Gustav Cassel – A jövedelem és megoszlása

Gustav Cassel – A jövedelem és megoszlása

Amikor a szocialisták a jövedelemeloszlás mai társadalmunkban való egyenlőtlenségére mutatnak rá és ez okból a nagy jövedelmeket támadják, nem nehéz széles köröket találniuk, amelyek mohón felkapják ezt a tanítást. Azonban e téren is bűnösök abban, hogy a tényleges helyzetet felületesen és lényeges részeiben hamisan ítélik meg. Olyan következtetéseket vonnak le, amelyeknek valóságos érvényesüléséről semmiféle fogalmuk nincsen.

A szocialista kritika annak a gazdag embernek népszerű képzetéből indul ki, akinek asztala a bőség alatt leszakad és aki egész mérhetetlen jövedelmét arra fordítja, hogy saját személyét mindenféle drágaság és büszke paloták útján az előtérbe állítsa. Természetes, hogy az ilyen jelenség beleütközik a kor demokratikus szellemébe és rossz vért szül. Az is természetes, hogy az olyan jövedelmet, amelyet ilyen módon pazarolnak el, jobban fel lehetne használni úgy, hogyha az a szegényebb családok nagyon is szűkös ellátásának bővítésére szolgálna. A kérdés csak az, hogy nem festenek-e a szocialisták itt olyan képet, amely lényegében a múltba tartozik. Holott az olyan reformok kiindulási pontjául, amelyek arra irányulnak, hogy egy új társadalmi rend alappillérei legyenek, a jelenlegi helyzetnek lényegét jelentő tulajdonságokat kellene venni.

A mai idők gazdag embere tényleg egészen új jelenség, amellyel érdemes közelebbről megismerkedni. Lucullus a maga dicsőítésére a Monte Picót mesés pompájú épületekkel borította be. A hatalmas rómaiak a keleten összerabolt gazdagságukat arra pazarolták, hogy a népnek keleti fénnyel imponáljanak és mosolygó szenátorok ajkairól ilyesféle hízelgő szavakat halljanak: Te vagy Róma legelső és Latium legkiválóbb férfia! Svédország nagy férfiai hajdanában megverették a dobot és síppal, trombitával hirdették megérkezésüket, ha pedig távoli országból dús zsákmánnyal jöttek haza, akkor a legfőbb vágyuk az volt, hogy olyasmit építsenek, ami előttük még sohasem volt és ami alkalmas arra, hogy őket rendkívüli embereknek tüntessék fel. Ha az ilyen összehasonlításokból indulunk ki, talán könnyebb meglátnunk a változás radikális voltát. Fordnak alighanem több a jövedelme, mint a múltban bárkinek. Megjelenése ellenben igen szerény. Egy beszélgetés alkalmával, melyet egy idővel ezelőtt Hooverrel folytattam, ő Fordot az amerikai milliomosok jellegzetes típusaként jelölte meg és elmondotta, hogy Ford megszámlálhatatlan milliókból álló jövedelméből évi 20 000 dollárt fordít saját szükségletére. Szerényen megkérdeztem, vajon ez nem túl alacsony becslése-e, amire azt a határozott választ kaptam: That’s all! Ez az egész. Egy ilyen mérsékelt személyes fogyasztás a Ford-féle üzletben nyilvánvalóan egyáltalán nem játszik szerepet és a nagy jövedelmek elleni szokásos támadások az ilyen tényekkel szemben teljesen elenyésznek. Már most azt mondhatnánk, hogy Ford kivételével, és hogy talán személyes kiadásait másként is el lehet számolni. Azonban egymagában az a tény, hogy egy a mai amerikai felfogásra nézve olyan kiválóan jellegzetes ember, mint Hoover, a társadalmi fejlődés újabb fázisában ilyen értékes vonást lát a gazdag embernek csekély személyes fogyasztásában, igen sokat jelent számunkra a jövő szempontjából. Vajon nem lenne-e a mi meglehetősen elhamarkodott társadalmi reformátoraink részére ajánlatos, hogy szempontjaikat lassanként jobban összhangba hozzák a társadalmi gazdálkodással, amelyet a mi időnk kialakítani készül? A mai gazdag emberre jellemző, hogy nem szereti magát mutogatni. Sőt a legnagyobb erőfeszítéseket teszi, hogy ismeretlen maradjon. Személyes kiadásai tehát nem tüntetőek, hanem elsősorban arra irányulnak, hogy személyes hatóerejét fenn tudja tartani. A nép széles rétegei szempontjából az erre irányuló kiadás mennyisége természetesen mégis igen magas színvonalon állhat. Azonban egy mai pénzember tevékenységének intenzitása is rendkívüli és sokba kerül, ha úgy akarunk élni, hogy minél jobban kihasználjuk az élet minden pillanatát. Ennek ellenére egy ilyen költségvetésben a személyi kiadás igen kis tétel. Tegyük fel, hogy egy egymillió korona jövedelemmel bíró országunkbeli lakos egy-, esetleg kétszázezer koronát fordít a maga és hozzátartozói kiadására. Akkor egészen bizonyosan legalább 100 ezer koronát kellene adnia különböző szociális és kulturális célokra. Mintegy 300 000 közvetlenül az összesség javára megy, adók formájában, a jövedelem többi része pedig tőkeképzésre szolgál és arra nézve teljesen nélkülözhetetlen. El kell tehát ismerni, hogy az ilyen költségvetés a köznapi szocialista támadások számára nem megfelelő céltábla. Vajon mit lehetne elérni ennek a jövedelemnek a felhasználásával? A kiterjedtebb adóztatás nyilván nem érhetne el más eredményt, minthogy a tőkeképzés terhére további összegek állnának rendelkezésre az állam és a helyhatóságok számára, amit általánosságban és hosszútávon egyáltalán nem lehetne összeegyeztetni az észszerű közgazdasággal.

