Úgy a munkaadó, mint a munkás fontos kötelessége, hogy egy évre előre gondoskodjon, de rendszerint mindketten csak a hétnek dolgoznak. Vállalnak megbízatást és munkát ott, ahol azt kapják és azon az áron, amit nekik megadnak. Kedvező időben munka és megbízatás van bőven, lanyha üzletidőben azonban ritkán. Az üzleti életben a fellendülés és a válság folyvást váltakozik, és az üzletek e szerint mennek jól vagy rosszul. De még sohasem volt a világon olyan idő, amikor javakban fölösleg lett volna, mert különben boldogságban és jólétben is fölöslegnek kellett volna lennie. Mindamellett azt a különös színjátékot láthatjuk napjainkban, hogy a világ javak, az ipari gépezet pedig munka után sóvárog. Mert kettőjük közé: a kereslet és a kielégítés eszközei közé a leküzdhetetlen pénzszűke ékelődik be. A termelés éppúgy, mint a piac, ingadozó és bizonytalan faktorok. Ha sok vevő jelentkezik, akkor mindig áruhiányról beszélünk, ha senki sem akar venni, akkor túltermelésről. Én csak azt tudom, hogy volt részünk áruhiányban, de túltermelésben még sohasem. Lehetséges, hogy hamis áruban időnként fölösleg mutatkozott, de ez nem túltermelés, hanem tervszerűtlen termelés. Lehetséges aztán az is, hogy túl drága áruk nagy tömegben fekszenek a piacon, és ez szintén nem túltermelés, hanem vagy hibás termelés, vagy hibás tőkésítés. Hiszen az emberek esznek, ruházkodnak és szükségük van fogyasztási cikkekre. Mi tehát ezeknek a bajoknak az oka? A valódi okot folyton elleplezik, manőverekhez nyúlnak, nem azért, hogy a nagyvilágot kiszolgálják, hanem hogy pénzt keressenek, ami mind csak azért van, mert kigondoltunk egy olyan pénzügyi rendszert, amely ahelyett, hogy kényelmes csereeszközt nyújtana, valósággal akadálya a javak kicserélésének. De erről majd később szólok.
Azt nem tudom, hogy a „rossz üzlet” a „rossz pénzügyi rendszer” következménye-e, vagy hogy az üzleti életünkben elkövetett hibák hozták létre a rossz pénzügyi viszonyokat, csak annyit tudok, hogy ha nem is kellene egész mai pénzügyi rendszerünket a szemétre dobni, kívánatos volna üzleti életünket az egész vonalon a szolgáltatási elv alapján egészen újjászervezni. Ennek aztán a jobb pénzügyi rendszer volna a következménye. A jelenlegi el fog tűnni, mert nincs létjogosultsága. Az egész folyamat egyébként lassan, önmagától megy végbe. Az iparnak, kereskedelemnek és pénzügyeknek feltétlenül szükséges újjászervezése után lehetséges volna – ha magát a periodikus válságot nem is, de legalább annak káros következményeit elkerülnünk a periodikus depressziókkal együtt. A mezőgazdaság ma ilyen átalakulási folyamatot él át. Ha a mezőgazdaság és az ipar befejezi az újjászervezést, ki fogják egymást egészíteni, mert a kettő egymáshoz kapcsolt és nem elkülönített komplexum. Példának hozhatnám fel motorszelepgyárunkat. Ezt a gyárat mi a várostól harminc kilométernyire a mezőn állítottuk fel, hogy így a munkások egyúttal földművesek is lehessenek. A jövőben, ha a gépeket elterjesztik a mezőgazdaságban, a mostani mezei munkára fordított időnek egy kis töredéke elegendő lesz az összes munka elvégzésére. Az az idő, amelyre a természetnek szüksége van a termeléshez, jóval nagyobb, mint az ember munkaideje a vetésnél, a megművelésnél és az aratásnál. A vízi erő segítségével a mezőn nagyon sok munkát olcsón végezhetünk. Erre a célra kaphatunk olyan iparos társadalmat, amely egyúttal paraszt is lesz és az elgondolható leggazdaságosabb és legegészségesebb feltételek mellett dolgozik. Így el lehetne látni egyúttal az időszaki iparágakat is. Valamiképpen gondoskodhatunk azután azoknak a termékeknek helyes egymásutánban való következéséről, amelyek csak az időszaki szükségletnek felelnek meg. Ilyen módon gondos szervezéssel kiegyenlíthetjük a jó és a rossz időszakokat. Természetesen csak a kérdés beható tanulmányozása mutathatja meg a helyes utat.
