Frédéric Bastiat – Az Állam (részlet)

Frédéric Bastiat – Az Állam (részlet)

Szeretném, ha valaki szponzorálna egy díjat, aminek jutalma nem ötszáz frank, hanem egymillió, mellette pedig koronák, keresztek és szalagok, amit elnyerhet bárki, aki képes jó, egyszerű és érthető definíciót adni azokra a szavakra, hogy „az állam.”

Micsoda hatalmas szívességet tenne a társadalomnak!

Az állam! Micsoda ez? Hol van? Mit csinál? Mit kellene csinálnia?

Csak annyit tudunk, hogy ez egy rejtélyes lény és kétségtelenül az, amit a legtöbbet kérlelnek, amit a legtöbbet gyötörnek, és ami a legelfoglaltabb; az, aminek a legtöbb tanácsot adják; amit a legtöbbet vádolnak, amire a legtöbben hivatkoznak, amit a legtöbben provokálnak a világon.

Uram, nem részesültem abban a tiszteletben, hogy ismerjem Önt, de tíz az egyhez fogadok arra, hogy az elmúlt hat hónapban utópiákat szőtt; és ha így tett, tíz az egyhez fogadok arra, hogy az államot teszi felelőssé annak megvalósításáért.

És hölgyem, biztos vagyok abban, hogy a szíve legmélyén szeretné orvosolni az emberiség összes szenvedését, és a legkevésbé sem zavarná, ha az állam csupán segítő kezet nyújtana ebben.

De jaj! A szerencsétlen lény, mint Figaro, nem tudja, kire hallgasson és merre forduljon. A sajtó és a tribün százezer hangja szólítja fel egyszerre ezt a lényt, hogy:

    • Munkát és munkásokat szervezzen.
    • Irtsa ki az önzőséget.
    • Fojtsa el a tőke pimaszságát és zsarnokságát.
    • Végezzen kísérleteket a trágyán és a tojásokon.
    • Vasutakkal hálózza be az országot.
    • Öntözze a földeket.
    • Erdősítse újra a hegyeket.
    • Állítson fel kutatófarmokat.
    • Állítson fel harmonikus műhelyeket.
    • Gyarmatosítsa Algériát.
    • Tejjel lássa el a gyermekeket.
    • Oktassa a fiatalokat.
    • Segítse az időseket.
    • Küldje a vidékre a városok lakosait.
    • Súlyos terheket rójon minden iparág nyereségére.
    • Nyújtson kamatmentes hiteleket bárkinek, aki igényli.
    • Szabadítsa fel Itáliát, Lengyelországot és Magyarországot.
    • Tenyéssze és fejlessze a hátaslovakat.
    • Ösztönözze a művészetet és képezzen ki nekünk zenészeket és táncosokat.
    • Egyszerre tiltsa be a kereskedelmet és teremtsen egy kereskedelmi flottát.
    • Igazságokat fedezzen fel és rakjon a fejünkbe egy hangyányi értelmet. Az állam küldetése felvilágosítani, fejleszteni, kitágítani, megerősíteni, spiritualizálni és megtisztítani a népek lelkét.

„Ó, uraim, legyenek kicsit türelemmel,” válaszol szánalomra méltóan az állam. „Megpróbálom kielégíteni mindannyiukat, de ehhez szükségem lesz némi erőforrásra. Előkészítettem néhány projektet, amihez öt vagy hat ragyogó, új adó kapcsolódik, amelyek a legenyhébbek, amit a világ valaha látott. Látni fogják, mekkora örömmel fizetik majd őket.”

Ekkor nagy kiáltás hallatszik: „Egy pillanat! Mi az érdem abban, ha erőforrásokkal végeznek el valamit? Nem lennél érdemes arra, hogy államnak nevezd magad. Ahelyett, hogy új adókat vetnél ki ránk, követeljük, hogy töröld el a régieket. El kell törölnöd:

    • A sóadót;
    • A boradót és a szeszesital-adót;
    • A postaadót;
    • A városadót;
    • Az iparűzési adót;
    • A kötelező közmunkát.

