Henry Ford – Életem és munkásságom: 8. A munkabérek

Henry Ford – Életem és munkásságom: 8. A munkabérek

Az üzleti élet szólamai között semmi sem gyakoribb, mint ez a mondás: „a szokásos munkabéreket fizetem én is.” Ellenben még sohasem jelentette ki senki, hogy: az én áruim se nem jobbak, se nem olcsóbbak, mint a többieké. Nincs olyan gyáros, aki meggyőződésből állítaná azt, hogy a legolcsóbb nyersanyag egyúttal a legjobb árut szolgáltatja. Miért beszélnek akkor olyan sokat a munkaerő olcsóbbá tételéről és arról az előnyről, amelyet a munkabérek csökkenése hozna magával, ha az nem volna egyenlő a vásárlóerő csökkenésével és a belső piac gyengülésével? Mi a haszna az iparnak, ha olyan ügyetlenül űzik, hogy nem tud minden vele foglalkozónak emberhez méltó megélhetést teremteni? Egyetlen kérdés sem olyan fontos tehát, mint a bérkérdés, hiszen a népesség túlnyomó többsége munkabérből él. Következőleg az ő kereseti és életviszonyai az egész ország jólétére döntő befolyást gyakorolnak!

A Ford-munkásoknak 6 dollár napibér-minimumot fizetünk; régebben 5 dollárt kaptak, kezdetben pedig annyit kaptak, amennyit éppen kértek. De igen rossz morál és a legkárhozatosabb üzleti elv lenne, ha visszatérnénk a „rendes munkabérek” elvéhez.

Vegyük csak elő a munka és a tőke kapcsolatait. Nem szokás az alkalmazottat részestársnak tekinteni, pedig ez nincs másképp. Minden üzletember, aki nem tudja egyedül ellátni a munkáját, társat vesz magához, akivel megosztja a gondokat és a hasznot. Az a termelő tehát, aki a termelést nem tudja egyedül, két keze munkájával végezni, miért ne adhatná meg azoknak, akiket magához vesz, hogy a termelésben segítsenek neki, az „üzlettárs” elnevezést? Minden üzlet tulajdonképpen társas viszony, ha annak egynél több egyénre van szüksége. Az üzlettulajdonos és társainak viszonya kölcsönös. A főnök társa az ő munkásának és a munkás partnere a főnökének. Esztelenség egyikről vagy másikról azt állítani, hogy ő az egyedül nélkülözhetetlen, ugyanis mindketten nélkülözhetetlenek. Ha az egyik túlságos mértékben előtérbe nyomul, akkor a másik és végül az üzlet szenvedi meg. Helytelenség tehát a tőkét és a munkát elkülönítve emlegetni, hiszen ők voltaképpen társak. Ha egymás ellen dolgoznak, ha két kötelet húznak, megsínyli a vállalat, amelyben mindketten részesek és amelynek létfenntartásukat köszönhetik.

Minden munkaadónak az legyen a becsvágya, hogy nagyobb munkabéreket fizethessen, mint versenytársai. A munkavállalónak pedig az legyen a törekvése, hogy elősegítse ezt a becsvágyat. Minden üzemben vannak olyan munkások, akik körülbelül abból a felvetésből indulnak ki, hogy minden többteljesítmény csupán csak a vállalkozó előnyére szolgál. Elég baj az, hogy ez a hit egyáltalán lehetséges. Csakhogy hát ez a vélemény valóban megvan és nem is éppen alaptalanul. Mert ha a vállalkozó csak biztatja az embereit, hogy a legjobbat szolgáltassák, és azok lassan rájönnek, hogy az illő munkabér elmarad, természetesen visszaesnek előbbi közönyükbe. Ha azonban fokozott munkájuk gyümölcsét meglelik a bérkönyvekben, és látják, hogy a nagyobb teljesítmény jövedelemtöbbletet is jelent, akkor azt is elfogadják, hogy az üzlethez tartoznak és hogy az üzlet sikere tőlük, az ő boldogulásuk pedig az üzlettől függ.