A két baj közül az időszakos depresszió a rosszabb, mert olyan gyakori és nagy mértékű, hogy szinte beláthatatlannak látszik. Amíg az egész újjászervezés be nem fejeződött, nem is tudunk rajta teljesen erőt venni, de viszont minden üzletember bizonyos fokig saját maga segíthet és mialatt a maga vállalatán segít, a többieknek használ. A Ford-vállalat még sohasem állott a „jó vagy rossz üzlet” jegyében. A viszonyoktól nem háborgatva, simán fejlődött, kivéve az 1917-1919. esztendőket, amikor háborús célokra át kellett alakítani. Az 1912-13. év rossz üzletév volt, ámbár ezt ma sokan normálisnak neveznék. Ebben az időben forgalmunkat megkétszereztük. Az 1913-14. év határozottan lanyha volt, mi ellenben a forgalmat harmadával emeltük. Az 1920-21. esztendő a legszomorúbbak egyike volt, amely csak elképzelhető, és nekünk akkor egy és negyed millió darabra rúgott a kocsigyártmányunk, ami éppen ötszöröse az 1912-13-i úgynevezett normális esztendőnek. Nem rejlik emögött semmiféle bűvészet. Mint a mi vállalatunknál minden egyéb jelenség, ez is csak logikus következménye volt annak az elvnek, amely tulajdonképpen minden vállalatra alkalmazható.
Ma minden korlátozás nélkül 6 dollár munkabérminimumot fizetünk. Az emberek annyira megszokták, hogy nagy napibért keressenek, hogy a felügyelet feleslegessé vált. Minden munkás megkapja a minimális díjazást, mihelyt a gyártásban a legkisebb teljesítményt elérte és ez kizárólag attól függ, hogy akar-e dolgozni. Hozzácsapjuk az előrelátható nyereséget a bérekhez és ma nagyobb béreket fizetünk, mint a háború utáni fellendülés korában. De ezt mindig mint jutalmat a munkateljesítményért fizetjük. És hogy az emberek valóban dolgoznak, kitűnik abból a tényből, hogy a munkásoknak több mint 60 százaléka többet kap, mint a minimális díjazás. A napi 6 dollár tehát nem átlag, hanem a minimális bér.
Fontoljuk meg mindenekelőtt a jólét alapjait. A haladás nem egy sor fondorlattal érhető el. Minden lépésnek tervszerűnek kell lennie. Az ember nem számíthat arra, hogy gondolkodás nélkül haladást ér el. Egy valóban virágzó időszak az, amikor a legtöbb ember szert tehet mindarra, amit enni és viselni kíván, és amikor a szó minden értelmében kényelmet élvez. Az emberek kényelmének a mértéke, nem pedig a gyáros bankszámlájának mérete a jólét bizonyítéka. A gyáros feladata hozzájárulni ehhez a kényelemhez. Ő mindössze a társadalom eszköze és csak akkor szolgálhatja a társadalmat, ha jól vezeti a vállalatát és egyre jobb termékkel látja el a közönséget egyre olcsóbb áron, miközben az elvégzett munkának megfelelően egyre magasabb béreket fizet mindazoknak, akik részt vettek a vállalatában. Ezzel, és csakis ezzel igazolhatja egy gyáros, vagy bármilyen vállalat a létét.
Amikor a kedvező helyzetnek és a depressziónak időszaki ciklusairól van szó, elmélkedéseinkben nem foglalkozunk különösen a közgazdászok statisztikáival és elméleteivel. Azokat az időket, amikor az árak nagyok, ők általában kedvező konjunktúrának tartják. Ezekkel a hangzatos kitételekkel nekünk nincs dolgunk. Ha a termékek árai nagyobbak, mint a nép bevételei, ez azt jelenti, hogy az árakat a jövedelmekhez kell szabnunk. Az üzleti élet ciklusa rendszerint a termelési folyamattal kezdődik, hogy a fogyasztónál végződjön. Ha a fogyasztó nem akarja megvenni azt, amit a termelőnek el kell adnia, vagy pedig nincsen hozzá pénze, a termelő ezt rendszerint a fogyasztó hibájaként rója fel és azt állítja, hogy az üzlet rossz, nem is sejtve, hogy ezzel a panasszal a kocsit fogta a lovak elé. A termelő a fogyasztóért van-e, vagy megfordítva, és ha a fogyasztó nem akarja vásárolni, amit neki a termelő kínál, a termelő hibája-e, vagy a fogyasztóé? És egyáltalán hibás-e ebben valaki? Ha senki sem hibás, akkor a termelőnek be kell zárnia az üzletét. Honnan származik a pénz, amely a kerekét mozgatja? Természetesen a fogyasztótól. A termelés sikere mégis kizárólag a termelő ügyességén múlik, azon, hogy a fogyasztót ellássa azzal, amire vágyik. Szolgálhatja a fogyasztót akár a minőséggel, akár az árral. A legjobban persze a legjobb minőséggel és a legjutányosabb árral szolgálja. Aki a fogyasztót el tudja látni a legjobb minőséggel a legolcsóbb áron, okvetlenül az ipar vezetője lesz, bármiféle cikket gyárt. Ez megdönthetetlen törvény.