A tumultus közepette, és miután az ország kétszer vagy háromszor államot váltott, miután az képtelen volt kielégíteni az összes követelést, szeretnék rámutatni arra, hogy azok ellentmondásosak voltak. Te jó ég, mégis mit gondoltam? Nem tudtam volna megtartani magamnak ezt a sajnálatos megjegyzést?

Itt állok, örökre hitelemet veszítve, és immár köztudott, hogy szívtelen vagy könyörtelen vagyok, egy száraz filozófus, egy individualista, egy burzsoá, és egyetlen szóval összefoglalva, egy közgazdász az Angol vagy Amerikai iskolát követve.

Oh, bocsássatok meg, ti fennkölt írók, akiket semmi sem állít meg, még az ellentmondások sem. Kétségtelenül tévedek, és teljességgel hajlandó vagyok visszavonni az állításaimat. Biztosíthatlak titeket arról, hogy nem kérek többet, mint azt, hogy ténylegesen fedezzetek fel – tőlünk függetlenül – egy bőséges és kimeríthetetlen lényt, ami úgy nevezi magát: az állam, aminek van kenyere minden szájnak, munkája minden karnak, tőkéje minden vállalkozásnak, hitele minden projektre, olaja minden sebre, balzsama minden szenvedésre, tanácsa minden zavarra, megoldása minden kételyre, igazsága minden intelligens elme számra, ami szórakozást nyújt a lustaság minden formája ellen, tejet ad a gyerekeknek, bort az időseknek, egy lény, ami gondoskodik minden szükségletünkről, megjósolja minden vágyunkat, kielégíti minden kíváncsiságunkat, kijavítja minden tévedésünket és hibánkat, és mától fogva megszabadít minket az előrelátás, az óvatosság, az ítélőképesség, a bölcsesség, a tapasztalat, a rend, a gazdaság, a mérsékletesség és a tevékenység szükségétől.

És miért is ne vágynék erre? Bocsásson meg nekem az Úr, de minél többet töprengek ezen, annál csábítóbb ennek a dolognak a kényelmessége, és én is alig várom, hogy hozzáférhessek a vagyon és felvilágosodás e kimeríthetetlen forrásához, ehhez az egyetemes doktorhoz és tévedhetetlen tanácsadóhoz, amit ti az államnak neveztek.

Ezért arra kérlek titeket, hogy mutassátok meg nekem és definiáljátok nekem, és ezért javaslom, hogy hozzunk létre egy díjat a legelső ember számára, aki felfedezi ezt a főnixet. Hiszen az emberek végső soron egyet fognak érteni velem abban, hogy ezt a becses felfedezést még senki sem érte el, hiszen ez idáig azonnal megdöntöttek az emberek mindent, ami az állam neve alatt megjelent, éppen azért, mert nem hajtotta végre a program valamelyest ellentmondásos követeléseit.

Ezt mondani kell? Attól félek, hogy e tekintetben rászedett minket az egyik legfurcsább illúzió, ami valaha hatalmába kerítette az emberi elmét.

Az ember elutasítja a fájdalmat és a szenvedést. A természet azonban a nyomor okozta szenvedésre ítéli, ha nem teszi ki magát a munka fájdalmának. Tehát az egyetlen lehetősége a döntés e két gonosz között. Hogyan kerülheti el mindkettőt? Ez idáig és mindörökké csak egyetlen módot találhat erre: mások munkáját élvezni, úgy cselekedni, hogy a fájdalom és a kielégülés ne a természetes arányoknak megfelelően jusson minden egyénnek, hanem néhányaknak jusson minden fájdalom, és másoknak minden kielégülés. Ebből megkapjuk a rabszolgaságot és akár a fosztogatást, bármilyen formát is öltsön: háborúk, csalás, erőszak, korlátozások, átverés, stb., mind szörnyűséges bántalmazás, de mind összhangban áll a gondolattal, ami előidézte őket. Az elnyomókat gyűlölnünk kellene és küzdenünk kellene ellenük, de nem mondhatjuk, hogy amit csinálnak, az abszurd.

