Gustav Cassel – A magántulajdon és az adóztatás

Gustav Cassel – A magántulajdon és az adóztatás

1927-ben Stockholmban a tíz legnagyobb adófizető jövedelme együtt 6 630 000 koronát tett, az államnak és a közösségnek fizetett adóik pedig 2 500 000 koronát, vagyis nem kevesebbet mint jövedelmük 37,7%-át. Az országgyűlés pénzügyi bizottságában résztvevő szocialisták ebből azt a következtetést vonták le, hogy ezeknek a személyeknek mégiscsak maradt 4 130 000 korona „szabad jövedelmük.” Ebből továbbá azt következtetik, hogy „gyakorlati kérdés” immár az, vajon jogos és helyes-e ebből a 4 000 000 koronából még egy további részt elvenni azért, hogy „ezáltal könnyítsünk valamely népréteg adóterhén.” Miután rendkívül finom érzékük van a közeledő országgyűlési választások várható fejleményeivel szemben, a szocialisták e másik népréteg céljaira kiválasztanak hétezer mezőgazdát és arra gondolnak, hogy ezek adója fejenként 100 koronával csökkenthető volna, és ehelyett kellene a tíz leggazdagabb stockholmi embernek az adóját további 700 000 koronával felemelni. A végeredmény az, hogy „a legtöbb svéd állampolgár megértené, hogy a 700 000 korona adóteher a hétezer mezőgazdát jóval keményebben sújtaná, mint ugyanez a 700 000 korona azt a tíz stockholmit.”

Ez a demagóg formában leegyszerűsített, a progresszív adók emelésére irányuló érvelés abban a hibában szenved, hogy alkalmazásának nincs határa. Mindig ugyanerre az érvelésre hivatkoztak, amikor arról volt szó, hogy emeltessenek a gazdagabbak adótételei. Minden alkalommal azt mondották, hogy a gazdagabbak könnyebben kibírják az erősebb megterhelést, de hogyha ezt már keresztülvitték, akkor az érvelés éppen úgy tovább is alkalmazható. Ennélfogva meglehetősen értelmetlen minden alkalommal alkalmazni, midőn a kívánt irányban egy lépéssel tovább akarnak menni. Ha helyes az érvelés, akkor ebből az következik, hogy a tíz gazdag stockholmi megadóztatását annyira kell terjeszteni, hogy egynek se maradjon több jövedelme szerény 3000 koronánál, amelyre a szocialisták a pénzügyi bizottságban összehasonlításul hivatkoztak.

Ha őszintén látni akarjuk, hogy ez az út hova vezet, akkor világosan ki kell deríteni, hogy végül hová jutunk, ha ezeket az alapelveket teljes mértékükben alkalmazzuk. A szocialisták célja a magángazdagságnak a világból való eltüntetése, mégis szilárdan kitartanak amellett a felfogás mellett, hogy ennek a gazdagságnak állandóan rendelkezésre kell állnia arra a célra, hogy elvehessenek belőle. Ha most már egyszer sikerülne azt teljesen megszüntetni, honnan lehetne akkor azt venni, ami a kiadásokhoz szükséges? Az a kilátás, hogy a demokrácia szolgálatában rendkívül felhajtott adóterhet végeredményében teljes mértékben kizárólag a 3000 koronánál kisebb évi jövedelemmel bíró lakosság fogja viselni, nem igen lehet kecsegtető azokra nézve, akik rettenetes igazságtalanságnak tekintik, hogy a szegényebb osztályoktól még oly rendkívül kis járulékokat is szedjenek az összesség számára, mint amilyen például a kávé vámja. Nem szólva arról, hogy miből lehetne fedezni a felsőfokú oktatás kiadásait, a tudományos, a művészeti és általában magasabb kulturális kiadásokat, amelyek nélkül, amennyire mi látjuk, nem tartható fenn a jólét magasabb színvonala. Ámde azt a kérdést, hogy miképpen tartható fenn a tőkeképzés lehetősége, amelyen minden anyagi haladás nyugszik, soha egyetlen párt sem tolhatja félre. A szocialisták azzal vigasztalják magukat, hogy az állam gyűjtene tőkét addig, ameddig módjában állna kirabolni a gazdagokat. De azután? Hogyha egyszer a rablás bevégződött, honnan lehetne akkor tőkét szerezni?

A szocialista program tényleg figyelmen kívül hagyja úgy a nép jólétének, mint a jólét előmozdításának előfeltételeit. A fő a szocialistákra nézve a gazdagság elpusztítása. „A szegénységet megelégedéssel viseljük, hogyha abban mindenki osztozik,” mondják a javaslattevő szocialisták. Hát ez az a társadalomgazdasági bölcsesség, amelyre Svédország jövőjét fel akarják építeni. Ez a gondolatmenet épp oly erkölcstelen, mint amilyen meddő. Ugyanis a nép egyik legrosszabb tulajdonságára támaszkodik, az irigységre, a rosszindulatra, melyet a jobb helyzetben lévőkkel szemben érzünk. Egy ilyen káros és meddő hangulatnak nem szabad tápot adni. Még sohasem sikerült valamely népnek jólétre és nagyságra szert tenni az irigység mint hajtóerő útján. Egész más dolog, hogyha egy városban vagy a nemzeti összességben mindenki a jólét általános emelésén fáradozik. Ez pozitív cél, amelyre törekedni lehet és amely természetes kapcsolatban áll a való élettel és egy szebb jövő képével. És akkor a társadalom egész berendezését és jogrendjét elsősorban ama jelentőség szempontjából ítéljük meg, amivel a gazdasági fejlődés minél erősebb progresszivitása szempontjából rendelkezik.

