Röviddel ezelőtt e helyen észrevételeket közöltünk a munkanélküliségről és arról, hogy mennyiben lehet azon szükségmunkákkal segíteni. Célunk az volt, hogy gondolkodásra késztessünk. Úgy a munkanélküliség, mint a munkanélküliek segélyezésére vonatkozó állami kísérletek sok államban olyan rettenetes kiterjedésűekké és annyira tartós jellegűvé váltak, hogy immár nem lehet tovább szabad folyást engedni a dolgoknak. Főleg az szükséges, hogy azokat, akik ezzel a segélyezési politikával elsősorban foglalkoznak, rábírjuk arra, hogy keressék a választ arra a kérdésre, vajon mennyit tudtak módszereikkel valóban elérni. Aki ugyanis valamely körülhatárolt irányban dolgozik, könnyen ki van téve annak a kísértésnek, hogy ezt az irányzatot egy egészen külön világnak tekintse. Ezzel szemben annál könnyebb arra eszmélni, hogy a közgazdaság oszthatatlan egész és a legdurvább hibákat kockáztatjuk meg, ha elmulasztjuk a társadalomgazdasági összefüggések felismerését és megelégszünk azzal, hogy az összefüggő gazdasági mechanizmusnak tetszés szerint kiragadott részét vesszük tekintetbe. Miként kimutattam, nagy a veszélye annak, hogy ilyen súlyos hibák történnek most azokkal a törekvésekkel kapcsolatban, amelyek arra törekednek, hogy az állam segítségével győzzük le a munkanélküliséget.
Sajnos ez a helyes megismerésre vonatkozó figyelmeztetés a jelek szerint több ellenállást vált ki, mint meggondolást. Különösen Németországban, a munkanélküliségi kérdés specialistái jó egynéhány mélyreható megjegyzést tettek velem szemben, amikor a szakszervezeti mozgalmon belül érvényesülő monopolisztikus célzatokról, mint a munkanélküliség természetes kiegyensúlyozásának akadályáról beszéltem, amit úgy értelmeztek, mintha én a szakszervezeti mozgalmat a maga egészében tettem volna a munkanélküliségért felelőssé. Mint mindenki tudja, a szakszervezeti mozgalmon belül két egymással ellenkező irányzat létezik: a zárt és a nyílt szakszervezeti politika. Az előbbi kifejezetten monopolisztikus és tudvalevően a természetes viszonyok által védett belföldi iparokban uralkodik. Ama iparokban viszont, amelyek a kivitel számára dolgoznak és amelyeknek a világpiaci verseny teljes nyomását el kell szenvedniük, általában nem érvényesül ez a monopolizmus. Ezeknek az iparoknak a szakszervezetei ellenkezőleg naponta fokozódó mértékben tudatosan szembehelyezkednek a monopolisztikus szakszervezeti mozgalom kizsákmányoló politikájával. Legalábbis Svédországban erre a tapasztalatra jutottunk és nyilvánvaló az is, hogy az országok egész sorában hasonlóképpen alakulnak a viszonyok. Vajon ilyenképpen nem jogosult-e, sőt egyenesen nem szükséges-e azt kérdezni, vajon ez a monopolisztikus szakszervezeti politika nem súlyos akadálya-e a munkanélküliségi kiegyenlítődésnek? Természetesen az egyes országok dolga, hogy közelebbről megvizsgálják, miképpen áll a dolog saját munkásságuk körén belül. Hogyha a szakszervezeti monopolizmust megtámadtam, ez azért történt, hogy a világot e kérdés felett hathatós elmélkedésre bírjam.
A nyílt szakszervezet, amely nem gátolja a foglalkozásba való belépést és önerejéből segélyezi a munkanélkülijeit avégből, hogy megóvja őket egy esetleges és a bérszínvonalra káros nyomással szemben, rendes körülmények között nem fokozhatja bérkövetelését számbavehetőleg olyan színvonalon túl, amely huzamosabb időn át való figyelembevétel mellett gazdaságilag lehetetlenné teszi az értékesítési viszonyokat. Az ilyen szakszervezetek, amint én azt már egy negyed százada hangoztatom, fontos helyet foglalnak el a közgazdaságban és nem vádolhatók azzal, hogy munkanélküliséget idéznek elő. Figyelembe kell azonban venni, hogy a munkanélküliek segélyezésébe való állami beavatkozás eltávolítja a természetes ellenőrzését annak, hogy a szakszervezetek ne emeljék igényeiket a gazdaságilag lehetséges bérszínvonal fölé. Az állami segélyezés egyenesen hozzájárulhat ahhoz, hogy eltorzítsa a munkaerőpiacot és ezzel súlyosbítja a munkanélküliséget. Az ilyen összefüggéseket nem csak nem szabad tagadni és még kevésbé szabad azokat szociális érzék hiányával megvádolni, akik ezeket az összefüggéseket megmutatják, hanem egyszerűen venni kell magunknak azt a fáradtságot, hogy a kérdést alaposan átgondoljuk és meggyőződjünk arról, hogy egyáltalán miképpen érhetjük el az állami beavatkozás ilyen káros következményeinek elkerülését.
