Gustav Cassel – Küzdelem a tőkéért

Gustav Cassel – Küzdelem a tőkéért

A szocialisták arra irányuló törekvése, hogy rátegyék kezüket a magántőkére, végeredményben a tőkének a mai közgazdaságban betöltött szerepéről való hiányos felfogáson alapul. Ezek a szocialisták, akik velünk többiekkel szemben különösen a társadalomtudományokban olyan messze elöl képzelik magukat, közgazdasági ítéleteikben voltaképpen rendkívül elmaradottak. Éppen úgy, mint ahogy az iparosodásról való felfogásukat egy olyan úrtól származtatják, akit Marxnak hívtak és aki ezekkel a kérdésekkel csaknem 100 esztendővel ezelőtt foglalkozott, a tőkéről való felfogásuk is régmúlt időknek a gazdagsággal szemben való gyűlöletén alapul, mint ahogy ez abban az időben mutatkozott. Amikor a társadalmi forradalmárok Platóntól Rousseauig, hogy Jézust ne is említsük, a gazdagságot bírálták, akkor aranynak és drágaköveknek, fényes palotáknak és hatalmas uradalmaknak a birtokára gondoltak, amelyek csak arra szolgáltak, hogy birtokosaik fényét emeljék és pazarló életmódjukat lehetővé tegyék. A tulajdonjog mai ellenségei többnyire ennél a felfogásnál tartanak és alig vették észre, és semmi esetre sem fontolták meg alaposan, hogy a modern társadalmi viszonyok között a gazdagság helyzete igen radikális változáson ment át.

Manapság, ha a jellegzetes viszonyokra gondolunk, minden vagyon dologi tőkébe van fektetve, amely részt vesz a társadalmi termelési folyamatban. Ez a vagyon épületekből, gépekből, vasutakból, járművekből és üzemtelepekből áll, valamint a különböző anyagok, többé-kevésbé kész gyártmányok tömegéből, amelyek a termelési folyamat közben úton vannak végleges hovafordításuk felé. Ez a vagyon már bizonyos szolgálatot teljesít a közgazdaságon belül és a világnak semmiféle szocializálása nem érheti el, hogy ennél többre szolgáljon. A gazdag ember az ilyen vagyont eloszthatja és odaadhatja a szegényeknek, egy szocialista többség kisajátíthatja, azonban a tényleges tőkének azt az összességét, amely a közgazdaságnak rendelkezésére áll, ezek közül az esetek közül egyik sem gyarapíthatja egyetlen fityinggel sem. Tehát ezáltal ez a közgazdaság semmivel sem válik gazdagabbá, mint azelőtt volt. A termelési eredmény ezáltal nem növekedett, és ha az egészet nézzük, a fogyasztónak sem áll rendelkezésére a használati javak nagyobb tömege.