Az a lassú, fokozatos előrehaladás, amely mögé a szocialisták rejteni igyekeznek adópolitikájuk valódi következményeit, nem becsületes. Ezzel szemben inkább felvetjük az egész kérdést, hogy a magántulajdonnak van-e egyáltalán jogosultsága, vagy sem. Az adóztatásnak a tulajdoni és vagyonelosztási viszonyokban fennálló helytelenségek kiegyenlítésére való felhasználása, amelyről a szocialisták idei javaslataikkal kapcsolatban beszéltek és amelyet képviselőjük a pénzügyi bizottságban a fent vázolt módon igyekezett megvédelmezni, a maga pőre elvi alapján nem jelent sem többet, sem kevesebbet a magántulajdon megszüntetésénél. Ha egyszer elhatároztatott, hogy az adóztatásnak erre kell szolgálnia, akkor egy időre ugyan még megmaradhat bizonyos jövedelem, azonban az annak tulajdonához való jog megszűnt, ha egy esetleges országgyűlési többségre van rábízva, hogy meddig tartozik a társadalom tűrni, hogy egy bizonyos jövedelem vagy vagyon egy kézben lehessen. És ha megszűnt a jog, akkor megszűnt a bizonyosság is arra nézve, hogy megtarthatjuk azt, amit szereztünk, ezzel együtt pedig megsemmisült a tulajdonjognak, mint a modern közgazdaság hajtóerejének tulajdonképpeni jelentősége.

A valóságban azonban egész jelenlegi gazdasági életünk lényegében a magántulajdon jogára van felépítve. Ez a végső indoka minden gazdasági erőfeszítésnek, minden munkának és takarékosságnak, amelyet arra fordítunk, hogy tőkét szerezzünk, minden előrelátásnak és állandó éberségnek, ami feltétele a tőkéről való megfelelő gondoskodásnak, valamint mindannak a vállalkozási szellemnek és a haladásért folytatott intenzív küzdelemnek, amelytől az egész nép jóléte annyira kizárólagosan függ, de ami oly nagy mértékben függ a már felgyülemlett tőkének birtokától is, és annak bizonyosságától, hogy magunknak tudjuk megtartani, amit – mint reméljük – megkereshetünk. Nagyon könnyelműeknek kellene lennünk, hogy részt vegyünk olyan politikában, amely végeredményében az egész közgazdaságra nézve oly fontos magántulajdonjog megsemmisítésében csúcsosodik ki. Hiszen ennek a következménye nem lehetne más, mint az egész népnek általános elszegényedése. Eleinte és ameddig bizonyos munkáscsoportoknak sikerülnek magas béreiket fenntartani, a következmények egy rettenetes és állandóan emelkedő munkanélküliség formájában jelentkeznének. A szocialista javaslatok érveléseikben Angliára utalnak, mint amely az igen erős progresszív adóztatás példájával elöl járt és nem áltatják azt állítani, hogy ez az erős megadóztatás ott igen kitűnő eredményekre vezetett. Nagyon elméletinek és az igazsággal szemben vaknak kell lenni, hogy előállhassunk ilyen dolgokkal. Hiszen az egész világ tudja, hogy Anglia belső gazdasági helyzete igen rossz, hogy az ország évről-évre egy-kettő millió munkanélkülit mutat fel és hogy a szegénység és a valódi nyomor kiterjedése akkora, amelyhez hasonló Svédországban szerencsére nincsen. Valóban igen kitűnő eredmény! A szocialisták persze azt mondják, hogy ehhez az adóztatásnak semmi köze, de éppen ez az. A tőkeképzés egész Európában jelentősen hanyatlott a háború után, és az igen megfeszített progresszív adóztatás roppant lényeges oka ennek a hanyatlásnak. Egyes országokban, amelyek tőkejavakat termelnek és amelyeknek legfontosabb iparai ennek következtében különösen nehéz helyzetbe kerültek, nem éppen egyedül ez a tőkehiány, hanem ezzel kapcsolatban más körülmények idézték elő az általános munkanélküliséget. Angliát illetően képességének az irányú csökkenése, hogy gyarmatait tőkével ellássa, kivitelének nagymértékű apadását idézte elő.

Ha a szocialisták nem tudnak a munkásoknak jobb tanácsot adni, minthogy megsemmisítsék azt a tőkeképzést, amely kereseti lehetőségeket nyújtana, akkor legalább mondanának le a maguknak adott szabadalomról, amellyel a munkásosztály érdekeit ellátják. Az „egyenlő szegénység” végeredményben mégiscsak sovány eszménykép. Lassanként mégiscsak felfedeznék a munkások, hogy mennyivel jobban szolgálják valódi jólétüket azok, akik hangzatos szólamok helyett képességeiket a gazdasági haladás szolgálatába állítják.