Egy másik rendkívül fontos kérdés, amelynek alapos átgondolására alkalmat kívánok adni, az, hogy mennyiben növelhető ténylegesen a munkára való alkalom azáltal, hogy az állam, akár adók, akár kölcsönök segítségével igénybe veszi a magánemberek vásárlóerejét és ezt a vásárlóerőt a munkanélküliek foglalkoztatására fordítja. Megjegyzendő, hogy itt nem annak az adóztatásnak az igazságosságáról van szó, amely által az állam megszerzi az eszközöket, sem pedig arról a haszonról, amelyet az állam által megindított munkák képviselnek. Annak a tisztázásáról van szó, mennyiben lehet az államnak a vásárlóerő ilyen igénybevételével a munkanélküliségnek útját állani. Mielőtt erre a kérdésre teljesen kielégítő választ nem kapunk, addig az egész modern munkanélküliségi politika teljesen a levegőben lóg. Ennek azok számára, akik naponta ezzel a problémával foglalkoznak, mindenesetre eléggé kényelmetlen és nyugtalanító érzésnek kell lennie.
Ha munkanélkülieket akarunk foglalkoztatni, ahhoz tőkére van szükségünk. Egészen gyerekes elképzelés, hogy teljesen büntetlenül vehetnénk el ilyen tőkét a társadalom által megtakarított tőkekészletből. Ez általában teljességgel lehetetlen. És hogyha bizonyos esetekben tényleg sikerül is valamely termelési ágban alkalmazott tőkét szabaddá tenni, akkor az a valószínű, hogy ott ugyanakkora munkanélküliséget idézünk elő, mint amekkorát bármely más helyen ennek a tőkének igénybevételével megszüntethetünk. Természetesen ugyanígy áll a dolog a megtakarításokkal is, amelyek befektetés előtt állnak. Hogy tehát a valóságban ezek a dolgok hogyan alakulnak, az olyan további kérdés, melyre meg kell találni a választ, mielőtt engedjük, hogy az állam további lépéseket tegyen a munkanélküliség leküzdésében. Néha azt mondják – a velem szemben támasztott támadások esetében is – hogy az állam azáltal tehet szert a munkanélküliség elleni harcához szükséges tőkére, hogy azt rendelkezésére álló alapokból veszi. Már a legegyszerűbb gazdasági értelemnek is természetszerűen rá kell arra jönnie, hogy ez tévedés. Nem szabad elfelejteni, hogy az illető anyagi erő mindig bizonyos módon be van már fektetve, tehát máris fel van használva. Jogi értelemben az állam tulajdonosa lehet és annak szabad rendelkezésére állhat. A közgazdaságban azonban máris megvan a meghatározott feladata, amelytől nem vonható el anélkül, hogy ne keletkezne hézag a tőkeellátásban.
Egy ilyen vita többek között azt a hasznot is magával hozza, hogy eltávolítódnak azok a primitív gazdasági képzetek, amelyek a politikai gondolkozásra még mindig olyan nagy kiterjedésben hatást gyakorolnak, és azok kénytelenek kilépni a tudatalatti sötétségben való kényelmes elhelyezkedésükből. Ez most különösen az arra az esetre vonatkozó babonás felfogásra nézve történik meg, amely szerint van egy önálló, a társadalom össztermelésétől nem függő vásárlóerő, amely meghatározza a társadalom termelésének értékesítési lehetőségeit. Világosan kiderült, hogy ez az eszme mekkora zavart okozott a munkanélküliségről való felfogásban. Mielőtt ez az eszme ki nem pusztul a világból, addig egészen bizonyosan nem lehet a munkanélküliséggel való foglakozásban valóságos haladásra számítani.
A legrosszabb azonban, ha arról kezdünk beszélni, hogy a munkanélküliséget a jelenlegi kapitalisztikus társadalmi rend konjunktúra-változásainak keretén belül nem lehet megszüntetni. Teljesen idejét múlta már, hogy ezt a régi marxista csontvázat előszedjük. Ha tanultunk valamint a legutóbbi 12 év viszontagságaiból, akkor nem szabadna annyira eltávolodni a valóságtól, mikor arról van szó, hogy kit terhel az igazi felelősség az uralkodó munkanélküliségért. Azok az államok ezek, amelyek megkezdték a háborút, amelyek inflációval megrontották a pénzrendszerüket, amelyek állásfoglalásuk humbugjával hamis feltevésekre bírták a közönsége abban a tekintetben, ami ténylegesen történt a pénzügyi és gazdasági téren, az államok, amelyek tudatlanságukkal és habozásukkal késleltették a valuták stabilizációját, amelyek esztelen protekcionizmussal megakadályozták a nemzetközi kapcsolatok felvételét és jóvátételi politikájukkal csaknem elviselhetetlen akadályokat gördítettek a normális gazdasági viszonyok helyreállítása elé. Aki mindezek ellenére még arról beszél, hogy a munkanélküliség elől való menekülés a magánvállalkozási szellemnek az állam által való félretolásában található, az nyilván annyira elveszítette a valóság iránti érzékét, hogy alig érdemes vele közgazdasági kérdésekről vitatkozni.
Ha valóban észszerű választ lehetne adni arra a kérdésre, hogy miképpen lehet állami beavatkozással gazdaságilag csökkenteni a munkanélküliséget, akkor azoknak, akik fő feladatukká tették a munkanélküliségi politikát, elsősorban az lenne az érdekük, hogy erre választ találjanak és annak elmélyítésével gyakorlati cselekvésük számára megfelelő útmutatóra tegyenek szert. Azonban sajnos még nem mutatkozik semmiféle jele annak, hogy a világosságra való ilyen törekvés jelentkezne azokban a körökben, ahol ez a leginkább szükséges volna. Azonban mégse képzeljék ezek a körök, hogy a vita lezártnak tekinthető. Még csak alig kezdődött meg és az ő részükről még úgyszólván semmi sem történt, ami komolyan hozzájárult volna ennek a kérdésnek a megoldásához.
