A nagy munkástömeggel dolgozó vállalatoknak nagy gondot okoz és az üzem érezhető hátrányára válik az organizáció túltengése és a belőle származó bürokrácia. Szerintem semmi sem veszedelmesebb az úgynevezett „szervezőzseninél.” A szervezőzsenik beavatkozása rendszerint vég nélküli sémák megteremtéséhez vezet, ami aztán a családfák ábrája szerint a felelősséget a lehető legkisebb mértékre szorítja le. Mindenkinek van valami címe és mindenki csak olyan funkciót lát el, ami szorosan az ő működési köréhez tartozik.
Ha a csoportvezető az igazgató elé akar jutni, akkor útja az alművezetőkön, művezetőkön, osztály-elöljárókon és az összes segédigazgatón keresztül vezet. Mire nagy nehezen odaér, akkor mondanivalója már csak történelmi értékű. Hat hónapba is belekerül, amíg egy hivatalnok beadványa a vezetőhöz vagy a felügyelőtanács elnökéhez kerül. Addig, amíg szerencsésen odaér ehhez a hatalmassághoz, az ügy lavinaszerűen a kritikák, javaslatok és megjegyzések tömkelegévé növekszik. Az akták kézről kézre vándorolnak és mindegyik igyekszik a felelősséget valami mellékvágányra csúsztatni, ama kényelmes alapelvből kiindulva, hogy két fej mindig bölcsebb, mint egy.
Felfogásom szerint a vállalat nem gép, hanem inkább emberek munkaközössége, akiknek feladata, mint már mondottam, a munka, nem pedig az, hogy egymással leveleket váltsanak. Egyik osztály sem tartozik azt tudni, hogy mi történik a másikban. Aki komolyan foglalkozik a saját munkájával, annak nincs ideje arra, hogy a mások munkáját igazgassa. A vezetőknek, akiknek az egész munkatervet el kell készíteni, feladatuk ügyelni arra, hogy az összes csoport következetesen egy közös cél érdekében dolgozzon. A sok pajtáskodásból baj lehet. Ha méghozzá arra vezet, hogy egyik takargatni igyekezzen a másik hibáját, ez azután mindkét fél számára baj. Ha dolgozunk, azt komolyan kell végeznünk, és semmi szükség sincs arra, hogy egyik a másikkal fecsegjen. Az egyetlen cél az legyen, hogy jó munkát végezzünk és azt jól meg is fizessék. Ha a munka kész, akkor mehetünk szórakozni. Innen van, hogy a Ford-gyárakban és vállalatokban nincs semmiféle szervezet, semmiféle különleges kötelezettséggel járó állás, és nincs kialakult tekintélyrendszer, csak nagyon kevés a cím, a konferenciák pedig teljesen ismeretlenek. Nekünk csak annyi hivatalnokunk van, amennyi feltétlenül szükséges; semminemű bonyolult aktarendszer sem létezik, következőleg ismeretlen a bürokrácia is.
Mi minden egyes személyt felelőssé teszünk. Minden munkás ügyel a maga munkájára. A csoportvezető felelős az alája rendelt munkásokért, az üzemvezető a csoportjáért, az osztályfelügyelő az osztályáért, az igazgató az egész gyárért. Mindegyiknek tudnia kell, hogy mi történik körülötte. Az „igazgató” elnevezés nem hivatalos titulus. A gyár évek óta egyetlen ember vezetésére van bízva. Ő mellé két ember van beosztva, akiknek nincs meghatározott munkakörük, ezért önként magukra vállalták bizonyos osztályok vezetését. Ezek ismét vagy fél tucat munkatársból álló gárdával rendelkeznek, akiknek szintén nincs semmiféle különleges kötelezettségük. Maguk választottak maguknak munkát és felelősséget, de ez utóbbi nincs pontosan körvonalazva. Ott avatkoznak be, ahol az szükséges, Ez úgy első tekintetre kétségesnek és esetlegesnek látszik, de nem így van. Az olyan embercsoport számára, akik csak egy célt ismernek: dolgozni és alkotni, az út magától adódik. Nem kerülnek egymással szembe, sem hatalmi összeütközésbe, mert címre semmit sem adnak.