„Mit fizessen a munkaadó – mennyit kapjanak a munkások?” Ezek csak másodrendű kérdések. A kérdés lényege így hangzik: „Mennyit képes az üzlet fizetni?” Hiszen világos, hogy egyetlen üzlet sem adhat ki többet, mint amennyire bevételei rúgnak. Az igazságosabb bér megállapítására való törekvés ez idő szerint általános, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a munkabéreknek is van határa. Olyan üzlet, amelynek 100 000 dollár bevétele van, nem fizethet ugyanakkor 150 000 dollárt. A vállalat terjedelme szabja meg a munkabért.  De vajon mi szab határt a vállalat terjedelmének? Az, ha hamis precedenseket követ.

Ha a munkások ehelyett a szólásmód helyett: „a vállalkozó tartozna ennyit és ennyit fizetni,” inkább ezt mondanák: „a vállalatot ilyen és olyan módon kellene vezetni és megkövetelni tőle, hogy ezt meg ezt elérje,” sokkal többre mennének. Mert csak maga a vállalat képes arra, hogy kifizesse a munkabéreket. A vállalkozó ezt nem teheti meg, hacsak a vállalat nem nyújt segédkezet hozzá. Ha most már a vállalkozó mégis vonakodna nagyobb béreket fizetni, ámbár a vállalatból kitelne, mit lehet tenni? Egy vállalat túl sok embernek biztosítja a megélhetést ahhoz, hogy megengedhető legyen csak úgy megbolygatni. Bűn megtámadni egy vállalatot, aminek sok-sok ember a munkáját szentelte, ami hasznossá teszi őket és megélhetést biztosít nekik. Semmit nem segít, ha sztrájkkal vagy bezárással megölik a vállalatot. A munkaadó nem nyer azzal semmit, ha végigtekint alkalmazottainak sokaságán és azt kérdi magában: „Milyen mértékben tudnám leszállítani a béreket?” Viszont a munkáson nem segít, ha a vállalkozó előtt öklével fenyegetőzve ezt kérdi: „Mennyit tudnék kipréselni belőle?” Mert végeredményben mindketten a vállalathoz tartoznak és a kérdést ilyen módon kellene feltenniük: „Mi módon lehetséges ezt az üzemet állandóvá és jövedelmezővé tenni, hogy ez mindannyiunk számára biztos és kényelmes megélhetést nyújtson?” Csak az a baj, hogy munkaadó és munkás nem gondolkoznak mindig józan ésszel. Nehéz megtörni a szűk látókörű gondolkodás habitusát.

Mit értsünk ezek után magas bérek alatt? Nagyobb bérek alatt olyan béreket értünk, amelyek felülmúlják azokat, amelyeket tíz hónappal, vagy mondjuk tíz évvel ezelőtt fizettünk. De ezek semmi esetre sem nagyobbak, mint amennyit igazságosan fizetnünk kellene. A mostani bérek tíz év múlva esetleg alacsonyak lehetnek.

Ha helyes az, hogy a vállalat vezetője az osztalékok emelésén fáradozik, akkor épp úgy jogosan cselekszik, ha emeli a béreket. Igen ám, de nem a vállalat vezetője az, aki a magasabb béreket fizeti. Ha ezt megtehetné és nem teszi, akkor természetesen ő a bűnös. Csakhogy ő egymagában mégsem képes arra, hogy emelje a béreket. Nagyobb bért nem fizethetünk pl. akkor, ha azt a munkás nem érdemli meg. Az ő munkája a legfontosabb termelő elem, de nem az egyedüli termelő tényező, hiszen a helytelen üzletvezetés mint másik tényező pazarolhatja az anyagot meg a munkaerőt is, és tönkre teheti a munka gyümölcseit. Azonban a munkások is megsemmisíthetik a jó üzletvezetés eredményét még ott is, ahol ügyes üzletvitel és becsületes törekvés a közös célra társult is. Az ilyen esetben a munkás az, aki lehetetlenné teszi a magasabb díjazást. De az ügyes vállalatvezetés és a becsületes munka partnersége alatt a munkás az, aki lehetővé teszi a magas béreket. Befekteti az energiáját és a képességeit, és ha becsületes, odaadó befektetést nyújt, a magas bérnek kell lennie a jutalmának. Voltaképpen nemcsak megszolgálta, hanem nagyban hozzá is járult ahhoz, hogy ez lehetségessé váljon.