Kétségtelen, hogy minden vagyonelosztás nagy népszerűségét annak elképzelése okozza, hogy a vagyon, amely helyét változtatja, elfogyasztható és ezáltal szegényeknek és egyáltalában minden társadalmi osztálynak magasabb életszínvonalat tesz lehetővé, mint amelyet jövedelmük korlátozott volta előbb megengedett. Ez a felfogás teljesen hamis. A vagyon már fizikai természeténél fogva sem fogyasztható el a maga egészében. Annál kevésbé nélkülözhető a közgazdaságban, amely nem pillanatnyi alakulat, hanem állandó létre van hivatva. Hogyha a szocialistáknak ezt a kényelmetlen, azonban elkerülhetetlen tényt szeme elé állítjuk, akkor ők, akik oly modernek akarnak lenni, azt válaszolják, hogy hiszen ők már régóta rájöttek erre az elemi igazságra és távolról sem az a felfogásuk, hogy a vagyon a változás után elfogyasztható volna. Ez szép és jó. Ámde, hogyha osztozkodási programunk részére a tömegek támogatását keressük, akkor mindenesetre a tömegek ama primitív képzeteihez folyamodunk, hogy mennyivel jobban menne dolguk, ha azokból a milliókból élhetnének, amelyeket most a gazdagok pénzszekrényeiben elzárva tartanak. Ha ehelyett megmondanák az embereknek, hogy a vagyonelosztás után nem volna szabad felhasználni nekik a rájuk eső kis vagyonrészeket, akkor a változáshoz való kedvük nagymértékben lehűlne. Az ilyen program természetesen keresztülvihetetlen. Egészen bizonyosan a fogyasztói igények óriási emelkedése volna a következménye minden általános vagyonelosztásnak. Sőt az egyes szerény körülmények között élő háztartások magángazdasági szempontból még helyesen is cselekednének, ha ellátásuk szűkösségén a vagyon felélésével javítanának. Társadalomgazdasági szempontból azonban az ilyen fogyasztást keresztülvinni csak igen kis mértékben lehetne. Azonban ebben az irányban bizonyos hajlandóság is elég lenne ahhoz, hogy katasztrofális mértékben aláássa a társadalom tőkeellátását, valamint hogy elkerülhetetlenül ugyanilyen mértékben leszállítsa évi termelését és abbéli képességét, hogy gondoskodjon tagjainak folyamatos szükségletéről. A nép nagy tömegei szempontjából az a fontos, hogy rendelkezésre álljon és folyamatosan szaporodjon az az ellátáshoz szükséges tőke, amelyet a népesség szaporodása és a jobb ellátás megkíván. Hogy ki ennek a tőkének a birtokosa, az emellett teljesen másodrendű kérdés. Az olyan szociális reform, amely a vagyonmegoszlás egyenlőbbé tétele érdekében a társadalom tőkeellátását teszi kockára, legjobban olyan kétségbeesett vállalkozással hasonlítható össze, mint egy nagy, értékes épületnek lebontása lényegében azért, hogy hozzájuthassunk a napi tüzelőanyaghoz.

Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy nem volna kívánatos, hogy a munkásosztály saját vagyonra tegyen szert. Ellenkezőleg, ez a legnagyobb mértékben kívánatos, ha ez a vagyon munka és takarékosság által keletkezik. Az ilyen vagyon, amelyet ápolnak és makacs kitartással megőriznek, nagy értéket jelent a közgazdaságra nézve. Ellenben a már meglévő vagyonok elrablása a tulajdonjognak és ezáltal a biztonság érzetének is több-kevesebb megsemmisítésével nyilvánvalóan teljesen ellenkező hatást váltana ki és nem jelentene egyebet annak a gazdasági rendnek teljes elpusztulásánál, amely mellett a polgárok nagy tömege ha nem is jólétre, de mégis viszonylagosan jó ellátásra tudott szert tenni.

A szocialisták azt válaszolhatják erre, hogy ők nem a tőke megváltoztatását, hanem csak olyan szocializálását követelik, amely abból áll, hogy az állam az adóztatás eszközével kisajátítja a tőkét. Ámde ezáltal a tőke felhasználása tekintetében semmit sem nyerünk, mert hiszen annak – miként kimutattuk – máris megvan a rendeltetése a közösség szempontjából. Ezzel szemben attól kell tartanunk, hogy új tőke alkalmazását rendkívül megnehezíti. Mindenki tudja, hogy milyen pazarlóan szoktak a tőkével bánni, mihelyt középítkezésről vagy közüzemekről van szó. A svéd politikában különösen kiütközik ez a sajátos törekvés, hogy elsősorban gyenge és ki nem fizetődő vállalkozásokra fordítsák a tőkét, vasutakra vagy lakatlan vidékeken fekvő, rendkívül drága országutakra, erőművekre, melyek nem hajtanak kellő hasznot stb. Ehhez járul a drága épületek létesítésének gyönyörűsége és azé a nagy lábon élésé, amely különböző nyilvános intézmények létesítésében jelentkezik, ezeknek ugyanis a közegészségügy és technikai tökéletesség legmodernebb igényeinek is meg kell felelniük azért, hogy bámulatba ejtsék a külföldieket. A tőkefelhasználásunkat érintő állami befolyás minden szaporítása alkalmas arra, hogy fokozza ezt a pazarlást, kevésbé hatékonnyá tegye a nemzet tőkefelhasználását, ezáltal gyengítse a nemzeti gazdaságot és csökkentse a nemzeti vagyont.