A rabszolgaság visszavonulóban van, hála az égnek, tulajdonunk védelmezésére való hajlamunk pedig azt jelenti, hogy a közvetlen és nyers fosztogatás nem könnyű dolog. Egy dolog azonban megmaradt. Ez pedig minden ember sajnálatos, primitív hajlama arra, hogy kettéossza a komplex emberi sokaságot, másokra terhelve a fájdalmat, megtartva magának a kielégülést. Még nem világos, milyen új formában fog testet ölteni ez a sajnálatos hajlam.

Az elnyomók többé nem közvetlenül cselekednek az elnyomottak ellen, saját erejüket használva. Nem, túlságosan lelkiismeretessé váltunk ehhez. Kétségtelen, még mindig vannak zsarnokok és áldozatok, de közéjük helyezte magát az a közvetítő, ami az állam, azaz maga a törvény. Mi volna képes jobban elhallgattatni aggályainkat, és – ami talán csábítóbb – felülkerekedni az ellenállásunkon? Ezért mindannyian követelésekkel állunk az állam elé ezzel vagy azzal az ürüggyel. Azt mondjuk neki, „Nem találom kielégítőnek az arányt a javak között, amiket élvezek, és a munkám között. Szeretnék elvenni egy keveset mások tulajdonából, hogy megteremtsem az egyensúlyt, amire vágyok. Ez azonban veszélyes. Nem tudnál könnyíteni a dolgomon? Nem tudnál biztosítani számomra egy jó pozíciót? Vagy máskülönben korlátozni versenytársaim termelését? Vagy kamatmentes hitelt adni nekem abból a tőkéből, amit elvettél a tulajdonosától? Vagy felnevelni a gyerekemet a közösség kontójára? Vagy támogatásokat nyújtani nekem? Vagy biztosítani a jólétemet, amikor elérem az ötven éves kort? Ezekkel az eszközökkel tökéletesen tiszta lelkiismerettel fogom elérni a célomat, hiszen maga a törvény járt el az érdekemben, én pedig szert fogok tenni a fosztogatás összes előnyére anélkül, hogy valaha kitettem volna magamat a kockázatainak vagy a szemrehányásnak!”

Mivel egyrészt biztos, hogy mindannyian többé-kevésbé hasonló kérésekkel fordulunk az államhoz, másrészt pedig világos, hogy az állam képtelen kielégíteni egyeseket anélkül, hogy növelné mások munkáját, miközben várunk az állam új definíciójára, úgy gondolom, jogosult vagyok megfogalmazni itt a sajátomat. Ki tudja, hogy el fogja-e nyerni a díjat? Íme:

Az állam az a nagy fikció, amely által minden ember mások költségére akar élni.

Hiszen mint a múltban, manapság is szeretne többé-kevésbé mindenki profitálni mások munkájából. Nem merjük nyilvánosan felvállalni ezt az érzést; még magunk elől is elrejtjük, aztán pedig mit csinálunk? Megalkotunk egy közvetítőt, szólunk az államnak, és minden osztály egymás után járul elé, hogy azt mondja, „Te, aki nyíltan és őszintén el tudod venni a dolgokat, vegyél el valamit a nyilvánosságtól, mi pedig osztozkodni fogunk rajta.” Ó jaj! Az állam rögvest készen áll követni ezt az ördögi tanácsot, mivel miniszterekből és közszolgákból áll, röviden, emberekből, akik – mint minden ember – színültig vágynak arra, és mindig készek megragadni a lehetőséget ahhoz, hogy növeljék a vagyonukat és a befolyásukat. Az állam tehát azonnal meglátja, hogyan profitálhat a szerepből, amit a nyilvánosság rábízott. Ő lesz minden sors mestere és bírója. Sokat fog elvenni; így sok fog megmaradni neki. Növelni fogja ügynökeinek számát, szélesíteni hivatali körét. Végül pusztító méreteket fog ölteni.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):