De nyilvánvalónak kell lennie, hogy a magas bér az üzemben kezdődik. Ha ott nem termelik meg, nem kerülhet a borítékba. Soha nem fognak kitalálni olyan rendszert, ami megszünteti a munka szükségét. Erről maga a természet gondoskodott. Nem arra szánták a kezeinket és az elméinket, hogy tétlenek legyenek. A munkából fakad a józan eszünk, az önbecsülésünk, a megváltásunk. A munka közel sem átok, hanem a legnagyobb áldás. Szigorú társadalmi igazságosság csak becsületes munkából származik. Aki sokat alkot, annak sokat kell hazavinnie. A jótékonyságnak a bérkérdésben nincs helye. Az a munkás, aki az üzem számára a legjobbat adja, legfőbb jó az üzem számára. Kiváló munkát nem követelhetünk tőle tartósan – megfelelő elismerés nélkül. Ha a munkás azzal a tudattal kénytelen napi munkájához fogni, hogy minden erőlködése ellenére sem lesz képes fedezni szükségleteit – nem képes munkáját jól végezni. Gonddal és aggodalommal van eltelve, ami a munka rovására megy.

De mikor a munkás látja, hogy napi munkája nem csak életszükségleteit fedezi, hanem lehetőséget nyújt arra is, hogy fiait és leányait taníttassa és feleségének szórakozást szerezzen, akkor a tőle telhető legjobbat szolgáltatja; a munka neki jóbarátja lesz és ez egyaránt üdvös a munkásra és az üzemre. Ha napi munkálkodásod estére kelve nem nyújt megelégedést – béred legjobb részét elveszítetted!

A napi munka ugyanis jó dolog – remek dolog! A munka az élet talpköve és az önbizalmunk alapja. És a jó munkaadónak folyton többet kell dolgoznia egy nap alatt, mint bármelyik embere. Az a vállalkozó, aki komolyan veszi a világgal szemben való kötelezettségét, szükségképpen buzgó munkás is. Nem szabad azt mondania: „Ennyi és ennyi ezer embert dolgoztatok a magam számára.” A valóságban úgy áll a dolog, hogy ő dolgozik az emberek ezreiért – és minél több munkát végeznek az ezrek, annál több gondja lesz neki azzal, hogy produktumaikat a piacra vigye. A napibéreket és díjakat fix összegben kell megállapítanunk, hogy biztos számításokat tehessünk a termelési költségekre nézve. Napibér és díjazás voltaképpen nem egyéb, mint meghatározott, előre fizetett osztalék. Gyakran az évi zárószámadásnál tűnik ki, hogy az előlegezettnél nagyobb osztalék fizethető és ezt ki kell fizetnünk! Az, aki a vállalkozásban közreműködik, megérdemli a nyereség egy részét, akár tisztességes bére vagy fizetése, akár pedig külön jutalom formájában. Ez az alapelv különben már általános elismerésre talál.

Ezek a bérkérdés alapvető igazságai. Minden azon áll, hogy az üzlettársak miként osztják fel egymás között a nyereséget.

Napi munkánk méltányos ellenértéke gyanánt milyen életrangra tarthatunk számot? Talán a létfenntartás ellenértékére? Az életfenntartás költségei nagy részben a termeléstől és a szállítástól függenek – a termelés és a szállítás teljesítőképessége pedig a helyes üzletvezetéssel és a munkások teljesítményével van kapcsolatban. A jórészt buzgón végzett munka törvényszerű következménye a jobb díjazás és az életfenntartás alacsonyabb költsége. Az a kísérlet, hogy az életfenntartás költségeihez viszonyítsuk a béreket, nem vezet eredményre. Az életfenntartás költségei csak egyetlen eredőt mutatnak, azt pedig nem várhatjuk, hogy ez az eredő állandó maradjon, ha folyton változtatjuk azokat a tényezőket, amelyektől függ. Ha tehát a béreket az életfenntartás költségeihez akarjuk alkalmazni, akkor a kutyához hasonlítunk, amely a saját farkába harap. Mert ki volna hivatott annak megállapítására, hogy az életszínvonal melyik fokát fogadjuk el alapul? Jobb volna, ha egy kissé jobban körülnéznének és azt kutatnák, mit jelent az átlagos díjazás a munkás számára és mit kellene tulajdonképpen jelentenie.

