Gustav Cassel – Demokrácia és tőkeképzés

Gustav Cassel – Demokrácia és tőkeképzés

A modern demokráciának az általános társadalmi tőkeképződés folyamatával szemben való álláspontja igen zavaros. Míg egyrészről erősen ellenséges álláspontot foglal el a tőkeképzéssel szemben, másrészről hallatlan tőkeigényeket támaszt és csak igen nehezen törődik bele abba a gondolatba, hogy a tőke korlátozott volta bármilyen mértékben is korlátozná valamennyi kívánságainak kielégítési lehetőségét. Ez a mélyreható ellentmondás természetesen oda vezet, hogy olyan tervek egész sorát szövik, amelyek egymást kölcsönösen lehetetlenné teszik és amelyek tényleges megvalósításuk esetében megállítanák a társadalom egész gépezetét, sőt a társadalmi élet felvirágoztatásának korlátozott mértékben való keresztülvitelük esetében is feltétlenül akadályaivá válnának.

Igazán nem lehet csodálkozni, hogy ezekben a körökben, amelyek sohasem szoktak a felszínnél mélyebbre tekinteni, ilyen értelmetlenség jelentkezik, vagy hogy sohasem tanulják meg, hogy a jelenségeknek egész más a tartalmuk, mint azt a külszín mutatja. Hiába, a tőkeképzés igen összetett jelenség. Különösen figyelembe veendő az, hogy külső vonásaiban és indokaiban jóformán különböző aszerint, hogy az egyes magángazdaságok, vagy pedig az egész közgazdaság szempontjából vizsgáljuk. Utóbbi szempontból a tőkeképzés feladata a társadalmi termelési folyamatnak új dologi tőke hozzáadásával való ellátása, ami szükséges a folyamat szüntelen növeléséhez. Ez a feladat állandó. A társadalom nem azért gyűjt tőkét, hogy abból majd valamikor húzzon hasznot. A társadalomnak a tőkére most van szüksége, mert ez elkerülhetetlen feltétele a szükségletek kiterjedtebb kielégítésének. Nem javíthatjuk lakhatási lehetőségeinket, ha nem termelünk új házakat. Nem láthatjuk el magunkat jobban iparcikkekkel és élelmiszerekkel, ha nem létesítünk új gyárakat, telepeket és új szállítási eszközöket. Megtakarítások állandóan szükségesek ahhoz, hogy egyidejűleg legyen módunk mindezt az új dologi tőkét létesíteni.

A magángazdaság szempontjából a tőkeképzésnek egészen más a feladata. Az egyes ember azért takarékoskodik, mert vagyon megszerzésére törekszik, amely neki öregségére és más esetekben való kereseti lehetőségek hiánya esetében biztosítékot, családja részére pedig támaszt nyújt akkorra, mikor ő már nem lesz közöttük. Lehet azután még távolabbi célja is a takarékos embernek. Törekedhet arra, hogy magasabb gazdasági színvonalra emelkedjen, nagyobb tekintélyre és befolyásra tegyen szert stb. Céljai ily módon mindig a jövőre irányulnak és arra számít, hogy a tőke kamatai tevőleges segítségére lesznek a jövőről való gondoskodásban.

A takarékoskodás azonban, mely ekképpen magángazdasági érdekből történik, közvetlenül a közgazdaságot szolgálja azáltal, hogy a megtakarításokat az újonnan létesített dologi tőkének a megvásárlására fordítják, amely, amint éppen láttuk, szükséges a társadalom gazdasági haladásához. A gazdasági erőfeszítésekre irányuló erős ösztönzők nélkül, amelyek az egyes embereknek abban a hasznában rejlenek, hogy erőfeszítéseivel helyzetét biztosítja és javítja, a jelenkori társadalomnak sohasem lenne módjában fedezni új dologi tőke iránti mérhetetlen szükségletét és különösen szerencsés berendezkedésnek látszik, hogy a társadalomnak ez a létszükséglete olyan rendkívüli erőt tudott szolgálatába állítani, mint amilyen az egyes ember vagyonszerzési érdeke. Ha a fizikai világban az ilyen berendezkedésnek megfelelőt lehetne találni, nem haboznánk, hogy azt igen szellemes, sőt csodálatos mechanizmusnak nevezzük. Azonban a felületes demokrácia egyáltalán nem találja közelebbi figyelemre méltónak azt, hogy az emberek több évezredes gazdasági együttélése folytán ilyen rendszer kristályosodhatott ki. Ennek a demokráciának megvető ítélete kész az egyes ember kereseti erőfeszítéseivel szemben, mihelyt az meghaladja a legszerényebb mérteket, és ha arról van szó, hogy dologi tőkével lássuk el a társadalmat, úgy véli, hogy ezt egyszerűen az állam feladatává lehet tenni. Az egyes ember kereseti erőfeszítéseivel szemben azt szokták felhozni, hogy a vagyonszerzés egyáltalán nem olyan ügy, amelyhez a nép széles rétegeinek köze lenne. Ilyenkor azt a frázist veszik a szájukra, hogy az emberek jóléte fontosabb, mint a vagyonfelhalmozás. Ellenben nem értik meg és nem akarják megérteni, hogy az emberek anyagi szükségleteinek fokozott kielégítése egyszerűen lehetetlen anélkül, hogy a szükséges tőke rendelkezésre ne álljon és hogy ennélfogva a tőkeképzés a társadalom minden tagjának javára szolgáló, elkerülhetetlenül szükséges társadalmi funkció.

