A legtöbb európai állam ez idő szerint nagy erőfeszítéseket tesz, hogy takarékoskodjon, egyidejűleg azonban igen jelentős összegeket fordít a munkanélküliség leküzdésére. Holott nyilvánvaló, hogy minden közdologban való takarékoskodás munkaerő felszabadulásával jár és méltán kérdezhetjük, hogy mi az értelme valójában a takarékoskodásnak, ha utóbb a munkanélküliség leküzdésére ugyanannyit adunk ki, vagy talán még a többszörösét is annak, amit megtakarítottunk. Erre a kérdésre eddig még senki sem adott kielégítő választ. A közdolgokban való takarékoskodás és a munkanélküliek segélyezése így szembeállítva a legnagyobb ellentmondása a modern állami életnek, amint az a háború után lassanként kialakult. Általában fel kell tennünk a kérdést, vajon rendelkezik-e az állam valamilyen eszközzel a munkanélküliség leküzdésére és hogy mennyiben képes bizonyos összegeknek szükségmunka céljaira való engedélyezése útján valamilyen befolyást gyakorolni a munkaerőpiac megjavítására.
Azt meg lehet bocsátani, hogy a háború után az első időben nem merültek el kellően ezeknek a kérdéseknek mélyébe, és hogy azok a váratlan nehézségek, amelyek úgyszólván elárasztották őket, olyan eszközök megragadására vezettek, amelyek egyelőre a legközvetlenebb hatásúaknak látszottak. Most azonban már nem lehet erre a mentségre hivatkozni. Több európai államban, mégpedig éppen nem azokban, amelyekben a munkanélküliség úgynevezett leküzdésére a legkevesebbet áldoztak, a munkanélküliség immár mindinkább állandó természetű jelenséggé lett. A jó és rossz időknek periodikus változása, ami a háború előtt oly nagymértékben befolyásolta a közgazdaság alakulását, jelenleg alig érvényesül valamennyire is észrevehető módon. Meg van tehát minden feltétel arra, hogy a jelenlegi munkanélküliséget pontos vizsgálat alá vegyék. Nem vállalható a felelősség azért, hogy továbbra is pénzt dobjunk ki leküzdésére anélkül, hogy tudnánk, mit érünk el vele.
A munkanélküliség oka nyilvánvalóan mindig az, hogy a meglévő munkaerőnek hiányzik a termelési lehetőségekhez való alkalmazkodása. Ha a munkaerő teljes mozgékonyság mellett mindenkor az adott piaci helyzethez alkalmazkodna, akkor bizonyára mindig mindenki számára lenne megfelelő foglalkozás. Világos tehát, hogy minden akadály, amely a munkaerő mozgékonyságának útjában áll, újabb előidézője a munkanélküliségnek. Racionálisan úgy lehet leküzdeni a munkanélküliséget, hogyha elsősorban eltávolítjuk a munkaerő mozgékonyságának minden akadályát, ezek között elsősorban a szakszervezetek monopolisztikus politikáját. Nem véletlen, hogy az állandó munkanélküliségre a legnagyobb hajlam azokban az országokban jelentkezik, melyekben a zárt szakszervezeti politika elérte legtökéletesebb hatalmi kifejlődését.
Tekintve a munkaerő ténylegesen meglévő mozgékonyságának korlátolt voltát, magától értetődően az a kívánatos, hogy a gazdasági fejlődés minél kevesebb súrlódással történjen és minden esetben elkerüljük az olyan megzavarásokat, amelyek a belső gazdasági életbe való önkényes állami beavatkozásnak, valamint a változó és kiszámíthatatlan kölcsönös elzárkózási politikának a következményei.
De még hogyha a jelenlegi viszonyoknál sokkal jobbak lennének a feltételek, akkor is kedvezőtlen helyzetbe kerülhet a munkaerőpiac, tehát hiányos mozgékonyság mellett bekövetkezhet a munkanélküliség, ha t. i. a munkaerő szaporodása nincsen kellő arányban a termelési tényezők szaporodásával. E tekintetben ez idő szerint a legfontosabb, hogy felhívjuk a figyelmet annak nyilvánvaló szükségszerűségére, hogy a közgazdaságnak állandóan legyen olyan tőkeszaporulata, amely teljesen megfelel az új munkaerő állandó szaporodásának. Ebben a vonatkozásban az európai államokban mostanában többnyire igen rossz a helyzet. A demokrácia a maga tudatlanságában nem tanúsított hajlandóságot arra, hogy a tőkének kellő jelentőséget tulajdonítson a tőkeképzés szempontjából, sőt azzal szemben ellenséges magatartást tanúsított és főleg az adórendszert olyan irányban fejlesztette, amely rendkívül akadályozza a tőkeképződést és inkább még a jövedelem gyorsabb elpazarlására ösztönöz. Ennek következtében a tőkeszegénység igen kirívó akadályává vált a vállalkozási szellem oly fejlődésének, amely új munkalehetőségeket teremthetett volna. Ha azután ennek folytán munkanélküliség áll elő, akkor ennek az állam ellene igyekszik dolgozni és e célból tőkét vesz igénybe. Pedig így a gazdasági élettől megint csak elveszik a rendelkezésére álló tőke egy részét, és feltehető a kérdés, vajon ez nem okoz-e ugyanannyi munkanélküliséget, mint amennyit az állam megakadályoz azáltal, hogy tőkét vesz igénybe munkanélküliség elleni rendszabályaihoz. Ez a kérdés valóban gyökere az egész munkanélküliségi politikánknak, és nyilvánvalóan teljesen céltalan ennek a politikának a folytatása, ha erre a kérdésre nem tudunk kielégítő választ adni.
