden jövedelem tőkeképzésre, illetve fogyasztásra szolgál, és miután minden adót a lakosság jövedelméből kell szedni, következik, hogy minden adót vagy a tőkeképződés, vagy pedig a fogyasztás fizet meg. Ez az alapvető igazság, amelyből minden adókérdés megvitatásánál ki kell indulni. Ámde láttuk, hogy a tőkeképződés rovására minden magasabb adófizetés kísérlete káros a nemzetgazdaságra nézve. Amiből következik, hogy az adózásnak lényegileg a fogyasztás terhére kell esnie. Ami tulajdonképpen csak annyit jelent, mintha azt mondanánk, hogy a közületek fogyasztásának kiterjesztése mindig szükségképpen a magánosok fogyasztásának annak megfelelő korlátozása árán történhet.

Mivel pedig feltétlenül kívánatos, hogy a fogyasztás legszükségesebb része lehetőleg kímélve legyen, tehát arra az eredményre jutunk, hogy a megadóztatásnak legmegfelelőbb tárgyai a kevésbé szükséges fogyasztás és a tiszta fényűzési fogyasztás. Az ilyen adók azonban csodálatosképpen egyáltalán nem népszerűek azok előtt a politikai körök előtt, amelyek azt tartják magukról, hogy elsősorban ők képviselik a szélesebb néprétegek érdekeit. Erről az oldalról szívós és csaknem leküzdhetetlen ellenállásra talál a fényűzési adónak bármilyen formája. Ez nyilvánvalóan azokkal a zavaros képzetekkel függ össze, hogy van elég pénz, amelyre az állam ráteheti a kezét anélkül, hogy kénytelen lenne beleavatkozni a fogyasztásba. Kimutattuk itt, hogy ezek a képzetek teljességgel helytelenek. Ha a nép egyáltalában még a nem feltétlenül szükséges fogyasztást sem akarja korlátozni, akkor az adónak a tőkeképződést kell sújtani. Az ebből eredő következményeket csakhamar világosan érezhetné a nép, mert megakadna a gazdaság bármily irányú fejlődése és lehetetlenné válna a javítás és fejlesztés iránt való legegyszerűbb kívánságok teljesítése is. Vegyük azonban azt is figyelembe, hogy normális viszonyok között a tőkeképződés a jövedelem mintegy egyötödének felel meg. Ha valamely nép megkísérelné, hogy egész adóterhét a jövedelemnek erre a részére hárítsa, beáll az a veszély, hogy azt erre a célra teljesen vagy túlnyomó részében felhasználnák és úgy tőkeképződés részére jóformán semmi sem maradna. Az ilyen gazdálkodás nagyon hamar végzetesen elhibázottnak bizonyulna.

Tőke és ember

Gyakran, mikor a tőkének és a tőke képződésének a nemzeti gazdaságra vonatkozó fontosságára akarunk rámutatni, azzal az ellenvetéssel találkozunk, hogy a tőkénél fontosabbak az emberek és hogy az, amit arra fordítunk, hogy derék és egészséges embereket neveljünk, tisztán gazdasági szempontból tekintve is nagyobb jelentőséggel bír, mint anyagi jólétünk emelése. E felfogás mellett oly sok az érv, hogy könnyen megzavarhatja az ítéletet. Annál lényegesebb tehát, hogy ezt a pontot teljesen megvilágosítsuk. Végeredményben az egész termelő munkánknak az a feladata, hogy előteremtse az egészséges és gazdag élet feltételeit. Tisztán és kizárólag anyagi javak felhalmozása céljából fáradni értelmetlen lenne, azonban tőke hiányában nem emelhetjük az emberek gazdasági életszínvonalát. Gondoljunk csak a lakáskérdésre. Általánosan elismert dolog, hogy kielégítő lakásviszonyok nélkül nem lehet szó számba vehető társadalmi haladásról. De hogy lakásokat építhessünk, ahhoz a szükséges költségeknek megfelelő tőkeképződésre van szükségünk. Ugyancsak nagy megtakarításokat kell mezőgazdaságunk fejlesztésére fordítani, hogyha lehetővé kívánjuk tenni a nép élelmiszerekkel való bővebb ellátását. Ha helyett külföldről akarunk több élelmiszert hozatni, akkor azokért több ipari termékekkel kell megfizetni, amelyeket nem tudunk termelni anélkül, hogy ne fektetnénk be tőkét új gyárakba és telepekbe. Ezenkívül pedig szükségünk van tőkére a hajók számára is, amelyekkel elszállíthatjuk az árukat. Alig nevezhetünk meg tehát olyan tevékenységet, amelynél jelentős haladás volna elérhető nagy tőkeszükséglet nélkül. Még hogyha inkább szellemi térre vonatkozó területet választunk, például a népnevelést, mindenki tudomása szerint ennek is bármily irányú fejlesztéséhez a legkülönbözőbb épületekre van szükségünk. Tehát teljesen téves az emberekről való gondoskodást a tőkeképzésről való gondoskodás elé helyezni oly módon, mint hogyha a kettő egymással ellentétben állna vagy egymással versengő érdek volna. A valóság e tekintetben az, hogy az emberről való gondoskodás túlnyomó részében a tőkeképzésen keresztül érvényesíthető, és így elsősorban erre irányuló gondoskodást jelent. Egyoldalúan tőkeszükségletet jelentő kívánságokkal előállni anélkül, hogy törődnénk azzal, vajon miképpen elégíthetők ki ezek a szükségletek, nem nagy okosságról tanúskodik, és ha az ilyen irányú politika arra hivatkozik, hogy az emberek és az élet tekintetében megértő, úgy vagy tudatlan, vagy rosszhiszemű.