A munkabéreknek fedeznie kell a munkás összes kötelezettségeit a gyáron kívül. A termelő munka olyan kimeríthetetlen aranybánya, amelyhez hasonlót sohasem tártak fel. Ezért a munkabér legalább a munkás külső kötelezettségeit fedezze. Azonkívül élete alkonyán szabadítsa meg őt a gondtól, amikor már többé nem dolgozhat és törvény szerint nem is szabadna többé dolgoznia. De hogy ezt a keveset is elérhessük, az ipart, a termelést, az elosztást és a díjazást új séma szerint kell átszerveznünk, hogy megteljenek azok zsebei is, akik semmiféle termelő munkát sem végeznek. Ez azt jelenti, hogy olyan rendszert kell teremtenünk, amely a tisztességesen gondolkodó munkaadó jóakaratától és az önző munkaadó rosszakaratától egyformán független. Ennek első feltétele, hogy megtaláljuk a valóságot.

A napi munka ugyanazt az erőkifejtést igényli, ha egy véka búza akár egy dollárba, akár két és fél dollárba kerül, és ha a tojás tucatja 12 vagy 90 cent is. Milyen befolyással vannak ezek azokra az erőegységekre, amelyekre egy embernek szüksége van napi termelő munkájához?

Ha itt mindössze csak erről az emberről volna szó, saját fenntartásának költségeiről és a neki jog szerint járó nyereségről, akkor az egész dolog igen egyszerű lenne. Igen ám, de ő nem önmagáért létező individuum. Ugyanakkor állampolgár is, aki hozzájárul a maga részével a nemzet gyarapodásához. Azonkívül háztartás feje is és talán gyermekek apja, akiket keresetéből eltartania, sőt valami hasznosra is kell tanítania.

E tényeket mind figyelemre kell méltatni. Mi módon értékeljük és számoljuk el azokat a teljesítményeket, amelyekkel az otthon és a család növeli a napi munkáját? Mi az embert munkájáért fizetjük; mennyivel tartozik ez a munka az otthonnak és a családnak? A férfi a gyárban végzi munkáját, az asszony odahaza a háznál, a gyár pedig mindkettőt tartozik fizetni. Mindezek a kérdések alapos utánajárást és megfontolást igényelnek. Gazdasági életünknek talán egyetlen tényezője sem hoz több meglepetést, mint pontos kiszámítása azoknak a költségeknek, amelyeket napi munkánk köteles viselni.

Talán az egyes ember napi munkájának energiafogyasztása, rendkívüli utánajárással és fáradtságos, hosszan tartó műveletek árán – de mégis pontosan kiszámítható. Lehetetlenség azonban kiszámítani azt a költséget, amely szükséges arra, hogy őt a holnap követelményeire megeddzük és épp oly kevéssé lehetséges a természetes és pótolhatatlan energiakopást valaha is meghatározni. A nemzetgazdasági tudomány eddig nem teremtett semmiféle kártalanítási alapot a napi munkában kimerült dolgozó ember hanyatló ereje számára. Talán lehetséges valami alapot teremteni aggkori járadék formájában. A járadékok és nyugdíjak azonban nincsenek tekintettel arra a fölöslegre, amelyet a bérből kellett volna meggazdálkodni azért, hogy fedezzék a kézimunkás különleges szükségleteit és természetes erőcsökkenését.

Az eddig fizetett legnagyobb napibér még mindig nem elég nagy, mert a mi közgazdaságunk még nincs eléggé átszervezve, és céljai még mindig nem elég becsületesek abban a tekintetben, hogy több napibért fizessen, ne csak töredékét annak, amit tulajdonképpen fizetnie kellene! Itt még igen sok tennivaló van hátra. Az ilyen beszéddel: „töröljük el a munkabért és térjünk át a kommunizmusra!” – nem jutunk közelebb a megoldáshoz. A munkabérrendszer az egyetlen, ami lehetőséget nyújt arra, hogy a termeléshez való hozzájárulást érték szerint jutalmazzuk. Ha végét vetitek a munkabérrendszernek, a jogtalanság fog uralkodni. Tökéletesítsétek a munkabérrendszert, mert egyedül ezzel egyengetitek az igazságosság útját!