Ahol nincsen cím és nincsenek hivatalos útvesztők, ott természetesen felesleges túlkapások sincsenek. Minden munkás közvetlenül fordul munkavezetőjéhez, de mehet rögtön a gyárvezetőhöz is. Ez ugyan ritkán fordul elő, mert a munkásoknak csak ritka esetben van alkalmuk arra, hogy panaszt kelljen tenniük. A munkavezetők nagyon jól tudják, hogy a szabálytalanságok gyorsan napfényre kerülnek, akkor pedig vége az állásuknak. Az egyik dolog, amit nem tolerálunk, az igazságtalanság. Ha valakinek a méltósága a fejébe száll, megfosztják tőle és vagy megy tőlünk, vagy visszatér a gépekhez. A munkászavargások nagy része onnan származik, hogy a föléjük rendelt tekintélyek visszaélnek állásukkal, és nem tévedek, ha azt állítom, hogy igen sok olyan gyár létezik, ahol a munkások sohasem jutnak igazukhoz.
A munka és egyedül a munka az, ami minket vezet és irányít, és ez az oka, hogy nálunk nincsenek címek. A legtöbb ember kiváló munkaerő, a címtől azonban könnyen megzavarodik.
Igen gyakran csak arra valók a titulusok, hogy emancipálják viselőjüket a munka alól. Sajnos a titulusnak igen gyakran nem csak a viselőjére, hanem a környezetére is rossz hatása van. A legtöbb személyes engedetlenség a világon onnan származik, hogy a méltóságot viselők a valóságban nem igazi vezetők. Természetesen minden ember hajlandó arra, hogy a született vezetőt, az olyan embert, aki gondolkodni és parancsolni tud, elismerje. És amikor találkozol egy született vezetővel, mástól kell megtudakolnod, hogy milyen titulust visel. Ő maga nem dicsekszik vele.
Az üzleti életben nagy értéket tulajdonítottak a címnek és maga az üzleti élet szenvedett miatta. Káros következményei közül a legsúlyosabb, hogy a különböző címviselők között megoszlik a felelősség, és ez néha odáig fajul, hogy végeredményben minden felelősség megszűnik. Mindenki tudja, mit jelent az, ha az akta az egyik kézből a másikba vándorol. Ezt a játékot az olyan ipari üzemekben találták ki, ahol a különböző osztályok rendszerint egymásra hárítják a felelősséget. Az üzem boldogulása vagy tönkremenetele attól függ, hogy tudatában van-e annak minden egyes tagja, hogy az üzem felvirágzása az ő személyes érdeke. Egész vasúttársaságok jutottak a pusztulásba azért, mert az egyes osztályok vezetői így gondolkodtak: Ez nem tartozik a mi hatáskörünkbe, a száz mérföldre eső vonalszakaszért „X” felelős. A hivatalnokoknak már sokszor adták azt a jó tanácsot, hogy ne rejtőzzenek el titulusaik mögé. Ezért nincs más hátra, minthogy töröljük a címeket. Vannak tán egyesek, amelyek a törvény értelmében szükségesek, vagy hogy a közönségnek útmutatóként szolgáljanak, de az egészre áll a 2 szavas regula: félre velük!
Valóban, a mai üzleti helyzet sok tekintetben alkalmas arra, hogy felhagyjunk a címekkel, mert senki sem fog dicsekedni azzal, hogy egy csődbe jutott banknak volt az igazgatója. A vállalkozásokat általánosságban nem kormányozták olyan ügyesen, hogy sok alapot adjanak a kormányosaik büszkeségének. A valamire való emberek, akik titulusokat viselnek, most visszatértek az üzletük alapjaihoz és a gyenge pontokat keresik. Ismét ott vannak, ahonnan felemelkedtek – próbálnak az alapoktól építkezni. És amikor egy ember valóban dolgozik, nincs szüksége titulusokra. Maga a munka kitünteti őt.
