Gustav Cassel – A tulajdonjog és ellenségei

Gustav Cassel – A tulajdonjog és ellenségei

Szocialistáink egy ideje egyre világosabban és határozottabban felvették az aktív küzdelmet a magántulajdon joga ellen. Elkerülhetetlen tehát, hogy az idei országgyűlési választásoknak lényegükben a magántulajdonjog körül való küzdelemnek kell lenniük. A választóknak a közgazdaság eme alapvető kérdésében kell állást foglalniuk. Szavazatukat amellett vagy az ellen kell leadniuk, hogy fennmaradjon-e országunkban a magántulajdon. Nincs módjukban kétségeskedve félreállni és valami tisztázatlan álláspontra helyezkedni. Vagy a legteljesebb határozottsággal kitartunk a magántulajdon alapelve mellett, vagy pedig bele kell törődni, hogy azt, miután elhasználódott, félredobjuk. A bizonytalan lanyhaság, amelybe éppen a jóakaratú és jóhiszemű állampolgárok kapaszkodnak, tulajdonképpen csak a magántulajdon folytonos aláásásának nyit teret, amely nem szűnik meg, míg nem következett be a magántulajdon teljes megsemmisülése.

A szocialisták ez idő szerint erősen dolgoznak azon, hogy ez az ellentét ne jelentkezzék a maga teljes élességében. Tudják, hogy ezáltal túlságos ellenállást váltanának ki. Mint ügyes szavazatszerzők, megkísérlik tehát, hogy úgy tüntessék fel a tulajdonjog ellen irányuló támadásaikat, amelyek mindössze a máris bekövetkezett jogkorlátozások viszonylag ártatlan kiterjesztései. A közterhek viselése érdekében már eddig is igénybe vettük a progresszív adóztatást. Miért ne volna tehát kiterjeszthető ez úgy, hogy közvetve elérje a nagy jövedelmek lecsökkentését és a vagyoni egyenlőség általános előmozdítását? Feltehetjük a kérdést így, ha olyan közvéleménnyel állunk szemben, amely nem tudja belátni, hogy a közgazdaságban általában hiányoznak az éles elhatárolások, de amely ennek dacára rendkívül érzékeny abban a tekintetben, hogy valamely álláspont az elhatárolás egyik vagy másik oldalára esik-e. Lényegbevágó jelentőségű annak felismerése, hogy a vagyoni és jövedelmi viszonyok kiegyenlítése a közösség érdekében áll-e, és hogy ennek előmozdítása feladata-e az adórendszernek. Hogyha a svéd nép a szocialistákkal szemben ebben a tekintetben nem mutat határozott ellenállást, akkor a csata elveszett és a magántulajdonjogra alapított ősi gazdasági és társadalmi rend, valamint az egész civilizáció rombolás erőinek esik áldozatul. Tény az, hogy a valóságos magántulajdonjog fenntartására nézve már a progresszív adóztatás is igen veszedelmes önkényt jelent. E tekintetben azonban lehetséges, hogy olyan társadalom, amely tisztában van a magántulajdon értékének lényegével, ragaszkodik annak egészséges alkalmazásához. De ha annak meghatározását, hogy mennyire engedhető meg valaki számára, hogy jövedelmét és vagyonát az átlagszínvonalnál feljebb emelje, egy esetleges szocialista többségre bízzuk, akkor egy csapásra megsemmisült a tulajdonjog lényege, mely éppen a szerzett vagyon biztonságán alapszik. Ha elvész ez a biztonság, akkor a gazdasági igyekezetnek az az alapindoka pusztul el, amely a napi szükségleten felül terjed és ezáltal a magántulajdonjog, mint társadalmi intézmény, elveszti tulajdonképpen való értelmét.