Esztendők folyamán a munkabérkérdésben sokat tanultam. Minden mástól eltekintve azt hiszem, hogy piacunk forgalma bizonyos fokig azoktól a munkabérektől függ, amiket fizetünk. A nagy munkabérek egyet jelentenek mindenütt az általános jóléttel, természetesen azzal a feltétellel, hogy ezek a nagy munkabérek emelkedő termelés következményei, mert máskülönben a munkabérek emelkedése és a termelés leszállítása a gazdasági élet visszafejlődését jelentené.

Bizonyos időre volt szükségünk, hogy eligazodjunk a kérdésben. Amikor a T-modell alapján megkezdtük a termelést, alkalmunk volt kiszámítani, hogy mekkorák legyenek tulajdonképpen a munkabérek. Mindenekelőtt egy bizonyos „nyereségrészesedést” honosítottunk meg. Az üzletév lezárása után a tiszta nyereségnek egy bizonyos százalékát szétosztottuk a munkások között. Így például az 1909. évben a munkások között a szolgálati évet tekintetbevétele alapján 80 000 dollárt osztottunk szét. Aki egy évig szolgálta a vállalatot, az évi jövedelmének 5 százalékát kapta. Két év munkaidőnél 7,5 százalékot, három évi munkálkodás után pedig az évi jövedelem 10 százalékát juttattuk neki. Ennek a nyereségrészesedési elvnek az volt a hibája, hogy nem volt kapcsolatban az egyes ember teljesítményével. A munkások csak későn kapták meg részesedésüket, amikor már túl voltak napi munkájukon, midőn már úgy hatott, mint az ajándék bizonyos fajtája. Az pedig nem kívánatos, hogy összekeverjük a jótékonyságot a bérkérdéssel.

Ezek a munkabérek továbbá semmiképpen sem alkalmazkodtak a teljesítményhez. Az a munkás, aki X elkészítését végezte, talán alacsonyabb bért kapott, mint az Y-nál működő társa, mialatt a valóságban az X-nél több ügyességre és erőre volt szükség, mint az Y-nál. Az aránytalanság csak akkor csúszik be a bérkérdésbe, ha sem a munkaadó, sem a munkás nem tudja, hogy a munkabér komolyabb alapon nyugszik a puszta becslésnél. 1913-ban a munkafázisok ezreinél végeztünk időmérést. Az időméréssel lehetséges – legalábbis elméletileg – megállapítani azt, hogy mennyit termeljen az egyén. Tanulmány nélkül ugyanis a munkaadó nem tudja, hogy miért fizeti a munkabéreket; de a munkás sincsen tájékoztatva! Ezeknek az időtáblázatoknak alapján üzemünk minden fázisára meghatároztuk a normáliákat és rögzítettük a munkabért.

Darabszámos munka nálunk nincs. Az embereket részben óra szerint, részben napszámban fizetjük, de minden esetben megköveteljük a normáliát és elvárjuk, hogy a munkás ezt betartsa: különben sem a munkás, sem mi nem tudjuk, hogy megszolgálta-e a munkabért. Naponta meghatározott munkát kell teljesíteni. Az őröket jelenlétükért fizetik, a munkást a teljesítményéért.

1914 januárjában a fenti megállapítások alapján új nyereségrészesedési tervet tettünk közzé. A bérminimumot bizonyos feltételek mellett nap 5 dollárban állapítottuk meg. Egyidejűleg pedig 9 óráról 8 órára szállítottuk le a munkaidőt. Mindezt a magunk jószántából tettük. Véleményünk szerint ugyanis az felelt meg az igazságosságnak és végeredményben saját előnyünk is ezt követelte. Boldogító érzés az, ha megkönnyíthetjük bizonyos fokig embertársaink terheit úgy, hogy azok fölösleget teremthetnek, amiből viszont takarékosság és öröm származik. Az élet valóban kevés számú, de fontos szükségletei között első helyen áll a jóakarat. A céltudatos ember mindent elérhet, amit maga elé kitűzött, de ha a jóakaratról megfeledkezik, nem sokra mehet.