Személyzetünk úgy a gyárban, mint a hivatalokban különböző osztályokba van beosztva. Mint már említettem, senki sem tarthat igényt arra, hogy szakértőnek nevezzék. Ugyanígy mindenkinek a legalsó munkakörben kell kezdeni, mert máshol szerzett tapasztalatai nálunk semmit sem érnek. Minthogy munkásaink múltjára semmit sem adunk, a múlt nem is szolgál nekik hátrányukra. Részemről még sohasem találkoztam minden ízében rossz emberrel. Mert minden emberben lappang valami jó, csak adjunk neki alkalmat arra, hogy ezt kifejthesse. Ez az oka annak, hogy sohasem tudakozódunk a munkakereső múltja után; nem az ember múltját béreljük fel, hanem magát az embert. Tegyük fel, hogy börtönben ült, ami még nem ok arra, hogy feltételezzük, hogy oda vissza is kerül. Ellenkezőleg: azt hiszem, hogy csak lehetőséget kell nyújtanunk arra, hogy minden igyekezetével próbáljon oda vissza nem kerülni. Felvételi irodánk ezért senkitől sem kérdezi, hogy mi volt azelőtt: hogy a Harvard-egyetemet végezte-e vagy tánciskolát, az nekünk mindegy. Semmi mást nem követelünk tőle, csak azt, hogy akarjon dolgozni. Ha nincs meg ez a tulajdonsága, akkor a legnagyobb valószínűség szerint nem is folyamodik hozzánk állásért, mert azt mindenfelé jól tudják, hogy a Ford-művekben dolgozni kell.
Ismételjük: nem érdeklődünk az után, hogy az ember mi volt. Ha egyetemet végzett, akkor talán gyorsabban halad előre, mint különben, de mindamellett alulról kell kezdenie és először meg kell mutatnia, hogy mit tud. Mindenkinek a kezében van a saját jövője. Igen-igen sokat beszélnek az elismerésről. Nálunk mindenki egész biztosan megkapja az elismerésének azt a fokát, amit megérdemel.
Az elismerés után való törekvésben van valami, amivel számolni kell. Ipari életünk az elismerés utáni vágyódást olyan fokra emelte, hogy az már a mániával határos. Volt idő, amikor az emberek előhaladása tisztán és közvetlenül saját munkájuktól, és nem valakinek a protekciójától függött, míg ma mindinkább rászoknak arra, hogy csak szerencse kell ahhoz, hogy valaki befolyásos állást kapjon. Ez ellen is sikerrel harcoltunk. Az emberek általában azért dolgoznak, hogy kitűnjenek, és abból a gondolatból indulnak ki, hogy ha nem dicsérik meg őket, teljesen közömbös, hogy jól vagy rosszul csinálnak-e valamit. A munka eközben eszköz lesz náluk a célhoz. Maga a tulajdonképpeni feladat: a munka náluk nem fontos. Fontos, hogy előrehaladjanak. Az a szokás, hogy a munka csak másodlagos, az elismerés pedig mint fő tényező jön tekintetben, ártalmas a munkára. Ez a szokás káros befolyást gyakorol és létrehozza a becsvágy egy különös nemét, ami se nem szép, se nem jövedelmező. Azt az embertípust hozza létre, amelynek az a meggyőződése, hogy előmenetele attól függ, hogy jó viszonyban van-e a főnökével. Ez a típus minden üzemben előfordul. Baj, hogy jelenlegi viszonyaink azt a látszatot keltik, mintha ezek az emberek valóban előrehaladnának. Az üzemvezetők végtére is csak emberek. Természetesen hízeleg nekik, ha azt hihetik, hogy a kezükben tartják a munkások jó és rossz sorsát. Minthogy pedig ők megközelíthetők hízelgéssel, az is természetes, hogy a törtető alárendeltek kihasználják ezt azért, hogy előrehaladhassanak. Ezért törekszem én arra, hogy az elfogultságot és a szubjektivitást a lehető legnagyobb mértékben kiküszöböljem.