Legyünk tisztában azzal, hogy nem tudjuk megőrizni a magántulajdon üdvös gyümölcseit, amelyek a gazdasági erőfeszítésben, az előrelátásban, a takarékosságban és az ezekből következő, az egyének szolgálatában álló társadalmi előrehaladásban jelentkeznek, ha az önkénynek engedjük át a magántulajdon változó politikai programok szerinti korlátozását és ezzel megsemmisítjük a vagyon biztonságát. Az irigyeknek jól eshet, ha elvehetik maguk számára a gazdagok bőségét. A szocialisták értettek ahhoz, hogy ezt az irigységet, amely országunkban annyira el van terjedve, jó szövetségesükké tegyék. Azonban eltitkolják azt, hogy a gazdagok eme kellemes kirablásának határai is vannak, hogy a háttérben más irigyek rejtőzködnek, akik viszont a rablókat akarják kirabolni, és hogy nincs, aki megállást tudna parancsolni, ha egyszer szabadjára engedik az irigység szenvedélyeit. Főleg azt hallgatják el, hogy azt a keveset, amit a gazdagok elosztásával nyerhetünk, sokkal kevesebbre lehet értékelni, mint azt a rettenetes áldozatot, amelyet ezért a nyereségért fizetni kell: feláldozását a haladásra irányuló egész hatóerőnek, amelyből a svéd munkások jelenlegi nemzedéke olyan rendkívüli előnyöket húzott.

Ebből az áldozatból egész bizonyosan mindannyiunknak ki kellene a részünket venni, de nem a legkevésbé azoknak az osztályoknak is, amelyek érdekében végrehajtják az osztozkodást. Mert éppen az ő jólétük alapszik leginkább az új tőkének és új vállalkozási szellemnek állandó előteremtésén, tehát végeredményben a magántulajdon fennállásán. Ezzel a kritikával szemben természetesen van egy érvük a szocialistáknak és ha megszorítjuk őket, akkor azt rögtön előveszik. Ez az a régi tan, amely arról szól, hogy a szocialista társadalom termelési szervezete a tökéletesebb. Azonban ennek az érvnek lassanként sokkal elavultabbnak kellene tűnnie, hogysem arra a közvéleményre hathasson, amely legkevésbé van ahhoz szokva, hogy maga gondolkozzék és saját szemeivel nézze meg, mi is történt az idők folyamán. A legutóbbi harminc esztendő példátlan haladása nyilvánvalóan a magántulajdonnak, az azon alapuló tőkeképződésnek, valamint az egyének vállalkozó szellemének az eredménye, aminek következtében a korábbi időknek az állami vállalkozásba fektetett hite jóformán és valamennyi társadalmi körben elvesztette értékét. Hiszen maguk a szocialisták is lemondtak ennek az álláspontjuknak a hirdetéséről és ehelyett azt kísérelték meg, hogy egy homályos jelszóval, szocializálással pótolják. Nagy szocialista bizottságuknak azonban több évre terjedő buzgó munkával sem sikerült semmiféle tényleges eredménnyel szolgálni annak tisztázására, hogy tulajdonképpen mit kellene hát szocializálni, vagy pedig hogy miféle tekintetben és milyen módon mozdítaná elő a közgazdaság hatóerejét. Ezen a ponton tehát igen nagy hézag tátong. Ha aláássátok a magántulajdonjogot, akkor az egész közgazdaság arra van ítélve, hogy leírhatatlan zűrzavarba süllyedjen.

Természetesen nagyon helyes és méltányos, hogy a munkások éppen úgy, mint a többi társadalmi osztályok, életviszonyaiknak állandó javítására törekednek. Helytelen viszont, hogy közvetlen pozitív céljukká tegyék a mások életviszonyainak rosszabbítására való törekvést. Pedig a szocialisták éppen ezt akarják. Ennek a törekvésnek egyedüli alapja a puszta irigység. Az irigység azonban terméketlen erő, amely sohasem nyújthat a társadalom további fejlesztéséhez vagy gazdasági virágzásához valamilyen segítséget.