A bérek leszállítása a legkönnyebb, de a legléhább módja annak, hogy segítsünk a nehéz helyzeten. Mert nem is szólva az embertelenségről, valóban azt jelenti, hogy az üzletvezetésben való alkalmatlanságot a munkásokra hárítjuk. Ha világosan akarunk látni, el kell ismernünk, hogy a gazdasági piacon minden depresszió a termelőre csak ösztönzést jelent, hogy több eszességet vigyen az üzletébe, és hogy körültekintéssel és szervezéssel nyerje el azt, amit mások a munkabérek leszállításával akarnak elérni. A bérekkel kísérletezni, mielőtt az általános változást elértük, azt jelenti, hogy kitérünk a tulajdonképpeni nehézség útjából. Ha azonban az igazi nehézséggel kezdettől fogva szembeszállunk, a bérleszállítás teljesen szükségtelenné válik. Nemrégiben beszélgettem egy kisvárosi vaskereskedővel, aki a következőképpen okoskodott.
– Most arra számítok, hogy vagy 10 000 dollárt veszítek a készletemen, de a valóságban nem veszítek annyit. Mi vaskereskedők nagyon jó üzleteket csinálunk. Készleteimet legnagyobbrészt drágán vettem, de már több ízben jó nyereséggel megújítottam. Azonkívül az a 10 000 dollár, amelyet elvesztek, egészen másfajta dollár, mint a korábbiak. Bizonyos mértékben spekulációs pénz, vagyis nem ugyanaz a jó dollár, amelyet én darabonként 100 centért vettem. Így veszteségem a valóságban nem olyan nagy, mint amilyennek látszik. Egyúttal lehetővé teszem háztulajdonos embertársaimnak, hogy tovább építsék házaikat, és ne riasszam el őket azzal, hogy a vasalkatrészek túl sokba kerülnek.
Ez az ember okos kereskedő volt. Többre becsülte azt, hogy megelégedjen csekély nyereséggel és az üzletét forgalomban tartsa, minthogy rejtegesse a drágább készletét és gátolja a közös ügy előrehaladását. Az ilyen kereskedő a társadalomra csak nyereség.
A mi forgalmunk is lassanként csökkent, mint minden. Nagy raktárunk volt. A nyersanyag és a kész alkatrészek drágasága miatt nem tudtunk olcsóbban, mint a ránk kényszerített áron gyártani. Ez az ár nagyobb volt, semhogy azt a publikum az akkori viszonyok mellett megfizethette volna. Leszállítottuk az árakat és újból ment minden. Az előtt a választás előtt álltunk, hogy vagy 17 000 000 dollár árengedményt teszünk, vagy pedig megakasztjuk az üzletet teljesen és még nagyobb veszteségeket szenvedünk.
Minden üzletember kerülhet egyszer ilyen helyzetbe: vagy elkönyveli önként a veszteségeket és tovább dolgozik, vagy nem csinál üzletet és viseli a tétlenség veszteségét. De a teljes tétlenségből származó veszteség jóval nagyobb, mint a tényleges pénzveszteség, ugyanis a tétlenség idején a félelem fel fogja emészteni a kezdeményezőkészséget, és ha túl sokáig húzódik, nem marad energia az újrakezdésre. Nincs tehát semmi célja annak, hogy várjunk addig, míg az üzlet magától megindul. Ha a termelő valóban be akarja tölteni hivatását, le kell szállítania az árait annyira, hogy a közönség azokat akarja és tudja megfizetni. Mindig van olyan ár, amelyet a vevő meg tud fizetni egy valóban szükségcikkért, ha még olyan súlyos is a helyzet.