A tőkeszükséglet és a külföld

Annak a szükségességét, hogy egy nép saját tőkeszükségletéről gondoskodjék, gyakran elhomályosítja annak lehetősége, hogy a külföldtől kölcsön vehet tőkét. Ez valójában annyit jelent, hogy valamely más népnek engedjük át a szükséges takarékoskodást, azaz megengedjük, hogy az dolgozzon többet és fogyasszon kevesebbet azért, hogy így bizony jövedelemfelesleg álljon elő, mely az előbbi népnek rendelkezésére bocsátható legyen tőkeszükségletének fedezése céljából. De hogyha ily módon egy nép egész gazdaságát külföldi kölcsönökre építi fel, akkor a távolabbi jövőre nézve gyengíti helyzetét és később kénytelen lesz nemzeti jövedelme jelentős részét átengedni a külföldnek a kamatok megfizetése céljából. Olyan országra nézve, melynek nagyok a természeti kincsei, erdői, bányái és vízesései, amelyeknek hasznosítására sok tőkére lenne szükség, bizonyára előnyös lehet az adósságcsinálás ama tőke beszerzése céljából, amelyet az ország saját megtakarításaiból nem tud előteremteni. Ámde akkor az ország egész gazdaságának arra kell készen lennie, hogy a külföldtől való függőségtől mielőbb felszabadítsa magát és további tőkeszükségletéről maga gondoskodjék. A svéd nemzetgazdaságnak ebben az állapotban kellene ez idő szerint lennie. Svédország az utóbbi félszázad alatt sok tőkét vett kölcsön a külföldtől vasutainak, csatornáinak és erőműveinek építéséhez, hogy ezáltal abba a helyzetbe kerüljön, hogy nagy természeti kincseit kihasználhassa. Ezen az újon jövedelmünket ma már annyira emeltük, hogy ennek meg kellene adnia a lehetőséget tőkeállományunk fenntartására és új tőkeszükségletünk biztosítására is.