A primitív demokrácia azt hiszi, hogy kielégítheti a társadalomnak tényleges tőke iránti szükségletét oly módon, hogy a közületi szervek bocsátják erre a célra rendelkezésre az eszközöket. A munkáslakások, talajjavítások, forgalmi eszközök, távvezetékek stb. részére állami és helyhatósági támogatás követelése többnyire magán viseli ennek a primitív felfogásnak a világos nyomait. A legvilágosabban jelentkezik ez a munkanélküliség leküzdésére szánt közmunkák engedélyezésének eseteiben, ami ez idő szerint olyan népszerű. Továbbmenő következtetés esetében, illetve hogyha a nyers valóság az elé a kérdés elé állít bennünket, hogy honnan származnak ezek az erők, akkor azzal szoktuk magunkat vigasztalni, hogy van egy erős tőkepiac, amelyet az állam és a helyhatóságok igénybe vehetnek. De hogy ez a tőkepiac honnan veszi a maga eszközeit, arra már nem szoktak gondolni. Hiszen ha az ellenséges magatartással elapasztják a tőkeképződés forrásait a helyi tőkepiacon, akkor még mindig rendelkezésre áll a külföldi tőkepiac és nem kell kétségbeesni e törekvések belső ellentmondásának megoldatlansága miatt.

Érdekes, hogy ugyanakkor miképpen igyekszik a demokrácia előmozdítani az állami tőkeképződést. A magasabb szociális belátást emlegető minden beszéd ellenére a primitív demokrácia gyakran mégis egészen más magángazdasági álláspontra helyezkedik az állami tőkeképződés eseteiben, és annak feladatát szívesen látja alapok létesítésében vagy egyáltalában az állami vagyon oly célból való szaporításában, amelynél a gyűjtött tőke arra hivatott, hogy könnyítsen a jövendő nemzedékek ellátásának terhein. Azt akarják, hogy az állam éppen úgy járjon el, mint az egyes ember, aki arra rendezkedik be, hogy róla és az övéiről gondoskodás történjék, ha munkaereje majd csökken. A valóságban ugyanis annyira hozzá vagyunk szokva a közgazdasági gondolkodáshoz, hogy egyáltalán nem tisztázzuk magunk előtt, hogy a társadalom életében nincs meg az a mulandóság, ami az egyénében. A valóságban a társadalomnak egészséges fejlődés mellett gazdasági erőben mindig növekednie kell és így mindig nagyobb lehetőségekre kell szert tennie polgárainak ellátása tekintetében. A társadalomnak tehát nincs semmi oka arra, hogy a jövőről gondoskodjék, minden erejét a maga kora feladatainak megoldására kell irányítania. Ha lecsökkentjük a közgazdaság egész hatékonyságát legmélyebb ösztönzőinek önkényes kezelésével, akkor ne képzelje senki, hogy ezt a kárt a jövő generációk szempontjából ki lehetne egyenlíteni bármilyen alapok létesítésével, amelyek őket egy elmúlt kapitalista aranykor nyugdíjasává akarnák tenni.