Sohasem vagyunk megelégedve vállalatunk különböző osztályainak teljesítményével. Sőt, határozottan tudjuk, hogy minden jobban lehet még majd csinálni, és hogy egykor jobban is fogjuk azokat végezni. Nálunk nincsenek előre jól elkészített állások, legjobb embereink maguk teremtik azt meg maguknak. És ez nem is megy nehezen, mert ha valakinek az a szándéka, hogy magának cím helyett munkakört teremtsen, az előrehaladásnak semmiféle akadálya nincs. Az előléptetés nincs is semmiféle formasághoz kötve. Az illető gyorsan ott terem a másik munkánál és kapja a nagyobb fizetést.
Egész személyzetünk ilyen módon küzdötte fel magát. A gyárvezető gépész volt pályája kezdetén, a nagy River-Rouge vállalat igazgatója kezdetben modellasztalossággal foglalkozott. Egyik legfontosabb osztályunk vezetője pedig annak idején szeméttalicskázónak lépett be. Egész üzemünkben nincs senki, aki ne az utcáról jött volna hozzánk. Mindaz, amit ma teljesítünk, olyan emberek műve, akik tehetségükkel bizonyították be teljesítőképességüket. Szerencsére minket hagyományok nem kötnek, de nem is szándékunk ilyen hagyományokat fejleszteni. Egyetlen tradíciónk van, és ez így hangzik:
„Mindent lehet jobban csinálni, mint ahogy eddig csináltuk!”
Az a törekvés, hogy mindent gyorsabban és jobban végezzünk, mint eddig, magában rejti az összes gyári probléma megoldását. Az egyes osztályok a termelés tömegével vetik meg létük alapját. A termelés tömege és költsége két élesen megkülönböztetendő tényező. Az üzemvezető és a felügyelő elpocsékolnák idejüket, ha egyúttal a különböző osztályok kiadásait is ellenőriznék. Az ő ellenőrzésük alá csak az ő osztályuk termelése tartozik. A jó vagy rossz hatásfok megállapítása a termelt árucikk összességének a munkások számával való osztási műveletével történik. Az üzemvezető naponta ilyen módon ellenőrzi az osztályát. A munkamódszerek tökéletesítésére irányuló becsvágy nagy részben ezen a kezdetleges termelési kontrollon alapszik. Az üzemvezetőnek felelőssége csak a gépekre és az emberekre terjed ki. Az ő zsinórmértéke a termelés fokozása, viszont nincs is módja ahhoz, hogy erejét más területen elforgácsolja.
Ez az ellenőrzési rendszer arra kényszeríti az üzemvezetőt, hogy a szubjektivitást, vagyis mindazt, ami a munkán kívül van, elfelejtse. Ha az embereket ízlése, nem pedig teljesítménye szerint választja ki, ez az osztálynaplóból rögtön kitűnik. A kiválasztás nem nehéz. Majdnem magától jön annak ellenére, hogy sokat beszélnek az előrehaladásra való alkalomhiányról – az átlagmunkásnál ugyanis sokkal fontosabb a tisztességes munka, mint az előléptetés. Alig 5% van olyan, aki hajlandó volna arra, hogy béremeléssel egybekötött nagyobb felelősséget és munkatöbbletet vállaljon magára. Azoknak a száma, akik csoportvezetőkké léptek elő, csak 25 százalékra rúg, és ebből is a többség azt mondja, hogy csak azért hajlandó erre, mert itt a fizetés jobb, mint a gépnél. Az olyan emberek, akiknek hajlamuk van mechanikára, de nincsen önbizalmuk, többnyire átmennek a szerszámkészítő osztályba, ahol a bérek jelentősen nagyobbak, mint a tulajdonképpeni autógyártásnál. De az emberek elsöprő többsége a helyén akar maradni. Azt akarják, hogy vezessék őket. Azt akarják, hogy mindent elrendezzenek nekik és semmi felelősség ne terhelje őket. Ennélfogva az emberek hatalmas száma ellenére a nehézség nem abban rejlik, hogy felkutassuk azokat, akiket előléptessünk, hanem hogy megtaláljuk azokat, akik akarják az előléptetést.