Egyébként arra is kell gondolnunk, hogy külföldi tőke nem mindig áll rendelkezésünkre. Hogyan is kívánhatnánk azt, hogy egyes népek mindig készen álljanak nemcsak a saját tőkeszükségletük, hanem a másokénak ellátására is, mialatt ezek a többi népek még saját szükségletükről sem gondoskodtak. A jelenlegi világpiaci helyzet is mutatja, hogy erre a feltevésre nem lehet támaszkodni. Európa, egységként fogva fel, ez idő szerint (1920.) nincs abban a helyzetben, hogy tőkeszükségletéről maga gondoskodjon és Amerika segítsége nélkül nem haladhat előre. Az amerikaiak néhány éven keresztül nagy erőfeszítéseket tettek, hogy termelésüket a lehető legnagyobb mértékben kifejlesszék és ugyanakkor erősen korlátozták fogyasztásukat. Ezáltal szert tettek bizonyos jövedelmi feleslegre, amelyet Európa rendelkezésére bocsátottak. Európa Amerikának ezt a segítségét nem pusztán tőkeképzésre használja fel, hanem részben arra, hogy fogyasztását magasabb szinten tarthassa, mint az az európai termelésnek megfelelne. Európában ugyanis arra jöttek rá, hogy itt az ideje a kevesebb munkának és ugyanakkor magasabb életigényeknek. Ennek megvalósításához az lenne a szükséges gazdasági feltétel, hogy lényegesen emeljék az európai munka hozamát. Ámde ez az emelkedés egyáltalán nem következett be és Európa egyáltalán nem engedheti meg magának, hogy úgy éljen, ahogy azt most teszi. Egyes országokban ez egy ideig talán még keresztülvihetőnek látszik. Ez azonban lényegében azon alapul, hogy ezek külföldi követeléseikből élnek, vagy kölcsönökből, amelyeket Amerikából kaptak. Ez így nem mehet tovább. Tehát az európai gazdaság sem vihető ily módon tovább. Ami különösképpen saját országunkat illeti, nemcsak többet kell dolgoznunk, hanem fogyasztásunkat is meg kell szorítani. Saját termelésünk útján kell nemcsak fogyasztásunkról, hanem tőkeszükségletünkről is gondoskodni. A jelenlegi viszonyok között semmi jogcímünk sincs arra, hogy a külföldhöz forduljunk és segítséget kérjünk tőkeképzésünk érdekében. Midőn Európa nagy része a legszörnyűbb szükségben szenved, mindaz a tőke, ami a világon összekaparható, ezeknek az országoknak az újjáépítéséhez és termelőképességük helyreállításához használandó fel. Valódi szégyen lenne, ha ilyen időkben oly ország, mint a mienk, még igényt támasztana a világon rendelkezésre álló tőkére. Ellenkezőleg, teljes erővel meg kellene magunkat feszítenünk, hogy dolgozzunk és takarékoskodjunk abból a célból, hogy nemcsak saját tőkeszükségletünk számára jussunk megfelelő megtakarításokhoz, hanem hogy lehetőleg hozzájáruljunk mi is az igazán szükségben szenvedő országok tőkeszükségletének fedezéséhez.

Egyébként igen üdvös reánk nézve, ha egyszer arra kényszerülünk, hogy magunkról gondoskodjunk. Oly soká fedeztük külföldi kölcsönökből tőkeszükségletünket, hogy elvesztettük érzékünket aziránt, mit jelent tulajdonképpen ennek a tőkének a létrehozása, valamint annak a megértését is, ami minden gazdaságra nézve lényeges tény, hogy a rendelkezésre álló tőke pontosan ki van mérve. Hogy egy népet gazdasági értelemre és gazdasági erkölcsre neveljünk, feltétlenül szükséges, hogy magán próbálja ki, miképpen hozhatja létre munkájával és fogyasztásának korlátozásával azokat a megtakarításokat, melyekre tőkeszükségletének kielégítése szempontjából szüksége van. Oly könnyű volt megszavazni egymilliót valamely drága iskolaépületre, vagy tízmilliót valamely nem is szükséges vasúti vonalra, míg francia földművesek vagy kispolgárok a mi fogalmaink szerint túlzásba vitt takarékossággal rendelkezésünkre bocsátották a kellő eszközöket erre a célra. Ha azonban arra vagyunk utalva, hogy ezeket magunk teremtsük elő, akkor bizonyára lassan ki fognak nyílni a szemek ama alapvető gazdasági igazság számára, mely szerint minden új kiadást más oldalon végrehajtott megszorítással vagy nagyobb teher által kell fedezni.

A tőkére vonatkozó magántulajdon.

Miután most már betekintést nyertünk a tőkének és a tőkeképzésnek a közgazdaságban betöltött szerepébe, hátravan még annak megvizsgálása, hogy mily jelentőséggel bír erre vonatkozóan a magántulajdon. Elképzelhető ugyanis, hogy azt mondja most valaki: megértem, hogy a tőkének határozott feladatai vannak a közgazdaságban és megértem azt is, hogy szükség van bizonyos tőkeképzésre, hogy megfelelhessünk a haladás követelményeinek a tőke állandó szaporításával kapcsolatos igényei tekintetében. Ámde miért volna emellett szükséges, hogy ez a tőke egyesek tulajdona legyen, illetve hogy egyes embereknek akkora legyen a jövedelmük, amelynek folytán abba a helyzetbe jutnak, hogy magánvagyonukat állandóan szaporítsák, mialatt jövedelmük egy részének megtakarításával a társadalom tőkeképzés iránti szükségletét elégítik ki.