Természetesen a tőke egyéni felhasználása sem mindig olyan gazdaságos, mint amilyen lehetne. Az elővigyázatosság és helyes számítás terén felmerülő hiányok, amelyek e téren időközönként jelentkeznek, a szocialisták számára jó támadási alapul szolgálnak a magántulajdon ellen folytatott harcban. Pedig egészen bizonyos, hogy csak a csöbörből a vödörbe jutnánk, ha a szocialisták receptje elfogadásra találna. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy mindazok, akik jelenleg a felelősséget viselik a tőke felhasználásáért, mindent megtegyenek, hogy a lehető legjobb eredményt érjék el és ily módon megvédelmezhessék a fennálló társadalmi rendet a veszedelmes társadalomboldogító tervek piaci kikiáltóival szemben. Egészen bizonyos, hogy az olyan tőkét terhelő megadóztatás, amely a magántőkének az állam tulajdonába való fokozatos bevonására irányul, az állam folyó kiadásainak fokozatos emelkedésére vezet. Ami annyit jelentene, hogy az állam felgyűjtött tőkéjének egy részét közcéljaira elfogyasztaná és ezáltal mind szegényebbé válnánk. Miután az adózó polgárok házaikkal és gyáraikkal nem fizethetnek, el kell azokat adniuk azoknak, akik új megtakarításaikból meg tudják szerezni mindezt a dologi tőkét. Ez tehát megbénítaná a tőkeképződést és így elapadna minden gazdasági haladás igazi forrása. Ha még tovább mennénk, akkor ez sem volna elegendő. Hogy megfizethessék az adójukat a tőke tulajdonosai, kénytelenek lennének a külföldet hívni segítségül. Ekkor a külföld vagy kölcsönt nyújtana a svéd dologi tőkére, vagy azt el kellene adni a külföldnek. A végeredmény az lenne, hogy az elméleti szocializmus örömére valamennyi svéd tőkés elszegényedne ugyan, de ehelyett egész Svédország el volna zálogosítva a külföldi tőkéseknek, akiket a svéd adórendszer nem foghatna meg. Ilyen nemzeti szegényházléthez juttatna el minket a valóságban a szocialisták kisajátítási politikája.

Erre azt felelhetné valaki, hogy ez nem egyéb, mint az ördög falra festése. Amire megint azt kell válaszolni, hogy minden mozgalmat azok szerint a végeredményei szerint kell megítélni, amelyekhez elvezetne, ha céljainak megvalósításában teljesen szabad lenne. Ha azoknak az embereknek határozott és makacs ellenállása következtében, akiknek még megvan a józan értelmük, nem hat olyan veszedelmesen, mint ahogy programja szerint ítélve hathatna, akkor valóban nem hivatkozhat erre a maga javára.

Egyébként az eredmények fenti felvázolása nagyon enyhe. A valóságban alighanem még sokkal súlyosabbak lennének a következmények. A szocialisták receptje szerint vezetett ország minden hitelét elvesztené külföldön. Ennek következtében a tőkeellátás kérdése teljesen megoldhatatlanná válna. A munkanélküliség és éhezés elé állított népnek végső szükségében annak a nyomorult kapitalizmusnak a segítségét kellene igénybe vennie, amely – nagy szerencsére – a józanabb országokban még fennmaradnak. Vajon szocialistáink nem takaríthatnák-e meg maguknak ezt a megalázó és megszégyenítő Canossa-járást akkor, amikor keleten éppen most közvetlenül előttünk áll a példa arra, hogy ez az út hova vezet és hova kell annak elvezetnie?