Nem szabad azonban sem minőségi csökkentéshez, sem rövidlátó takarékossághoz nyúlni, mert ez utóbbi méghozzá a munkásság elégedetlenkedését is előidézné. Egyetlen egy segíthet csak: fokozni a teljesítőképességet, azaz növelni a termelés hatékonyságát, és ilyen szempontból minden úgynevezett gazdasági válság kihívás elé állítja az üzleti közösség eszét.
A gazdasági alapelvek ellen, ha néha öntudatlanul is, de állandóan vétkeznek. Ugyanolyan joggal lehet mondani, hogy a gazdasági viszonyok tették az embert azzá, ami, mint azt, hogy az emberek teremtették a gazdasági viszonyokat. De leggyakrabban mégis azt az állítást halljuk, hogy a gazdasági rendszer teremtette a mai embert. Az emberi természet összes hibáit a modern ipar terhére írják. Sokan azt is állítják, hogy az ember környezetének ura és teremtője, és hogy ami a gazdálkodásban, az iparban és a társadalomban rossz, az csak az emberben levő rossz visszatükröződése. Szóval a mai ipari élet fogyatékossága csak az emberi természet gyarlóságának fotográfiája. A termelők nem szívesen ismerik el, hogy korunk ipari módszereiben mutatkozó hibák legalább részben olyan hibák, amelyeket ők maguk rendszeresítettek és terjesztettek ki az egyetemességre. Ha az egész kérdést egyedül a tárgyilagosság szemüvegével vizsgáljuk, gyorsan rájövünk az igazságra.
Egy bizonyos: ha emberi természetünk tökéletesebb lenne, akkor kevésbé hibás társadalmi rendszer állt volna elő. Ha az emberi természet még gyarlóbb volna, mint amilyen, akkor társadalmi rendszerünk még nagyobb bajokat mutatna; igaz, hogy egy még tökéletlenebb rendszer valószínűleg nem tartott volna egészen mostanáig. De kevesen fogják azt bizonygatni, hogy az emberiség szándékosan alkotott meg egy hibás társadalmi rendszert. Ha fenntartások nélkül elfogadjuk, hogy a társadalmi rendszer összes hibája magában az emberben gyökerezik, abból nem következik, hogy szándékosan szervezte és alkotta meg a tökéletlenségeket. Igen sokat kell a tudatlanság számlájára írnunk.
Nézzük csak a mai ipari rendszerünk eredetét. Fejlődését sehol sem találjuk előírva. Minden haladást örömmel üdvözöltek és senki sem gondolt arra, hogy a tőke és a munka ellenséges érdekkörök. A fejlődés folyamán azonban jelentkeztek az összes lappangó bajok. A vállalatok annyira nőttek, hogy a vállalkozónak több segítségre van szüksége, mint amennyit a nevén tud nevezni. Ez a tény azonban nem sajnálatot, hanem örömujjongást idézett elő. Ennek ellenére lassanként olyan rendszer fejlődött ki ebből, amely majdnem személytelen, ahol az egyes munkás már nem is ember, hanem csak a rendszer egy része. Senki sem gondolta komolyan, hogy ezt az elembertelenítő folyamatot szándékosan hozzák létre. Egyszerűen magától adódott. Ez a folyamat ott szunnyadt csírájában a fejlődés kezdetén, de akkor senki sem fedezte fel és következményeit senki sem láthatta előre, csak a zavartalan, csodálatos fejlődés tudta azt napfényre hozni.
Mi a neve az ipar vezéreszméjének – hogy is hangzik az? Az igazi vezető gondolat: nem pénzt szerezni, hanem megvalósítani egy gondolatot, ami szolgálatot nyújt, sokszorosítani egy hasznos ötletet olyan sokezerszeresen, ahány embernek szüksége van rá. Termelni, mindig csak termelni; kigondolni egy olyan rendszert, ami alapján a termelés művészetté válik. A termelést olyan alapra fektetni, ami lehetővé teszi a folytonos fejlődést, mindig nagyobb számú ipartelep létesítését, folyton növekvő mennyiségű hasznos cikk termelését. Ez az ipar valódi vezéreszméje. Vannak szűk látókörű emberek, akik nem értik meg, hogy a vállalkozás nagyobb, mint egyetlen ember önös érdeke. A vállalkozás az adok-kapok, az élni és élni hagyni folyamata; az együttműködés számtalan erő és érdek között.
A szolgálat elve sosem vall kudarcot a helytelen vállalkozás orvoslásában. Ez pedig elvezet minket a szolgálat és a pénz elvének gyakorlati alkalmazásához.