Erre a válasz egyszerűen úgy hangzik, miszerint megállapítást nyert, hogy a magánosok tulajdonjoga rendkívül magas mértékben előmozdítja az emberek érdeklődését a munka és a takarékoskodás iránt. A magántulajdon intézménye nélkül megközelítően sem érhetnénk el ugyanezt a munkakészséget, és még kevésbé a takarékoskodásnak ugyanezt a mértékét. Az egyes embert az a bizonyosság sarkalja erre az igyekezetre, hogy megtarthassa igyekvésének gyümölcsét. Éppen ez fokozza az emberiség gazdasági életét folytonosan magasabb intenzitásra. A vállalkozót saját gazdasági érdeke indítja mindig ismét új kezdeményezésre és arra, hogy mindig újra gondoskodjék vállalkozásának helyes vezetéséről. Ugyanez az indítóok hozza magával szakadatlanul a műszaki tökéletesítéseket a feltaláló és a vállalkozó együttműködése útján. És kétségbevonhatatlanul ez az indok az, mely ébren tartja a termelő munka legnagyobb részére irányuló érdeket. Csupán a magánosok gazdasági érdeke folytán jutnak a népek abba a helyzetbe, hogy a fogyasztásukat alacsonyabb szinten tartják annál a mértéknél, melyet jövedelmük megengedne. És éppen csak ezáltal válik lehetővé a tőkeképzés.

Na mármost, az emberi társadalom egyáltalán nem juthat ezeknek a lényeges és valóban nélkülözhetetlen előnyöknek az élvezetéhez a magántulajdon biztosítása nélkül. Ezt meg kell érteni és erre kell gondolni, mielőtt mindjárt meg akarnánk szüntetni a magántulajdont, mihelyt úgy találjuk, hogy ilyen vagy amolyan hibával bír, vagy pedig esetleg valamely irányban kevésbé jó következményeket von maga után. Hiszen nincs olyan emberi intézmény, mely tökéletes lenne, és ha mindent a feje tetejére akarnánk állítani azért, mert vannak hibái, akkor csakhamar lehetetlenné válna az, hogy ebben a társadalomban éljünk. Gondoljunk például csak a választójogra és a népképviseletre. Kétségbevonhatatlanul egész csomó igen kártékony hatásuk van, amint azt naponta átéljük. Mégis egészen bizonyosan igen könnyelműek lennénk, hogyha emiatt az egész népképviseleti alkotmánynak megszüntetésére határoznánk el magunkat. Ez még fokozottabb mértékben érvényes a magántulajdonjogra nézve is. Sokkalta régibb, kapcsolata az emberi természet leglényegesebb vonatkozásaival még sokkalta mélyebb.

Az a szocialista társadalom, amely megszüntetné a magántulajdonjogot, hamarosan rájönne, hogy ezzel elvágta a társadalmi élet gyökereit és így gyors hervadásra is volna ítélve. Ezt a gazdaságtudomány szakadatlanul megjósolta. Azonban nem akarták neki elhinni. Most Európa tele van bizonyítékokkal. Aki saját szemeivel kíván meggyőződni annak következményeiről, amikor a magántulajdonjogot lábbal tiporják, annak most van elég alkalma arról meggyőződni. Teljes feloszlás ott, ahol azelőtt jólét volt és bizalom; a munka reménytelen ellanyhulása ott, ahol azelőtt igyekezettel és kitartással folytatták. A következmények valóban olyan rémületesek, hogy elfordulunk tőlük és nem is akarjuk őket látni. Keresik ugyan ennek a nyomornak a magyarázatát és okait, és vannak is más okok, amelyek ehhez hozzájárulnak. Azonban a fő ok mégis kétségtelenül az, hogy megszűnt a bizalom abban, hogy megőrizhetjük, amit megszereztünk, és hogy szabad élveznünk saját munkánk és erőfeszítésünk gyümölcseit.