A szocialisták szívesen ringatják magukat abba az elképzelésbe, hogy a svéd munkások életviszonyainak a 80-as évektől való rendkívüli javulása főképpen annak a szakszervezeti mozgalomnak a gyümölcse, amely hatalmat adott nekik arra, hogy részletekben magukévá tegyék a munkaadók nyereségét. Az ilyen felfogás könnyen arra a végkövetkeztetésre vezethet, hogy további haladást csak a gazdagok jövedelmeinek csökkentésével lehet elérni. Holott ez a felfogás teljesen hamis. A szakszervezeti mozgalom kétségtelenül javára volt a munkaerőpiac ilyen irányú alakulásának. Azonban az a felfogás nem áll meg, hogy a szakszervezeti mozgalom a munkásosztálynak a maga egészében magasabb béreket juttatott volna, mint amilyeneket a gazdasági helyzet megengedett és amilyeneket a szakszervezetek közbejötte nélkül is fizettek volna a munkásoknak. A szocialisták rendkívül túlbecsülik ezt a hatalmi tényezőt. A 80-as évek Svédországa teljhatalmú munkásdiktatúra mellett sem tudta volna megközelítőleg sem megfizetni a jelenlegi munkabéreket. Az a hatalmas lépés, amelyet a munkásosztály ez alatt az idő alatt jólétében elért, lényegében az utóbbi évtizedek technikai és szervezeti fejlődésének az eredménye. Ebből a fejlődésből kétségtelenül a munkásoké volt a legnagyobb haszon. Azonban a fejlődés maga a magántulajdonjog és a magánvállalkozási szellem közbejötte nélkül jóformán elképzelhetetlen lett volna. A fennálló jogrend tehát bebizonyította, hogy erőteljes haladás feltételeit tudja megteremteni és hogy e haladás eredményeinek fő részét a munkásosztálynak juttatja. Vajon lehet-e tehát értelemről szó, midőn ezt az egész jogrendet meg akarjuk semmisíteni, a további haladásra való kilátást fel akarjuk áldozni és minden elért eredménynek fennállását kockára akarjuk tenni lényegében azért, hogy egyesek irigységének kielégítése céljából megakadályozzunk néhány embert a gazdagság halmozásában?

A statisztikára támaszkodó reformátor az emberboldogítók legkülönösebb és legkevésbé bizalmat keltő típusa. Mindaddig, amíg az emberek reális érdekeihez ragaszkodnak, van bennük bizonyos földhözkötöttség, amely őket, ha nem is szimpatikussá, de legalább természetessé és a maguk módja szerint megbízhatókká teszi. A statisztikai reformátor azonban magasan fent jár a számok világában, nincs biztos talaj a lába alatt és egész boldogítási törekvését az a kívánság vezeti, hogy statisztikai számait egy önkényes rajz szépsége szerint tárhassa maga elé, amit a feltétlen igazságnak tart. Alig van tisztában a számok tulajdonképpeni jelentőségével és még kevésbé azokéval a rendszabályokéval, amelyekkel számait meg akarja javítani, és amelyek szemében az összeadás-osztás elemi számműveleteiben merülnek ki. Még az talán megbocsátható, ha egy ifjú, akinek minden tudománya könyvekből származik, íróasztalánál a társadalom átalakításának ily sovány ideáljaival egy ideig megelégszik. De igazán nem bocsátható meg érett férfiaknak, akiknek bármely más nemzedéknél inkább volt alkalma arra, hogy a társadalmi élet növekedésének és termelő erejének megnyilatkozását láthassák, ha megmaradnak a számok ily terméketlen vizsgálatánál, amelyek annyira meg vannak szabva, hogy csupán egyeseket kell közülük felemelni, hogy mások viszont megfelelő csökkenést szenvedjenek. El kell magunkat szakítani ettől a száraz politikai aritmetikától és meg kell tanulnunk, hogy a közgazdaságot élő organizmusnak tekintsük, amely kedvező feltételek mellett minden számítást megcáfolóan fel tud virágozni, de el is tud halni, hogyha létfeltételei különösen szűkösen alakulnak.

Minden okunk megvan arra, hogy ennek a kérdésnek a legközelebbi időben különösen beható figyelmet szenteljünk. A magántulajdonjog erélyes védelme csak akkor lehetséges, ha a társadalom legszélesebb rétegei előtt teljesen tisztázni tudjuk a magántulajdon igazi tartalmát és a gazdasági haladásra gyakorolt jelentőségét.