Mindezzel természetesen azt lehetne szembevetni, hogy ez eszményi kép és hogy a valóság a nagy jövedelmek társadalmi szempontból való felhasználására ennél sokkal kedvezőtlenebb példákkal is szolgál. Sajnos ez mindenképpen igaz. Még van elég ember, aki kiadásaival feltűnősködik, csak azért, hogy ezt a többiek lássák, és azt hiszik, hogy palotáik és hölgyeik ruhái nekik olyan kivételes jelentőséget adnak, amelyek az ő végeredményben nagyon is jelentéktelen társadalmi állásukkal egyáltalán nem férnek össze, környezetükkel pedig még sokkal kevésbé. Az ilyesmi természetesen rossz vért szül és az ilyen emberek jól tennék, ha eszükbe jutna, hogy fellépésükkel mennyire megnehezítik a magántulajdonjog helyes védelmét és valójában milyen erős támaszt nyújtanak cselekedeteikkel a bolsevista tanok hirdetésének.

Mégis kétségbe kell vonni, hogy a jövedelem pazarló felhasználására való hajlam ellen helyes a szocialistáknak az a programja, amely a jövedelemelosztást a kiterjedt progresszív adóztatás útján való kisajátítás által végezné el. Ellenkezőleg, ilyen politika minden valószínűség szerint arra vezetne, hogy az emberek kereseteiket a legnagyobb mértékben elmulatnák, hogy legalább így tegyenek szert pénzükért élvezetekre. Még nagyon ritka a szocialisták eszményi embere, aki csak gyűjt és gyűjt, hogy amit megtakarított, egy szocialista kormány által lefoglaltassa és aki azután azonnal kész ezt a sziszifuszi munkát újrakezdeni.

Már jelenlegi adórendszerünk is igen nyomasztólag hat a munkára és a takarékosságra. Az, aki takarékoskodik és takarékossága eredményét be akarja fektetni, nyomban egész csomó illetékkel találkozik és miután egész életében külön vagyonadót kellett fizetnie, kénytelen arra számítani, hogy vagyonának egy nagy részét – hogy mekkorát, azt sohasem tudhatja – attól, aki hozzá legközelebb áll és akinek azt hátra kívánta hagyni, az állam majd elveszi. Ettől a gondtól teljesen megszabadul, ha pénzét elkölti. A sokat dicsőített közvetlen adózás tehát jutalmazza a pazarló fogyasztást és természetesen még inkább megtenné ezt, ha a szocialisták keresztülvihetnék akaratukat és eltörölhetnék az egész közvetett adóztatást. Ugyanilyen ellenséges a közvetlen adóztatás a munkával szemben. Ha valaki ahelyett, hogy az egész évben keményen dolgozna, két hónapnyi időt szakít magának és Olaszországba utazik, hogy ott szórakozzon, úgy – ha munkáját jól díjazták – adóját annyira leszállíttathatja, hogy abból egész utazását kifizetheti. Az állam erre egyenesen alkalmat nyújt. Mi értelme van annak, hogy még tovább kiélesítsük azt az adózási módot, amelynek ilyen lehetetlenek a kihatásai?

Minden adót vagy a fogyasztás, vagy a tőkeképzés terhére kell kiegyenlíteni. Más lehetőség nincs. Ha a szocialisták a polgári elemek ama részével szövetkezve, amely különösen ki akarja mutatni népbarát voltát, a fogyasztási adó eltörlésére törnek, akkor a valóságban az a céljuk, hogy az egész adóztatás, vagy legalábbis annak fő terhe a tőkeképzésre nehezedjék. Az ilyen politika szükségszerűen az ország gazdasági életének megsemmisítésére vezet. Ha egy ország tőkeellátása megszűkül, elkerülhetetlen, hogy a nemzeti vagyon helyes fejlődése meg ne akadjon és hogy végeredményben a fogyasztást jobban ne kelljen korlátozni, mint ahogy az az adóteher helyes megosztása mellett szükséges lett volna.

És vajon mi történne, ha a szocialisták egyszer elérnék céljukat? Elhasználódna minden vagyon és megszűnne minden nagy jövedelem. Akkor az adóztatás egész terhét a kis jövedelmekre kellene hárítani. Ennek a megadóztatásnak annál keményebbnek kellene lennie, mert akkor feladata volna még az is, hogy a tőkeképzés tekintetében is tegyen valamit az összesség javára, amit akkor a magánember hiányában az államnak kellene megtenni. És ez az egész adóztatás teljes egészében a fogyasztást terhelné.

A szocialista adóztatási program tehát mindent egybevetve távolról sem olyan munkásbarát, amilyennek látszik. Nem művészet munkásbarátnak lenni addig, amíg csak szólamokkal dobálózunk, amelyek a kritikára képtelen közönségnek tetszenek. Sokkal jobban lehetne igazolni a munkásosztály javára irányuló mély érzetünket azáltal, hogy tisztába hoznánk azokat a gazdasági feltételeket, amelyek alkalmasak a munkások igazi és tényleges felemelésére.