Amidőn az állam szükségmunkaként vasutak építkezésébe bocsátkozik, és e célra költségvetéséből kitöröl egy másik vasút építésére vonatkozó tételt, mindenki minden további nélkül látja, hogy a tőke rendeltetésének ilyen megváltoztatása egymagában semmi befolyással nem lehet a munkanélküliség csökkentésére. Ebben az irányban csak úgy érhető el eredmény, hogyha a szükségmunkát alacsonyabb munkabér mellett végzik el. Csakhogy a munkabéreknek a tényleges piaci helyzet szerint való tökéletes szabályozása által minden munkanélküliséget mindenkor meg lehetne szüntetni.
Hogyha az állam nem szüntet be semmiféle más munkát, hanem az általános tőkepiac igénybevételével teremti elő a szükségmunkára valót, akkor is tőkét vesz el olyan felhasználásaitól, amelyek különben munkaalkalmakat jelentenének, és még mindig teljesen kétséges, hogy ezáltal tényleg elér-e valamit az állam a munkanélküliség leküzdésére. Nem feltűnő-e például, hogy Németország a munkanélküliség elleni küzdelemhez a gazdasági élet súlyos megterhelésével szerzi meg az eszközöket, jelentősen megnehezítve ezáltal ezt a küzdelmet? Ezzel talán azt lehetne szembevetni, hogy az állam ezzel a megadóztatással a gazdagok felesleges jövedelmére teszi rá a kezét. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ilyen adót – és túlnyomó részben ez a valószínű – a gazdagok tőkeképzésétől vonjuk el, ami által csökken a gazdasági élet tőkeszaporodása, vagy pedig a gazdagok fogyasztóerejétől, ami által az azok fogyasztásának korlátozása következtében való munkanélküliség áll elő.
Feltehető azonban az is, hogy megfelelő tőkebeosztással elérhető a munkaerő kiterjedt alkalmazása, és ezáltal ellene lehet dolgozni a munkanélküliségnek. A különböző termelési ágak ugyanis különböző mértékű tőkét igényelnek. És hogyha a termelést a legkevesebb tőkét megkívánt termelési ágakra irányítjuk, akkor talán lehetséges a rendelkezésre álló tőkeforrásokkal elérni a munkaerő kiterjedtebb foglalkoztatását. E célból a szükségmunkáknak úgy kellene beosztva lenniük, hogy a lehető legrövidebb idő alatt eladásra kész fogyasztási cikkeket termeljenek; ez módot nyújtana arra, hogy ismét új, hasonló munkákat végezzenek anélkül, hogy újból igényekkel lépünk fel a tőkepiaccal szemben. A mindennapi kereskedelmi szempont szerint ez magától értetődő dolog. Az uralkodó munkanélküliségi politika azonban úgy látszik, többnyire éppen az ellenkező irányt tartja be. A munkaerőt olyan munkákra fordítjuk, amelyek vagy egyáltalán nem nyújtanak hozadékot, vagy csak lassanként, a távolabbi jövőben. Ilyen esetben tényleg ugyanaz történik, mint hogyha valamely sok tőkét megkívánó befektetés céljaira engedélyeznék az összegeket, például valamely vasúti vonal vagy csatorna részére. Ily módon azonban a közösség tőkéjét beláthatatlan időre lekötik és a tőke felhasználásának ilyen befolyásolása által a munkanélküliség megszüntetésére semmit nem lehet elérni.
Természetesen nem könnyű olyan munkákat találni, amelyek gyorsan ismét visszatérítik a befektetett költségeket. Hogyha a felesleges munkaerőt a mezőgazdaságban a belterjesebb termelés céljaira használhatnánk fel, akkor a megnövekedett terméseredmények formájában gyorsabb eredményre lehetne számítani. De az ilyen munkáért a mezőgazdaság csak igen alacsony béreket tudna fizetni, jelentősen alacsonyabbakat, mint amelyeket az iparban fizetnek. Egyáltalán, a munkanélküliség titkának nem jelentéktelen része abban a különbségben rejlik, amelyet a mi modern társadalmunkban többé-kevésbé mesterségesen fenntartanak a mezőgazdaság és az ipar bérszínvonala között.
Nem kell sokat gondolkodni e kérdéseken, hogy megértsük, milyen nehéz az államnak szükségmunkák elrendelésével bármely módon is elérni a munkanélküliség igazi megkönnyebbülését. Minden esetben világosan kiderül, hogy ez nem történhet meg olyan szükségmunkák foganatosításával, amelyek megakadályozzák a felesleges munkaerőnek a mezőgazdaságba való természetes visszavándorlását, sőt egyenesen elterelik a munkaerőt a mezőgazdaságtól.
Minél jobban tisztába jövünk azzal, hogy mennyire korlátozott az állam beavatkozásának hasznossága a munkanélküliség közvetlen enyhítésének lehetőségeiben, annál fontosabbnak kell tekintenünk, hogy az általános gazdaságpolitika feladata a munkaerő lehető legnagyobb fokú mozgékonyságának és annak a piaci helyzethez való alkalmazkodásának biztosítása, ami megakadályozza a munkanélküliség bekövetkeztét. Akkor nyilvánvalóvá lesz az is, hogy a kapitalizmus előmozdítása milyen nagy hatást tud gyakorolni a munkanélküliség kiküszöbölésére és hogy milyen rendkívül rövidlátó a demokrácia akkor, midőn azáltal, hogy a tőkeképzést minden eszközzel megnehezíti, aláássa a növekvő néptömegeknek hasznos munka elérésére kínálkozó lehetőségeit.