A biztos alapon nyugvó magántulajdonjog gazdasági életünknek tényleg nélkülözhetetlen előfeltétele. Ezért kell ragaszkodnunk hozzá. Ott, ahol az egyik vagy másik irányban visszaélésekre vezet és károkat okoz, arra kell törekednünk, hogy ezek megszüntetésére eszközöket találjunk. Azonban semmi esetre sem szabad kétséget engednünk a tulajdonjog biztonságára nézve. A tulajdonjog fennállásával szemben minden komolyabb gyűlölet, a tulajdonjog törvényes kezelésében minden önkény alkalmas arra, hogy nyomban csökkentse a vállalkozásai kedvet és gátolja a gazdasági haladást, ezáltal munkanélküliséget és a lakosság ellátásának rosszabbodását idézve elő. Talán nincsenek sokan, akik ebben a tekintetben valóban tisztán felismerik az összefüggést, azonban a következményeket senki sem kerülheti el. Az elmúlt időknek úgynevezett intézkedései jó példával szolgálnak ezek felől a hatások felől. Mindig akkor nyilvánultak meg a leghatározottabban, midőn önkényes beavatkozással megfosztották a gazdát annak a bizonyosságától, hogy szabadon értékesítheti munkája gyümölcseit. A mezőgazdasági termények egyszerűen eltűntek a piacról és a lakosság ellátása sokkalta rosszabbá vált, mint amilyennek lennie kellett volna. Elég drágán jutottunk e tanulságok birtokába ahhoz, hogy okulni tudjunk belőlük. Azonban ezeknek az egészen friss tapasztalatoknak a dacára még mindig akadnak olyanok, akik szerte járnak és a magántulajdon megszüntetését hirdetik. Nem tudják, hogy mit cselekszenek.

A takarékoskodás érdeke

Ha a tőkének és a tőkeképződésnek az általunk vázolt alapvető fontossága van a gazdaság szempontjából, akkor természetesen éppoly fontos az is, hogy a tőke birtokához és szaporításához erős érdek fűződjék. Gazdasági életünk a birtokláshoz fűződő eme tiszta érdek nélkül egyáltalán nem működhetne. Pedig ez az érdek, legalább nálunk Svédországban, a közvélemény előtt igen csekély megbecsülésben áll. Ellenben fogyasztani és minél jobban élni, azt mindenki szeretne. Szeretnék pedig ezt anélkül, hogy egyáltalán gondolnának arra, hogy szükségleteinknek ilyen bőséges ellátása lehetetlen oly tőkeképzés nélkül, melyet a vagyonszerzésre irányuló erős érdek mozdít elő. Ennek érdekét széles körökben ellenségnek nézik, amely ellen küzdeni kell. Más oldalról viszont ezt olyan erkölcsi süllyedésnek minősítik, melyen felül kellene emelkedni. Nem egyéb ez tiszta farizeuskodásnál, melyet csupán a gazdasági ismeretek durva hiánya menthet, hogyha ez manapság egyáltalán mentségnek mondható. A kolduló barát álláspontját meg lehet érteni: az lemond a világról. Azonban annak, aki ezt nem teszi meg, akinek komoly igénye van bizonyos életszínvonalra, akinek szellemi élete számára bizonyos egyáltalán nem jelentéktelen gazdasági alapra van szüksége, annak nem áll jogában megvetéssel beszélni a vagyonszerzés örömeiről. Mert ha ezt egyesek nem végeznék el, illetve ha teljes erejükkel ezen nem munkálkodnának, sohasem jönne létre az a tőke, amelyre a közgazdaságnak szüksége van ahhoz, hogy az emberek szükségletei kielégíthetőek legyenek.

Ahelyett, hogy a vagyonszerzéshez fűződő érdeket bírálgatnánk, arra kellene törekednünk, hogy ezt az érdeket minél szélesebb társadalmi rétegekre kiterjesszük. Sem a vagyonnak, sem a jövedelemnek egyenletesebb megosztása nem képzelhető el ennek az érdeknek általános elterjedése nélkül. Mert hiszen a vagyonszerzés érdeke nélkül felélnénk egész jövedelmünket és így sohasem következne be a társadalmi tőkének bármilyen növekedése. Egyenlő vagyoneloszlás mellett a jövedelem általában igen alacsony lenne, és akkor igazán nagyon erős és általánosan érvényesülő vagyonszerző vágyra lenne szükség, hogy a közgazdaságban csak némileg megfelelő tőkeképződés jöjjön létre. A vagyonnak egyenlő eloszlása mellett még ezenfelül abba a veszedelembe is jutnánk, hogy sokan elfogyasztanák vagyonukat is, ami – amint láthattuk – nem következhet be másképpen, mint mások folyó megtakarításainak elfogyasztása útján. Így végeredményben valószínűleg egyáltalán nem állna rendelkezésre a gazdasági haladás számára semmilyen új tőke. Tehát a vagyonra és a takarékosságra vonatkozó érdeknek általános elterjedése elkerülhetetlen feltétele a jövedelem és a vagyon minden demokratikus megoszlásának.