Gustav Cassel – A munkanélküliség ellenszere

Gustav Cassel – A munkanélküliség ellenszere

Volt egyszer egy gazdag földbirtokos, aki nagy lábon élt nagy társadalmi életet, és sok szolgája volt. Az országra azonban rossz idők következtek be és lakóhelyén is nem egy férfi maradt munka nélkül. Akkor történt, hogy egy napon egy szociális gondolkodású ember felkereste a gazdag földbirtokost és azt mondta neki: „Te gazdag ember, te bőségben élsz és tűröd, hogy községed lakói munka nélkül maradjanak. Valóban korlátozhatnád ezt a bőséget és helyette szükségmunkákat kezdeményezhetnél.” „Megteszem,” válaszolta a gazdag, mert jó szíve volt és szívesen vette a tanácsot. Korlátozta társadalmi érintkezését és elbocsátott öt szolgálója közül kettőt. Ehelyett pénzét útjavításra fordította, amelynél két munkanélkülit tudott foglalkoztatni.

Pár nap múlva ismét megjelent a szociális ember és megnézte, mit csinált a gazdag. „Rosszul cselekedtél” – mondotta. „Elbocsátottad ezekben a nehéz időkben két szolgálódat és most azok munka nélkül maradtak. Nem kellett volna így cselekedned. Jövedelmed elég nagy ahhoz, hogy maradjon pénzed, akkor is, hogy ha nem takarékoskodsz így.” „Az ám” – válaszolta a gazdag – „megpróbálok úgy cselekedni, ahogy te mondod.” Erre visszavette a két szolgálót és tovább folytatta megszokott életmódját. Minthogy azonban a szükségmunkát is folytatni akarta, nem maradt immár pénze ahhoz az erőtelephez, amelyet évi megtakarításaiból építeni szándékozott. Ennek az erőtelepnek az előkészítő munkálataival már foglalkoztatott néhány embert, és most ezeket volt kénytelen elbocsátani. Egy idő múlva a szociális ember ismét megjelent és azt mondta: „Rosszul cselekedtél, mikor erőteleped munkásait elbocsátottad,” mire azt válaszolta a gazdag földbirtokos: „Megfogadtam minden tanácsodat, mégsem tudtalak kielégíteni, sem jó eredményre jutni. Abbahagyom ezeket a kísérletezéseket és ehelyett csupán birtokommal fogok foglalkozni.”

Ez az igaz történet, melyet minden gazdasági ábécébe be kellene venni, igen tanulságos. Azt mutatja, hogy nem olyan könnyű a munkanélküliségen új munkák foganatba vételével segíteni, mint sokan gondolják. A „szociális érzékű” politikus szívesen ringatja magát abba a hitbe, hogy hathatós lépést tett a munkanélküliség megszüntetése irányába, ha sikerül neki megszavaztatni tízmilliót új munkák foganatosítására. Jól tenné, ha utána nézne és közelebbről megvizsgálná, hogy honnan lehet ezt a tíz milliót elvenni, és hogyha van honnan, vajon el lehet-e venni anélkül, hogy új munkanélküliség keletkezne annak a helyébe, amelyen segíteni kellene. Ez a kérdés a munkanélküliség problémájának igazi magva.

Hiszen a munkanélküliségnek nem lehet az az oka, hogy nincs mit tenni. Mint mindenki tudja, az emberi szükségletek távolról sincsenek kielégítve. Bőven kellene tehát munkának rendelkezésre állni minden munkás részére, hogyha azok jó helyre lennének állítva. A munkanélküliség okának tehát mindig annak kell lennie, hogy a társadalmi termelés nem igazodik helyesen a társadalom szükségleteihez. A munkanélküliség egyetlen igazi ellenszere tehát csak a termelés megfelelő átalakítása és a munkások olyan megfelelő elosztása lehet, mint azt a körülmények követelik.

A kereslet nagyarányú átalakulásai esetében ez az alkalmazkodás elkerülhetetlenül nehéz. Erős gazdasági nyomásra van ahhoz szükség, hogy a termelőerőket új kereseti ágakhoz csoportosítsuk át azoktól az alkalmazásoktól, amelyekhez szokva vannak, de amelyek immár nem jövedelmezők. Szükségképpen meg kell engednünk, hogy ily nyomásképpen hasson a munkanélküliség, ha csak valamennyire meg akarjuk gyorsítani a termelőerők helyes átcsoportosulását. Mindazok a rendszabályok, amelyeknek célja az, hogy a munkanélküliség gazdasági nyomását többé vagy kevésbé kikapcsolják, csupán arra vezetnek, hogy meghosszabbítják és állandó jelenséggé teszik a munkanélküliséget.