Mindezeknél a dolgoknál semmi szerepe sem volt a jótékonyságnak, és ezért nem mindenki értette meg. Sok vállalatnál azt hitték, hogy mi az említett tervet azért tesszük közzé, mert jó üzletet csináltunk és hogy nekünk csak további reklámra van szükségünk. Erős szemrehányással illettek bennünket azért, mert szakítottunk azzal a kárhozatos szokással, hogy a munkásnak csak annyit, jobban mondva olyan keveset fizessünk, amennyiért hajlandó a munkát vállalni. Az efféle eljárás semmit sem használ. Egyszer s mindenkorra meg kell ezt semmisíteni, mert különben a szegénység nem tűnik el a világból. A szóban forgó változtatásokat nem csupán azért léptettük életbe, mert magasabb béreket akartunk és tudtunk fizetni; mi a magasabb béreket azért akartuk fizetni, hogy vállalatunkat maradandó alapra helyezzük. Mert a rosszul fizető vállalat mindig bizonytalan üzlet.

Kevés ipari bejelentés adott okot a világ minden részében annyi magyarázatra, mint a miénk. De helyesen alig értette meg valaki. A munkások általában azt hitték, hogy 5 dollárnyi napibért kapnak, egészen függetlenül attól, hogy mennyi munkát végeznek.

Az általános benyomásnak a tények nem felelnek meg teljesen. Az alapgondolat az volt, hogy a nyereséget szétosztjuk. De ahelyett, hogy megvárnák, míg a nyereség befolyik, előre kiszámítottuk azt, amennyire pontosan csak lehetett, és bizonyos feltételek mellett hozzácsaptuk azoknak a béréhez, akik legalább fél esztendeje a társaság szolgálatában álltak. A részesedés három osztályban történt. Ezek az osztályok állottak:

  1. Házas emberekből, akik családjukkal együtt éltek és azokról rendesen gondoskodtak.
  2. Huszonkét éven felüli nőtlen emberekből, akiknek bebizonyíthatóan takarékosak voltak.
  3. Huszonkét éven aluli ifjakból és nőkből, akik valamely hozzátartozójuknak egyedüli támasza voltak.

A munkás legelőször is megkapta rendes bérét, amely akkor átlag tizenöt százalékkal volt nagyobb, mint a szokásos napibér, és emellett jogosult volt bizonyos nyereségrészesedésre. A bér és nyereségrészesedés úgy volt kiszámítva, hogy legkevesebb napi öt dollár bért kapott. A nyereségrészesedést órabéralapon számítottuk ki és az órabérhez mértük, úgyhogy azoknak, akik a legkevesebb órabért kapták, a legnagyobb nyereségrészesedés járt, amelyet aztán nekik a bérrel együtt 14 naponta fizettünk ki. Az a munkás például, aki óránként 34 centet keresett, 28 és fél cent nyereségrészesedést kapott óránként, vagyis naponta 5 dollárt. Aki óránként 54 centet keresett, kapott 21 cent óranyereséget és így napi keresete 6 dollárra rúgott.

Ez egyfajta prosperitás-megosztó terv volt, azonban bizonyos feltételekhez kötöttük. A munkásnak és otthonának meg kellett felelnie bizonyos elvárásoknak a tisztaságot és a magaviseletet illetően. Dacára annak, hogy távol állott tőlünk bármiféle paternális szándék, mégis egyfajta paternalizmus származott e rendszerből, amiért is a fenti tervezetet átszerveztük. Az alapgondolat mégis az volt, hogy közvetlen ösztönzőt teremtsünk a jobb életmódra – felfogásunk szerint pedig a pénzjutalom a legjobb ösztönző. Aki jól él, az jól is végzi a munkáját. Ezenkívül meg akartuk akadályozni, hogy a munkateljesítmény színvonalát leszámítsa a bérek emelése. A háború ugyanis megmutatta, hogy a gyors béremelkedés csak az emberek kapzsiságát ébreszti fel, de csökkenti teljesítőképességüket. Ha tehát kezdetben a keresménytöbbletet egyszerűen a számoló borítékba tettük volna, a teljesítmény színvonala minden valószínűség szerint összeomlott volna. A bér körülbelül a munkások felénél megkétszereződött az új terv alapján. Előállt azonban az a veszély, hogy a bevételi többletet könnyen szerzett pénznek tekintik, és az ilyen gondolat okvetlenül aláássa a teljesítményt. Veszélyes tehát túl gyorsan emelni a béreket, tekintet nélkül arra, hogy az illető előzőleg egy, vagy száz dollárt keresett-e naponta. Ellenkezőleg, ha a százdolláros ember kereset egy éj folyamán 300 dollárra emelkedik, tízbe lehet fogadni az egy ellen, hogy nagyobb ostobaságokat fog elkövetni, mint az a munkás, akinek keresete a naponkénti egyről csak három dollárra emelkedett.