Általánosan elterjedt az az elmélet, hogy minden ember buzgón törekszik az előléptetésre, és erre a teóriára igen szép tervek vannak felépítve. Én ellenkezőleg, csak azt mondhatom, hogy tapasztalataink ennek az elméletnek ellentmondanak. Az amerikai alkalmazottjaink szeretnek ugyan előbbre jutni, de nem törekszenek mindig a legmagasabbra. A külföldiek általában meg vannak elégedve azzal, hogy csoportvezetők maradhatnak. Hogy miért, azt nem tudom – csupán a tények megállapítására szorítkozom.
Mint már mondottam, eljárásunk mindenki előtt ismert és annak változásait éber szemmel figyelik. Nálunk csak a változás állandó, ez az örök szabály, amely szerint még messze vagyunk a tökéletesítéstől. Evégből a vezetőség sohasem zárkózik el új tervek elől, nincsen szentesített rendszer, minden munkás jogosítva van ötleteit előterjeszteni és újakat kezdeményezni.
Autónként 1 cent megtakarítás már nagy jelentőségű. Mostani termelésünknél ez évenként 12 000 dollárt jelent. Az ilyen 1 centes megtakarítás minden egyes alkatrésznél milliókra rúghat évente. Ezért összehasonlító kalkulációnk egyezred centnyi pontossággal dolgozik. Ha valamelyik új módszer olyan megtakarítást jelent, hogy mondjuk három hónapon belül behozza az újítás költségeit, azonnal alkalmazzuk. Az újítás természetesen a munka megkönnyítésére is vonatkozhat, mert nem szeretjük a nehéz, emberpusztító munkát. Ilyen különben is alig van már nálunk. A munkás munkájának megkönnyítése a termelési költségek csökkentését is jelenti, márpedig a tisztességesség és a sikeres üzlet édestestvérek.
Az ötletek minden oldalról jönnek. A külföldi munkások közül a lengyelek a legtalálékonyabbak. Egyik például, aki angolul nem is tudott, megértette velünk, hogy a kopás csekélyebb lesz, hogyha egy géphez tartozó bizonyos tárgyat más szög alatt helyeznénk el. Igaza volt, a köszörülésnél, illetve a csiszolásnál valóban sok pénzt takarítottunk meg. Elmondok még egy ilyen ötletet. Az a javaslat például, hogy az öntvénydarabokat automatikusan drótkötélvasúton hozzák az öntödéből a gyárba, hetven ember megtakarítását jelentette a szállításnál. Számos ilyen tökéletesítés származik a munkásoktól. Nagy fontosságú volt az izzítási eljárás tökéletesítése. A régi, kezdetleges eljárások mind felmondták a szolgálatot; végül találtunk egy módszert, amely szerint az izzító kemencénél a munkásnak többé semmi dolga sincs. Kap egy pirométert, olyan eszközt, ami méri a hőmérsékletet, és e színes fényjelzések messziről mindent megmutatnak neki.
Amit az idők folyamán tudásban és ügyességben elértünk, kizárólag saját embereinknek köszönhetjük. Meggyőződtem arról, hogy ha az embereket nem akadályozzák, és tudják, hogy szolgálnak, minden erejüket és képességüket ráirányítják még a legtriviálisabb feladatokra is.