Azt azonban nem lehet megengedni, hogy a munkanélküliség útján jelentkező nyomás tetszés szerinti erővel érvényesüljön. Vannak esetek, midőn ennek súlyos következményei lennének. Amennyire lehetséges, arra kell törekedni, hogy ne pusztuljon el a munkaerő és a munkások ne süllyedjenek alacsonyabb szociális színvonalra azáltal, hogy ha egy hosszan tartó munkanélküliség alatt teljesen támasz nélkül hagyjuk őket. Tenni kell tehát valamit, hogy a munkanélkülieket átsegítsük a legnagyobb nehézségeken. Ámde ennek a valaminek nem szabad annyinak lennie, hogy ezáltal lényegesen késleltesse a munkaerőnek új foglalkozásokba való átcsoportosulását. Ellenkezőleg, arra kell törekedni, hogy a munkaerőnek és természetesen a többi termelési tényezőknek is akkora mozgékonyságot tartsunk fenn, amekkora a legnagyobb mértékben megkönnyíti az új helyzethez való szükséges alkalmazkodást.

Valóban ez a mértéke minden észszerű politikának, amely a munkanélküliség ellen irányul. Egyáltalán nem az a fontos, hogy mennyit költünk a munkanélküliség megszüntetésére, mert amit az egyik oldalon nyújtunk, azt, miként láttuk, a másik oldalról kell elvennünk, és nem bizonyos, hogy ily módon mennyire érhetjük el a munkanélküliség igazi enyhítését. Inkább az a fő, hogy az egész társadalomban fenntartsuk a lehető legnagyobb alkalmazkodási képességet a megváltozott gazdasági viszonyokkal szemben. Ezt kell szem előtt tartanunk, midőn összehasonlítjuk egymással a különböző országok munkanélküliségi politikáját. Szociális érdeklődésű, de gazdaságilag tájékozatlan emberek, miként már máskor is rámutattam, idegen országokban való utazásaik alkalmával mindig túlontúl méltányolják azokat a kiadásokat. amelyeket ott „szociális célokra” fordítanak. A napokban láttuk a példáját annak, hogy a kormánynak egyik megbízottja, aki Angliában volt tanulmányúton, arról tudott beszélni, mennyire el van maradva Angliával szemben Svédország a munkanélküliekről való gondoskodásban. Igazán aggályos lenne, ha a svéd kormány olyan rosszul volna tájékoztatva, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló kijelentések félrevezethetnék. A valóságban, minden hiányossága mellett is, sokkal inkább szolgálhatna például a svéd munkanélküliségi politika az angol számára és Angliára nézve bizonyosan hasznos lenne, hogyha szakértőket küldene hozzánk a munkanélküli politikánk tanulmányozása céljából.

A Svens Tidskrift egy kis cikke „Az angol munkanélküli segélyről” különösen szemléltető képét adta az angol munkanélküliségi politikának és hiányosságainak. Ebből látható, hogy Angliában az volt az alapvető hiba, hogy nem akartak a valóságos, új gazdasági helyzethez igazodni, hanem ahelyett segélyező rendszabályokhoz folyamodtak, óriási összegeket fordítva azokra anélkül, hogy a munkanélküliek ezek által jobb helyzetbe jutottak volna, mint amilyenben már évek óta voltak. Egyáltalán, minden vonatkozásban azzal kezdték Angliában, hogy saját erejük helyett a köztámogatásra bízták magukat. Ezáltal veszedelmes mértékben meggyengült a nemzet régi rugalmassága és alkalmazkodási képessége. Nem könnyű megmondani, miképpen lehet az így előállott bajt ismét jóvátenni. Ám ez angol kérdés, még pedig Angliára nézve valóban létkérdés. Ránk az tartozik, hogy világosan lássuk, mi történik, hogy ebből levonjuk a tanulságokat, és hogy ne hagyjuk magunkat azok által az áldozatok által elkápráztatni, amelyek Angliában és szomszéd országainkban, Norvégiában és Dániában, minden igazi haszon nélkül – valójában mindenki mélyreható kárára – a „szociális” segélyezési tevékenység oltárán feláldoztattak.

A szociális munka központi szövetsége a munkanélküliség okai és leküzdése tárgyában értekezletet tart. A program egész sorát foglalja magában olyan előadásoknak, amelyek a problémának igen sokoldalú megvilágítását ígérik. Jó lenne, ha az értekezlet a kérdés részletes tárgyalásánál mindig szem előtt tartaná, hogy annak gyökere abban a tényben rejlik, hogy a munkanélküliségen nem lehet olyan eszközökkel segíteni, amelyeket mégis mindig máshonnan kell elvenni, hanem csak az egész gazdaságnak az új viszonyokhoz való minél gyorsabb és hatékonyabb alkalmazkodása hozhat megoldást.