Amidőn a szocialista vezérek mindig újabb követelésekkel állnak elő a progresszív adóztatás felemelése, a nagyobb örökségek kisajátítása és más hasonló rendszabályok irányában, amelyek a tőkeképzésnek és a tőke produktív felhasználásának akadályozását szolgálják, akkor előbb vagy utóbb szükségszerűen tudatára kell ébredniük annak, hogy ezáltal a társadalom legfontosabb érdekeinek ártanak. Ilyenkor készséggel igyekeznek az okozott kárt állami alapok képzésével jóvátenni és a legkülönösebb javaslatokkal lépnek elő, hogy állami tőkeképzés szolgáljon egyes emberek tőkeképzésének pótlására. Ekkor elsősorban arra kell figyelmeztetnünk őket, hogy ha ez sikerülne is, sohasem jelentene semmiféle előnyt arra a társadalomgazdasági feladatra nézve, hogy állandóan fedezze a társadalom tényleges tőkeszükségletét. Ennek a feladatnak a kielégítése ugyanis teljesen független attól, hogy ki gyűjti össze az eszközöket. Továbbá azzal is tisztába kell jönnünk, hogy az állam tőkeképzése sohasem pótolja az egyes emberekét. Hiszen az állam nem tud másképp tőkét teremteni, minthogy elveszi az egyesek jövedelmének egy részét. Ezt nagyobb mértékben nem tehetjük meg anélkül, hogy lényegesen ne gyengítenénk az egyénnek gazdasági erőfeszítésre és takarékosságra irányuló ösztönzőit. De ha ez a következmény beáll, akkor megszűnt a lehetőség az államra nézve, hogy az egyes emberek tőkeképzésének terhére gyűjtsön tőkét. E magától értetődő következmény felett a szocialisták következetesen elsiklanak államgazdasági tervezgetéseikben, amelyek végeredményben azon a feltevéseken alapulnak, hogy a jövedelem és a vagyon adott nagyságúak, amelyekre azoknak közgazdasági kezelése semmi befolyással sem lehet.

Valamely ország produktív vállalkozói szelleme igaz lényegében és mértékében azon alapul, hogy a vállalkozók kezeiben tőke áll rendelkezésre. Ők ezt a tőkét mindenesetre kiegészíthetik más oldalról részvényesek vagy kölcsönök formájában. Ámde azoknak, akik megragadják a kezdeményezést, maguknak is kell lenni anyagi erejüknek. Ugyanez áll a már meglévő vállalkozásokra nézve is. Annyit kell még keresniük, hogy saját nyereségükből viselhessék a továbbfejlesztés költségeinek jelentős részét. Midőn az állam elveszi az ilyen meglévő tőkét, akkor olyan kárt okoz a közgazdaságnak, amelyet semmiféle állami alap létesítésével nem lehet jóvátenni. Ehhez járul, hogy az állami tőkebefektetések általában mindig kevésbé szoktak kifizetődni, mint az egyéneké. Ez már a dolog természetében rejlik, azonban ez a helyzet még élesebben jelentkezik a demokráciának ama ismert tulajdonsága folytán, hogy szentimentális érdeklődéssel viseltetik minden iránt, ami gyenge és az átlagon alul áll. Úttörő tervezetek részére, amelyek az egész világgazdaság számára esetleg új lehetőséget nyújtanának, az ilyen állami alapok egészen bizonyosan nem bocsátanának megfelelő eszközöket rendelkezésre. Az a mérhetetlen túlbecsülés, amely a demokrácia hibája, alapjában véve nem más, mint a demokratikus politikusok képességeinek túlbecslése abban a tekintetben, hogy azok a gazdasági élet vezető pozícióiban elfoglalhatják a gyakorlati üzletemberek helyét.

A nyugati országok szocialistái ugyan bizonyos mérsékletet akarnak tanúsítani és programjukat részletekben akarják megvalósítani. De ezt a mérsékletet nem lehet valami nagyra becsülni. A bolsevisták módszere, akik a magántulajdont egy csapásra radikálisan eltörlik, legalább azzal az előnnyel jár, hogy azonnal napvilágra hozza a társadalom teljes elszegényedését, ami az ilyen eljárásnak szükségszerű következménye. A legkisebb meggondolás alapján megállapítható, hogy milyen rettenetesen veszedelmes az olyan programnak részletenkénti megvalósítása, amely teljes és tökéletes megvalósítása esetében ilyen következményekkel jár. Vagy elismerjük, hogy a magántulajdonnak az egész gazdasági és társadalmi rend szempontjából, és ennek következtében az egész népesség jóléte szempontjából alapvető a jelentősége, vagy pedig el kell törölnünk a magántulajdont, mint amely általános szempontból ártalmas. Az utóbbira a bolsevizmus mutatja a módot. Az előbbi esetben azonban minden társadalmi osztály érdekében a magántulajdonnak erélyes és megingathatatlanul következetes fenntartására kell elhatároznunk magunkat, és nem szabad belenyugodnunk annak fokozatos aláásásba és a jogrend részletenkénti szétdarabolásába, amint azt most az elméleti szocialisták sok kísérleti kedvvel, de a közgazdaság mélyebb összefüggéseinek minden valódi belátása nélkül meg akarják kísérelni.