Az előírt elvárások nem voltak kicsinyesek, ámbár időnként talán kicsinyes módon jutottak alkalmazásra. A népjóléti osztályban 50 felügyelő foglalatoskodott, akik valamennyien szokatlan emberismerettel és egészséges értelemmel voltak megáldva. Természetesen ezek is csináltak baklövéseket. Az előírás az volt, hogy a házas embereknek családjukkal kellett lakniuk és gondoskodniuk is kellett róluk, hogy jutalmukat megkaphassák. Fellépünk az ellen a külföldiek által elterjesztett szokás ellen, hogy albérlőket és kosztosokat fogadjanak a házba. A 18 éven aluli fiatalemberek, akik hozzátartozóikat tartották el, szintén kaptak jutalmat, és a magányos emberek is, ha rendes életmódot folytattak.

Rendszerünk üdvös befolyásának legjobb bizonyítéka a statisztika. Tervezetünk életbeléptetésekor embereink 60 százalékát találtuk osztalék-jogosultnak; a százalék-arány hat hónap múlva 78-ra, és egy év múlva 87-re emelkedett. Másfél év múlva pedig 99 ötnyolcad százalék kapott jutalmat. A munkabéremelésnek egyéb eredményei is voltak. 1914-ben, amikor az első terv életbe lépett, 14 000 alkalmazottunk volt és szükségesnek mutatkozott évente 53 000 embert felvenni, hogy megtartsuk a 14 000 emberből álló munkás-kontingenst. 1915-ben pedig mindössze 6508 embert vettünk fel, mert legnagyobb részük ott maradt, mivel odaszoktak a vállalatunkhoz. A régi munkásvándorlási statisztika arányában a mostani szükséglet mellett ma kénytelenek volnánk évente 200 000 új embert alkalmazni, ami mindenképp lehetetlenség volna. Igaz, hogy a tanulási idő csekély, és munkásaink két-három nap alatt elfogadható munkát végeznek, azok azonban, akiknek egy évi gyakorlatuk van, mégis jobban dolgoznak, mint kezdetben. A munkáscsere ettől fogva nem okozott sok gondot. Ma már nem vezetünk statisztikát, minthogy a személyi változás kérdésével keveset foglalkozunk, de annyit tudunk, hogy a személyi változás havonta 3-6 százalék között ingadozik.

A szisztémán később változtattunk egyet-mást, de az alapelv mégis a következő maradt:

Ha valakitől azt követeljük, hogy idejét és energiáját bizonyos ügynek szentelje, gondoskodnunk kell arról, hogy ne legyenek pénzügyi gondjai. Ez az elv okvetlenül jövedelmező. A nyereségünk azt bizonyítja, hogy a tisztességes bér és jutalomfizetés ellenére – amely rendszerünk megváltoztatása előtt is körülbelül tíz millió dollárra rúgott évente – a magas bérek elve a legprofitálóbb üzletpolitika.

Voltak ellenvetések a „magaviseletért fizetett jutalom” alapú bérfizetéssel szemben. Bizonyos paternalista gyámkodásra vezet. A paternalizmusnak pedig semmi helye nincs az iparban. A gondoskodásnak az a fajtája, ami a munkás legintimebb magánügyeibe is beleavatkozik, mindenesetre korszerűtlen lett. Igaz, hogy a munkásnak szüksége van tanácsra és segítségre, sőt gyakran egészen speciális segítségre is, amit a tisztesség érdekében biztosítani is kell neki. De a praktikusan és széles alapon végrehajtott osztalékterv mégis sokkal nagyobb mértékben járul az ipar konszolidálásához és a szervezés megszilárdulásához, mint a legintenzívebb kívülről jövő társadalmi munka.